Sonnevend Péter: A Könyv és Nevelés-ről

Nyomtatási nézet

Bevezetés

A Könyv és nevelés (továbbiakban: KéN) az országos folyóiratok minden szakmabeli számára fontos köréhez (Magyar Könyvszemle, 3K, Könyvtári Figyelő, TMT) tartozik. Tematikája, tartalmi intenciója – az olvasás és az iskolai könyvtári terület fejlesztése – jól kirajzolódik minden számában. A KéN írásai bármely igényes hazai társadalom- vagy humán tudományi folyóiratban megállnák helyüket, a szövegek mindenkor igényesek, „ápoltak”. Értelmiségi olvasója évente bizonyára tucatnyi maradandó írásra emlékezhet.

A következő megjegyzések egy „előszeretettel” publikáló – a kontextusra, a szakmai közbeszédben általa szükségesnek ítélt hangsúlyokra figyelő – könyvtáros észrevételei, aki az utóbbi tíz évben a felsőfokú szakemberképzésben kapott érdemi munkát (tanszékvezetőként illetve szakfelelős, szakirány-felelős vezető oktatóként). Mondandómban a két szerep talán nem válik el…

A kaposvári főiskolai könyvtáros képzés hosszabb ideig egyedüli volt a dél-dunántúli régióban. Ebből következett, hogy egyaránt kellett figyelnünk a köz-, a szak- és az iskolai könyvtárak szakember-igényére. Újabban, a BA-képzésre való áttéréssel, illetve a pécsi képző műhely megjelenésével ez a széles elvárás osztódik, más szóval differenciáltabb képzést végzünk. Két szakirányt vállaltunk: egyik az elektronikus és digitális – Tószegi Zsuzsanna irányításával –, míg a másik a közkönyvtári (itt e felelősség rám hárul).

A kaposvári képzésben az elmúlt évtizedben évente 40-60 fő végzett az összes tagozaton. A hallgatók fele vagy könyvtárosként dolgozott, vagy viszonylag hamar talált szakmai állást. Az utóbbi években az arány romlani látszik. Az új rendszerben, mióta magunk már nem felvételiztet(het)ünk, a belépő hallgatók minősége és motiváltsága sokkal bizonytalanabbá vált.

Főiskolai képzésünkben korábban erős iskolai könyvtári stúdium és gyakorlat kapott helyet, elsősorban olyan kitűnő tanáraink révén, mint Komáromi Ildikó és Vörös Klára. Újabban ez érezhetően csökken: megszűnt – talán átmenetileg? – az iskolai könyvtár tantárgy.

A KéN széles profilja ugyanakkor számos más stúdium – olvasásszociológia, menedzsment, könyvtárhasználat stb. – számára is fontos tartalmakat kínál.

Megjegyzéseimben a helyi (képzési) szükséglet és a folyóirat sajátos tartalma (ezzel kapcsolatos benyomásaim) egymásra vetítve jelentkezik.

A KéN tartalma és hasznosulása felsőfokú könyvtáros képzésünkben: 10 megállapítás

1. A KéN újraindulása óta – Balogh Mihály főszerkesztő kitűnő tíz éves összegzése (2008. 3. sz.?) szerint – 300 szerző 600 közleményét tárta mintegy 4 ezer oldalon olvasói elé. A terjesztett példányok száma (mindössze 600, – ami viszont azonos a többi könyvtári szakfolyóiratéval) meglehetősen kevésnek tűnik, ha a három ezer iskolai könyvtárra gondolunk. Hallatlanul fontos ezért az elektronikus változat, hisz az (először!) kínál nagyobb esélyt szélesebb publikum elérésére.

2. Nem igazán tudunk az olvasó közönség tényleges összetételéről. De van – óvatosan szeretnék fogalmazni – talán bizonytalanság a szerkesztők szándékait illetően is. Kiknek készül a KN: igényes érdeklődőknek, könyvtárosoknak, pedagógusoknak, iskolai könyvtárosoknak, az olvasás minden elkötelezett ágensének? Esetleg az iskolaigazgatóknak is? Hisz utóbbiaktól függ – ha nem tévedek – leginkább az iskolai könyvtár léte és milyensége. (Épp ezért szerepeltetésük hiánya – szerintem – szembetűnő.) Én a szerkesztő bizottságba is felkérném egy-egy sikeres iskolai könyvtár intézményvezetőjét.

3. Ha a web 2.0 vagy könyvtár 2.0 szemlélete honi köreinkben lábra kap, akkor a differenciált célközönségnek lehetne célzott infót, „drótpostát” küldeni: nézd, számodra itt egy új, érdekes olvasmány. (Nemzetközi kitekintésem egyik alapja jó pár éve, hogy számos ilyen forrásra feliratkoztam, az OCLC-től a washingtoni ILMS – Könyvtári és Múzeumi Intézet – híradójáig és tovább.)

4. Meggyőződésem, hogy a magyar kultúra – mint lényegében „befogadó kultúra” – folyamatos megújulása érdemi párbeszédet igényel a nagyvilágéval, főként a releváns európaiéval, – de azon túl is. Így erősíteném a hírek, a kitekintés szerepét, főként az elektronikus változatban. Analógia: a közkönyvtárak terén nem kétséges, hogy számunkra leginkább az angolszász és a skandináv vagy holland ad követendő példát. Talán tájékozatlan vagyok, de az iskolai könyvtárak terén nem látom ezt a „best practise”-t, követendő példát. Pedig az ember szeret átnézni a közel-távoli szomszéd zöld gyepére, s rákérdezni, – hogyan is csinálja, majd eltöprengeni azon, ezt minálunk miként is lehetne ilyenre „locsolni”…

5. A KéN-nek számunkra igen erős része az olvasáspedagógia rovat (nem minden publikáció nyeri el tetszésem, de ez így is természetes). Szerintem meghatározó felmérések és eszmélkedések olvashatók itt. Az olvasásszociológia és -pedagógia tantárgy keretében például kiválóan hasznosul Fülöpné Erdő Mária többrészes tanulmánya (Iskolások és szüleik médiahasználatának összefüggései), mely azután könyv formában is megérdemelten látott napvilágot. A szerző írásában optimális arányban vegyül a pedagógus és a társadalomkutató. (És nem érződik egy – talán nem a legjobb kifejezést találtam – „próféta” fölös hevülete.) Bármennyire izgasson mindnyájunkat az olvasás helyzetének és perspektíváinak borússá válása, első teendőnk a megértés lehet. Például annak felfejtése, miért nem sorvasztotta el a televízió az olvasást a skandináv országokban, jóllehet ott minden családtag szobájában áll egy készülék. S nálunk minek a pótléka a tévé előtti nyakló nélküli „borulás” (leborulás, elborulás)?

6. Újabban sokat olvashatni a „kötelező irodalom” szükséges paradigma-váltásáról. Megjelenik az Egri csillagok – és más klasszikus művek – „zanzásítása”. (Ugye nem felejtjük, hogy Radnóti Miklós is készített a Don Quijote-ből rövid változatot?) Ha ezen egyszerűen háborgunk – szívünk joga persze –, megint a felületen kaparászunk. Ez az átigazítás is lehet jó vagy rossz minőségű. Az olvasás – mint az élethez nélkülözhetetlen kísérő, segítő, személyiségfejlesztő társ – fel- és elismerése igen bonyolult motivációs rendszer révén nyeri el (vagy nem!) szerepét. Ezer dolgot nem tudunk még a vele született hajlam és a család tényleges hatásáról. Ha gondunk van gyermekeink olvasásával, akkor a szülők, a család nélkül tapodtat sem tehetünk. Tudunk-e eleget pedagógiai és könyvtári mindennapjaink olyan módszereiről, ahol szülő és gyermek egymás mellett kapna ösztönzést (Amerikában nem ritkák az ilyen „olvasó táborok” nyaranta)?

7. Hallgatóink számára – tisztelet a kivételnek – alig létezik más, mint ami elérhető a hálón. Nagyon örvendetesnek tartom, hogy a KéN és kiadója újabban a teljes tartalom hálózati közzétételéről gondoskodik (itt a társfolyóiratok lépéskényszerbe kerültek). Sőt, az elektronikus változat kezd többet nyújtani, mint a papíron olvasható. Ez nagyon érdekes fejlődést indít el. (Kicsit elengedve fantáziámat, még azt is el tudom képzelni, hogy a papíron olvasható dolgozat nagyobb tömörségre vállalkozik, míg az elektronikus változat hosszabb és/vagy jobban okadatolt. Néha az a benyomásom, hogy folyóirataink szinte mindent lehoznak, amit a tisztelt szerző írt, pedig a tényleges tartalom esetleg a terjedelem 50-70%-án is kiválóan elmondható lenne. Én is küzdök a pontos-dinamikus fogalmazás kontra „esszéisztikus önmegvalósítás” dilemmájával…)

8. Örülünk az olvasásra és iskolai könyvtárakra vonatkozó „régészkedésnek”. Néha egy száz éve megjelent írás részlete többet megvilágít a megtett – esetleg még megteendő – útból, mint nem egy hosszú elemzés. A hallgató – az igényes – ráérezhet a távlatokra. Dömsödy Andrea csak dicsérhető ilyen tevékenységéért. Egy országos szakfelügyeleti összefoglaló műfaja viszont mintha „kilógna” a tényleges folyóirat-tanulmányok sorából. Nem inkább az OPKM honlapjára illene?

9. Nyilván egyéni ízlés dolga, de én jobban széthúznám a mai – mintha inkább középre záruló – műfaji hálót. Sok közepes szintű leírás és „általánosítás” helyett több „hétköznapi” reáliáról, másrészt több valódi elméleti kérdésről, megközelítésről olvasnék. Utóbbi körben – egy példa – Halász Lászlótól vagy Vekerdy Tamástól az olvasáslélektan új felfedezéseiről, hipotéziseiről. Vagy olyanról is, mit lehet tenni a hátrányos helyzetű gyerekek szellemi fejlődéséért. Az iskola, az iskolai könyvtár, a gyerekolvasó is ezerszínű. Jobban tűnjék ki ez az írásokból. Csináljunk kontrasztos képet: egy soproni és egy szabolcsi (városi) iskola könyvtára hogy működik, miben hasonló és miben tér el, – végül is mit tesz az olvasáskultúráért?

10. Egész hazai szakmai publikációs termésünkből hiányolom a szintetizáló szintet. Rengeteg fontos írás jelenik meg, de legyen valaki – legyen folyóirat? –, aki/amely időnként összegzésre vállalkozik. Megmutatva a kontextust, a részproblémák összefüggéseit, a kínálkozó alternatívákat.

Még két záró megjegyzés.

Eretnek gondolat, hogy nem tűnik számomra korszerűnek a folyóirat címében megjelenő „nevelés” kifejezés? Azt gondolom ugyanis, e fogalom túl rövidre zárja a problémák és megoldások sorát. Tényleg tudnánk könyvre, olvasásra nevelni? (Akkor nekünk, két bölcsész szülőnek három gyermeke nem mutatna lényegi differenciákat.) Jogos lenne a visszakérdés, tudok-e jobbat?

Végül: megközelítésem kimondatlan lényege, hogy a kicsi könyvtári szakma akkor izmosodik, ha minél több szövetségest tud megnyerni ügyének. Nem tartunk ott, hogy az oktatás – kutatás, gazdaság stb. – (bármilyen szintű) irányítói „dörömbölnének” a könyvtár ajtaján, követelve paripát, fegyvert. Így reánk hárul a kapcsolaterősítés: ha a tényleg gyermek- és könyvtárbarát vezetők körében partnert, szövetségest látunk, tegyünk meg mindent e jó példa népszerűsítéséért, s nyerjük meg a konkrét személyt ügyünknek. Mely túlmutat magán, mert jövőt építeni kész. Hallgatóimmal is mindig (jól-rosszul) e nyitottságra törekszünk, s ebben a KéN remek fogódzókat nyújt. Köszönet illeti.

Vissza a tartalomjegyzékhez