Balogh Mihály: Mustra

Nyomtatási nézet

Az iskolai könyvtárak szakfelügyelete továbbra is vezető témája a terület szakmai diskurzusainak. Régi nóta, hogy az iskolai könyvtár az oktatás és a kultúra mezsgyéjén létezik. De régi nóta az is, hogy ez a kettős kötődés mindkét területnek leginkább a perifériájára, határvidékére szorul. Az oktatás világából a rendszerváltás óta eltűnt a szakfelügyelet, a kultúra, jelesül a könyvtárak világában viszont éppen az 1997-es szaktörvény erősítette meg ennek az ellenőrzési formának a fölöttébb szükséges voltát.

Három éve – éppen az említett törvényt követő szakfelügyeleti jogszabály előírásai alapján – elkezdődtek a vizsgálatok. Azóta áll a bál, zajlik a vita az iskolai könyvtárosok körében. Az ellenzők alapkérdése: mit keres az iskolában, esetünkben az iskolai könyvtárban a szakfelügyelet, amikor annak nincs is törvényi háttere? A megméretést vállaló támogatóké: mi gátolhatná a könyvtárak, esetünkben az iskolai könyvtárak szakfelügyeletét, amikor azt törvény írja elő? Miközben folyik a vita, működik a szakfelügyelet, amelynek hozadékából most két írást közöl lapunk Könyvtár rovata. Az OPKM két munkatársa, Celler Zsuzsanna és Csík Tibor: Jelentés az iskolai könyvtárak 2006-os szakfelügyeleti vizsgálatáról című szemletanulmányában a tavalyi vizsgálatok iskolai könyvtári kérdőíveinek adatai alapján nyújt áttekintést a vizsgált intézmények – elgondolkodtató! – szakmai állapotáról. A vizsgálatot végző szakfelügyelők egyike, Suppné Tarnay Györgyi: Iskolai könyvtárak a hazai közoktatás minőségemeléséért című írása a pozitív oldaláról, szakmai segítő szerepe felől törekszik bemutatni a processzust. Gyanítjuk: messze nem az utolsó megszólalásokat közöljük a témáról a KéN jelen számában.

„Wass Alberttel együtt „Üzenem a földnek: csak teremjen, / ha sáska rágja is le a vetést. / Ha vakond túrja is a gyökeret” Hiszen sokszor a legegyértelműbb vizsgálati adatokat, következtetéseket is csupán közönnyel, értetlenkedéssel, netán ellenséges érzelmekkel fogadják. De ettől még az emelkedőre felviendő, gurítandó kő, a megépítendő vár, a megoldandó emberi, kulturális, lélektani, pedagógiai, szociológiai feladat ott marad előttünk.”

Ezekkel a felemelő gondolatokkal köszön el folyóiratunk olvasóitól a most nyugállományba vonuló Nagy Attila olvasáskutató a vele készített főszerkesztői interjú záró részében. Az írott változat az Olvasáspedagógia rovatunkban található. Azt persze el sem tudják képzelni az interjúalany személyes ismerősei, vagy éppen lelkes olvasói, szuggesztív előadásainak hallgatói, szavainak meghallói, hogy Nagy Attila valamiféle „pálca-összetörős” gesztussal végleg hátat fordít a maga (is) építette várnak. Még ha az előtte – előttünk álló feladat, a felviendő kő olykor nagyon sziszüphoszinak tűnnék is. Ezt a reménykedést, Attila pályán maradásának reményét próbáltam megfogalmazni az interjút záró sorokban magam is:

„Kedves Attila! Mindannyiunk javára kívánom, hogy nyugdíjasként is vállald a részed tovább a közös dolgainkból. Bízz az utódokban, a tanítványokban és kollégákban, de hagyd, hogy ők is bízhassanak benned, számíthassanak még rád – amíg csak az erőd, egészséged engedi.”

Végül egy hír, ami az interjúból még kimaradt, de a Mustra semmiképp sem jelenhet meg nélküle: augusztus 20-a alkalmából Hiller István miniszter Széchényi Ferenc-díjat adományozott dr. Nagy Attila olvasáskutatónak, aki magas színvonalú elméleti és gyakorlati tevékenységével, új módszerek kidolgozásával és alkalmazásával szolgálja szakmáját. Szívből gratulálunk!

Elmúlt számaink Tankönyv – taneszköz rovatának egyik, rendszeresen visszatérő témája volt a magyarság, a magyar nemzet megjelenése, bemutatása más, elsősorban európai, még közelebbről a körülöttünk élő nemzetek történelem tankönyveiben. (Mindezt természetesen viszonosan is törekedtünk bemutatni!)

Most, mintegy a téma szintéziseként, két írással kívánjuk lezárni ezt a sorozatunkat. Kiss Gy. Csaba: Nemzetképek és/vagy nemzetek fölötti történelemkönyvek című írásában két kérdést feszeget. „Az első kérdés úgy hangzik, hogy elvisz-e bennünket a globalizáció az egyetemes történelemkönyvek világába? Vagyis elképzelhető-e, hogy akár az egész emberiséget tekintve, akár szűkebb körben (mondjuk az Európai Unióban) születnek majd univerzális, nemzetek fölötti történelmi narratívák? A másik kérdés pedig ennek épp a fordítottja: eltűnnek-e a hosszú ideje létező kulturális (nemzeti) sztereotípiák az egyre szélesebb és intenzívebb nemzetközi kommunikáció hatására?” Javaslom a kedves olvasóknak, hogy a lehetséges válaszokért forduljanak bizalommal a szerzőhöz, illetve az itt közölt írásához.

Lesz-e egységes európai történelemkönyv? – teszi föl a kérdést már a maga által is meditatívnak minősített írása címében is Vajda Kornél. A szerző tömör válasza: „...merengjenek csak a képviselő és politikus urak az ’egységes európai történelemkönyv’ általuk vágyálmodott lehetetlenségein.” Ennyivel persze ne érjük be! Hogy belássuk (vagy éppen vitassuk) Vajda Kornél sommás, euro-képviselőinknek és -politikusainknak címzett fölszólítását, javasoljuk elolvasni az egész írást.

Olvasásra ajánljuk persze a folyóirat többi cikkeit, tanulmányait, közleményeit és híreit is. Reméljük, e számunk is alkalmasan szolgálja majd a Könyv és Nevelés olvasóinak szellemi épülését!

Vissza a tartalomjegyzékhez