Balogh Mihály: Balázs Mihály emlékére

Nyomtatási nézet

Búcsúzni jöttünk Balázs Mihály tanár úrtól.

Búcsúznak tőle a családtagok és rokonok, barátok és ismerősök, búcsúzunk a

volt kollégától, főnöktől.

Ebben megoszlanak az őt gyászolók, a hozzá viszonyulásunkban különbözünk. Közösek, egyek abban vagyunk, hogy egy tiszta, erkölcsiségében példaszerű embert búcsúztatunk, gyászolunk, siratunk.

Haláláig dolgozott Balázs tanár úr: írta, folytatta szívének-lelkének kedves szellemi gyermekét, a magyar írók, költők gyermekkorát föltáró Forrásvidéket.

De milyen volt az ő „forrásvidéke”? Honnan érkezett közénk?

A szegénység, a nyomor olyan mélységeiből indult, amit ebből a gyászoló gyülekezetből a többségünk legföljebb olvasmányélményekből, Tömörkény- meg Móricz-novellákból ismer. S ha már Móricz: a névrokon irodalmi előkép, Nyilas Misi alakja talán nem véletlenül sejlik föl Balázs Mihály indulásában. S talán éppen Nyilas Misi irodalmi hősként lezáratlan sorsa teljesedik be az ő életútjában. Mert noha megadatott neki a fölemelkedés, forrásvidékétől mégsem szakadt el soha. Sodorhatta az élet forgataga a tanári katedrára vagy a szerkesztői asztalhoz, lehetett hivatalnok vagy politikus, lett akár beosztott, akár főnök, mindenütt és mindig homo communis volt és maradt. A szó legtisztább és legnemesebb értelmében közösségi ember. A forrásvidék tartást adó ereje, a hozott és szerzett erkölcsi értékrend óvták-őrizték hitét, meggyőződését, ép és teljes emberségét egész életútján. Az imént jelzőként idézett fogalom, a communis befröcskölődhetett, ám az Ember tiszta tudott maradni.

Csakhogy ennek az életútnak, a felnőtt életpályának, túl a gyermekkor nyomorán és a háború megpróbáltatásain, jutottak bőven nehéz és orvul emberellenes, duplán számítható békeévek is. Amelyek – ha nincs erejük a jellem, a lélek ellenében – pusztítják, marják a védtelenebb testet.

Jól csak a szívével lát az ember! – tanulta meg a leckét a Kis Herceg. De vajon ki tanította meg a Kis Herceget, ha nem a saját sorsa, hogy mostoha időkben a szívvel látás egyben a szív fölélése is?

Utolsó évében gyakran ültünk, beszélgettünk együtt az OPKM főigazgatói irodájában. Sokat tanulhattam tőle, szívesen hallgattam nagyra becsült elődöm tapasztalatokból származó intelmeit. Nekem volt nagyobb szükségem ezekre a beszélgetésekre, és nekünk volt szükségünk bölcsességére, segítő munkájára. Aligha pótolható olvasószerkesztőként szívvel lélekkel, ki tudja, honnan vett energiával formálta, szerkesztette az intézmény régi-új folyóiratát, a Könyv és Nevelést.

December közepén beszélgettünk utoljára. Akkor említettem neki, hogy alighanem elveszítjük, mert elveszik tőlünk – több más helyiséggel együtt – ezt a főigazgatói irodát is. Ami neki egy évtizeden át volt a munkahelye. Ami neki a nyugdíj előtti utolsó munkahelye volt. Bevallom, arra számítottam, hogy fölháborodik. Látszott ugyan rajta, hogy bántja a dolog, mégis azt mondta, higgadtan, csöndesen, hogy ez végül is kiheverhető veszteség. Higgyem el, vannak itt fontosabb, alapvetőbb értékek, amiket védeni érdemes, amikért akár harcolni is kell. Akkor – keserű indulatom levében főve – csak félig-meddig fogtam föl, fogadtam el ezt az utolsó intelmét. Amiről akkor dehogy sejtettem még, hogy az utolsó intelme lesz!

Aztán csakugyan elvették az irodáinkat. Egy hét múlva pedig jött a megdöbbentő hír: Balázs Mihály meghalt.

És most, holtában, meg kell követnem Balázs tanár urat!

Kedves tanár úr, kedves Mihály bátyám!

Itt, a gyászoló egybegyűltek alkalmi osztálya előtt, a túlvilági katedrához fordulva szomorúan jelentem, hogy hatott, tragikusan hatott utolsó szemléltető, tanári példád.

Értem már végső tanításodat a veszteségek viszonylagosságáról.

Nyugodj hát békében!

Balogh Mihály

OPKM főigazgató

Vissza a tartalomjegyzékhez