Franyó István: Stolmár László, a tankönyvíró

Nyomtatási nézet

Szinte senki sincs már a pedagóguspályán, aki találkozhatott vele. Azok is kevesen vannak akik az ő tankönyveit és munkafüzeteit használták az Élővilág tantárgy tanítása során. Bár Laci bácsi kedves, mosolygós arcát több mint harminc éve nem láthatjuk, szeretetteljes továbbképzésit még régebben nem élvezhetjük, sőt neve is lassan csak a pedagógiatörténettel foglakozók körében lesz ismert, munkássága máig hat az általános iskolai biológiaoktatásban. Ezért is érdemes nagysikerű tankönyveit felidézni, és fecskeröptében áttekinteni mitől is voltak azok olyan sokáig – az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig – a diákok és tanáraik között is népszerűek.

Nézzük például az 5. osztályos könyvet. Új tantárgyunk az „Élővilág” címmel rövid kis olvasmányt közöl. „Akármerre járunk, akárhová nézünk, élő és élettelen anyagokkal találkozunk mindenütt. Fák élnek az utcán, a kertben, az erdőben. Alattuk fű zöldell. A fű között hangyák, bogarak mászkálnak, lakmároznak, a méhek látogatják a virágokat. A fák felett madarak szállnak. Falun, városban tanul, dolgozik, él az emberek apraja nagyja. A növények az állatok és az emberek változatos nagy világa az élővilág.” Ilyen hangulatos bevezető után kerül sor arra, hogy a több évi tananyagra előretekintsen diák is, tanár is.

Stolmár szerint a tankönyv segédeszköz. A tanár és a diák közös munkájának segédeszköze. Nem a tankönyv szövegét kell bevágni, hanem a természetet kell vizsgálni. Ehhez a munkához kétféleképpen is segítséget nyújt a tankönyv. Elsősorban úgy, hogy a tankönyvi szöveg a közösen elvégzett munka „jegyzőkönyve”. Amit a tanítási órán megvizsgáltak, amiről beszélgettek, annak rövid összefoglalása található meg a könyvben. Hajdanában, mikor még nem voltak tankönyvek, akkor a diákok az óra anyagát feljegyezték maguknak. Stolmár értelmezésében a tankönyv „lecke része” arra való, hogy a sok írástól megkímélje a gyereket. A lecke szövegét tehát nem kell kívülről tudni, és kikérdezni sem szabad, ugyanis nem arra való. A szövegnek a közös munkára kell emlékeztetnie. Aki vizsgálódás, megbeszélés nélkül szajkózza be a szöveget, csak látszólag tud valamit.

A tanítási egységek végén található kérdéseket úgy készítette el, hogy azok segítségével kiküszöbölhető legyen az egyoldalú verbális teljesítmény. (Pl. Melyek a csonthájas gyümölcseink? Miért nevezhetjük valamennyit csonthéjas termésűnek?) A vizsgálódás serkentésére apró betűs felszólításokat, sőt nagyobb részleteket is elhelyezett a könyvben. Vizsgáljátok és gyűjtsétek a növényeket, állatokat! címen egy egész oldal található a vizsgálódás egyszerű eszközeiről és módjairól. Másutt tevékenységre serkentő felszólítások olvashatók: Melyik az első gyümölcs, és tifelétek mikor érik? Mikor szedik a téli almát, körtét? stb.

Tankönyveit tanítási egységekre tagolta, melyek nem feltétlenül ölelték fel egy-egy óra anyagát. Előfordulhatott ugyanis – mindenki tapasztalhatta már – , hogy adott körülmények között két órát is eltölt az osztály az illető egységgel, más alkalommal pedig olyan könnyedén, gyorsan haladnak, hogy egy óra alatt két egységet is feldolgoznak. Emellett Stolmár könyvének beosztása olyan laza, hogy a rendelkezésre álló évi óraszámnak csak hatvan percentjét fordítja új anyag tárgyalására, a többit meghagyja munkáltatásra, részösszefoglalásokra, év végi rendszerezésre. Sajnos ez azt alapos munkát lehetővé tevő lazaság már a múlté, manapság a legtöbb helyen szinte minden órát új anyag tárgyalásával kívánnak kitömni.

Stolmár László tankönyveinek szövege tudományosan egyértelmű és ugyanakkor szinte művészi stílusú. Az egyetlen jelentésű jelrendszer világos mondatokban, a gyerekek nyelvén fogalmazódik meg. Ugyanakkor ezek a tankönyvek valóban műalkotások is, mert köznyelvi kifejezésekből nemcsak műszavakat alkot, hanem művészi jelképeket is. Sohasem téved hazug stílustalanságba, képzavarba, mindig őszintén és világosan szól a gyerekekhez. Nemcsak arról van szó, hogy klasszikus idézeteket, népdalokat applikál a szövegébe, hanem arról is, hogy maga a szöveg stílusos és szabatos.

Jellemző, hogy általában a tanítási egység, vagy bekezdés elején mondja ki a lényeget. Azután bont, elemez, bizonyít, és főleg viszonyít. Viszonyít abban az értelemben is, hogy a gyerekek mindennapi életéből, tapasztalataiból, praxisából indul ki és az ő élményeiket viszonyítja a mélyebb valósághoz, az igazi lényeghez. Amikor idáig eljutott, akkor újra viszonyít, a tényleges valóságot, a tudományos érvényt hozza relációba a gyakorlati élettel, a praktikus tudnivalókkal.

Stílusának legfőbb jellemvonása a szemléletesség. Az ábra és a szöveg, a kép és a név tankönyveiben szerves egységben van, kölcsönösen feltételezik egymást. Csak együtt érthetők, a kettő tesz egyet. A szemléletesség lényege azonban távolról sem merül ki az ábra és a szöveg kölcsönös összefüggéseiben, hanem maga a szöveg szemléletes. Ez az eleven képi erő teszi tankönyveinek nyelvét a gyereke számára érdekessé, érthetővé és világossá.

Stolmár László páratlan sikerű tankönyvei nem előzmény nélkül jelentek meg a magyar iskolákban, hanem hosszú fejlődési folyamat végeredményeként. De ő volt az a zseniális személyiség, aki minden részeredményt egyetlen tankönyvsorozatba tudott ötvözni.

Honnan vette mindezt a sokféle képességét? Mi volt a tankönyvírásának a titka? Mindenekelőtt az, hogy a gyerekek között élt hosszú évtizedekig. Nemcsak testi közelségben volt velük, hanem szellemi életközösségben is. Ez a szellemi életközösség valójában csereviszony volt: a növendékek kérdeztek, olykor kérdő mondattal, olykor pedig csak tágra nyitott szemmel, ő pedig mesélt, anekdotázott, magyarázott, megosztotta velük a gyerekeknek végtelennek tűnő és a valóságban is rendkívüli nagy tudását. Ahhoz a tanártípushoz tartozott, aki egyedül is, tanítványaival is folyton járta a természetet, búvárkodott, gyűjtött, preparált. Tudása egyáltalán nem szorítkozott a tudományos könyvekre. Olvasta, értette és szerette a klasszikus magyar irodalmat, és örömmel figyelt fel az itt található természeti vonatkozásokra. A természetben és a könyvekben talált kincseket pedig tüstént megosztotta mindazokkal, akik a környezetében voltak.

Szakirodalmi tájékozottsága és saját tapasztalatai vezették arra a következtetésre, hogy a tanítás folyamata általában rendkívül egyoldalú, mindig csak a szó, a beszéd, a nyelv közegében mozog. Az ő szavaival élve: törekvéseinket a növény- és állattani ismeretek puszta közlésével, előadásával, a tudnivalók emlékezet be gyúrásával, csupán betű és szótanulással nemhogy megvalósítani, de még csak megközelíteni sem lehet. Látni, észrevenni, tapasztalni, átélni, megfigyelni, megvizsgálni, megérteni, alkalmazni: ezek a természet megismerésének útjai. Csak ha végigjártuk az utat, csak a megértés után következhet az ismeretek rögzítése, raktározása, a szóból, a könyvből való tanulás. Egzakt pedagógiai vizsgálatok igazolták, hogy a tanulók teljesítménye akkor gyenge, ha a szavak és a kifejezések semmiféle képet nem idéznek fel bennük, azaz a valóság és a képe, a képzet és a szó elszakadtak egymástól.

Ilyesféle megfontolások vezették Stolmár Lászlót arra, hogy a tankönyvek mellé munkafüzetek kiadását is javasolja. Munkafüzeteiben a fent említett probléma megoldására négyféle feladattípust alkalmazott. A legegyszerűbb volt ezek közül a hagyományos névhez-nevet feladat volt. Ezeknél a tanulóknak egy-egy kérdésre kellett írásban válaszolniuk, vagy hiányos mondatot kiegészíteniük. Összetettebb és szellemesebb a következő feladat: „Az alábbi kifejezésekről melyik növény jut eszünkbe a felsoroltak közül? Számokkal válaszoljunk. Ezután 12-től 11-ig különféle növények vannak felsorolva. Utána harminc szakkifejezés következik, mindegyik mellett egy négyzet, amelybe bele kell írni a megfelelő számot. Újszerűbbek voltak a képhez-nevet feladatok. A tanulók láttak egy rajzot (pl. egy gyapot növény két szervét) és le kellett írniuk, hogy mit láttak. Ennek a feladattípusnak a bonyolultabb formája, az olyan feladat, mely azt kívánja, hogy a növendék az élőlény kisebb részletének rajza alapján ismerje fel és nevezze meg az egészet. A képekről, a képrészletekről a névre kell következtetni, tehát a tanulónak a belső látása mezején , ki kell egészítenie a látott képet, mert csak azután tudja helyesen megnevezni az élőlényt. A névhez-képet feladatok ennél nehezebbek. „Rajzoljuk le vázlatosan a papucsállatkát! Jelöljük meg X-szel, hol emészti meg a táplálékot!” A papucsállatka körvonalát lerajzolni elég könnyű, a sejtszájat és legalább egy emésztő üregecskét berajzolni már nehezebb feladat. Nyilvánvaló, hogy a növényekkel és az állatok tanulmányozásánál sokkal bonyolultabb feladatokra is szükség van ebben a típusban. De mindegyikükben az a közös, hogy valójában azt kívánják meg a tanulóktól, hogy a szavak mögött meglegyen a megfelelő szemlélet. Sokáig a tanulók számára legnehezebb típus a képhez-kép feladat volt. Látszik három állat és fölötte a szöveg: „Mindegyik képről hiányzik valami. Egészítsük ki!” A rajzoknak természetesen olyan szemléletesnek kell lenniük, hogy a tanulókban felidéződjék a három állat képe.

Nyilvánvaló, hogy az ilyen típusú feladatokat a szokásos illusztrátori tevékenység keretei között nem lehet megalkotni, csak olyan szoros együttműködéssel, mint ahogy Stolmár László és felesége dolgoztak. Stolmár Iluska nemcsak kiváló grafikus volt, hanem a hosszú évek folyamán teljesen belemerült az Élővilág tanításának minden részletébe és férje alkotótársaként olyan rendszert tudott kidolgozni, amely a szó és a kép folytonos kölcsönhatását érdekesen és maradandóan biztosította a tanulók számára. Az illető élőlényt első megjelenésekor úgy rajzolta le, mint ahogyan az a tankönyvi képen látszik. A további feladatokban már mindig módosított egy kicsit az ábrázoláson, hogy ne csak egyféle kép rögzüljön a tanulókban. Azt mondta: Lacitól tanultam – de biztosan ő is sokat hozzátett.

Visszatekintésünkkel nemcsak Stolmár László tankönyvírói zsenijét kívántuk bemutatni. Az is vezérelt minket, hogy azokat a mozzanatokat emeljük ki munkásságából, melyek az idők során elmechanizálódtak, formálissá váltak és így értelmüket vesztették. Talán ha valamelyik tankönyvíró illetve kiadó visszatér a „tiszta forráshoz” – és nemcsak a biológiakönyvekre és munkafüzetekre gondolok –, akkor ismét élvezet lesz a természet titkait a Stolmár-féle szemlélettel tanárnak, diáknak közösen felfedezni.

Vissza a tartalomjegyzékhez