Kelemenné Torma Erzsébet: A könyvtárban jó lenni

Nyomtatási nézet

Sopronban így vált fogalommá az Írásbeliség Világnapja

Aki a könyvtárban szokott lenni,

Az biztosan tud olvasni,

Mert aki nem tud olvasni és jár könyvtárba,

Az minek jár könyvtárba.

És aki szeret könyvtárba járni,

Járjon is csak könyvtárba!

A nyolc éves Horváth Csaba „első önálló verseskötetében” olvasható ez a költemény. A „Nyári Könyvtár” termése, közvetlenül a nyomdalátogatás után. De haladjunk sorjában!

Az alapötlet

Volt némi bűntudatom, amikor az Írásbeliség Világnapjára készülve nem hetedhét országra szóló ünnepség megszervezésében gondolkodtam, hanem olyan folyamatos aprómunkában, ami belesimul eddigi szünidei tevékenységünkbe, összekapcsolódik a szeptember 8-i ünnepségcsokorban, aztán folytatódik tovább szépen csendben a tanév szürke hétköznapjain. Peremkerületi fiókkönyvtárosként ehhez volt eszköztáram. Most, az Olvasás Évének küszöbén már nem látom annyira eretneknek az elképzeléseimet.

Amikor először hallottam, hogy szeptember 8-a az Írásbeliség Világnapja, gondolatban rögtön hozzátettem: meg Kisboldogasszony ünnepe, továbbá az ágfalvi csata emléknapja. Nem magamtól jutott eszembe ennyi minden, hanem egyik olvasóm, az akkor még felső tagozatos Nagy Norbi vezetett rá erre. A soproni népszavazás emlékére rendezett vetélkedő előtt a Kurucdombi Fiókkönyvtár közelében levő templom árkádjai alatt álló „Szent István védelmezően karolja át az ágfalvi csata hőseit” című szoborcsoportnál kezdtük a felkészülést az elméleti anyag számonkérésével egy-egy helyszínhez kapcsolódóan városnéző séta keretében. Mint kiderült, Norbi minden adatot megjegyzett a rendelkezésére álló egyetlen nap alatt: gépies magolás helyett logikai úton kötötte az időpontokat családi és egyházi ünnepekhez. Amikor tehát a Magyar Olvasástársaság tagjaként biztatást kaptam arra, hogy ezt a napot próbáljam emlékezetessé tenni szűkebb pátriámban, kézenfekvő volt a három különböző jellegű – kulturális, vallási és helytörténeti – ünnep összekapcsolása.

Tervezés, szervezés, aktivizálás

Szeptember 8-a annyira a tanév elején van, hogy nehéz programot szervezni a gyerekeknél, szülőknél és pedagógusoknál egyaránt jelentkező időzavar miatt. Ezért még az előző tanév vége felé, májusban-júniusban kezdtem keresni az utat azok felé, akiknél remélhető volt, hogy megnyerhetők az ügynek. Most is a húgommal, Torma Margit gyógypedagógussal együtt terveztünk, szerveztünk, valósítottunk meg mindent.

Minden korosztályhoz próbáltunk eljutni valamilyen módon. Elsődlegesen a legifjabb korosztályokat céloztuk meg. Az általános iskolásokat a Kurucdombi Fiókkönyvtárba hívtuk, hogy a nyári szünetben három héten át játékos foglalkozássorozat keretében készüljünk fel az ünnepcsokorra. A középiskolások számára pályázatot írtunk ki a három nagy gondolatkörben, amelyet augusztus 16-ig kértünk eljuttatni a Kurucdombi Fiókkönyvtárba. Az iskolaigazgatóknak hivatalos formában a Polgármesteri Hivatalban értekezleten adtak tájékoztatást terveinkről. A pedagógusok a Kurucdombi Fiókkönyvtárban közvetlenül is bekapcsolódtak a munkánkba, amikor könyvtári órák és napközis foglalkozások keretében beszélgettünk elképzeléseinkről. Ekkor névre szóló meghívót is kaptak a gyerekek, hogy a nyári szünet önfeledt perceiben is emlékeztesse őket – és főleg szüleiket – valami a fiókkönyvtárra. A szülők részben a gyerekek meghívójából értesültek terveinkről, részben személyes kapcsolataink révén – többen közülük gyerekkorukban szintén olvasói voltak a fiókkönyvtárnak -, az ő ötleteiket, észrevételeiket is figyelembe vettük a tervezés és a megvalósítás folyamatában. Sopron valamennyi polgárát igyekeztünk megszólítani a sajtó hasábjain és plakátjaink segítségével: a város hetilapjában, a Nyugati Kapuban és a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének júniusi Hírlevelében is megjelent tájékoztatónk valamint a középiskolások pályázati kiírása.

Intézményi szinten is próbáltuk elfogadtatni elképzeléseinket. A Városi Könyvtár a technikai feltételeket biztosította munkánkhoz. A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Soproni Csoportja és a Polgármesteri Hivatal Intézményfenntartó Irodája mindenben segített a szervezéstől az ajándékkönyvek előteremtéséig. Városunk alapfokú és középfokú oktatási intézményei nyitottak voltak, az egyetem az oktatók és a hallgatók részéről is támogatásáról biztosított bennünket. A média szintén érdeklődéssel figyelt ránk. A Magyar Olvasástársaság kezdettől fogva a sajátjának érezte ügyünket: az indulástól folyamatosan segítette, figyelemmel kísérte programunkat, és országos kihelyezett rendezvényének nyilvánította a szeptember 8-i ünnepségünket.

A nyári szünetből kiválasztottuk azt a három hetet, ami a legszerencsésebbnek ígérkezett a gyerekek szempontjából: az első nagy szusszanáson már túl voltak, de még nem fenyegette őket a tanévkezdés közelsége.

A „Nyári Könyvtár”

„Csak azt árulja el, hány gyereket tud ezzel becsalogatni a nyári szünetben a könyvtárba?” – kérdezte Nagyjaink egyike szívhez szóló mosoly kíséretében, kezében „Betű és Lélek” című programunkkal. Minket is meglepett az összesített eredmény: hat iskolából és három óvodából összesen 25 gyerek lépte át a Kurucdombi Fiókkönyvtár küszöbét olyan szándékkal, hogy bekapcsolódjék három hetes nyári programunkba, közülük a legidősebbek - Németh Dóra és Zsirai Bernadett - ötödik osztályosok voltak. Legnagyobb örömünkre az őket kísérő szülők többsége szintén aktív részesévé vált mindannak, amit eredetileg csak a gyerekeknek terveztünk. Dóri édesanyja - Németh Béláné Melinda - minden szabadidejét velünk töltötte, ő volt a harmadik segítőtársunk. Nekem zömében a munkaidőm része volt mindez. Testvérem a nyári pedagógusszabadságának három hetét áldozta az ügynek, az ő önkéntes vállalása volt az is, hogy a kötött programok előtt és után a szülők örömeiben-gondjaiban is osztozott. Földes Tamásné, a Polgármesteri Hivatal Intézményfenntartó Irodájának oktatási felügyelője aktív résztvevője, gyakran irányítója volt mindazon szervezési teendőiknek, ami a fiókkönyvtár falain kívül esett. KÉSZ elnökünk, Dr. Drávai István gyermekgyógyász – grafikusművész feleségével, D. Hoffer Erzsébettel együtt - első pillanattól támogatta munkánkat az első bíztató szavaktól az oklevelek, emléklapok elkészítéséig és átadásáig.

Hogy mivel töltöttük ezt a három hetet? Játékkal, beszélgetéssel, búvárkodással, „bütykörészéssel”. A tervezett nagy kirándulás viszont elmaradt: szerettük volna elvinni a gyerekeket a fővárosba, hogy lássák az Országos Széchényi Könyvtárat, a koronázási ékszereket, a Szent Jobbot, de pályázatunk nem járt eredménnyel, és anyagi támogatás híján éppen azok a szülők nem lettek volna képesek vállalni az utazás költségeit, akiknek a gyerekeiért terveztük az egészet. Így csak városnézésre és ágfalvi túrára vállalkoztunk. Fontosnak éreztük az élmények és ismeretek szerves egységét, az alkotás, felfedezés és együvé tartozás együttes örömét.

Írásbeliség

„Aki nem tud olvasni és jár könyvtárba, az minek jár könyvtárba?”

(Horváth Csaba)

Az írásbeliséggel foglalkoztunk a legtöbbet. Ezzel kezdtük az első napot is. Hivatalos megnyitó helyett „Isten hozott benneteket!” köszöntöttük az egybegyűlteket, és azon nyomban munkához is láttunk.

Mint később kiderült, semmi célzatosság nem volt abban, hogy az összes gyerek feliratos pólóban érkezett, ezt a ziccert mégsem lehetett kihagyni. Kérdésünkre, hogy ki milyen szöveget visel magán, egyikük sem tudott válaszolni, így hát kénytelenek voltunk közösen megfejteni valamennyit. A helyzet adta a kérdést:

• Hogyan kezdett el írni az ember?”

Ármin: - Formákkal.

Csaba: - Ha azt akarta kifejezni, hogy fészek van a fán, rajzolt egy fészket és egy fát.

• Miért kezdtek el írni az emberek?

Dávid: - Hogy megértsék egymást.

Csaba: - Hogy értelmes legyen az életük. Hogy tanulhassanak sokat.

• Ti mikor találkoztatok először az írással?

Csaba: - Én akkor találkoztam vele, amikor első nap mentem iskolába, és ezt meg fogom köszönni szeptember nyolcadikán.

Erzsike: - Amikor nagycsoportos voltam. Sanyika, a bátyám akkor már elsős volt, és tőle tanultam meg olvasni, írni.

• Mikor alakulhatott ki az írásbeliség a világtörténelemben?

Csaba: - Amikor egy nagy költő a világra jött, az írt verset, mesét,

azt más tovább olvasta és ebből kinézte, hogyan kell írni, olvasni.

Ebből már logikusan következett az írásbeliség történeti áttekintése – gazdagon szemléltetve -, ami az összes gyerek fantáziáját olyannyira megmozgatta, hogy másnap is kénytelenek voltunk visszatérni egy-egy érdekesebb mozzanathoz.

Az írásbeliségtől törvényszerűen jutottunk el a könyvig. Ritka szépségű, művészi kötésű, gazdagon illusztrált könyvekből rendezett kiállítást csodálhattak meg a gyerekek úgy, hogy nem volt érvényes a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elve. Hogy személyessé tegyük az ügyet, mindhárman bemutattuk a szívünkhöz-lelkünkhöz legközelebb álló saját könyveinket. Nem kellett nagy bíztatás ahhoz, hogy a gyerekek is megosszák velünk könyves titkaikat, másnap valamennyien kedvenc könyvüket csomagolták ki tarisznyájukból. A kis vadóc János féltve szorította magához édesanyja szétolvasott mesekönyvét, mások legfrissebb szerzeményüket tették közkinccsé. Örömmel tapasztaltuk, milyen jó ízléssel választottak. Kisgyerekkoruk ellenére az igényes tartalom fontosabb szempont volt számukra, mint a mutatós, agyonillusztrált külső.

„Kis hópelyhek az örömök” (Reményik Sándor)

Az első két könyves nap után felfedező útra indultunk: meglátogattuk városunk egyik büszkeségét, a Hillebrand nyomdát. A tulajdonos, Gyuri bácsi részletesen, szemléletesen, a gyerekek nyelvén mutatott be mindent a szétszedhető ólombetűktől a legmodernebb számítógépes technikákig. Élénk derültséget keltett, amikor a nyomdászok felelősségteljes munkáját szemléltette: nekik nagyon oda kell figyelniük, nehogy elhibázzanak valamit, mert nem úgy vannak, mint a cukrászok, akik megehetik, amit elrontottak. A gyerekek egy pillanatra rémülten pillantottak a hatalmas papírhalmokra, aztán felszabadult hahotában törtek ki. Ettől kezdve folyamatosan kérdeztek.

A legizgalmasabb kérdést mégsem Gyuri bácsinak tették fel, amikor egy pillanat alatt betódultak a kötészetbe. Honnan tudják a könyvkötők, hogy a lapok hogyan következnek egymás után? Az előző teremben ugyanis felfigyeltek arra, hogy a könyv lapjait nem úgy nyomtatják, ahogy ők azt eddig elképzelték, hanem egyszerre 16 oldal van egy nagy lapon „fejtől-lábtól, összevissza számozva” – ahogy ők mondták -, ilyen összevisszaságon hogyan lehet kiigazodni?

A fiókkönyvtárba visszatérve még mindig ez volt a nagy kérdés. Ekkor kezdtünk rögtönözni. A3-as lapon szemléltettük a nyomdászok trükkjét: felébe, ismét felébe, majd újra felezve hajtottuk, míg 16 oldal nem lett. Akkor megszámoztuk összehajtott állapotában, aztán kiterítettük. Az alsó sarkokba írt számok segítettek az eligazodásban: hogyan következnek az oldalak egymás után, és melyikek állók illetve fejre állítottak. Ha már így készen állott egy kis könyvecskére való papír, azon nyomban tele is írtuk. Mindenki választhatott magának egy oldalt, amire azt írt, ami hirtelenjében eszébe jutott. „Esik az eső” – jegyezte fel a tényállást Balázs. „A nyári könyvtárban Ármin a legjobb barátom.” – tette meg első vallomását Csaba. A személyes megnyilvánulások mellett irodalmi alkotásokból is idéztek a gyerekek. „Jól csak a szívével lát az ember, ami lényeges, az a szemnek láthatatlan.” – emlékeztetett Dávid A kis hercegre. Dóri Babits Mihály sorait jegyezte le: „Mindenik embernek a lelkében dal van, / és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek.” Bettinek Reményik Sándor két sora jutott eszébe: „Ne várj nagy dolgot életedben, / Kis hópelyhek az örömök.” Aztán összetűztük a lap gerincét, felvágtuk a lapszéleket, és már el is készült az első gyűjteményes kötetünk.

„Az is nagyon tetszett a református templomban, hogy bibliai idézetet olvashattunk a szószékoltáron.” (Németh Dóra)

A betűtípusok felfedezése mindenkinek a fantáziáját megmozgatta. A könyvek után a mindennapjainkban is élő hagyományok bemutatására törekedtünk a temetők és a templomok – illetve imaházak – felkeresésével.

Először a városunkban ma is használatos érdekes formák, a gót betűs sírfeliratok és héber szövegek nyomába eredtünk. A héber kvadráták bizonyultak a legizgalmasabbaknak. Még indulás előtt a gyerekekre bíztuk Mózes öt könyvének héber-magyar nyelvű köteteit, hogy nyissák ki az első oldalon. Magabiztosan nyúltak a könyvekhez, kinyitották a hagyományos módon, és döbbenten néztek. A legtalpraesettebb kislány találta fel magát először: megfordította a kötetet és visszafelé kezdte lapozni. Ez volt az a pillanat, amikor megéreztek valamit abból, hogy a mi megszokott kultúránktól eltérő gondolkodásmód is lehetséges.

A Városi Múzeum kezelésében levő 13. századi gótikus Ó-zsinagógából alig tudtunk eljönni, annyi észrevétel és kérdés merült fel a gyerekek részéről. A velünk tartó szülők is csak ámultak, mennyi kincset rejt városunk. Közép-Európában egyedülálló módon ugyanebben az utcában még egy zsinagóga is áll, szintén a 13. századból, azt is megnéztük és összevetettük a kettőt. Innen a zsidó temetőbe mentünk, ahol a jobbról balra haladó írásmód tűnt fel először a gyerekeknek. Megfigyeltük a héber kvadráták formai sajátosságait, és meglepve fedeztünk fel német nyelvű gót betűs feliratokat a síköveken, ahol most még a latin betűs magyar nyelvű szöveg is újdonságnak számított. A gyerekek egymást hívták lelkesen, amikor érdekesen szép, méltóságteljes szövegeket találtak kétféle írásmóddal, és versenyezni kezdtek, ki talál három nyelvű feliratot. Csak időnk végessége zavarta meg az elmélyült búvárkodást, akkor viszont új élményforrás is jelentkezett, ami – a naplójegyzetek és rajzok tanúsága szerint - elhomályosította az addigiakat: megjelent a temetőőr kedves, játékos német juhászkutyája.

A katolikus temetőt is felkerestük modern és régi, latin betűs latin és magyar, valamint gót betűs német nyelvű felirataival, jelképes ábrázolásaival. Ekkor néztük meg a második ágfalvi csata hőseinek, Machatsek Gyula erdő- és Szechányi Elemér bányamérnök hallgatóknak és az ugyancsak itt eltemetett osztrák áldozat, Arnold Mosch csendőrtisztnek a sírját is.

Ágfalvi napunkon a két ütközet emlékhelyeinek felkeresése mellett megnéztük az evangélikus és katolikus templomot, a temetőt, és hazafelé még a soproni református templom is útba esett. Erről így számoltak be a gyerekek:

Dávid: - Tetszett az ágfalvi látogatásunk is, megnéztük Baracsi László emlékművét és sírját. Az tetszett nekem a legjobban, amikor kerestük a sírt, és amikor megtaláltuk, tettünk rá virágot. Nagyon meglepődtem azon, mikor a sírköveket láttam, hogy ott német anyanyelvű emberek is laknak, nemcsak magyar anyanyelvűek.

Mónika: - A legjobban az tetszett, amikor megnéztük a templomot Ágfalván.

Dóri: - Jó volt, hogy a zsidó zsinagógát össze tudtunk hasonlítani a mi templomainkkal, hogy mennyiben különbözik. Meg a református templommal is összehasonlítottuk. Az is nagyon tetszett a református templomban, hogy bibliai idézetet olvashattunk a szószékoltáron. Még az evangélikus templomnál is egyszerűbb.

„Jókat játszottunk. Igaz, hogy a lányok kivertek bennünket, de azért tetszett.”

(Horváth Csaba)

A játékos formák – már résztvevőink életkora miatt is – foglalkozásaink szerves részét képezték.

Az írásbeliséghez kapcsolódott első játékunk, pontosabban az írásbeliséget megelőző időszakhoz, amikor az embereknek még létszükséglet volt a megbízható memória. Pletykajátékot játszottunk, és megfigyeltük a magnófelvétel segítségével, hogy a mi elkényelmesedett emlékezetünkből adódóan hol, hogyan torzultak és sikkadtak el az információk. Az ágfalvi csata történetét hallotta az első önként vállalkozó, ezt kellett továbbmondania úgy, hogy csak egyetlenegyszer hallhatta és ő is ismétlés nélkül mondta tovább a hallottakat. A sor közepére a már teljesen eltorzult adatok is elkoptak. A gyerekek jót derültek saját emlékezetükön, az írott szó viszont felértékelődött bennük.

A betű itt is főszerepet kapott. Népszerű játékunk, a betűforgatás – „szerencsekerekezünk”, ujjongtak a gyerekek – hol gondolatébresztő, hol kikapcsolódást jelentő elfoglaltság volt. A magánhangzók ismeretében a mássalhangzókat kellett kitalálni az irodalmi idézethez, majd a teljes szöveg ismeretében a sok zöld betű között megbúvó néhány pirosból kellett összerakni egy-egy kulcsszót.

A mágneses „Játék a betűkkel” társasjáték kiszolgált már egy generációt a fiókkönyvtárban, és most is vonzotta a gyerekeket. Csapatversenyben próbálták ki, és a lányok elsöprő győzelmével végződött. A későbbiekben szabadidős játék lett belőle, de valamennyi visszavágóban a lányok bizonyultak jobbnak.

A fiókkönyvtár özönvíz előtti kopott írógépe – egyben az egyetlen ilyen jellegű masina – igencsak népszerű lett. Fél tízkor kezdtünk hivatalosan – a távolabbról autóbusszal érkezők kérésére -, de gyakran már fél nyolctól jöttek gyerekek, hogy írógépezhessenek. Megható volt látni, milyen ügyesen szervezkednek, hogy mindenki hozzájuthasson.

„Mikor bütykörészünk már végre a könyvtárban?” (Eső István)

A kreatív foglalkozások mindenkit aktivizáltak, sőt a gyerekek keresték az ilyen lehetőségeket. Mindig a helyzet hozta, ki mivel akart foglalkozni.

A nyomdalátogatást követően spontán adódott lehetőség az első közös alkotásra. Mi, felnőttek inkább vinni szerettük volna őket a városba, hogy minél több élménnyel, ismerettel gazdagodjanak, de amikor a második túranapunk végén megkérdezte a csendes, zárkózott Isti, „Mikor bütykörészünk már végre a könyvtárban?”, csak így válaszolhattunk: holnaptól, és minden nap biztosítunk hozzá lehetőséget a szervezett programok előtt és után, továbbá a kötött programot is lazábbra vesszük, hogy ilyenkor is lehessen alkotni.

Az alkotás öröme a könyvírásban teljesedett ki. Mindenki elkészítette saját kötetét, néhányan többel is próbálkoztak. A nagyobbak 16 oldalban gondolkodtak, a kicsik „papirusztekercset” készítettek írógéppel, héber kvadrátákat rajzolva vagy játéknyomda lenyomatait kiszínezve. A könyvírók közül is többen nyúltak a játéknyomdához. Kulcsár Kriszti lexikont szerkesztett így: a nyomdafigurákat ábécés sorrendbe rakta, lenyomtatta az előre megszámozott lapokra, kiszínezte őket, majd szöveget is írt hozzájuk eképpen: „CSERESZNYE: a cseresznye nagyon finom gyümölcs.” Mesét többen is írtak, érdekes módon állatmesét valamennyien. A legjobban sikerült ezek közül Varga Julcsié, aki rendkívüli kézügyességével és ötletességével rögtön illusztrálta is „A kis nyuszi bánata” című kötetét, valamint Kámán Erzsikéé „A kutya meg a macska” címmel, szintén illusztrálva, minden sora más-más színnel írva:

Egyszer nagyon régen élt egy macska meg egy kutya. Ezek reggeltől estig csak kergetőztek. Ez így ment sok-sok éven keresztül, egészen addig, amíg nem kaptak egy levelet:

„Kedves macska és kutya! Ez a ház már nagyon veszélyes, éppen ezért le kell rombolni. Egy hónapot kapnak, hogy elköltözzenek. A rombolók főnöke.”

• Hát ezt nem lehet csinálni a mi jó öreg házunkkal – mondta a macska.

• Nem bizony! – felelte a kutya -, és amíg ez a probléma van, addig abbahagyjuk a fogót, és holnap megbeszéljük a rombolók főnökével a dolgot.

Másnap el is mentek az irodába és könyörgésüknek hála, nem rombolták le a házat. Egy-két nap múlva minden a rendes kerékvágásban volt.

Verseskötet több is született. Andrónyi Ármin olyan hosszú verset keresett, aminek versszakait egy-egy oldalra másolva megtelik a kötet. Így talált rá Petőfi Sándor „A Tisza” című költeményére. Az ő ötletét vitte tovább Csaba, amikor gyermekverseket idézett fel emlékezetében, úgy írta le azokat, majd az üresen maradt oldalakra maga költött:

Az írás

Az írás előtt,

Mikor még az emberek nem tudtak írni,

Az emberek csak szóval értették meg egymást,

De amikor már valaki feltalálta az írást,

Az emberek már tudtak egymásnak üzenni.

A két nagylány önálló kötetet és társszerzős művet is alkotott. Zsirai Bettit Sárospatak neve ihlette monda írására, ami kizárólag az ő fantáziájának szülötte, Németh Dóri „Gondolatok” címmel válogatott idézeteket az ókor klasszikusaitól napjainkig. Ketten együtt ajánló bibliográfiát szerkesztettek az írásbeliség gondolatköréhez „Óh, ne mondjátok, hogy a könyv ma nem kell” címmel, pl.: „A BETŰ. Sokfajta betű van, de milyen! Erről árulkodik a könyv.” „AZ ÍRÁS. Ha tudni szeretnéd, milyen az írás története, olvasd el ezt a könyvet. Megtudhatod, melyik országban hogy írnak és mire.” „MAGYARORSZÁGI MINIATÚRÁK. Ez a könyv bőven tartalmaz szépet. Mint ahogy a cím is mondja, Magyarország legszebb miniatúrái vannak benne. Jó szórakozást!”

Kisboldogasszony

„Elmentünk a Szent István templomba, ahol megnéztük a képeket és azt a szobrot, ami Szent Istvánt és a két diákot ábrázolja.” (Kámán Erzsébet)

Résztvevőink többsége egyházi iskolába jár, valamennyien vallásos nevelésben részesülnek, ezért nem jelentett különösebb gondot a Mária ünnep népi és liturgikus hátterének megvilágítása. Rövid beszélgetés után átmentünk a Szent István templomba, ahol a plébános úr már várt bennünket. Tőle hallottuk, hogy szeptember 8-a egyben a templom felszentelésének ünnepe is. Ezen a napon az esti szentmisén emlékezünk meg Orovits Ferenc püspöki tanácsos plébánosról - az ő irányításával épült fel a templom 1939-43 
között -, és Boldog Apor Vilmos püspökről, aki felszentelte az épületet.

A közelben lakó gyerekek jól ismerték ezt a modern stílusú templomot, a távolabbról érkezettek azonban először látták. Templomlátogatásunk első mozzanataként megkérdeztük, ki mire figyelt fel? Csaba a felfedezés örömével kiáltotta: „Jézus a múzeumban!”. „A tizenként éves Jézus a templomban” című falfestményen ugyanis írástekercsek is voltak, egyik kiterítve jól látható héber kvadrátákkal, ami a zsinagógabeli látogatásunk emlékét idézte fel a kisfiúban.

„A Mária-oszlop is nagyon tetszett.” (Papp Mónika)

A következő napon Mária emlékeket kerestünk a városban. Megnéztük az Orsolya téren a szépen faragott Mária-kutat. A Várkerületen álló Mária-oszlop talpazatának domborműveit tanulmányozva megállapítottuk, melyik bibliai jeleneteket látjuk. A Fő téren voltunk a Nagyboldogasszony templomban, amit addig csak Kecsketemplomnak ismertek a gyerekek. A téren maradva megfigyeltük a Városháza lobogóját a városcímerünkkel, bal felső sarkában Mária képével, és kicsit időztünk a címer „Civitas Fidelissima” feliratánál, ami az 1921-es népszavazás emlékét őrzi. Innen a Hűségkapun át a közeli Szentlélek templomba mentünk, megcsodáltuk a faragott, öltöztetett Mária-szobrot a tabernákulum felett, és felidéztük a hozzá kapcsolódó „Vándorló szobor” című legendát, ami Papp Mónikának annyira megtetszett, hogy azóta minden adandó alkalommal elmeséli önmaga és mindannyiunk örömére.

Még egy délelőttöt szenteltünk a Mária-emlékeknek: megnéztük a „Mária-kegyhelyek Magyarországon” című fél órás videó filmet, ami a városunkhoz tartozó Sopronbánfalva Karmelita templomát is bemutatta, falinaptár segítségével összegyűjtöttük a Mária-ünnepeket, majd a témához kapcsolódó könyveket nézegettünk.

Hogy mennyire volt élmény és újdonság a gyerekeknek ez a fejezet, arról a naplók tanúskodnak. Még az indulásnál naplóírásra bíztattuk ugyanis a gyerekeket, aminek boldogan tettek eleget. Minden reggel örömmel hozták otthon lejegyezett, lerajzolt élményeiket, észrevételeiket, amik nekünk, felnőtteknek komoly információval is szolgáltak arra vonatkozóan is, hogy mivel kell színesítenünk vagy lazítanunk a hátralevő napokat.

Az ágfalvi csata emléknapja

„Ezután mindig a könyvtár jut eszembe róla” (Horváth Csaba)

Az ágfalvi csata és az ennek következtében kiírt soproni népszavazás akkor kezdte foglalkoztatni a gyerekeket, amikor a Szent István templom árkádjai alatt álló szoborcsoportra felfigyeltek, amely a soproni népszavazás 20. évfordulójára készült és mindhárom ünnepünket jelképesen összefoglalja: államalapító Szent István királyunk – aki az írásbeliséget intézményesítette hazánkban, és felajánlotta a Szent Koronát Szűz Máriának – védelmezően karolja át az ágfalvi csata hőseit, az 1921. szeptember 8-án hősi halált halt Machatschek Gyula erdőmérnök- és Szechányi Elemér bányamérnök hallgatót. Először Cserháti Dávid és kishúga, Brigitta és barátnőjük, Kovács Judit hallottak a szoborról, amikor együtt indultunk első foglalkozásunkra és szándékosan ezen az útvonalon vezettem őket. Dávid rögtön felfigyelt az érdekes jelenetre az izgalmas történelmi háttérrel, és az első napi pletykajátékban ő volt a legfogékonyabb erre a történetre. A templom vonzáskörzetében élő gyerekek így vallottak az utolsó délelőttön készült riportban:

Csaba: - A Szent István templom előtti szobor nekem eddig nem tűnt fel. Még sohasem vettem észre, hogy ott áll Szent István király és a két egyetemista. Ezután mindig a könyvtár jut eszembe róla.

Mónika: - Meg az ágfalvi csata. Hogy az ágfalvi csatában haltak meg.

„Én is arra szavaztam, hogy magyarok maradjunk.” (Papp Mónika)

Néhány napunk teljes egészében az ágfalvi csata és annak folyománya, a soproni népszavazás jegyében telt. Dóri édesanyja igazi helytörténeti csemegével lepett meg minket: eredeti, 1921-es magyar nyelvű és gót betűs német nyelvű felhívásokat, röplapokat, gúnyrajzokat hozott családi gyűjteményükből, ezeken szemléltetve mesélte el az eseményeket. Kézbe adta a megsárgult lapokat, miközben felhívta a figyelmünket minden apró részletre. A nap fénypontjaként megismételtük a népszavazást: a hagyományoknak megfelelően kék és narancssárga szavazólapot kaptak a gyerekek borítékkal, és egyenként a szavazófülke függönye mögé vonulva azt a lapot tették a borítékba egészben, amelyik ország mellett szavaztak, a másikat pedig kettétépve helyezték melléje. A kék szavazólap Magyarországot szimbolizálta, a sárga Ausztriát. Kisgyermekeink ugyanolyan megilletődötten járultak az urnához, ahogyan csak az idős emberek tudnak az igazi nagy választásokon. Az eredmény: valamennyi kék szavazólap egészben maradt.

„Busszal kimentünk Ágfalvára.” (Kovács Judit)

A szavazásunkat követő napot Ágfalván töltöttük, hogy megismerkedjünk a történelmi események helyszínével. Alaposan tanulmányoztuk azt az emlékművet, ami az első ágfalvi csatában elesett kecskeméti önkéntes Baracsi László halálának helyét jelöli, majd kimentünk a temetőbe, hogy Baracsi sírját is felkeressük. Megnéztük a második ágfalvi csata helyszínét, felidéztük az eseményeket. Közben ismerkedtünk a falu mai életével, templomokat látogattunk, kicsit időztünk a kirakodóvásárnál, és megfigyeltük, városunktól milyen távolságban zajlottak az egykori események.

„Megnéztük a Szent József szobrot, amely kezében egy piros-fehér-zöld zászlót tart.” (Németh Dóra)

Záró könyvtári napunkon már a népszavazás kedves emlékét mutattuk meg a gyerekeknek: az orsolyita apácák, akik védőszentjükhöz, Szent Józsefhez imádkoztak szüntelen a népszavazás sikeréért, azon az emlékezetes decemberi estén a harangzúgást hallva hálából egy apró nemzeti színű zászlócskát nyomtak a vitrinben őrzött szépen faragott kis Szent József szobor kezébe.

Utolsó állomásunk a Hattyús díszkút volt. Kedves egyetemi hagyomány fűződik hozzá, a hattyú feltollazása, ezt elevenítettük fel, mielőtt elbúcsúztunk egymástól a szeptember nyolcadiki viszontlátás reményében.

Ezt a napunkat így örökítette meg egyik résztvevőnk:

„Véget ért három hét játék, tanulás, beszélgetés

A könyvtárban találkoztunk. Mikor mindenki megérkezett és átadta a virágot Erzsi néninek és Margit néninek, megbeszéltük, hogy a virágokat a Szent Orsolya templomba visszük és köszönetet mondunk a Jó Istennek, hogy ilyen jól telt el ez a három hét. Megnéztük a Szent József szobrot, amely kezében egy piros-fehér-zöld zászlót tart. Aztán ettünk egy fagyit és elsétáltunk a Hattyús díszkúthoz és meghallgattuk annak érdekesen vicces történetét. Ott lefényképeztek bennünket. Ezután jött, aminek jönnie kellett, a BÚCSÚ. Búcsút vettünk egymástól.” Németh Dóra

Ünnepcsokor szeptember 8-án

Minden másképpen alakult, mint ahogyan terveztük. Ragyogó napsütésben gyülekeztünk a Hattyús díszkútnál. Mi, szervezők jó időben ott voltunk, hogy mindent jól előkészíthessünk, csak a busszal érkezett nagymamák előztek meg bennünket Az utolsó pillanatban derült ki, hogy az egyetemisták megfeledkeztek rólunk, ezért más helyszínt kell keresnünk. Földes Tamásné oktatási felügyelő egy pillanat alatt megtalálta a megoldást: beszaladt a szomszédos Hunyadi János Evangélikus Általános Iskola igazgatójához, aki rögtön rendelkezésünkre bocsátotta az iskola tágas, igényesen berendezett könyvtárszobáját. Innentől kezdve rögtönöztünk. Vendégeink, a meghívott „Nyári Könyvtár”-beli óvodások és általános iskolások, a pályázatunkon részt vett középiskolások, családtagjaik és tanáraik, továbbá a sajtóból, plakátokról hírünket halló kultúrabarát polgárok megtöltötték a termet. Elnökségünk velük szemben a maradék kisszékekre kuporodott. És hogy minden teljes legyen, ünnepségünk végén hazafelé menet felhőszakadás áztatott bőrig mindenkit. De ami addig volt, az jól sikerült.

Faxon érkezett a Magyar Olvasástársaság üzenete („Az igaz mese felnőtteknek, gyermekeknek egyaránt szükséges és jó lelki táplálék…”), vonattal pedig a HUNRA személyes küldöttje, Dr. Bartos Éva, a Magyar Olvasástársaság elnökségi tagja, aki már az indulástól figyelemmel kísérte munkánkat. Megtisztelt bennünket jelenlétével Dr. Payer Erzsébet alpolgármester asszony is, aki az ajándék könyveket biztosította gyermekeinknek.

Az ünnepség meghitt légkörben zajlott. A Himnusz eléneklése után Földes Tamásné mondott ünnepi beszédet. Az írásbeliség történetének villanásszerű áttekintése után Kölcsey Ferenc „Parainézis”, majd Kosztolányi Dezső „A Lélek beszéde” című írásából idézett.

Szemerey Tamás egyetemi tanár az ágfalvi csatáról beszélt a gyerekek nyelvén szívhez szólóan, szemléletesen, ahogyan csak egy nagycsaládos édesapa képes szólni a legkisebbekhez. Bartos Éva a Magyar Olvasástársaság üzenetét tolmácsolta, majd Havas Judit és a városunkból indult Budai Ilona „Útibatyu” című magnókazettájával ajándékozta meg gyermekeinket. Gondolatait máig szeretettel idézik fel gyerekek és felnőttek egyaránt.

A középiskolások pályázatainak értékelésekor örömmel hallottuk, mennyire vonzó fiataljaink számára, hogy történelmünk nagyjainak életével, tevékenységével behatóbban foglalkozzanak. Oklevelet és ajándék könyvet kaptak a díjazott pályamunkák alkotói, emléklapot a többi pályázó és valamennyi felkészítő tanár, a „Nyári Könyvtár” összes résztvevője és mindazok a szülők, akik bekapcsolódtak munkánkba. A jutalomkönyvek és oklevelek, emléklapok átadása Dr. Drávai István KÉSZ elnök tisztje volt. A gyerekek kedvenc doktor bácsija egy pillanatra kiesett a szerepéből: „Bözsikém, te itt?” – feledkezett rá egy pöttöm kislányra, legkedvesebb páciensére. Ez a kis csöppség szebbnél szebb rajzokkal lepett meg bennünket, naplót vezetett, „könyvet” írt és rajzolt, bátyját és édesanyját is bevonta programjainkba, és azóta is egyik főszervezője találkozóinknak.

Az ünneplés a Szent István templomban az esti szentmisén folytatódott, de nem ért véget. Tovább él a szürke hétköznapok apró mozzanataiban.

A résztvevők kovász szerepe

Még mindig tart az élmények feldolgozása és megosztása. A tanévet élménybeszámolóval kezdték a „Nyári Könyvtár” résztvevői, és pedagógusaik biztosították a fórumot kibontakozásukhoz. Azóta is a kovász szerepét töltik be társaik körében. A most 5. osztályos Dávid különösen nagy élményként élte meg, hogy az osztályban ő tarthatott előadást az írás történetéről. Nemrég újságolta megbotránkozva a Szent Orsolya napi műveltségi vetélkedőt követően: „Képzelje Erzsi néni, a Vera nem tudta, hogyan készül a pergamen, pedig neki ezt már tudnia kellene a Nyári Könyvtár után!”

Rendszeres könyvtárlátogatók ezek a gyerekek. Érdekesen igényesebbek, érdeklődőbbek, érzékenyebbek, mint korábban voltak. Másképpen nyúlnak a könyvhöz, mást jelent nekik a könyvtár, mást látnak a szobrokban, emlékművekben, mást éreznek ki a várostörténeti eseményekből, másképpen nyitottak társaik felé. Gyakran jönnek együtt, maguk között előre egyeztetett időpontban, ilyenkor jókat játszanak, beszélgetnek. A fiókkönyvtár valamennyi rendezvénye egyúttal találkozó is számukra, elég egyiküket értesíteni, a többiekhez is rögtön eljut a hír. Legutóbb – november végén – Dr. Gereben Ferenc „Most jöttem Erdélyből” című diaképes előadásán ültek az első sorokban, míg szüleik, nagyszüleik hátrébb foglaltak helyet.

Diaképek készültek a „Nyári Könyvtár” néhány önfeledt pillanatáról. Ezeket le szoktuk vetíteni könyvtári órák, napközis foglalkozások keretében, így olyan gyerekek is az érdeklődés középpontjába kerültek és felértékelődtek társaik szemében, akik addig körön kívül rekedtek. Ezeket a képeket látva mindig kérdésként merül fel az is, hogy mikor kezdődik a következő évi „Nyári Könyvtár”, és mikortól lehet rá jelentkezni.

A gyerekek élményeit erősíti a sajtóvisszhang is, hiszen valahányszor olvasnak magukról, mindig felfrissülnek a nyári élmények. A Nyugati Kapuban és a KÉSZ Hírlevélben jelent meg értékelő beszámoló nyári programunkról és ünnepünkről közvetlenül az események után. Legutóbb decemberben olvashattuk mindkét sajtótermékben legaktívabb résztvevőnk pályázatunkon 3. helyezést elért írását a soproni népszavazás emléknapja kapcsán:

A hűség városa, Sopron

A cím többszörös elnyerését ismerjük a történelemből: II. Ottokár cseh király s Ausztria is hiába próbálkozott a város behódoltatásával. Tudom, hogy milyen elmondhatatlan szeretet az, amelyet szüleim irántam éreznek, s ezért tudom elképzelni, milyen áldozat, szívfájdalom volt, mikor szülőket és gyermekeiket elszakították egymástól, hogy a várost s akár ezen keresztül az országot is megszerezhessék.

Ez volt II. Ottokár, akinek ezen kegyetlen tette sem törte meg Sopron polgárainak városszeretetét, hazaszeretetét, érzéseit.

A második alkalom az 1921-es népszavazás, mely három hősi halottat követelt – Machatschek Gyulát, Szechányi Elemért és Baracsi Lászlót –, s ismét a polgárok kitartó hűségét bizonyítja. Ez már történelem.

Mit jelent nekem?

A megfogalmazás nehéz, pedig a szívemben érzem. Itt születtem, itt élnek a szüleim, itt élnek a nagyszüleim, ebben a földben nyugszanak dédszüleim és rokonaim. Édesanyám sokat mesélt róluk és a városról, ahol éltek. Nagy múltját megőrizte Sopron. Így könnyen el tudtam képzelni a régi emberek életét. Ha kilépek az utcára, mesél minden: mesélnek a kövek, a házak, az utcák, a szőlők, a Lőverek és az erdő.

Az óváros utcáin sétálva sokszor eszünkbe jut, hogy az alapkövet a rómaiak rakták le. A város polgárai mindig törődtek lakóhelyükkel, így maradtak meg számunkra is láthatóan a csodálatos műemlékek és szép természeti környezetük.

Sopron sok értékes, fontos embert adott az országnak. Nemrégen olvastam a Páneurópai Piknikről szóló cikket s valahogy én is úgy érzem, ha felsorolnám a sok kiemelkedő egyéniséget s a város jeles eseményeit, akkor sem tudnék válaszolni: kinek az érdeme?

Meghajlok a „nagyok” előtt, és meghajlok a legegyszerűbb soproni polgár előtt is. A soproni ember előtt, aki a várost munkájával, életével gyarapította. A művészek, történészek, muzeológusok, pedagógusok, munkások, kereskedők, földművelők – Anyák és Apák – előtt.

Úgy gondolom, ha tudásunkkal, erőnkkel és szívünkkel a várost szolgáljuk, akkor bátran mondhatjuk, hogy nem hiába kapta Sopron ezt a címet, s igaz, amit Lackner Kristóf polgármester mondott: „Vivit post funera virtus.” (Az elmúlás után is él az erény.)

Bárhol meglátom a Tűztorony képét, csak egy gondolat jut eszembe: Sopron a hűség városa.”

Németh Dóra (Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceum)

Lázár Ervin: Foci

Lázár Ervin „Foci” című novelláját már áprilisban a figyelmünkbe ajánlotta Nagy Attila, feszített programunk miatt mégis csak a közelmúltban sikerült feldolgoznunk, amikor éppen aktuális volt labdarúgásról beszélni. Ekkor elevenítettük fel a már 2. osztályos Csabánk versét is a „Nyári Könyvtár” remekei közül:

Szeretem a focit

Szeretem a focit, és még mások is szeretik,

De én azért szeretem, mert labda is van benne.

Mert ha nem lenne benne labda,

Akkor nem szeretném a focit.

Lázár Ervin írása mindenkit megszólított, és mindegyik csoport más-más mozzanatra figyelt fel benne. A legkisebbek rögtön elképzelték, milyen nagy sztárok lehetnének abban a bizonyos csapatban. Itt fordult komolyra a beszélgetésünk:

Csaba: - A focit is Isten teremtette. És mivel ő találta ki, néha ő is beáll. Csak nem lehet látni.

Mónika: - Szerintem egy ember találta ki a focit, úgy, hogy az Isten adott neki gondolatot, hogy legyen foci. Isten még az írót is úgy segíti, hogy a gondolatok eszébe jussanak.

Viktor: - Szerintem csak úgy tud focizni az Isten, hogy az emberekbe erőt ad, hogy be tudják rúgni a labdát. Ad olyan játékost, aki jól tud focizni.

• Ha te lennél az Isten kiválasztott játékosa, aki a győzelemhez segíti a csapatot, ezért nagyon sokat kellene küzdened, mégsem te lennél a sztár, nem te rúgnád a gólt, csak előkészítenéd, akkor is vállalnád?

Csaba: - Ha nekem kellene ezt csinálnom, és nem jelennék meg az újságban, kinevetnének, hogy minek edzek annyit, akkor is vállalnám azért, hogy ha már nem én rúghatom a gólt, akkor legalább nekik sikerüljön. Ha már nekem nem sikerül, akkor ők mentsék meg a hazát.

A nagyobbaknál a gyerek-szülő kapcsolat került a beszélgetés középpontjába, amikor a szülők érzéketlennek tűnnek a gyerekek kérdései, gondjai iránt. Most gondolkodtak el azon, hogy ilyenkor mi játszódhat le szüleikben.

Ha Isten vállon veregetne… Meglódult a gyerekek fantáziája, mi mindent lehetne kérni akkor hirtelenjében tőle: jó jegyeket, gazdagságot, egészséget a családnak… Mindenki szólásra jelentkezett, egyedül Dani ült mozdulatlanul, csak a szeme párásodott. Amikor a többiek elszaladtak könyvet választani, odabújt hozzám: „Édesapámat kérném vissza, ha engem egyszer megszólítana a Jó Isten.” Nemrég maradt árván, máig sem értjük, miért kellett így történnie, édesapja is a fiókkönyvtárban nőtt fel, a családjának élt, és egyszer csak megállt a szíve.

A nyugdíjas klub tagjai is erre a mozzanatra reagáltak legélénkebben: „De jó lenne, ha egyszer minket is vállon veregetne az Isten!” „Hát még ha azokat veregetné vállon, akik a nyugdíjunkról gondoskodnak!” – jegyezte meg valamelyikük.

Terveink

Annyit már tudunk, hogy ezután mások is megemlékeznek az Írásbeliség Világnapjáról városunkban: az általános- és középiskolák egészen biztosan, az egyetemnek is vannak ilyen elképzelései. Más kulturális intézmények is jelezték, hogy ők is szívesen csatlakoznának hozzánk.

Mi a mesét szeretnénk az érdeklődés középpontjába állítani az elkövetkező évben. Ezt sugallja a Magyar Olvasástársaság ajánlása. Erre késztet bennünket az a tény, hogy az a korosztály a legfogékonyabb programunkra, amelyikhez a mese áll legközelebb. Erre ösztönöznek bennünket szomorú tapasztalataink is: szinte naponta látjuk a pedagóguskollégákkal, mennyire nincsenek erkölcsi alapjaik a mai gyerekeknek. Hiába is kísérleteznénk elvont etikai magyarázatokkal, nem értenék, a mesék nyelvén pedig kevesen hallják ezeket. Legtöbben csonka családban vagy rohanó életvitelű szülők mellett nőnek fel, és alig mesél nekik valaki. Megpróbálunk már a tanév folyamán igazi mesevilágot teremteni a könyvtári foglalkozásokon, ezt szeretnénk továbbvinni, elmélyíteni, kiterjeszteni a „Nyári Könyvtár” idején, majd egyszerre ünnepélyes és játékos, élményszerű formába önteni szeptember nyolcadikán a Kurucdombi Fiókkönyvtárban. Addig is bíztatni szeretnénk mindenkit legifjabb költőnk, Csaba kedves soraival:

„Aki szeret könyvtárba járni,

járjon is csak könyvtárba!”

Kelemenné Torma Erzsébet

Vissza a tartalomjegyzékhez