Véderőtörvény

Az 1868-as véderőtörvény reformját régóta sürgette a monarchia hadvezetése, de a fejlesztés eszközeivel a két ország parlamentje rendelkezett, ami a közös hadsereget mozdulatlanságra ítélte. E régi törvény hadsereg létszámát tíz évre határozta meg, kötelezően előírva az újonclétszám tízévenkénti parlamenti újratárgyalását. “Armee auf Kündigung” – felmondható hadsereg – minősítette a helyzetet a honvédelmi miniszter, amiből könnyedén a “Monarchie auf Kündigung” – felmondható Monarchia – következtetést lehetett levonni. Ezen próbált segíteni az új törvény, amelynek két botrányt okozó szakasza közül az egyik (a 14. §) kivette a tízévenkénti automatikus újratárgyalást a javaslatból. Tisza “lekötötte a nemzet újoncmegajánlási jogát” fogalmaztak a kortársak. A magyar parlament azért zúdult fel, mert a hadvezetés el akarta venni azt a jogát, de még inkább azt a hitét, hogy beleszólhat a közös hadsereg ügyeibe. A másik hírhedtté vált szakasz (a 25. §) előírta, hogy az egyéves önkénteseknek ezentúl tartalékos tiszti vizsgát kell tenniük, de a vizsgát (eredményesen) le nem tevők egy további évet kötelesek szolgálni, tanulmányaik felfüggesztése mellett. Ezzel a hadvezetés a tiszthiányon, konkrétabban a magyar tisztek hiányán akart segíteni, ám a közös hadsereg szolgálati nyelve német lévén, vizsgázni németül kellett. Mindez évente legfeljebb pár száz fiatalembert érinthetett, de az ellenzék “germanizálásról”, a nemzet nyelvének és kultúrájának megsértéséről beszélt. A helyzetet súlyosbította, hogy véletlenül éppen akkor rendelte el gróf Csáky Albin kultuszminiszter, hogy a német nyelvet hatékonyabban tanítsák az iskolákban.

Nem tudni, hogy Tisza, aki egyéb elfoglaltságai miatt a törvényjavaslat szövegezésében nem vett részt, valóban jóhiszeműen gondolta-e, hogy a régi törvény és a (homályosan megfogalmazott) új javaslat értelme a 14. §-t illetően azonos – avagy a korona, a hadvezetés és az osztrák kormány ragaszkodása miatt járult hozzá az új szöveghez. Tény, hogy mindig lojális pártjának “mamelukjai” is kedvetlenül, néhányan fenntartásaiknak hangot adva követték vezérüket. Az ellenzék pedig megérezte a lehetőséget, a “vér szagát”. “Én az első pillanatban átéreztem a kísérlet jelentőségét és láttam a következményeit. Hogy a végsőkig küzdeni fogok ellene, ha megtörténik, azzal is tisztában voltam” – írta Emlékirataiban Apponyi. Bár hozzáfűzte, hogy “nemcsak nem óhajtottam egy nagy összeütközést a hadsereg kérdésében, hanem egyenesen irtóztam tőle”. Ehhez képest a Mérsékelt Ellenzék vezére négy nagy beszédet tartott abban a vitában, amely – szerinte – “fordulópontot jelent nemcsak az én politikai életemben, hanem a magyar közéletben és az Osztrák–Magyar Monarchia fejlődésében is”.

(részlet)

Előző fejezet:
Képviselői beszéde a pedagógusok élet- és munkakörülményeinek javításáért Következő fejezet:
Cikkgyűjtemény az általa szerkesztett pedagógiai lapokból

Vissza a tartalomjegyzékhez