Kisfaludy László: Befejezett múlt a „Befejezetlen múlt”-ban

Nyomtatási nézet

– Gönczöl Enikő történelemkönyvéről

EGY TANKÖNYV AKKOR IGAZÁN JÓ, hogyha a kötelező anyag ismertetésén túl kedvet ébreszt az adott tudományban való elmélyedésre, a tankönyv használóit megismerteti az önálló vagy csoportos felfedezés élményével is, és egyúttal erkölcsnevelő funkcióját is ellátja. Különösen fontos ez utóbbi tényező megvalósulása a történelem tankönyvek esetében, mivel sok diákot elriaszt a rengeteg évszám, név, megtanulhatatlannak tűnő kifejezés. A történettudomány azonban óhatatlanul megköveteli minden vele foglalkozótól – legyen az akadémikus vagy épen gimnáziumi diák – a tényanyag megfelelő szintű ismeretét, enélkül ugyanis a „sötétben tapogatóznánk”. Ahogyan egy nyelvet sem lehet a szókészlet alapszintű elsajátítása nélkül megtanulni, úgy a történelem értéséhez és megértéséhez is elengedhetetlenül szükséges az adatszerű ismeretek tudása. Természetesen a tényanyag összeválogatásánál minden esetben fel kell hívni a figyelmet a történettudomány esetleges bizonytalanságára, bemutatva a főbb elméletek, hipotézisek alapjait és gyengéit. E két fő célt kell tehát összeegyeztetnünk a jó történelemtankönyv megalkotása esetében, méghozzá úgy, hogy megleljük a történelmi ismeretanyag és a gondolatébresztőnek, figyelemfelkeltőnek vagy csupán érdekességnek szánt részek ideális egyensúlyát.

Fentebbi szempontok alapján láttam hozzá Gönczöl Enikőnek a Raabe Klett kiadó gondozásában, a Befejezetlen múlt sorozat keretében megjelent középiskolai tankönyvének, az Őskor, ókori civilizációk-nak vizsgálatához. A tárgyalt alkotás részletes, minden szempontra kiterjedő elemzése jóval nagyobb terjedelmet igényelne, mint amit e recenzió korlátjai megengednek Éppen ezért az alábbiakban csupán néhány szembetűnőbb pontatlanságra, általam tévesnek vélt információra hívom fel a figyelmet, helyenként nagyobb részletességgel, aminek indokát az egyes problémákkal foglalkozó újabb kutatások viszonylagos ismeretlensége adja. A teljesség igényének nélkülözése mellett – a tárgyilagosság kedvéért – kiemelendőnek tartom, hogy a tankönyv számos erénye a következő oldalakon némiképp elsikkadhat. Ez azonban – reményeim szerint – nem jelent egyoldalú bírálatot, mindössze arról van szó, hogy a segítő, javító szándékú kritika elsősorban a vitatható állításokkal kapcsolatban nyilvánulhat meg komolyabb terjedelemben.

A TÁRGYALT ALKOTÁS EGY HAT KÖTETES MUNKA ELSŐ ELEME, ebből következően „önmagát ajánlja” a napjainkban elszaporodó hat évfolyamos középiskolák számára. Részben ezért került használatba a budapesti Egyetemi Katolikus Gimnáziumban is, a 7. osztályokban (12-13 évesek). Bár nem tartozik szorosan tankönyvünk kritikai elemzésének tárgykörébe, mindenképp említést érdemlő problémával állunk szemben a tananyag hat évre bontása esetében. Egyrészt a több történelemóra lehetőséget nyújt az alaposabb, sokrétűbb oktatásra, ugyanakkor a 7. osztályban tanult tananyag legközelebb már csak az érettségin fordulhat elő, vagyis a 12-13 évesek számára megközelítőleg olyan szinten kell tanítani az őskor és – elsősorban – az ókor történetét, hogy az elegendőnek bizonyuljon majd a 18 évesek szellemi szintjéhez viszonyított érettségi vizsga követelményeinek teljesítéséhez. Mint a tárgyalt tankönyvet használó gyakorló pedagógus, néhány hét alatt szembesülnöm kellett azzal, hogy Gönczöl Enikő tankönyve helyenként meglehetősen adatszegény, alapvető tények hiányoznak belőle, vagyis az érettségi szinttől – bizonyos pontjain – elmarad. Ezt pedig csak az órán elhangzó többletinformációk, kiegészítések útján lehet pótolni, ami – jegyzetelési gyakorlata nem lévén – az ilyen ifjú korosztály számára komoly gondokat okoz.

A tárgyalt alkotás a hagyományostól némileg eltérő felosztásban mutatja be az ős- és ókor történetét. Az ókori keletet részekre szabdalva ismerteti, Hellász történetét és az ókori Rómát a Távol-Kelet bemutatása választja el, bár az antik görög és római kultúra egymásra hatása véleményem szerint jóval erősebb összekötő kapocs, mint amilyet találhatnánk a távol-keleti és a római civilizáció esetében. Az első fejezettel (Az emberiség történetének kezdetei) kapcsolatban ilyen probléma nem merül fel, ám e rész tartalmát illető-en vannak kifogásaim. A fejezetcím alatti korszakmeghatáro-

zásnak (Kr. e. 4000-ig) ellentmond az 5. lecke 5.6. számú alpontja, amely a bronzkor jellemzőit tárgyalja, ezáltal a Kr. e. III-II. évezredbe helyezvén az olvasót, vagyis az ókor történelmében.) Az 5. lecke (A civilizáció hajnala) teljes egészében inkább a következő fejezetben érdemelt volna helyet, hiszen a mezopotámiai öntözéses földművelő kultúrákkal foglalkozik, pont azzal a területtel, amelyen a leghamarabb ért véget a klasszikus őskori társadalom kora.

A fejezetet bevezető 1. lecke rögvest belevág az emberré válás fokozatainak bemutatásába, amit – kisebb-nagyobb hiányosságokkal (pl. egyiptomi majom, agytérfogat növekedése, testméretek változása) meglehetősen precízen el is végez. Ugyanakkor mindössze másfél oldalt szán a hagyományos értelemben vett történettudományi alapozásra, amelynek célszerűbb lett volna több helyet hagyni. Feltételezésem szerint a tankönyvíró az említésre nem kerülő információkat később, apró elemenként kívánta a diákokkal megismertetni, mindazonáltal vannak olyan segéd- és társtudományok, amelyek vagy a legszorosabb értelemben a történelemtanulás alapjaihoz sorolandók (pl. kronológia), vagy pedig érdekességükkel, színességükkel megragadják a 12-13 éves gyerekeket, kedvet ébresztve a történelem iránt (pl. heraldika). Utóbbi kapcsán hiányolom a magyar nemzeti jelképek részletes bemutatását, amelyeknek gyakran nemcsak történetével, de létezésével és kinézetével sincsenek tisztában a mai gyerekek (gondolok itt államcímerünk történetére, a nemzeti lobogó kialakulására,  a koronázási jelvényekre).

AZ ŐSTÖRTÉNETI FEJEZET VÉGÉN található fogalomtárban az őskort az alábbi szakaszokra tagolja a munka: őskőkor, átmeneti kőkor, újkőkor, rézkor, bronzkor, vaskor. Utóbbi korszakok – ahogyan a bronzkor esetében már korábban is utaltam rá – bizony jócskán az ókor történelmének részét képezik, a vas használatát az őstörténet kapcsán említeni komoly tévedésnek tűnik.

Kissé értetlenül fogadtam az őskori kultúra, művészet, hitvilág „elosztását” több lecke közt, hiszen az egymást kronologikusan követő fejezetrészekkel szemben – figyelembe véve az amúgy is nagyon bizonytalan kormeghatározásokat – ezt a témakört (a barlangrajzok és szobrok némelyikének kivételével) szinte lehetetlen pontosan időhöz kötni.

Amit még az első fejezettel kapcsolatban el kell mondanom, az az összefüggések nem mindig megfelelő hangsúlyozása és a fogalmak hiányos, pontatlan magyarázata. Példaként említhetem az evolúciós folyamat lépcsőfokait tárgyaló részt, ahol kissé elsikkad a felegyenesedés funkcióinak szerepe (a kezek szabaddá válása, a terület jobb átlátása, vadállatok elriasztása a nagyobbnak ható testmérettel, stb.). Ugyancsak célszerű lett volna a 29. oldalon, a „termékeny félhold” fogalmának meghatározásánál pontos földrajzi definíciót (esetleg térképvázlatot) adni.

Valamennyi fejezet végén rövid összefoglalás található, amelyek véleményem szerint igen jó kérdésekkel hívják fel a figyelmet az adott témakör bizonyos problémáira. A feldolgozásra szánt fogalmak esetében viszont már-már típushibának tűnik, hogy számos fontos fogalom kimarad e gyűjteményekből. Ezekről a továbbiakban nem fogok részletesen szólni, az első fejezet esetében azonban néhány hiányzó kifejezést megemlítek, pusztán a példa kedvéért: termékeny félhold, exogámia, monogámia, domesztikáció, az emberré válás fokozatai, stb. Ugyanakkor helyet kapott a felsorolásban – megint csak feleslegesen – a vaskor.

A második, harmadik és ötödik fejezet az ókori kelet államaival foglalkozik, tematikailag támadható módon a Távol-Kelet történetét a görög világ bemutatása után tárgyalva. A második fejezet a sumer-akkád történelemmel kezdődik, amelyet két leckén át tárgyal, nagyon hasznos művelődéstörténeti adalékokkal dúsítva. Adatbeli korrekció vagy kiegészítés mindazonáltal itt is eszközölhető lenne. A sumer hitvilággal kapcsolatban megemlít egy listát, amely mintegy 2000 isten nevét tartalmazza, pedig célszerűbb lett volna a jelenleg ismert sumer istenek mintegy 3 és fél ezres számát megemlíteni. Ezt követően az Indus-völgy civilizációjára tér át a tankönyv, kizökkentve a diákokat a Kr.. e. III. évezred Közel-Keletének, Elő-Ázsiájának történetéből. Felmerül a kérdés: nem lenne-e követhetőbb, átláthatóbb az Indus-völgyi civilizáció történelme a későbbi, Távol-Kelettel foglalkozó fejezet keretében?

A 9. lecke az egyiptomi Óbirodalom történetét tárgyalja, egy monumentálisnak nevezhető, tíz oldalas egység keretében. Talán jobb megoldás lett volna e lecke kettéválasztása, hiszen az egyiptomi tudományok, művészetek témaköre, a piramisok megépítésének és funkciójának problémái bőségesen megérdemelnek egy önálló fejezetrészt, különösen a későbbi korokra gyakorolt óriási civilizációs hatás miatt. Az egy leckébe sűrítés viszont azzal járt, hogy fontos fogalmak, nevek (pl. Hafré, Menkauré fáraók) hiányoznak e részből.

AZ EGYIPTOMI TÖRTÉNELEM következő szakasza a 12. lecke tárgyát képezi, az Újbirodalomra összpontosítva a figyelmet. A későbbiekben azonban már nem találkozunk a tankönyvben kifejezetten Egyiptommal foglalkozó fejezetrésszel, vagyis a 10. és a 12. leckéből is hiányzó fogalmak a diákok számára ismeretlenek maradnak. Ilyen például a – történetileg kétségtelenül kevésbé fontosnak tartott – szaiszi kor.

A legnagyobb problémám azonban az Egyiptom történelmét ismertető leckékkel kapcsolatban az, hogy nem egymást követik, a termékeny félhold államairól és az óbabiloni birodalomról szóló részek közbeiktatásával megtörik az egyiptomi történelem kontinuitásának képzete, a növendékek kizökkennek ezen sajátos, misztikus világból.

A tankönyv 65. oldalán, a termékeny félholddal foglalkozó leckén belül kerül sor az indoeurópai népek vándorlásának említésére. A könyv kijelenti, hogy az indoeurópai népek háziasították a lovat Kr. e. 4000 táján. Ugyanakkor az oldalszéli definíció e népcsoportról elmondja, hogy „törzseik a Kr. e. II. évezredben tűntek fel”. Az ellentmondás a két adat között nyilvánvaló. Honnan tudhatnánk, hogy ők domesztikálták a lovat, ha még nem is léteztek? (A Kr. e. II. évezredre általában vándorlásuk kezdetét szoktuk tenni.) Itt jegyezném meg, hogy a ló háziasítását illetően számos ellenvélemény született az indogermanisztika álláspontjával szemben, amelyek szerint sem a ló megszelídítése, sem a lovaglás, sem a sokat hangoztatott harckocsizó életmód, „harckocsizó lovagok” („Streitwagenritter”) jelenléte nem mutatható ki az indogermán népeknél (lásd Götz László: Keleten kél a nap, Püski, 1994, hivatkozva F. Hancar munkájára – Das Pferd … 1956). Ugyanezen leckében látható egy térképvázlat az indoeurópai népek szétvándorlásáról. Ezzel kapcsolatban ismét utalnék Götzre, aki – többekkel egyetemben – megkérdőjelezi a szkíták, szarmaták, stb. „irániságát” (utóbbiakat egyébként Hérodotosz azon megjegyzése alapján tartják indoiráni népnek, hogy nyelvük hasonlított a szkíták nyelvéhez!). Ezen újabb kutatások tükrében a tankönyv közlése megkérdőjelezhető, illendő lett volna legalább a bizonytalanságot érzékeltetni e határozott, ellenvéleményt nem ismerő kijelentés helyett.

A 13. lecke a korai égei civilizációkat mutatja be a diákoknak, igen olvasmányos módon. Egyetlen problémám ezzel a leckével kapcsolatban az, hogy nem az ókori Hellász történetével foglalkozó 4. fejezetben kapott helyet. Ez sokkal logikusabbnak tűnik, hiszen a hatását is elsősorban azon a területen fejtette ki. Még egy észrevételem van e fejezetrészt illetően, nevezetesen a 89. oldalon található, Trójáról beszámoló paragrafusokkal kapcsolatban. A trójai történelemről a gyerekek elsősorban az antik görög irodalom és történelem kapcsán hallhatnak, ezért – ha már elszakították a későbbi görög történelmet ismertető 4. fejezettől – praktikus lett volna beszélni e részben a trójai háborúról alkotott legfrissebb ismereteinkről. A régészek azon megállapítása nélkül, amely a trójai mondakört a Kr.. e. XIII. századdal – a Trója feltárásakor meghatározott rétegek szerint a VIIa jelű szinttel – hozza kapcsolatba, a 89. oldal néhány sora meglehetősen nehezen illeszthető be a gyerekek számára egy egységes képbe.

A korai égei civilizációkat (Kréta, Mükéné) bemutató oldalakkal szemben csak az elismerés hangján lehet beszélni egy számottevő újításról. A 14. lecke tárgyát ugyanis kizárólag a kereskedelmi és államközi kapcsolatok képezik, olyan fontos – és nem mindig pontosan ismert – fogalmakkal bővítve a tanulók ismereteit, mint a diplomácia, levéltár, követ, tolmács, stb.

A TANKÖNYV HARMADIK FEJEZETE Nyugat-Ázsia történelmét tárgyalja a vaskorban, elsősorban Föníciára, a zsidó államokra, az asszír újbirodalomra, Babilonra és a perzsákra helyezve a hangsúlyt. E fejezettel kapcsolatban is meg kell említeni, hogy alapvető fontosságú fogalmak, nevek (Szín-ahhé-ériba, Assurah-iddina, stb.) hiányoznak a leckékből, vagy legfeljebb körülírással, de a pontos kifejezés említése nélkül kerülnek bemutatásra (pl. monoteizmus).

Vizsgált munkánk 108. oldalán egy, a Bibliából vett idézet olvasható Salamon király gazdagságával kapcsolatban. Ebben szerepel az alábbi mondat: „Salamon király 300 nagy pajzsot is veretett aranyból”. Ezzel szemben a Bibliában a következőket olvashatjuk: „Salamon király 200 nagy pajzsot is készíttetett vert aranyból.” (2 Krón 9.15) Ebben az esetben – úgy vélem – nem lehet szó fordítások közti eltérésről, hanem egyszerű adatbeli tévedés történt.

Továbbolvasván a zsidó államokról szóló leckét, igen jó választásnak vélem a Mózes által közvetített Tízparancsolatot, mint forrásfeldolgozásra, forrásolvasásra szánt anyagot. Vallási meggyőződéstől független a Tízparancsolat szavai mai világunkban is aktuálisak, megtartásuk minden ember számára komoly – és gyakran lehetetlen – feladat. Ebben az esetben a tankönyv túllép puszta oktatási segédanyag mivoltán, és erkölcsnevelői funkciót is betölt.

A 19. lecke keretében került bemutatásra a Perzsa Birodalom. Bár a 1201. oldal „krónikája” említést tesz Kroiszoszról, Lüdia királyáról (sőt a 132. oldalon, Hellász történeténél is rábukkanunk a nevére), de érdemes lett volna a II. Kürosz perzsa uralkodó által Kr.. e. 546-ban legyőzött Kroiszosz esetében megemlíteni nevének a magyar ‘krőzus’ szóval való kapcsolatát, valamint a Delphoi jósda híres jóslatát (egy nagy birodalom fog megdőlni, ha Kroiszosz megtámadja Perzsiát), bár utóbbival találkozunk az antik görögökről szóló fejezetben. Az ilyen és ehhez hasonló kuriozitások feloldják a gyerekek feszültségét, a tanulnivalók „mázsás teherként” való megélését, és egyúttal továbbépítik általános műveltségüket.

Mivel a hagyományos hármas ókorfelosztásban (Ókori Kelet, Hellász, Róma) a keleti részhez tartozik, itt beszélnék röviden az 5. fejezetről, amelynek tárgya India és Kína korai történelme. Mindjárt a fejezet legelején szó esik az árja népcsoportokról, valamint nyelvükről, a szanszkritról. A tankönyv szerint a Kr. e. 1500 körül Indiába bevándorló árják nyelve a szansz-krit volt, később azonban (már csak a művelt emberek értették meg … holt nyelvvé vált). Figyelembe véve a könyv „frissességét” (kiadásának dátuma 1999), elvárható lett volna legalább azt jelezni, hogy számos mértékadó történész – többek között az indogermanisztikán nevelkedettek is – kételkedik a szanszkrit nyelv köznyelvként való bármikori funkcionalitásában. Elég idézni F. Altheim: Weltgeschichte Asiens im griechischen Zeitalter című munkáját, melyben megállapítja, hogy a szanszkrit sohasem volt élő nyelv, az első világi tárgyú szanszkrit szövegeket Kr. u. 150 (!) körül írták a szaka-ind hűbéres királyok (lásd Götz i.m. 99. p.).

A következő lecke a kínai civilizációt mutatja be, nagyszerű képanyaggal (ez az egész könyvre jellemző), érdekes és – értékes – kultúrtörténeti tényekkel fűszerezve (Jin és Jang, Si Huang-ti anyaghadserege, stb.). A lecke talán az egyik legjobban sikerült a tankönyv részei közül, mind logikai felépítésében, mind pedig tényanyagát tekintve. – Tartva magam a már említett hármas ókor-felosztáshoz, a következőkben a vizsgált munka negyedik fejezetével, az ókori Hellászt bemutató résszel fogok foglalkozni. Ahogyan arra az előzőekben is utaltam, talán érdemesebb lett volna a krétai, mükénéi civilizációt e fejezet elején ismertetni. (Ugyanakkor az az estleges ellenérv is megszívlelendő, hogy a diákok a tankönyv tematikája szerint kisebb korszakonként ismerik meg az egész akkori civilizált világot, vagyis összehasonlítási lehetőséghez jutnak például a krétai, mezopotámiai, egyiptomi kultúrák között.) Mindazonáltal igen jól sikerült leckék sora vezeti be a növendékeket a poliszrendszer kialakulásának, a görög gyarmatosításnak, az athéni és a spártai fejlődési útnak az ismeretébe. Az első problematikus pontokra a 25. leckében bukkantam, amely a görög-perzsa háborúk eseményeivel foglalkozik. Hiányolom e részben a marathoni csata leírásából a maratoni futás megemlítését (még ha minden bizonnyal valótlan eseményről szól), amely művelődés- és sporttörténeti szempontból is igen érdekes, és tovább gazdagítaná a diákok műveltségét. Ugyancsak hiányérzetem támadt a thermopülai csata leírásának olvasásakor, hiszen nem találtam sehol az áruló Ephialtész történetére. A történészek bizonyított tényként kezelik ugyanis, hogy a szorost védő, túlnyomórészt spártai katonák hátába került egy titkos ösvényen egy komoly perzsa hadtest. – Továbblépve a könyv elemzésében, a 176. oldalon egy portréra bukkanunk Nagy Sándorról. Az idézet érzékletesen mutatja be e kiemelkedő uralkodót, ám nincsen megjelölve a forrás származási helye. Tudományos, szakmai szempontból ez igen komoly hiányosságnak nevezhető. Egyetlen oldallal később olvashatunk a perzsa-párthus rokonságról. Ezzel kapcsolatban megint csak arra hívom fel a figyelmet, hogy a nyugati szakirodalomban egyáltalán nem kezelik már ezt kész tényként (lásd Altheim: Das alte Íran című művét melyben kiemeli, hogy a perzsák a práthus uralmat mindig idegennek tekintették, szokásaikban, megjelenésükben a perzsák teljes ellentétei voltak). Vagyis – történettudományi szemszögből nézve – pontosabb lett volna a bizonytalanság, a közölt információ hipotetikusságának kihangsúlyozása.

ELÉRKEZTÜNK A MUNKA UTOLSÓ RÉSZÉHEZ, mely az ókori Róma történetét mutatja be. A cím alatt olvasható korbehatárolás (Kr. e. 6. szd. – Kr. u. 5. szd.) megint csak pontatlan, hiszen az első lecke e fejezetben éppen a római királysággal foglalkozik, amelynek legnagyobb része megelőzte a Kr. e. 6. századot. A 32. lecke tárgyalja a római köztársaság államrendjét, kellő alapossággal és körültekintéssel. Talán csak a lictorok szerepét, és a fasces fogalmát, illetve a fasizmus szóhoz való kapcsolódását kellett volna itt megemlíteni. A következő leckében azonban több problémával is szembesülhetünk. Rendkívül aránytalannak érzem azt, hogy két leckébe zsúfolták bele a köztársaság válságkorszakától az Augustus haláláig terjedő, felettébb mozgalmas és eseménydús időszakot, míg például a birodalom közigazgatását, szellemi életét, a császárkori Rómát mind-mind külön egységben tárgyalja a tankönyv.

A 224. oldalon, a római hadsereget ismertető fejezetrész jól mutatja be a császárkori légiók hadrendjét, fegyverzetét, de nem tesz említést a korábbi évszázadok hadszervezetéről, hadászatáról (pl. cohors). Meglehetősen információszegénynek vélem a 227. oldal „műhely”-cikkét Pannónia római kori történetéről. Nem esik szó többek között számos városunk egykori római elnevezéséről (a néhai Tác melletti néhai Gorsium, Arrabona-Győr, stb.), pedig mai világunkban is sok név (pl. termékelnevezés) ered az egykori római városnevekből (pl. Sopianae cigaretta, Savaria cipőgyár).

Korábban már többször utaltam egy-egy részlettel kapcsolatban arra, hogy a történettudományban fel-felbukkanó ellentétes, vagy egymással nem harmonizáló elméletekről a vizsgált alkotás csak ritkán tesz említést (noha a 7. oldal előszavában a sorozatszerkesztő erre maga is felhívja a figyelmet). Egy újabb ilyen pontra lelünk a 257. oldalon, a hunok történetével kapcsolatban. Anélkül, hogy a hun kérdéskörbe részletesebben belemélyednénk, mindenképpen meg kell említenem néhány gondolatot ezen fejezetrészt illetően. Először is azt, hogy az Ammianus Marcellinus római „történetírótól” vett idézetet mindenfajta kritikai megjegyzés nélkül, mintegy a tankönyv magyarázó szöveget helyettesítve közlik („vadságuk minden képzeletet felülmúl … megvannak anélkül, hogy főzzék vagy fűszerezzék ételüket: megeszik a vadnövények gyökereit és bármiféle állat félig nyers húsát, amit combjuk alatt puhítanak a ló hátán … nincs otthonuk, sem törvényük …”, stb.). Ammianus Marcellinus elfogultsága egyértelmű, megállapításait „minden képzeletet felülmúló vad” indulat hatja át, ami nem is csoda, hiszen azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy a „hatalmas és legyőzhetetlen” Római Birodalmat (illetve kettészakadt utódait) folyamatosan szorítja vissza, adóztatja meg egy keletről érkező „barbár horda”. Vajon lehetséges-e, hogy egy ilyen szervezetlen, törvények nélkül élő nomád nép Eurázsia komoly hányadát leigázza adófizetőjévé tegye, tudatosan szervezett akció keretében egyidejűleg rohanja le Szogdia, Baktria, az Indus-völgy térségét (a későbbi eftalita hun birodalom), illetve Európát? Lehetséges-e, hogy a „legfeljebb 100 ezres hun nép” (átvétel Gönczöltől 260. oldalról) egy hatalmas és véres ütközetben legalábbis döntetlenre mérkőzzön a római-germán egyesült haderővel? (Legalább döntetlenül, hiszen tekintve, hogy a következő évben már legfőbb ellenfelük szívéig jutottak, valószínűbbnek tűnik a hun győzelem Catalaunumnál.) Ammianus Marcellinus ráadásul nemcsak elfogultsággal, hanem tévedésekkel is vádolható, elég, ha a „ló hátán tartott, evésre szánt nyers hús” és a honfoglaló őseink által a nyereg alatt tartott, a ló felsebzett hátát nyugtató hússzeletekre gondolunk. Azonban – sajnos – nemcsak az idézett forrás, hanem a tankönyv egyéb szövegrészei is súlyos hibákat vétenek. Az a magyarázat például, amelyet a munka 259. oldalán Atilla hatalmának gyökereit taglalja („a 440-es évektől kezdve, amikor egyik vezérük, Atilla magához ragadta az egyeduralmat, hirtelen félelmetessé és ellenállhatatlanná váltak”), egészen egyszerűen komolytalan egy tankönyv elvárható szintjéhez képest. A – többek között – magyar őstörténetet is döntően befolyásoló hun birodalomról ennél sokkal részletesebb, árnyaltabb és elsősorban hitelesebb történeti kép felvázolása lett volna szükséges.

A FEJEZETEK SZERINTI TÁRGYALÁS végére érve, még egy apróságot szeretnék kiemelni. Ahogyan arra már az előzőekben is utaltam, nívós és segédanyagként jól funkcionáló ábra- és térképanyag egészíti ki a munka magyarázó, okfejtő részeit. Egyetlen problémám a 10. leckében található, az indoeurópai népek szétvándorlását bemutató térképvázlattal kapcsolatos. Ezen ugyanis számos olyan népcsoport (mint például a szkíták, vagy éppen a hettiták) szerepel, amelyről egyáltalán nem bizonyított tökéletesen, hogy az indoeurópai nyelvcsalád tagja lett volna. Ráadásul a magyar (pl. Götz) és a nyugat-európai kutatások (pl. Haussig, Altheim) is egyre több bizonytalanságról számolnak be e kérdéskörrel kapcsolatban, így a tochar népet sokan a Kína felől – a hsziung-nuk támadása miatt – nyugatra vándorolt jüecsi népcsoport egy részével azonosítják, a parthusokat a hunokkal etnikai és kulturális rokonságba állítják, stb.

A tankönyv részletesebb elemzése jóformán egy külön könyvet igényelne, ezért csak néhány kifogásolható pontra hívtam fel a figyelmet, noha számos egyéb kritikus pontról számolhattam volna még be. Ennek következtében a végkövetkeztetésként, esszenciaként levont véleményem a tankönyv egészének alapos átolvasása során kristályosult ki, nem csupán az előzőekben megemlített erények és gyengeségek alapján született. Összegezve tehát az eddig elmondottakat, megállapítható, hogy az alkotók gyakran nem feleltek meg az (általuk is fontos kritériumként feltüntetett) újabb kutatási eredmények tükrében kialakítható tudományos szintnek sem a tényanyag, sem az összefüggések világos láttatása terén, ezáltal pedig a bevezetőmben lefektetett elvárásoknak sem. A tankönyvnek mind a tematikája, fejezet-felosztása, mind a felhasznált szakirodalmának – minden esetre alkalmazható – elfogadhatósága megkérdőjelezhető, bár kétségtelenül érezni az újító szándékot, amely egy, a megszokottól eltérő felépítésű és jellegű alkotás megteremtésére irányult. Az esetleges adatbeli tévedések könnyűszerrel kijavíthatók, az egyoldalú álláspontok egyes kérdéskörök esetében pedig kibővíthetők, kiegészíthetők a mai kor szakmai ismereteinek megfelelően, vagyis jelen kritika nem jelenti a tankönyv teljes alkalmatlanságát, amiről természetesen nincs is szó. Csupán olyan meggondolásokat ajánlanék a szerző figyelmébe, mint például a kronologikus áttekintést tartalmazó „krónika” címszóval jelölt részek beleépítését a szövegbe, mivel ebben a szétválasztott formában a fontos, nélkülözhetetlen tényanyag elemeit a diák csak amolyan kiegészítő érdekességnek tekinti.                        TERMÉSZETESEN EZ A VÉLEMÉNY csupán személyes tapasztalatokra, benyomásokra épül, így óhatatlan, hogy mások más erényeket és tévedéseket vélhetnek felismerni a tárgyalt munka esetében. Ezt kihangsúlyozva, anamnézisként arra a véleményre jutottam, hogy a jól bevált tematika megtartása ezúttal talán szerencsésebb lett volna, mint a megszületett – ám elemeiben nem mindig indokolt – „reformváltozat”. A tankönyv oktatása ebben a formában – a sok tanári kiegészítés, pontosítás szükségessége miatt – komoly nehézségekbe ütközik, a gyerekek számára ezáltal egy idő után hiteltelenné válik a tankönyv, megrendítve bennük azt a biztonságérzetet, amelynek alapját egy olyan tankönyv jelentené, amelynek közléseire bármikor nyugodt szívvel támaszkodhatna a diák.

Kisfaludy László

(Gönczöl Enikő: Őskor, ókori civilizációk 476-ig. – Befejezetlen múlt. Budapest, 1999. Raabe Klett kiadó, 264. l.)

Vissza a tartalomjegyzékhez