Kéri Katalin – Gombos Norbert: Időutazás a magyar nevelés és művelődés történetében

Nyomtatási nézet

Gombos Norbert

A hazai tanítóképzés „nehéz” másfél évtizedéről

Az Eötvös József által éppen 140 éve létrehozott középfokú állami tanítóképzés teremtette alapok máig ható jelentőségűek, ezek az értékek biztosították az 1948-as államosításig kisebbségben lévő állami képzők „zászlóshajó” szerepét. Az állandóságok mellett azonban meghatározóak voltak e pedagógusképzési ágazat történetében a változások, az átalakulások is. Kiemelkedik e tekintetben az 1945 és 1960 közötti időszak, mely joggal tekinthető „nehéznek” a tanítóképzés történetében, hiszen sem azt megelőzően, sem azt követően nem élt át annyi szervezeti jellegű átalakítást, tartalmi vonatkozású reformot ez a terület ilyen rövid időszakba sűrítve, mint éppen ebben a másfél évtizedben. Az általános iskolák létrejötte indukálta egységes nevelőképzés gondolata öltött – kétségkívül „tiszavirág-életű” – testet 1947-ben, az állami nevelőképző főiskolák megalapításában, melynek következtében megszűnt a hagyományos öt évfolyamos tanítóképzés. Az államosítás, majd a pedagógiai gimnáziumok, illetőleg egy évvel később a négy évfolyamos tanítóképző intézetek képében a tanítóképzés újjászervezése mind-mind erre az időszakra tehető, amiképpen a felsőfokú tanítóképzés megszervezésének előkészítése, és – a korszak szimbolikus zárásaként – annak létrejötte is. Fontosnak mondhatjuk tehát ezen időszak alaposabb megismerését, különösen abból a szempontból, hogy milyen formákban, vonatkozásokban és területeken határozta meg a korszak oktatáspolitikája a tanítóképzés reformjait, változásait, fejlődési irányait.

Mindeddig viszonylag kevés publikáció született e témában, ezért is veheti örömmel kezébe a tanítóképzés ügye iránt elkötelezett érdeklődő Donáth Péternek, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar tanszékvezető egyetemi tanárának legújabb munkáját, mely az Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon 1945 – 1960 címet viseli, és a Trezor Kiadó gondozásában jelent meg 2008-ban. A kötet – a szerző által vállalt – kiemelt célja annak bemutatása, hogy „a tanítóképzők sorsának alakulását” miképpen határozta meg a rendszer-, illetve kurzusváltásoknak a címben megjelölt időszakra tehető sorozata. Donáth Péter e célt három – egymással is szorosan összefüggő – tanulmány köré csoportosítva igyekszik megvalósítani. A kötet első fejezetében – Közszolgálat, szakértelem, méltányosság címmel – Rozsondai Zoltán (1902 – 1996) törekvésein keresztül mutatja be a szerző a címbeli időszak tanítóképzéssel összefüggő oktatáspolitikai történéseit, döntéseit, irányait. Rozsondai Zoltán 1945 és 1961 között tanügyi előadóként, illetőleg a tanítóképzés szempontjából különösen meghatározó időszakokban (1945 nyara és 1950 tavasza, majd 1954 ősze és 1955 nyara között) osztályvezetőként, meghatározó szerepet játszott a művelődés- és oktatásügy irányításáért felelős – nevét az adott korszakban többször változtató – minisztérium tanító- és óvóképzéssel foglalkozó ügyosztályán, elsősorban a szakmaiságra alapozott döntések előkészítésében. A kötet e tanulmányából jól érzékelhető, hogy ebben az időszakban jórészt rapid, kapkodó, de a szakértelmet többé-kevésbé nélkülöző döntések születtek a tanítóképzés jövőjét illetően, melyek egy részéről igen hamar bebizonyosodott, hogy nem eredményeznek működőképes képzési szisztémát. Rozsondai Zoltán küzdelmei arra irányultak, hogy a szakmaiság minél nagyobb szerepet játsszon a tanítóképzést érintő oktatáspolitikai döntések meghozatala során. Donáth Péter e küzdelmeket a korszak – tanítóképzés szempontjából – meghatározó történései köré fókuszálva mutatja be, így megismerkedhetünk

Donáth Péter – mintegy keretet is adva könyve e fejezetének – tanulmányát Rozsondai Zoltán emberi hitvallásának bemutatásával nyitja és zárja, értékelve azt a „KÖZszolgálati” szerepet, melyet a neves szakember az adott korszakban, az éppen adott poszton játszott.

A kötet második nagy fejezetében – Egy súlyos következményekkel járó oktatáspolitikai döntés születése címmel – a tanítóképzés első Nagy Imre-kormány alatti helyzetével foglalkozik a szerző. Bemutatja a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Politikai Bizottságának egyik 1954 nyarán – a pedagógusképzés, illetve a tanítóképzés „megjavítása” tárgyában – született döntésének előkészítését, létrejöttét, komplex hatásrendszerét, következményeit, valamint „utóéletét”. Az évtized elején újjászervezett négy évfolyamos tanítóképzés létrejöttét követően, amely megtartotta ugyan az érettségit, de komoly visszalépést jelentett a két világháború közötti öt évfolyamhoz viszonyítva, ismét felélénkültek azok a szakmai, pedagógiai, illetőleg oktatáspolitikai viták, melyek a képzési struktúra átalakítását, elsősorban a képzési idő felemelését, illetve a felsőfokú tanítóképzés megteremtését tűzték ki célként. Donáth Péter – igen bőséges könyvészeti és levéltári forrásokra alapozva – gondosan szemlélteti azokat az „erőtereket” (elsősorban az MDP irányította művelődés- és oktatáspolitika, valamint a szakszervezet, a tanítóság, a szakmaiságot képviselő minisztériumi ügyosztály, de nem utolsósorban a gazdaságpolitika is), melyek meghatározták, vagy legalább valamilyen mértékben befolyásolták a – tanítóképzés sorsára alapvető hatással bíró – döntéshozatalt. A szerző kiemelt hangsúlyt helyez a Sztálin halála utáni időszakra, az MDP politikájában 1953 nyarától szovjet ösztönzésre bekövetkezett változások oktatáspolitikai hatásrendszerének bemutatására, illetve azok lecsapódására a pedagógusképzésben. Az általános politikatörténetben „új szakaszként” ismert időszakban megváltoztak a gazdaságpolitika preferenciái, előtérbe került az egyoldalú és túlfeszített tervcélok következtében felborult költségvetés helyreállításának szempontja. Donáth Péter kutatásai jól rávilágítanak arra, hogy e célok milyen módon hatottak a tanítóképzés jövőjét meghatározó oktatáspolitikai döntésekre – kiemelten az MDP Politikai Bizottság tárgyalt 1954. július 14-i határozatára –, melynek következtében a képzési időt változatlanul hagyták, és – ezzel egyidejűleg – példátlanul radikális módon csökkentették a tanítóképzők, valamint az oda járó tanítónövendékek számát. A tanulmányban a szerző nagy teret szentel a határozat helyi szintű hatásai bemutatásának is. Korabeli tanítóképző intézeti igazgatók, tanárok, valamint diákok visszaemlékezéseire alapozva bemutatja, mit érzékeltek akkoriban az érintettek a „változó politikai széljárásból”, illetve miképpen csapódott le a tanítóképzés mindennapi gyakorlatában az oktatáspolitika indukálta „racionalizálás” komplex hatásrendszere. Donáth Péter – a tanulmány zárásaként, mintegy összegzéseként is – a budai tanítóképző korabeli jegyzőkönyveire, különféle dokumentumaira, valamint az érintettekkel készült interjúrészletekre alapozva bemutatja az intézet 1954/1955-ös tanévének mindennapjait, gyakorlatát, rávilágítva arra, hogy a hazai politika legmagasabb szintjein megszületett döntések miképpen befolyásolták a képzés folyamatát és eredményességét.

A kötet harmadik – egyben utolsó – tanulmányában – Vizsgálatok, diagnózisok – javallatok címmel – a tanítóképzésnek a Hegedűs-kormány alatti helyzetével foglalkozik a szerző. Az 1950-es évek közepén (megközelítőleg: 1954 és 1955 fordulóján) újabb átrendeződés következett be a hazai politika színpadán: a Rákosi Mátyás és Nagy Imre közötti „kötélhúzásban” ismét az előbbi ragadta magához a vezető szerepet. A változások egyik következménye egyfajta „ideológiai rendteremtés” volt, ami – az oktatáspolitika területén – az ideológiai, világnézeti nevelésben bekövetkező „gyökeres fordulat” iránti igényben testesült meg. Donáth Péter e változásoknak a tanítóképzésre gyakorolt komplex hatásrendszerét elemzi. Bemutatja az MDP Politikai Bizottságának 1955. február 2-án kelt állásfoglalását „a párt ifjúság közötti munkájának megjavításáról”, mely alapját és egyben kiindulópontját is jelentette a köz- és a felsőoktatás területén az említett „rendteremtésnek”. A szerző alapos áttekintést nyújt a PB határozatát követő közel másfél év történéseiről, elsősorban az (oktatás)politika „alsóbb régióiban” folyó vitákról, küzdelmekről, törekvésekről. Különös hangsúlyt kap a tanulmányban a politikai nevelésben elérendő változást kikényszeríteni hivatott ún. „brigádvizsgálatok” bemutatása, melyek 1955 második felében indultak, és tíz korabeli képzőintézetet érintettek. E vizsgálatok során a kijelölt bizottságok és/vagy személyek áttekintették a tantárgyak oktatását, különösen abból a szempontból, hogy a pedagógusok milyen eredményesen alkalmazzák a tanítás során az ideológiai-politikai nevelés módszereit. Donáth Péter két fővárosi képzőben – a korábban egyházi tulajdonban lévő Vendel Utcai Leövey Klára Tanítónőképző Intézetben, valamint a kezdettől állami Táncsics Mihály Gyakorló Tanítóképző Intézetben (egykori budai képezde) – folyó vizsgálatok előzményeit, folyamatát, illetőleg eredményeit mutatja be, elsősorban korabeli jegyzőkönyvekre, valamint egykori érintettek – tanárok és hallgatók – beszámolóira (visszaemlékezések, interjúk) alapozva. Mindkét intézményben igen lényeges szempontként jelent meg a tantestületek tagjai – vagyis az intézeti oktatók – világnézeti, ideológiai, erkölcsi „formálása”, azaz a tantestületek „egyszólamúvá” alakítása, ami az MDP vezetése által kitűzött ifjúságpolitikai célok megvalósításának a legfontosabb előfeltétele volt. Donáth Péter kutatásai azonban rámutatnak a két képzőben történtek közötti alapvető különbségekre, vagyis arra az eltérésre, amiképpen a két tantestület reagált a politikai nyomás e formájára. Különösen fontos e tényező a – szerző által kiemelt szempontként vizsgált – „kettős nevelés” elleni harc tekintetében, mely a kutató értékelése szerint – sajátosan paradox módon – valójában a „kettős nevelésért” – vagyis annak eléréséért, hogy (ha a család nem is, de) legalább az iskola a politikai elvárásoknak megfelelően neveljen – folyt. A kötet e fejezetében (is) igen szemléletesen tárja elénk a kutató a vizsgált korszak – tanítóképzés szemszögéből – meghatározó történéseit, kiemelve a makroszinten folyó változások társadalmi „lecsapódásait”, vagyis helyi (intézményi) hatásrendszerét, folyamatait, összefüggéseit.

A kötet valamennyi fejezetét fontos életrajzi adatok, a főbb kortársak (párt- és állami vezetők, minisztériumi és oktatáspolitikai döntéshozók, közszolgák, neveléstudományi elméletalkotók, értelmiségiek, valamint tanítóképző-intézeti tanárok) fotói, illetőleg igen bőséges jegyzetapparátus egészítik ki.

Donáth Péter tanulmánykötete lebilincselően alapos és széleskörű primer és szekunder forrásokra támaszkodó kutatómunka eredményeit összegző publikáció. Tanulmányozása – kiegészülve a szerző tollából a szintén közelmúltban megjelent A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből 1868 – 1958 (Trezor Kiadó, Bp. 2008.) című kötettel – jó szívvel ajánlható a korszak általános politikatörténete iránt érdeklődő kutatóknak, hallgatóknak, de leginkább a pedagógusképzés, a tanítóképzés ügye iránt elkötelezett pedagóguskollégáknak, illetve minden kíváncsi laikus olvasónak.

(Donáth Péter: Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon 1945 – 1960. Trezor Kiadó, Budapest, 2008.)

Kéri Katalin

Időutazás a magyar nevelés és művelődés történetében

A történetfilozófia egyik legnagyobb kérdése, hogy vajon lehetséges-e és milyen mértékben a múlt megismerése. Az, hogy hogyan vonhatja ki magát a történelem kutatója az ítélkezés csapdájából, saját kora, meggyőződése hálójából. Miként hozhatja érezhető, megérthető közelségbe a régi történéseket, hogyan közelítheti a jelenbeli olvasót a múlt emlékeihez. „A magam részéről vallom, hogy a történész akkor végez jó munkát, ha egy korszakot a lehető legjobban megismer, ha az ismereteket a lehetséges legnagyobb objektivitással feltárja (már amennyire ez emberileg egyáltalán lehetséges), és ezzel alapot kínál a megítéléshez” – idézi Ormos Mária gondolatait könyvében a szerző, Donáth Péter, aki hasonlóan korábbi köteteihez, ezzel a munkájával is bizonyította, hogy a múlt szakavatott kutatójaként, e gondolat szellemében dolgozik. Vagyis nem ítélkezik a múlt eseményei felett, hanem megismertet azokkal, ránk, olvasókra bízva a véleményformálást.

Mindehhez legfontosabb eszköze a hihetetlenül gazdag forrásbázis, amit használ. A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből 1868-1958 című könyve anyagát több évtizedes kutatómunka hozadékaiból állította össze, a maga nemében páratlanul sokszínű könyvészeti és levéltári anyagból. Napjainkban nem gyakori jelenség, éppen ezért példaszerű, hogy egy történész több mint félszáz (!) levéltárból, kézirattárból, ráadásként pedig könyvtárak anyagából és szóban közölt adatok tengeréből alapozza meg kutatása forrásbázisát. Ezek összegzése nem is lehet más, mint amilyen Donáth Péter könyve: monumentális. A kötet már küllemében is ilyen: 830 oldal (ráadásul e könyvvel egy időben jelent meg a szerző másik, hasonló tartalmú, csaknem ilyen terjedelmű másik kötete, az „Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon 1945-1960” című könyv). A mű monumentalitását azonban tartalmi szempontból is érzékelhetjük, már akkor is, ha csupán belelapozunk a megszámlálhatatlanul sok főbb- és alfejezetre bomló vastag kötetbe. A tanulmányokat végigolvasva pedig egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a szerző olyan részletességgel és oly közelből ismerteti meg velünk az általa elemzett történelmi folyamatokat, hogy szinte az események résztvevőinek érezhetjük magunkat.

A kézikönyv három nagy tematikai egységre tagolódik. A mű első részében, csaknem másfélszáz oldalnyi terjedelemben, a Nemzetiségi politika és oktatás összefoglaló cím alatt olyan elemzéseket olvashatunk, amelyek a dualizmus kori időszaktól a 20. század közepéig vetítik elénk a hazai oktatástörténet néhány érdekes, több esetben kevéssé ismert vagy alig kutatott összefüggését. A tanító(nő)képzők diák- és tanár létszámának, összetételének alakulását bemutató adatsorok (melyek összeállításában Preska Gáborné is közreműködött) és ezek értelmezése, a képzők felekezeti és nemzet jellegének bemutatása adja az első írás alapját. A grafikonok, kördiagramok, térképek és egyéb ábrák egészen biztosan jól hasznosíthatóak lesznek a pedagógusképző intézmények neveléstörténeti kurzusain, és mintát adhatnak más kutatók számára is az adatfeldolgozás sokszínű lehetőségeire. A kézikönyv tankönyvként való felhasználását erősíti az a tipográfiai megoldás is, hogy a szerző dőlt betűvel szedte az általa fontosnak tartott kutatási eredményeket, kulcsmondatokat.

Kisebb lélegzetű, ám igen érdekes oktatástörténeti részleteket felelevenítő tanulmányok zárják a könyv első fő részét: Szémán István, Klebelsberg Kunó és Lux Gyula egyaránt gazdag életművéből emelt ki néhány, a nemzetiségi politika és oktatásügy vonatkozása szempontjából lényeges összefüggést Donáth Péter, tovább árnyalva így ezeknek a kiemelkedő személyiségeknek a már ismert portréját, neveléstörténeti jelentőségét. Példaértékű Lux Gyula esetében az, hogy a szerző hogyan építette be az írott források elemzésének szövedékébe az egykori tanítványok szóbeli visszaemlékezéseit, rengeteg olyan apró adatot is közölve, amelyek esetenként lexikon-szócikk pontosságúvá és gazdaggá teszik az írást. Az ő személyéhez is kapcsolódik a következő, záró tanulmány, mely a budai állami német tanítóképző líceum előtörténetéről íródott.

A kötet második nagyobb, bő száz oldalnyi tematikai része egyetlen témát jár körbe: hogyan és miféle számvetésekre kényszerült 1919 és 1922 között a hazai pedagógiatörténet és iskolaügy közismert, ám máig sem eléggé ismert alakja, Nagy László. Donáth Péter korábbi Nagy László-kutatásainak közzétett eredményeit ismerve várható volt, hogy ez a fejezet is számos értékes, mások által még nem feltárt vagy elemzett kútfőn nyugszik, és új tudományos eredményeket, az eddigieknél pontosabb és árnyaltabb közelítéseket tartalmaz. Nagy László szakmai önéletrajza és a Gyermektanulmányi Társaság tevékenységét reprezentáló források adják az írás alapját, amely tartalmi és terjedelmi szempontból is messze túlmutat egy tanulmány keretein, akár önálló publikálása is elképzelhető lett volna. Pataki Ferencre is utalva a szerző írása egyik jegyzetszáma alatt megjegyzi, hogy Nagy Lászlót és figyelemre méltó életművét „megilleti a fellelhető források ismeretén alapuló, »elfogulatlan és sokoldalú mérlegelés« tisztessége”. Ennek érdekében Donáth Péter valóban mindent meg is tesz, ami egy történész eszközeivel lehetséges: saját kutatásaira támaszkodva tisztázza, kiigazítja az eddigi Nagy László-kép pontatlanságait, torzításait, kifejtve, hogy milyen változásokat hozott az egykori kiemelkedő pedagógus és gyermektanulmányokkal foglalkozó több kollégája életében az az epizód, amikor tettvággyal és reményekkel telve az (oktatás)politika fontos szereplőivé váltak. Az írás végén izgalmas felvetés annak vizsgálata, vajon tudós volt-e (az egykori kortársak és napjaink kutatója szemével egyaránt áttekintve életművét) Nagy László.

A könyv harmadik, leghosszabb lélegzetű, jegyzetapparátusával együtt több mint 300 oldalt megtöltő „tanulmánya”, mely a Politikai-világnézeti diszkrimináció vagy valami más? címet viseli, a nagykőrösi tanítóképző megmaradásáért folytatott négy évtizednyi, 1918 és 1958 közötti küzdelem állomásait mutatja be. A nézőpont önmagában is izgalmas: Donáth Péter a képző egykori igazgatóinak tevékenységén keresztül tárja fel az intézmény fordulatos történetét, számos ritka, korábban még nem tanulmányozott, teljesen egyedi forrást emelve be a vizsgálódásokba. A folyóiratcikkek, egyéni visszaemlékezések valóságos áradata sodorja előre az elbeszélés menetét. A könyvnek ez a része talán leginkább dokumentatív hatású, hihetetlen erővel hatnak az olvasóra a műben megjelenített egyéni sorsok. Olyan emberi tragédiák, szinte emberfeletti küzdelmek bontakoznak ki a tanulmányban, amelyek máshol, más helyen és más történeti körülmények között elképzelhetetlenek lennének. Ezeket végiggondolva újra meg újra a tanári pálya „politikamentességének” eszménye kérdőjeleződik meg az olvasóban. A mindenkori (a 20. század során oly gyakran változó) oktatáspolitika és az adott politikai viszonyok között dolgozó, az oktatásügy iránt elkötelezettséget érző pedagógus önállóságának, mozgásterének, szabadságának a problémáiról is hű tükröt tart elénk Donáth Péter.

Ennek, a kötet harmadik fő részének számos igen érdekes részlete van. Kiemelt olvasói érdeklődésre tarthat számot valószínűleg a nagykőrösi képző tanárainak 1918-19-es működése, az abban a korban keletkezett, a hazai tanítóság szocialista tanok felé sodródásáról szóló vélemények áttekintése, illetve valamennyi nagyobb történelmi sorsforduló időszaka, melyek jelentős hatással voltak az egész magyarországi oktatásügy helyzetére. Részletgazdag elemzést kapunk így többek között az iskolaállamosításokról, az utánuk történő, a szerző szóhasználatával „kor-szerűsítés”-nek nevezett fejleményekről, az 1950-es évek átpolitizált, túlellenőrzött iskolaműködéséről, a nagykőrösi képző megmaradásáért folytatott erőfeszítésekről. A szerző ezzel a kutatásával tiszteleg azok előtt a figyelemreméltó tanítóképzős szakemberek, különösen is Váczy Ferenc és Juhász Béla emléke előtt, akik a képzőt igazgatták; hírt ad arról, hogy ezek a jeles pedagógusok hogyan tudták megőrizni identitásukat a „20. századi vallásháborúkban” (vallási és ideológiai konfrontációkban), azaz számvetés ez a tanulmány arról, hogy milyen esélyeik voltak tanári, tudósi pályájukon.

Donáth Péter könyve nem könnyed, nem gyorsan átlapozható olvasmány. Kellemes olvasgatás helyett elgondolkodásra, összefüggések áttekintésére, saját, személyes életutunk és történelmünk csomópontjaival való szembenézésre is invitál. Úgy mutatja be sokoldalú, páratlanul gazdag művelődés- és oktatástörténeti kutatásainak eredményeit, hogy azokkal az önálló véleményalkotásunkat készíti elő, és újabb kutatásokra sarkall. A kötet fő szövegeivel együtt érdemes végigolvasni a sok ezres nagyságrendű jegyzeteket is, hiszen a szerző kiterjedt kutatásai során óhatatlanul annyi érdekes, megjegyezni- és szóvá tenni való keletkezett, hogy a gazdag tartalmú jegyzetekből szinte egy „árnyék-könyv” bontakozik ki, amely tovább erősíti a tanulmányok tartalmát. Különösen figyelemre méltóak azok a jól választott idézetek is, amelyeket egykori történelmi szereplők vagy mai történész kutatók írásaiból kölcsönzött igencsak találó módon Donáth Péter. Ezek csakúgy, mint a kötet szerkesztésének koncepciója és a tanulmány-írás általa megfogalmazott szándékai világosan jelzik a szerző választott kutatói útját, ha úgy tetszik, történészi hitvallását.

Ez a kötet tehát remek példát mutat arra, milyen nagy szorgalom és kutatói alázat, ugyanakkor szakértelem és elhivatottság szükséges ahhoz, hogy valaki a lehető legteljesebb módon feltárja a múlt történéseit. Éppen emiatt, a hiteles történelem-ábrázolás miatt válik ez a vaskos kötet letehetetlenné, és Donáth Péternek köszönhetően az olvasó ezért válik részesévé egy szomorú és felemelő pillanatokkal egyaránt teli olyan időutazásnak, amelynek a részleteit többé már nem tudja elfelejteni.

(Donáth Péter: A magyar művelődés és tanítóképzés történetéből 1868-1958. Trezor Kiadó, Budapest, 2008. 830 oldal)

Vissza a tartalomjegyzékhez