Lovász Andrea: Klasszicizálódó kortársak. Tendenciák a gyermekirodalomban

Nyomtatási nézet

„A gyerekek tudják a válaszokat, csak a hozzávaló kérdéseket nem tudják még rendesen feltenni.”

(Kiss Ottó)

A magyar gyerekirodalom jelenlegi státuszát rögzíteni, vagy adott korszak gyerekirodalmának primer szövegeit katalogizálni, a közelmúlt gyerekirodalmi beszédmódja által működtetett klasszikus-modern ellentétpárra kiélezve nemcsak anakronisztikusnak, de funkciótlannak is tetszhet. Ám jelen esetben a klasszikus fogalom használata a gyerekirodalom és a pedagógia, az olvasástanítás, az olvasóvá nevelés problémaköreinek összefonódásával motiválható, tudniillik a klasszicizálódás fokmérője a gyerekirodalmi művek esetében az oktatásba beemelés, amennyiben az iskolai olvasástanítás, irodalomtanítás szöveganyagai mindig a korszak legpregnánsabb, legmaradandóbbnak ítélt szövegei, szerzői lesznek. A tankönyvszerzők válogatása természetesen nem jelent semmiféle abszolút értékű ítéletet, de a már kötelezőkké merevedett klasszikusok mellé bekerülő jelenkori szerzők mégis az éppen aktuális, divatos, olvasott (gyerek)irodalmat reprezentálják. E tekintetben értelemszerűen felértékelődik a gyerekirodalom elméletének, valamint a gyerekirodalmi recepciónak a szakmai színvonala és hatékonysága – szoros összefonódásban a gyerekirodalmat az olvasók felé közvetítő fórumokkal: kiadókkal, könyvtárosokkal és magukkal a szülőkkel.

Az olvasóvá nevelés kérdésével szimbiózisban létező gyerekirodalom-kutatásnak mindenképpen állást kell foglalnia irodalmiság és (olvasás)pedagógiai hatékonyság prioritásának kérdésében. Az aktuálisan is létező két nézet egyike szerint a legfontosabb az, hogy a gyerekek csak minőségi szövegekkel, valódi irodalommal találkozzanak – itt a szigorú szelekció eredményeképpen hipotetikusan létrejövő normatív könyvcímlista minimálisra redukálja az olvasó gyerek választási szabadságát. A másik vélemény szerint mindegy mit, csak olvassanak a gyerekek – ez esetben az elméleti szakember a jó és rossz értelemben vett lektűrtől és ponyváktól kezdve a tiniknek készülő sztár- és pletykalapokig toleráns a gyerekek olvasmányválasztásában.

A klasszicizálódás folyamata olyan hatékonysággal kínál elméleti megoldást e két nézet közelítésére, amilyen fokon képes a gyerekirodalmi könyvkorpuszba integrálni a gyerekolvasók által preferált könyveket, függetlenül vagy majdnem függetlenül azok irodalmi értékétől. A folyamat természetesen ennél jóval komplexebb, hiszen a kánonalakításban résztvevők jelentős hányadát nem a szövegekkel közvetlen kapcsolatban levő gyerekek, hanem nagyon is felnőttek alkotják. A „felnőtt irodalom” működési elvének megfelelően pedig adott szöveg esztétikai, irodalmi fokmérőjében döntő szerepe van a mű újszerűségének. Így adott művek vagy szerzők klasszicizálódási folyamata egyrészt magába foglalja a hagyományosan értékesnek tekintett művekkel létrejövő korrespondenciát; másrészt a gyerekirodalom fogalmának gyakorlati szempontú meghatározásából adódó konzekvenciaként fellépő ismertséget mint értékmérőt; harmadrészt pedig a klasszikus vs. újszerű sémának ellentmondva a kánontól való minél határozottabb eltérést.

A következőkben az éppen aktuális magyar gyerekirodalomnak néhány olyan sajátosságát igyekszem felvázolni, amelyek alapján a kiemelt, példaként bemutatott művek joggal formálhatnak igényt a kánonba kerülésre. Paradox módon – hiszen ennek feltétele a már említett újszerűség, minél pregnánsabb elkülönbözés a rögzült irodalmi sémáktól, toposzoktól, hangnemektől.

A hetvenes-nyolcvanas éveket és az azokat követő két évtizedet a Lázár – Csukás – Janikovszky triász neve fémjelezte, a három különböző szerzői hang máig érvényes és működő viszonyítási pontokat alakított ki a gyerekirodalomban. Ekkor stabilizálódtak a mai magyar gyerekirodalom mára klasszikusnak tekintett alapelvei: tartalmi vonatkozásban a fikció, a meseszerűség súlypontozta cselekményközpontúság, a hagyományos családmodellek keretei között mozgatott gyerekszereplők főhősként szerepeltetése, nyelvi megformálás tekintetében pedig a humor, az irónia és a gyereknyelv pozíciójának felértékelődése. Békés Pál 1983-ban, A kétbalkezes varázslóval induló gyerekirodalmi munkássága nem elsősorban címbeli gyarapodást jelentett, hanem egy új, a társadalmi, etikai problémákra nyitott mesevilág, gyerekvilág megjelenését is.

A konszolidáció évei után a 2001-2002-es évek azért jelentettek fordulópontot a magyar gyerekirodalomban, mert az irodalmi mozgások a fantasztikus, mágikus elemek újraértékelődésének következményeként (is) a gyerekirodalomra mint új, lehetséges közlési médiumra irányították a figyelmet, nemcsak idegen nyelvterületen, de hazai viszonylatban is. Ekkor olyan „felnőtt írók” publikáltak gyerekeknek, akik ismertségük miatt a gyerekirodalom remélt státuszát, rangját is erősítették az összirodalmi kánonokon belül. Prózában Szijj Ferenc intellektuálisan zseniális meseregény-inverze, a Szuromberek királyfi (2001), Darvasi László domesztikált, parabolaigényű gyerekmeséje, a Trapiti (2002), Böszörményi Gyula mitikus-varázsos magyar mesetablója, a Gergő és az álomfogók (2002), a gyerekköltészetben Kiss Ottó tabusértően szókimondó, mégis lírai hangú családtörténete, a Csillagszedő Márió (2002) olyan értékpreferenciákat rögzítettek, amelyek máris új mértékül, mintaként szolgálhatnak. A gyerekirodalomra koncentráló figyelem oka vagy okozata egyaránt lehet, hogy az irodalmi folyamaton belül egyre hangsúlyosabb lett a közvetítők szerepe is: irodalmi lapok különszámai foglalkoztak a gyerekirodalommal, megnőtt az évente gyerekirodalmi munkáknak odaítélt díjak száma és presztízse, lett egy szakmai folyóirata a gyerekirodalomnak, új, merész szemléletű gyerekkönyvkiadók jelentek meg a piacon (néhányukat a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése tömöríti). Az évi rendes könyvünnep neve ma Ünnepi Könyvhét és Gyermekkönyvnapok, és négy éve külön Gyermekirodalmi Fesztivált és Vásárt is rendeznek – ezek a mozgások jelzik, hogy a gyerekirodalom immáron önálló, kevésbé marginalizált intézményként működik.

A gyerekirodalom nóvumai leginkább műfaji megközelítésben katalogizálhatók, ugyanis az egyes műfajcsoportok többnyire életkori csoportokkal korrelálnak, illetve a műfaji-korosztályos összefüggések negálásával, kifordításával, felülírásával hoznak létre új kapcsolatokat. A képeskönyvek például hagyományosan a legfiatalabb generációt, a már és még éppen óvodáskorú olvasókat (pontosabban lapozókat, vagy hallgatókat) célozzák meg. A Marék Veronika történeteiből és képeiből ismert könyvvilág továbbélésére ma is van példa Bartos Erika Anna és Peti (2006), Bogyó és Babóca (2006) című sorozataiban. Ezekben a könyvekben a gyerekeknek ismerős életszituációk, mikrovilágok irodalmi leképeződései érzelmileg és intellektuálisan a felismerés, az azonosulás pozitív élményei által erősödnek. Egyszerűsítő és egységesítő gyermeki értelmezési sémák működtetik e világokat – tartalmilag pedig megjelennek bennük az eddig elhallgatott kisebb és nagyobb családi, egzisztenciális problémák is: veszekedés, sértődés, válás, magány, halál. Természetesen nem arról van szó, hogy a kisgyerekkori univerzum kötelező érvénnyel problémacentrikussá vált volna, de a tartalmi gazdagodás mindenképpen a célközönség pozíciójának megváltozásával van összefüggésben. A mellébeszélés, melléhallgatás sok évtizedes gyakorlata ellenében működő szokatlanul őszinte, ugyanakkor nyelvileg tökéletesen konstruált gyerek-szövegek kiemelkedő példánya Nádori Lídia Sárkány a lépcsőházban (2008) című könyve, melyről – akárcsak a többi képeskönyvről – értelemszerűen lehetetlen beszélni a képvilág bemutatása nélkül.

A kép funkciójának megerősödése nemcsak a képanyag színvonalának ugrásszerű emelkedésében érhető tetten, és nem is elsősorban kép és szöveg azonos súlyú szerepeltetését jelenti, hanem egy sajátos, különleges képnyelv megjelenését. Ebben a képvilágban az édeskés pasztelleket vagy éppen a monokróm, harsány felületeket felváltja a színek teljes körű használata: a legsötétebb, komor pacáktól kezdve egészen a csak jelzésszerű árnyakig, a formák pedig a legaprólékosabb realista ábrázolásoktól a pixelekből építkező számítógépes grafikákig terjednek, a figuratív és a nonfiguratív ábrázolások teljes spektrumán. Az (esetenként csak néhány oldalas) albumszerű, kizárólag gyönyörködtetésre, böngészésre szánt lapozókkal egy eddig „luxusnak” tartott könyvtípus jelent meg a magyar gyerekkönyvpiacon. A szövegtől függetlenedő, igényes képvilág jelenléte az intenzív esztétikai élményben kiteljesedő pozitív nevelő hatása miatt is kiemelt fontosságú. A Gyermekkönyvszerzők és Illusztrátorok Egyesülete által képviselt csoportosulásban olyan neves művészek sorakoznak föl, mint Baranyai András, Gyöngyösi Adrienn, Kárpáti Tibor, Kun Fruzsina, Molnár Jacqueline, Paulovkin Boglárka, Szegedi Katalin, Takács Mari. A nevükkel jelzett munkák között nemcsak szövegillusztrációk és könyvtervek szerepelnek, hanem alkalmanként önálló kiadványok is. Ilyenek többek között Kárpáti Tibor Csókolom, pókmajom! (2007), Paulovkin Boglárka Róka és Egér új otthont keres (2007) vagy Szegedi Katalin Álomcirkusz (2002) című munkái.

A célközönség státuszának erősödésével egyidejűleg, a negatív értelemben használt infantilizált képi ábrázolás lecserélődésének egyenes következményeként Magyarországon is megjelentek felnőtteknek (is) szánt képeskönyvek. Ezek abszurdba vagy groteszkbe hajló nyelvi és képi világukkal olyan regisztereket szólítanak meg, amelyek a „felnőtt” képzőművészet és irodalom irányából is kínálnak befogadási stratégiákat (Kiss Ottó – Baranyai András: Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután, 2006), vagy általánosan használt ismereteket és információkat közvetítenek szokatlan formában (Vincze Tamás – Takács Mari: Beszél a kéz, 2004).

A klasszicizálódás, kánonképződés folyamata leghatározottabban a gyerekköltészetben figyelhető meg, ugyanis az éppen divatos, megzenésített, skandált versek egy hosszabb lélegzetű prózai műhöz képest könnyebben jutnak el a célközönséghez, s terjedelmüknél fogva is könnyebb a befogadásuk a gyerekkorosztály számára. Vers és zene szimbiózisának, s a reklámpszichológia alapelveinek megfelelően egy vers vagy egy szerző nagyon gyorsan bekerülhet a(z irodalmi) köztudatba – még az iskolai szövegválasztás is nyitottabb a költészet újdonságaira. A 2005-ös Friss tinta! antológia átfogó képet nyújt a mai magyar gyerekköltészet sokszínűségéről: a Weöres Sándor muzsikáló, dúdoló szöveghagyományára és a Nemes Nagy Ágnes objektivizáló lírájára építő versektől a halandzsákon vagy „marhaságokon” keresztül a legszikárabb szabad versekig itt minden egy helyen van. És mindenki szerepel a kötetben, aki napjainkban gyerekeknek ír (függetlenül attól, hogy ez egy egész életmű, vagy egyetlen vers): a már klasszikus Kányádi Sándortól kezdve, az inkább zenésznek ismert Gryllus Vilmoson keresztül Kukorelly Endréig vagy Parti Nagy Lajosig.

Az utóbbi évek gyerekköltészeti mozgásai elsősorban a hagyományos, kötött formákban verselő szerzőknél a használt versformák repertóriumának gazdagodását jelenti (Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen, 2003), ezen belül pedig a meghökkentő, az olvasói elvárások ellenében működtetett rímekkel, a poénnak vagy csattanónak alárendelődő formával való játék az egyik legújabb, leggyakoribb eszköz (Tóth Krisztina: Állatságok, 2007). A kötött versformáknál eddig ismeretlen gazdagságú tartalmi változások is megfigyelhetőek: alapvetően a játékra, a humorra koncentrálva, hagyományos értékeket új, meghökkentő perspektívájú nézőpontból láttatnak (Lackfi János: A buta felnőtt, 2004), de van példa arra is, hogy a „népies ütemezés urbánus tartalmakkal párosul” (Kántor Péter: Kétszáz lépcső föl és le, 2005). Máshol helyi mikrokozmoszokat egyetemessé, meditatívvá tágítva születik sajátos hang (Kovács András Ferenc: Hajnali csillag peremén, 2007), vagy a személyes istenkép, a csodavárás, egyáltalán: a felnőtt világának dimenzióival egészül ki a gyerekvilág (Jász Attila: Angyalfogó, 2008).

A Szilágyi Ákos által képviselt hangzó vers, hangos költészet (Cet ecetben, 2003; Kakadudalok, 2006) kuriozitása, hogy a „szavainkkal teremtjük a világot” alapelvből kiindulva a szerző egyedi, a fonéma-jelentés-hangzás hármas kapcsolódására épülő versvilágot alkotott.

Az utóbbi évek legnagyobb változása talán a szabadvers térhódítása a gyerekköltészetben. Az elhíresült, Ami a szívedet nyomja, 1974-es svéd gyerekvers-antológia és Ágai Ágnes versei után ma Kiss Ottó verseiben (Csillagszedő Márió, 2002; Emese almája, 2006) a forma olyan mértékadó egzisztenciális és metafizikai tartalmakkal gazdagodott, amely a gyereknyelv, gyerekbeszéd határain túlmutatva a valódi, derűs gyerekvilág-értelmezés és -bölcselet paneljeiből építkezik, felnőtt-szintűvé tágítva ezzel a befogadási stratégiákat.

A meseregények, kalandregények a magyar gyerekirodalom „fiction”-irányultsága miatt nemcsak mennyiségileg, de tartalmilag is meghatározzák az éppen aktuális trendeket – vagy éppen a legérzékenyebben és a leggyorsabban közvetítik a külföldi divathullámokat. A társadalmi, szociológiai, pszichológiai, pedagógiai gyerekkép változásának hozadékaként e regények főszereplői gyerekek, akiknek – életkori és világnézeti sajátosságaik miatt – még megadatik a különböző valóságok, létszférák közötti közlekedés lehetősége, ők pedig képesek végrehajtani a rájuk háruló feladatot, felelősen és félelmeiket legyőzve megmentik az aktuálisan megmentendő világot. A 2003-as Édes Anyanyelvünk pályázat eredményeképpen tömegesen jelentek meg új hangú és tartalmú regények a gyerekkönyvpiacon. Ezekben otthonos, ismert világunk eddig csak képzeltnek hitt lényekkel népesült be: manókkal, tündérekkel, morcokkal, martalócokkal, ördögökkel, angyalokkal – akik egyaránt lehetnek szövetségeseink és ellenségeink (Mészöly Ágnes: Sünimanó, 2006; Orbán János Dénes: Búbocska, 2005; Péterfy Gergely: Misikönyv, 2005; Scheer Katalin: Nefelé, 2005). A párhuzamos valóságok „zöld” irányultságú prezentációján túl közös e regényekben a határozott, explicit természet- és erkölcsfilozófiai, metafizikai kérdésfelvetés: a születés-halál-keletkezés, a mitikus, körkörös időszemlélet, a semmi létének/nemlétének problémaköreire épülő világkonstrukció.

A kalandregények legújabb változatai úgy alapoznak mesei struktúrákra, hogy ezzel egyidejűleg a popkultúra valamennyi elemét mozgatják: a krimik, kalandkönyvek, kalandjátékok, forgatókönyvek, klippek elemeiből is építkeznek. Berg Judit Rumini (2006) egérhősű tengerészregénye a felnőtt irodalmi toposzok legpontosabban adagolt receptúráját alkalmazza; Lackfi János Kövér Lajos színre lép (2007) könyve a maga bensőségesen fonák esztétikájával, társadalom-iróniájával hollywoodi sikertörténet; Czigány Zoltán orwelli ihletettségű fergeteges ló-regénye, a Csoda és Kósza (2007) kabarétréfáival, szatíra és pofátlanság határán egyensúlyozó figuráival és attitűdjével akár aktualizált nagy beat-regény is lehetne.

A gyerekprózai művek befogadásának minőségét minden esetben meghatározza, hogy e szövegek mindegyike olyan prózapoétikai eszközöket is használ, amelyeknek megtanulása, esetenkénti „dekódolása” külön feladatot jelent(het) a gyerekközönségnek. Az áthallások, asszociációs ugrások, intertextuális kapcsolódások pozitív irányú minőségi változást hoztak a gyerekprózában, és mindenképpen új, eddig igénybe nem vett olvasói magatartásokat preferálnak. A gyerekirodalom határai tehát változni, tágulni látszanak: nemcsak tartalmat, de a funkciót, a befogadási szinteket és lehetőségeket tekintve is.

A felsorolt változások függvényében újból feladatként értelmeződik a gyerekirodalom megkülönböztető specifikumainak meghatározása. Természetesen a kaland, a történések prioritása maradt a gyerekirodalmi művek elsődleges ismérve. Ezen túl a humor jelenléte elmaradhatatlan: ez lehet groteszk, abszurd, vagy akár alpári is – a gyerekléthez, -látáshoz mindenképpen hozzátartozik. Harmadsorban pedig felértékelődik a játék szerepe. Ezen belül hangsúlyosan a fikciós játéké: a fikciószerűség sugallása, ennek megerősítése a valamikori mesemondói, történetmesélő hagyományokat örökíti át. Emellett a szövegre való folyamatos reflexió hasonló érvénnyel vonatkozik a nyelvi építkezésre is. A legújabb (gyerek)szövegekben a folyamatos, pergő szóviccek mellett a nyelv többnyire csak szerep, ebből tárgyiasulnak a beszélő személyek, a hősök maguk is – felértékelődik a mondás, mesélés, beszélés jelentősége. A nyelvi poénok, aprólékos nyelvi konstrukciók, az utalások finomságainak minél teljesebb körű befogadásához, egyáltalán az olvasás ilyenképpen történő élményszintű megvalósulásához viszont „lassú olvasásra” van szükség (close reading). Lehet, hogy a cselekményközpontúság, a klippszerű építkezés ennek ellenében dolgozik, de az egyes szövegrétegek felfedezéséhez mindenképpen új olvasói stratégiákra van szükség. Ez pedig már nagyon is gyakorlati, olvasáspedagógiai hozadéka a klasszicizálódási folyamatnak: az új művek elfogadottá válása, elfogadtatása az olvasási szokások, módszerek változását is eredményezi. A hangzásbeli és tematikai gazdagodás az irodalom sokszínűségének, sokrétűségének fel- és megismerésén túl az irodalomhoz való viszonyokat is alapvetően megváltoztat(hat)ja: a gyerekek számára ugrásszerűen megnő az olvasottakkal történő azonosulás lehetősége – ez pedig, tudjuk már, az egyik legfontosabb feltétel ahhoz, hogy valakiből valódi olvasó váljék.

Vissza a tartalomjegyzékhez