|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
In medias res azzal az állítással emlékezem meg a jubiláló Könyv és Nevelésről, hogy a folyóirat legfontosabb küldetésének, a társadalmi párbeszédben elfoglalt helyének azt a híd-funkciót tartom, amelyet a folyóirat alapítói annak idején szinte jövőbe látóan megfogalmaztak.
E megállapítást jó szívvel vállalom, és nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy a folyóirat szerkesztőbizottságának tagja lehetek, hiszen személyes szakmai életutamban is e két kultúraközvetítő tevékenység immár negyedszázada összefonódik. Fiatal, pályakezdő könyvtárosként, majd több mint egy évtizeden át gyakorló középiskolai tanárként, később a felsőoktatás tanárképzésében kutatómunkát végzőként, és végül jelenleg egy felsőoktatási tudományos nagykönyvtár vezetőjeként csak üdvözölni tudok minden olyan szakmai orgánumot, amely inter- és multidiszciplináris megközelítéssel mutatja be olvasóinak a kultúrához való hozzáférés lehetőségeit, a nemzetünk kulturális kódjaihoz való hozzájuttatás iskolai eszközeit, e kultúra közvetítésében nagy szerepet játszó tankönyvek és taneszközök minőségét, a kulturális termékek közgyűjteményekben (könyvtárakban, múzeumokban) őrzött dokumentumainak, tárgyainak szolgáltatási gyakorlatát.
A Könyv és Nevelés című folyóirat tudatosan vállalja fel ezt a híd szerepet. Elég, ha csak a lap rovataira pillantunk (Könyvtár, Olvasáspedagógia, Tankönyv – taneszköz, Ifjúsági irodalom, Oktatástörténet). E rovatszerkezet is azt a felfogást tükrözi, hogy két egymással szoros kölcsönhatásban álló társadalmi-kulturális szféráról, a közoktatási és a közgyűjteményi tevékenység bizonyos területeiről adnak számot a lap szerzői. E tevékenységek léte egymást feltételezi, cél- és feladatrendszerük egymásba fonódik, működésük zavarai, vagy éppen sikerei kölcsönös hatást gyakorolnak egymásra.
Átlapoztam a legutóbbi fél évtized számait, és megerősödött bennem az a vélemény, amelyet a 2005/2. számban Balogh Mihály főszerkesztő (elődeinek gondolatát idézve) is megemlített a folyóirat hosszú távú stratégiáját illetően: az iskola, és benne az iskolai könyvtár ott fejezi be a tevékenységét, ahol a közművelődési és szakkönyvtárak elkezdik a magukét. Egyik a másik nélkül nem létezik, egyiknek a másik nélkül nincs értelme. Iskola és könyvtár szorosan összefonódik, hisz az iskola nevel értő olvasót, plántálja a diákokba a kultúra iránti fogékonyságot, tanítja meg a minden nemzetre jellemző kulturális szimbólumok, tartalmak értésének, „dekódolásának” képességét, és mindenek előtt felkelti a kultúra tartós fogyasztásának igényét. Majd a könyvtár, a múzeum erre az alapra, a tömeges kultúra iránti igényre támaszkodva fogadja, és szolgálja tovább a továbbtanulni vágyó, a munkaerőpiacra sikerrel pályázni kívánó, a szabad idejét tartalmasan eltölteni kívánó állampolgárt.
Vállalom, hogy ez a gondolatmenet a mai válságos időszakban egy kissé naivnak tűnik, mégis hiszem, hogy elkötelezett kultúra-munkásként (akár az iskolában, akár a közgyűjteményekben) sokat tehetünk és kell is a jövőben tennünk, hogy nemzeti kultúránk prioritásként definiálódjon, és intézményeink – amelyek e kultúraközvetítés letéteményesei – küldetései teljesüljenek. A Könyv és Nevelés folyóirat ebben vállal oroszlánrészt.
Hozzászólások: