Balogh Mihály: „A szándékunk nagy volt és erős…”

Nyomtatási nézet

Megkövetem a kései utókor szakdolgozatra szorított hallgatóit, netán doktoranduszait, akik elé a rossz sorsuk folyóiratunk kiadástörténetét vetette oda munkájuk tárgyaként. Megkövetem őket, mert ebből a szösszenetnyi írásból, legföljebb ha egy lábjegyzetnyi anyaguk adódik majd. Jóllehet éppen ama daliás idők kulisszatitkaiból csemegézek, idézek föl egy történetet, amikor – tíz évvel ezelőtt – újraindult a Könyv és Nevelés.

A szándékunk nagy volt és erős Jáki László kollégámmal, amikor 1998 őszén elhatároztuk a lap föltámasztását, pénzünk azonban – jóformán semmi. Aztán addig jöttünk-mentünk, intézkedtünk, míg kiderült: 1999 második félévére, két számra lesz elegendő pénz. Igen ám! De mi lesz azután? Hisz periodikumról van szó, vagyis – pénzügyi szempontból – valamiféle permanens pénznyelőről. „Majd pályázunk!” – nyugtattuk magunkat, miközben titkon azért jól tudtuk, hogy sok eszkimóval kell megküzdenünk a kevéske fókáért, méghozzá úgy, hogy a többi eszkimó (a számos társ-szakfolyóirat) már rutinos fókavadász (azaz pályázó), s közéjük befurakodni korántsem egyszerű dolog.

Íme a bonyodalom, s hogy a feszültség tovább fokozódjék, arról gondoskodott az OPKM gazdasági igazgatója. A kollegina, afféle pénzügyi „régi motoros”, a maga szempontjából persze érthetően, hevesen ellenezte a mi „kalandor” lapalapító szándékunkat. Az ő elve az volt: adjunk ki bármit, kerüljön bármennyibe, csak egyszeri termék (prospektus, füzet, könyv, album stb.) legyen. Folyóiratot kiadni — vagy borítékolt anyagi csőd, hisz a költségvetésünk nem bírja, minden más pénz meg „kutya vacsorája”, vagy komoly presztízsveszteség. Egy folyóirattal nekilendülni, aztán néhány szám után pénz híján leállni ugyanis maga a szakmai csőd.

Én persze voltam annyira elszánt, hogy a kollegina egy ponton túl kevésnek érezze magát. Némi meglepetésemre egyik nap szólt, hogy másnap meghívna ebédelni a belváros egyik legfölkapottabb (és persze hasonlóan drága) éttermébe. Az már csak a helyszínen derült ki, hogy hárman leszünk: az egyik jó nevű könyvkiadó vezető munkatársa, az én kolléganőm régi barátja volt a harmadik, s az is kiderült hamarosan, hogy neki itt külön dolga is lesz, túl az ebéd jóízű elköltésén. Arra vállalkozott, hogy a sokkal tapasztaltabb szakmabeli jogán megpróbáljon engem meggyőzni, hogy legföljebb könyvet adjunk ki, de semmiképp se folyóiratot.

Az aperitifnél udvarias fejcsóválások és homlokráncolások közepette érdeklődött, miről is van szó, de a cipóból fogyasztott bárányragu leves közben már feszültebben figyelt, olykor közbekérdezett, majd itt-ott módosítást javasolt, bedobott egy-egy ötletet, s nekünk föl se tűnt, hogy egyszer csak, a ropogós sülteket félretolva, már egymás szavába vágva, együtt formáljuk, alakítjuk, dédelgetjük a születőben lévő folyóiratot – vagyis lelkesült cinkostársakként szakmázunk-lebegünk. Ekkor köszörülte meg a torkát jelentőségteljesen az én pénzügyérem. A heveny „agymenés” hirtelen félbeszakadt, egymásra néztünk hárman, hogy pár pillanat múlva egyszerre nevessük föl.

Maguk, bölcsészek, javíthatatlanok! – közölte sommás véleményét rólunk egy kézlegyintés kíséretében a gazdasági igazgató, a még el sem indult Könyv és Nevelés pedig egy potenciális olvasóval megint gazdagodott…

A még el sem indult Könyv és Nevelésnek azután újabb, váratlan akadályon kellett átjutnia, még az első szám megjelenése előtt. A frissen hivatalba lépett miniszter, Pokorny Zoltán az első két szám megjelenését segítette ugyan, de nem nyújthatott közvetlen garanciát a perspektivikus támogatásra, hiszen ott volt a már említett sok eszkimó. Kitalálta viszont valaki a miniszter környezetében, hogy legyen a lap tisztán tankönyves profilú, és akkor majd a sok tankönyvkiadó összeadja rá a pénzt. Nekünk, akik a lapot „kitaláltuk”, nem nagyon fűlött ugyan a fogunk a meglepő ötlethez, mert mi több lábon akartunk állni, meg a függetlenségünket is féltettük, mégis muszáj volt jó képet vágnom a dologhoz, amikor valamelyik minisztériumi középvezető magával hívott a tankönyvesek szövetségének soros vezetőségi ülésére.

Ott azután a miniszteriális ember fölvázolta lazán, hogy milyen jó dolguk lesz a kiadóknak, a hátterükben egy tankönyves folyóirattal, ami csak róluk szól, az ő kiadványaikat szemlézi, propagálja, ők pedig önként és dalolva eltarthatják ezt a (minisztériumi háttérintézményi!) orgánumot. A mi emberünk, miután befejezte kiselőadását, elégedetten körülnézett, aztán közölte, hogy neki most másutt van sürgős dolga, ezért magunkra hagy, hogy zavartalanul megállapodhassunk a részletekben. A savanyú képű hölgyek, urak egyből megélénkültek, ahogy magunk között maradtunk, s az egyikük kertelés nélkül mindjárt nekem is szögezte a kérdést: – arról volna tehát szó valóban, hogy nemcsak ismertetések, hanem kritikák is megjelennének a lapban? Megnyugtatónak szánt ’igen’ válaszomat most újabb kérdés követte:

– jól értik-e ők, hogy egy ilyen kritika akár elmarasztaló is lehetne? Megint csak bíztató igennel feleltem, mire az úr váratlanul fölcsattant: – hát hülye vagyok én, hogy egy olyan lapot tartsak el, amelyik akár a földbe is döngölheti a tankönyveimet?

A korántsem szónoki kérdésre visszhangként hangzott föl a többi kilenc kolléga zúgása, moraja, s a kedélyek csak lassan csillapodtak. Amikor aztán, kicsit később, udvarias sajnálkozások közepette búcsúzkodtunk már, s elváltak útjaink, úgy tűnt, kimondatlanul is kölcsönös a megkönnyebbülés.

Azóta persze jól megtanultuk, hisz gyakoroljuk immár tíz éve a leckét: kulturális (pedagógiai, könyvtári) szakfolyóiratot nemcsak indítani nem egyszerű. Életben tartani legalább olyan nehéz.

Ha nem még nehezebb…

Vissza a tartalomjegyzékhez