Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Golnhofer Erzsébet – Szabolcs Éva: Olvasástanulás, olvasóvá nevelés: emlékszilánkok

Nyomtatási nézet

1947-1948-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem Pedagógiai Intézete több mint száz, többségében ismert személyiséget kért arra, hogy emlékezzenek vissza iskolai tanulmányaikra. Prohászka Lajos pedagógia professzor felkérésére 1948 végéig 117-en válaszoltak. Sajnos a felmérés anyagának feldolgozására nem került sor, hiszen a radikális politikai változások következtében  1948 őszére Prohászka tudományos és oktatói helyzete megrendült, majd 1949 számára  a kényszerű visszavonulás éve lett: Ortutay Gyula felmentette tanári szolgálata alól és intézkedett nyugdíjaztatása ügyében is1. Bár 1948-ban megkezdődött az intézetbe beérkezett válaszok feldolgozása, de az összegyűjtött anyagnak kb. egynegyedét tudták csak elemezni2. A kutatás félbemaradt. Vermes Stefánia, Prohászka professzor tanársegédje, aki alapvető szerepet játszott az ankét szervezésében, 1950 márciusától ugyancsak „elhagyta” az egyetemi pályát, de az ankét anyagát megőrizte a rendszerváltásig3. A személyes kapcsolatokon keresztül birtokunkba került visszaemlékezéseket az elmúlt években Szabolcs Évával feldolgoztuk, s 2008-ban egy kötetben a Gondolat Kiadó közzé is adta.4

A válaszok a 19. század végének és a 20. század első felének iskoláiról nyújtanak információkat, így lehetőség nyílik arra, hogy a szakmai és a laikus érdeklődők számos témában személyes jellegű dokumentumokkal árnyalják a történeti és a neveléstörténeti szakirodalomban megjelenő leírásokat, értelmezéseket. A visszaemlékezések lapjait forgatva szembetűnik, hogy az emlékezők sokféleképpen viszonyultak iskoláikhoz, tanáraikhoz, a nevelési, tanítási módszerekhez, azoknak eredményességéhez. Ez a változatosság kifejezésre jutott az olvasni tanítás, az olvasni tanulás és az olvasóvá nevelés területén is, amelynek érzékeltetésére bemutatunk néhány történetszilánkot.

Olvasástanulás az emlékekben

A visszaemlékezők egy része már úgy került iskolába, hogy tudott olvasni, s az ő leírásaikban megjelennek az ezzel kapcsolatos, ma is jól ismert problémák az unatkozó, a rendetlenkedő diákról:

„Amikor elemi iskolába kezdtem járni, már meglehetősen tudtam írni, olvasni, számolni. Ezért az iskolát ugyancsak unalmasnak találtam, gyakran figyelmetlenkedtem, mással foglalkoztam, ami miatt egyszer nagy szégyenemre be is zárt a tanítóm. A későbbi osztályokban, amikor már valami újat is tanultam, kissé jobban érdekelt az iskola.”

Somogyi József (1898. – 1948.; filozófus, pedagógiai író, egyetemi és főiskolai tanár)

„Már 5 éves koromban megtanultam otthon az apámtól írni, olvasni, számolni is némiképp, és egyáltalán nem emlékszem arra, hogy az iskolában lényegesen gyarapodott a tudományom.”

Balázs Rezső (kb. 1885 – ?; tanító, tanár)

 

Kevés emlékező foglalkozott az olvasástanítás módszereivel, de néhányan több-kevesebb pontossággal, részletezettséggel, a felnőttkori tudás perspektívájából felidéztek sajátos módszereket:

„Az ábécét nem az iskolában tanultam. Hogyan tanultam meg olvasni, írni, sokáig saját magam előtt is rejtély volt. Ma már tudom, hogy lényegében kibontó módszer volt az, ami a betűk titkaiba beavatott. Az első két szó, amelyet megtanultam, a Budapesti Hírlap volt. Hogyan és mi jött ezután, nem emlékszem. Egy bizonyos: szavak következtek. Nevek, cégtáblák, feliratok. Betűre nem tanított senki.”

Ujváry Lajos (1896. – 1959.;  középiskolai tanár, tankerületi főigazgató, pedagógiai író)

 

Volt olyan visszaemlékező is, aki tanítóként, szakemberként részletes ismertetést adott a globális módszer alkalmazásáról:

„Első tanítónőm, Boóczné Karagyena Jolán… nemcsak jó nevelő, kitűnő tanító is volt. Ma is figyelemreméltó globális módszere, amellyel az olvasás – írást tanította. A Vogel-féle normál szavak módszerét dolgozta át. Nem 100 szót vett alapul, hanem körülbelül 30-at. Analízis-szintézis folyton váltogatták egymást módszerében.

A két első szó volt: ló, pad, tanításukra jól emlékszem. – Lovat ábrázoló képet tett ki, mellette az állat neve: ló. Megkérdezte, melyik állat ez? Majd rámutatott a szóra és elolvasta, ló, ezt többször elismételve mi is olvastuk: ló. Ezt analízis követte, kiemelte a két betűt l meg ó, és mozgatható betűkkel is elolvastatta. Az analízist szintézis követte újból, majd felcserélte a betűket és újabb szavak alkotására használta fel: olló. Tetszett nekünk ez a játék, hogy ugrálnak a betűk és mindig más-más szó lesz belőlük. A második szó volt: pad. A két szó 5 betűjének kombinálásából már a következő szavakat alkottuk és olvastuk: ló, ól, olló, lolo, pad, padló, palló, ad, lap, oldal, apó, adó, papa, dada, lop, dal, dalol. Ezek olvasását jól begyakoroltuk. Írási előgyakorlatok után megtanultuk az 5 betű o, a, d, p, l írott alakját és az ezekből alkotott szavak leírását. Az ügyesen összeválogatott 30 szó alapján megtanultuk az összes betűket. Ezekből nagy élvezettel magunk kombináltunk szavakat s azokat le is írtuk. Csak azután került sor az olvasókönyv használatára, amelynek szövegét már egész könnyedén olvastuk és írtuk. Karácsonyra a legtöbb tudott olvasni-írni.”

Jelitai Józsefné Lajos Mária (1886 – 1973; tanító, tanítóképző-intézeti tanár)

 

Az emlékek megőriztek különféle fegyelmező módszereket, köztük a körmöst, még olyankor is, amikor az emlékezőt a büntetés nem  érintette közvetlenül:

„Írni, olvasni, számolni már rég tudtam. De emlékszem, amint pálcával körmöst adott a gyerekeknek.”

Hermann Imre  (1889 – 1984; idegorvos, pszichoanalitikus)

 

Olvasóvá nevelés

 

Az előhívott emlékek között számos olyan történet található, amelyik az iskola, alapvetően a tanítás és az iskolai könyvtár  pozitív, egész életre szóló hatását mutatja be:

„Igazgatómat is szerettem, a filozófia tanárát. Ő azonban nem tanított, csak a beteg tanárokat helyettesítette néha. Mégis a legnagyobb jót tette velem: beszabadított a tanári könyvtárba. A könyvtár rendezésében, katalogizálásában segítettem neki. Könyveket adott és könyveket olvastatott. Az ifjúság legizgalmasabb kalandját köszönhetem neki. Nagyon szerettem olvasni.”

Illés Endre (1902 –, 1986; író, műfordító, könyvkiadó-igazgató)

 

„Irodalom tanárom volt az, aki megismertette és megszerettette velem az irodalmat. Előadásai alatt olyan lelkesedéssel és a szépség iránt való rajongással olvasta fel a magyar és külföldi szépirodalom remekeit, hogy akiben csak egy csöpp hajlandóság volt az irodalom megismerése iránt, az feltétlenül otthon, a feladatokon túl is, olvasni kezdett. Ennek a tanáromnak a buzdítására kezdtem el üres óráimban minden egyéb szórakozás helyett az olvasást, neki köszönhetem, hogy ma is életem legnagyobb gyönyörűsége az olvasás maradt.”

Székelyné Csillag Anna  (kb. 1914 – ?; közgazdász, Montessori óvónő)

 

„Mindig örömmel gondolok vissza a szép magyarázatokra. Külföldi útjaimon a múzeumokban s egyebütt mindig eszembe jutottak a lelkes magyarázatok s örültem, hogy én is megláthattam, amiről annyit hallottam. Tudományos kísérleteim közben sokszor jutottak eszembe az iskolai kísérletek, próbálkozások. Könyvtárakban, olvasás közben a régi szép irodalmi órák, stb.”

Csaba Margit (1898 –  1965; orvos, hitoktató)

Az öntevékenység, az önképzőkör és az iskolai könyvtár összefonódásáról, az olvasás megszerettetésében betöltött szerepéről is több történet szól:

„Az ifjúsági s az önképzőköri könyvtár bőséges alkalmat adott az olvasásra. Éltem az alkalommal, és már V. osztályos koromtól kezdve nagy érdeklődéssel böngésztem a Nyelvőr füzeteit is. Az iskola rászoktatott a könyv szeretetére, s még ma is vannak olyan olcsó könyveim, amelyeket diákkori filléres költőpénzemből vettem (pl. egy egykoronás Petőfi-kiadás és a Magyar Könyvtárnak néhány száma).”

Nagy J. Béla (1884 – 1967; pedagógus, nyelvész)

 

„1892/93-ban végeztem a VI. osztályt a budai egyetemes kir. kat. gimnáziumban. Hálás kegyelettel emlékszem vissza a jó öreg Lutter János igazgatóra, Dékány Rafaelre és Lechner Lászlóra, de leginkább a ma is élő Gyulai Ágostra, a magyar irodalom kitűnő, lelkes tanárára. Gyulai gyönyörűen adott elő, de talán ennél is fontosabb, hogy az öntevékenységre buzdított bennünket, hetenkint szemináriumnak megfelelő gyakorlatot tartott. Ilyenkor be lehetett számolni az olvasmányokról, bírálni, hozzászólni. Azt hiszem, hogy Voinovich Géza, a kiváló költő és esztétikus szellemi fejlődésében nagy része volt Gyulai Ágostnak. Már hatodikos korában több irodalmi ismerete volt, mint sok tanárjelöltnek. Előttem ült, a pad alatt is mindig olvasott (Br. Eötvös J., Kemény Zs. és más nem éppen népszerű művei).”

Friedreich Endre (1878 – 1952; történész, piarista tanár)

 

Pozitív és negatív emlékek is felelevenedtek a tanításhoz, az olvasás szeretetéhez kötődően:

„A magyar tanítása is különbözött a mostanitól: a felelés után olvasás következett. Úgy kellett olvasni, hogy ki lehessen érezni az írásjeleket is. Minden órán volt helyesírási gyakorlat, ellenben a tartalmi elmondás nem igen volt szokásos. A Tomor–Váradi féle olvasókönyv szövegei alapján egész éven át szakadatlanul folyt az elemzés, a szabad dolgozatok csak a IV. osztályban kezdődtek. A tankönyv olvasmányai bizony unalmasak voltak, de a magánolvasás is szűk körben folydogált. Az alsó osztályúak ifjúsági könyvtára egy kisebb szekrényben volt elhelyezve. Hetenkint volt könyvosztás és ilyenkor közelharcok dúltak a könyvtár kincseiért, amilyenek voltak: Fabiola, A Danielik-féle Columbus, Robinson, Rüsztig Zsigmond kalandjai, Tamás bátya kunyhója, Schmidt Kristóf és Hofmann elbeszélései, Ali baba és a negyven rabló, stb. Jules Verne regényeihez s Jókaihoz az alsósok nem igen juthattak hozzá, mert ezek a felső könyvtárban voltak.”

Friedreich Endre (1878. – 1952; történész, piarista tanár)

 

„Tanulmányainkban nem segítettek „un. kötelező olvasmányok”, de szórakoztató olvasnivalókat már kapogattunk. Mindezeknek a célját azonban nem tudatosították bennünk, csak tudomásul vettük, hogy ebben az iskolában ezek is vannak.”

Kürti Menyhért Géza (1875. –  1949.; ciszterci szerzetes, tanár, irodalomtörténész)

 

Az iskola, a tanítás, egyes tanárok negatív befolyását, illetve a hatás hiányát, az életidegen tananyag elidegenítő voltát is megőrizte néhány történet:

„Nehéz volna megmondanom, a stilisztika, a retorika, a poétika szabályrengetege ellenére, a stilisztikai példatárrá rettenetesített Toldi ellenére hogyan nem ment el kedvem örökre a magyar irodalomtól, olvasástól és tollforgatástól. Nyilván nem akkori tanáraim tehetnek róla, hanem Verne, majd Donászy, Mikszáth, Jókai, Petőfi, végül Ady, Babits, Kosztolányi, A holnap és a Nyugat, másfelől az a néhány önképzőköri dicséret, amelyik még a vidéki gimnáziumban jutott „költeményeimnek” osztályrészül, s a nyomdafesték, mellyel egy ugyancsak vidéki újság „irodalombarát” szerkesztője tüntetett ki.”

Székelyné Csillag Anna  (kb. 1914 – ?;közgazdász, Montessori    óvónő)

 

„A hivatalos forrásoknál szomjan maradt lélek nekifeküdt a könyveknek, nem a tankönyveknek, hanem a szerves, eleven, élő könyveknek és mohón itta belőlük az élet vizét, az ismeretet. A magam részéről ötödik gimnazista korom óta olvastam a tanítási órák alatt is, nemcsak szépirodalmi könyveket, de éppolyan mohón a szellemi élet körébe vágó történelmi, irodalomtörténeti, bölcseleti szakkönyveket és természettudományiakat is, amennyiben azok szerves feldolgozásúak voltak. Meg kell jegyeznem, a tankönyvekkel soha semmi közösséget nem éreztem, érzelmi szálak nem fűztek hozzájuk. Az irodalomtörténethez sem.”

Baránszky-Jób László (1897 – 1987; esztéta, irodalomtörténész)

 

„Iskolai tantárgyak tanulásával igen keveset foglalkoztam. Viszont rengeteget olvastam elemista korom óta. Sajnos össze-vissza rendszertelenül. Útbaigazítást sem otthonról, sem az iskolából nem kaptam. Ennek eredménye az lett, hogy túl korán olvastam olyan könyveket, melyeket később újra elő kellett vennem, hogy megérthessem, és később rájöttem, hogy sok felesleges rossz könyvet is olvastam. Szerintem a tanároknak itt volna tennivalójuk…..

Szellemi fejlődésem, világnézetem és erkölcsi felfogásom az iskolától teljesen függetlenül fejlődött, nézetem és érzésem szerint arra semmi hatással nem volt, melyek tisztán a könyvek olvasása, és az élet személyes megfigyelései és tapasztalata alapján érlelődtek meg bennem.”

Reményi László (1895 –  1964.; hegedűkészítő, hangszerkészítő, hangszerszakértő

 

„Hiányoztak a gyakorlati tanítások, pl. senki nem mutatta meg soha, hogy kell egy vasúti menetrendben olvasni, hogy kell praktikusan a lexikont kezelni, hogy kell praktikusan szómegtakarítással sürgönyözni, a nemzetközi érintkezésben használandó rejtjeles írások (code) mikénti alkalmazása stb., mindmegannyi apró fogása a mindennapi életnek, melyek nélkül az ember csetlik-botlik.”

Zoltán Frigyes (1889,  – ?; gyártulajdonos, üveggyáriparos)

 

Remélhető, hogy a fenti emlékszilánkok – egy témához kötődően is – érzékeltetik az 1947-48-as forrásanyag sokszínűségét, s egyben azokat a lehetőségeket, amelyeket nyújtani tud az anyag a tudományos kutatások, a különböző mikroelemzések és az élményszerűséget, érzelemgazdagságot is fontosnak tartó pedagógusképzés számára.

 Jegyzetek

 

1.

 

Részletesebben lásd: Golnhofer Erzsébet (2004): Hazai pedagógiai nézetek 1945-1949. Iskolakultúra-könyvek, Pécs. 2004.; Szabolcs Éva (szerk., 2006): Pedagógia és politika a XX. század második felében Magyarországon. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest.

2.

 

A feldolgozott anyagról nincsenek információink. Az ankét forrásbázisa alapján 1998-ban készült egy szakdolgozat Maksa Katalin tollából:Iskolai ankét – 1948, Középiskolák és pedagógusok a dualizmus korában – egykor diákok visszaemlékezési tükrében. ELTE, Budapest.

3.

 

Köszönet illeti dr. Vermes Stefániát, hogy megőrizte az ankét anyagát, s ezzel lehetőséget adott arra, hogy ez az értékes forrás mások számára is hozzáférhetővé váljék.

4.

 

Golnhofer Erzsébet – Szabolcs Éva (szerk., bev. 2008): Iskola és történeti emlékezet. Felmérés 1947-48-ból. Gondolat Kiadó, Budapest.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: