Balogh Mihály: Mustra

Nyomtatási nézet

Kedves olvasó! Az itt következő néhány sorban afféle főszerkesztői beharangozót talál számunk egyes írásairól. A válogatás persze szubjektív, korántsem biztos, hogy kinek-kinek éppen a legfontosabb, az arra leginkább érdemes munkát sikerül kínálnom. Ennek határozott kijelentéséhez azonban – szerencsénkre – el kell olvasnia Önnek az összes dolgozatot, az egész számot. Ebben reménykedve – ajánlom magunkat.

„Az alábbiak olyan XVII. és XVIII. századi magyar írók műveiből adnak ízelítőt, amelyekben a szerzők valamilyen módon az olvasás hasznára, jelentőségére, mikéntjére hívják fel a virtuális olvasóik igényét.” – Ezzel a mondattal kezdte az „Olvasásra nevelés a XVII-XVIII. Század magyar társadalmában” című dolgozatát a székelyudvarhelyi Róth András Lajos lapunk tavalyi első számában.

Az Olvasáspedagógia rovatban megjelent írás második részét mostani számunkban közöljük. Az ízes magyar mondatok közül kedv csinálóul – és megszívlelésül! - idézzük gróf Teleki Ádám sorait a saját, 1773-as Cid-fordításából: „Érezzük az idegen nyelveken írott Könyvek szépségét; de a magunkét olvasni ne resteljük! Tanuljunk s tudjunk más nyelveket, de a magunkét el ne felejtsük; sőt azon igyekezzünk, hogy az Magyar Könyveknek mind bövsége, s mind pedig betse lehessen, ha tsak a Magyarok között-is.”

A Tankönyv rovat egyik izgalmas, sokakat talán vitára ingerlő írása Kisfaludy László határozott, konkrét és szókimondó bírálata Pesti János középiskolai harmadikos történelem-tankönyvéről. A cikk írója a saját, jól körülhatárolható világnézeti értékrendje felől szemléli a tankönyv által közvetített, az ítészével történetesen ellentétes értékrendet, szemlélet. A szerkesztői szándék ezzel az ajánlással nyilvánvaló: egyrészt szívesen közlünk a következő szám(ok)ban a Kisfaludy László kritikájához kapcsolódó további írásokat, ha akadnak ilyenek, másrészt mintául ajánljuk az írás mértéktartó, korrekt hangnemét leendő tankönyves recenzenseink, bírálóink számára.

„A kézikönyvtárba kívánkozó művek kínálata az elmúlt tíz évben meghökkentően magasra szökött.” – állapítja meg indításul a Kézikönyvtárak: problémák és perspektívák című írásában Katsányi Sándor. A Könyvtár rovat élén álló dolgozat következő fontos mondata: „Az iskolai kézikönyvtár összeállításánál nem lehet megelégedni egy-egy eszköztípus egyetlen – optimális – képviselőjével.” Persze nem elsősorban a piaci kínálat zavarba ejtő bővülése miatt kell kézikönyvtárunkat erőteljesebben gyarapítani, hanem „…mert a megváltozott információs környezetben az iskolai könyvtár csak így tudja teljesíteni alapvető feladatát.”

Szinte látom, hogy valahol ezen a tájon lapoz tovább bosszúsan iskolai könyvtáros kollégám, aki pontosan tudja, mennyi pénze van (azaz nincs!) az állomány bővítésére. Kérem, ne tegye! A kitűnően, elegánsan megírt cikk izgalmas könyvtár-pedagógiai problémát fejteget. Fölér egy, a témában szervezett szakmai továbbképzéssel, amiért esetleg be kéne zárni a könyvtárat, s talán órákat kellene utazni. Az iskolai könyvtárak pénztelenségéről pedig igazán nem a szerző tehet…

Az Ifjúsági irodalom rovatban szerkesztő bizottságunk tagja, az OPKM munkatársa Csík Tibor mutatja be – személyes élményeire is alapozva – a München mellett található Nemzetközi Ifjúsági Könyvtárt. (Internationale Jugendbibliothek.)

A cikk méltatására elég csak az olvasószerkesztői széljegyzetet idézni a kéziratról: „Az olvasót tisztelő, példásan pontosan fogalmazó dolgozat.” Engem viszont az alábbi szubjektív, (s)óhajszerű megjegyzésre ösztönzött az írás tartalma: bárcsak megvalósulhatna nálunk is valahogy ilyen formán egy Gyermekirodalmi Intézet és Könyvtár! Igény van rá. Szakemberek is akadnának hozzá. A könyvtár alapállománya – az OPKM ötvenezer kötetes gyermek- és ifjúsági szépirodalmi különgyűjteménye – egy XIII. kerületi általános iskola alagsorában várja a „kibontakozást.” Talán majd a Könyves Kálmán körúton, ha végre átköltözhetünk, lesz erre is esély.

Végül a Hagyomány rovatból ajánlom figyelmükbe Kelemen Elemér írását, az „Ezer éves a magyar iskola” Alapítvány csaknem egy évtizedet, a kilencvenes éveket átívelő tevékenységéről. A százhúsz pályázó kétszáz pályázatát mintegy nyolc és fél millió forinttal támogató kuratórium olyan nagyszerű pedagógiatörténeti vállalkozások megindulása körül bábáskodott, mint a Gráber Klára szerkesztésében megjelenő Magyarországi iskolai értesítők bibliográfiája, vagy a Bakó Anna és Szilágyi Erzsébet által gondozott „Schola Orbis” Iskolatörténeti Adattár.

És mennyi mindent támogatott még az Alapítvány! Esetleg Kelemen Elemér szavaival: „…a magyar nevelés történetében példátlan méretű, sikeres akció zajlott le, a neveléstörténeti gyűjtő- és kutatómunka valóságos tömegmozgalommá vált.”

B. M.

Vissza a tartalomjegyzékhez