Kríza Ildikó: A pityke és a kökény

Nyomtatási nézet

Dékány Ráfael válogatott népmeséi az 1800-as évek második feléből
A kötetet szerkesztette, a képeket válogatta és az utószót írta Kriston Vízi József
Budapest, Argumentum, 2004. 211 old.

Dékány Ráfael neve, tevékenysége Kecskemét iránt érdeklődők előtt bizonyára jól ismert, és gazdag életútjáról nem csak e vidék lakói tudnak sok részletet. A város szülötte volt és hűséges fiaként megpróbáltatásokkal tarkított életében mindig visszatért, és a Kecskeméti Lapok máig fontos folyóirat szerkesztésével örökre beírta nevét a történelembe. Érdemeiről már életében elismerő cikkek jelentek meg, és az életrajzírók csak válogatni tudtak a sokféle tevékenységének bemutatásakor, vagy a publikációk felsorolásakor.
A színes életutat bejárt Dékány Ráfael pályájának mindmáig maradt egy ismeretlen oldala, egy kötetnyi kézirat, egy feltáratlan munka, amit jelenleg a Néprajzi Múzeum őriz. A háromszáz oldalnyi rendezett szöveggyűjtemény nem más, mint az alföldi mesekincs tárháza. Ebből a jelentős anyagból válogatott Kriston Vízi József és tett közzé 27 szép népmesét. Nem mondhatjuk, hogy a teljes ismeretlenségből kerültek elő a szövegek, hiszen fél évszázaddal ezelőtt már Kovács Ágnes mesekutató munkája nyomán a szakemberek tájékozódhattak a gazdag és szép mesékről, sőt Ortutay Gyula Katona Imrével együtt közzétett egyet-egyet. Ennek ellenére a kiadásra szánt, de balszerencse folytán kéziratban maradt gyűjtemény 1885 óta, idestova 120 éve vár arra, hogy elénk kerülhessen, hogy élvezhessük stílusát, és megismerhessük az alföldi szóhagyomány változatosságát, a mesék mellett a pünkösdi ünneplés, karácsony meg más szokás hajdani létét.
A most megjelent könyv tehát egyszerre újdonság és adósságtörlesztés. Újdonság, mert az Alföld közepe sokáig mostoha terület volt a hagyomány kutatói között. Míg Heves környékéről vagy Délalföldről sok szép mese került az olvasók elé, addig a Kecskemét környéki hatalmas térségről nem volt híradás. A múlt század közepén Vargyas Lajos fedezte fel, hogy a kisújszállási tanyavilágon olyan archaikus melódiakincs van, amelyhez hasonlót Bartók és Kodály fél évszázaddal korábban csak eldugott peremterületeken talált meg. Aztán a 60-as években Lükő Gábor a pásztorok faragásait vizsgálva látta, hogy milyen gazdag ez a művészet, és mutatott rá arra, hogy évezredes hagyomány él tovább a faragott képeken. Most Dékány Ráfael segítségével kerül elénk egy mesébe foglalt mítoszvilág a Kecskemét környéki lakosság hajdani tudását igazolva.
A mesék nem a gyerekeknek szóltak. Így ez a kötet sem a kicsiké, hanem mindenkié, aki kíváncsi a nagy emberi érzésekre, kalandokra, eredményekre, az igazságosság és hamisság ellentétéből fakadó konfliktusokra, és megannyi más örökké aktuális kérdésekre. Ráadásul mindezek könnyen érthető, élvezetes formában, filozofikusságtól mentes stílusban került elénk. A mese, vagyis az élő beszéd, az íratlan tudás rendezett, kikristályosodott tudás átadásának formája, ami közvetítette generációk bonyolult világfelfogását évszázadokon, ezredeken át. (Napjainkban, mióta készen kapjuk a sablon sztorikat a médián keresztül, sőt ráadásul már olvasni sem kell, mert a TV szájunkba ereszti azokat, eltűntek a mesélés alkalmai, eltűntek a jól mesélni tudók, a gondolait egységeket rendszerbe foglalni képes előadók meg a hagyomány éltetői és befogadói.) Dékány meséi szép bizonyságai annak, hogy nem is olyan régen, 3-4 generációval ezelőtt a kecskemétiek, vagy a környékben élők tudták és értették a természet és társadalom összefüggéseit, a mítoszokból átlényegült hősök harcának jelentőségét, az erkölcs törvényeit.
A pityke és kökény című könyvben olvasható mesék hősei megelevenítik az emberi küzdés értelmét és fontosságát, a jóért, jobbért, a messze lévő, de mégis elérhető célokért folyó törekvés jogosultságát. A mesék cselekménye, etikai mondandója történeti eszközökkel megfoghatatlan időkből eredeztethető. A mese szövege tehát nem az egyszerű, egy síkú un. "egyperces" helyzetkép, esetrajz, hanem ellenkezőleg egy egész folyamat bemutatására alkalmas logikus eseménysor. Példaként hadd említsem a közismert és világszerte megannyi párhuzammal rendelkező mesét az állatok beszédét értő pásztorról, amelyben a természet közeli helyzetben az emberi tettek következményeinek változatossága tárul elénk néha szorongató, máskor vidámító formában. A bajba jutott állat megsegítése és a hálás állatok ember iránti jósága elvileg közhely. A mese ezt a bonyolult viszonyrendszert közvetíti, és azok, akik értik a szimbólumokat, jelképes beszédet nem csak kalandokról hallanak, hanem annak erkölcsi üzenetét is veszik. A látszólag könnyű prédának tűnő kicsi kígyót a hős nem öli meg, pedig a kígyót gyakorta gyűlölt, félelmetes, pusztításra szánt állatnak vélik. A jótett nyomán olyan ismeretekre tesz szert, amivel egész életében boldog és kiegyensúlyozott lehet. Pontosabban lehetne, ha a feleség közbe nem szólna. Itt a külső és belső harmóniát, ellentétet az állatok szájába adott beszéddel érzékelteti a mese és teszi nevetségessé a hőst, ha kilép szerepéből.
Egy másik mese a kis kanász és a messzelátó királykisasszony története kapcsán a segítő lények szimbolikus jelentésére figyelmeztet. Itt is segítő állatok állnak a hős mellett. De figyeljünk csak arra, hogy a megsegített lények, a ponty, sas, öregember valójában a vízi világ, levegő ura, föld embere az egész természetet szimbolizálja. Mindezek között az ember különleges tudását hirdeti, hiszen a királylány erejének legyőzése az öregember találékonyságával lehetséges, vagyis az ő fontosságát, győzelmét hirdeti. A mesehősök segítői természetesen nem csak állatok lehetnek, hanem emberek is. Így van ez a Vörös király lányáról szóló mesében, akinek megmentése a rendkívüli képességű emberek összefogásával lehetséges. A mese erkölcsi mondandója egybe világfelfogás, ami mélyebb és áttételesebb, mint a mai tömegkultúrát formáló TV-sztorik üzenete. A mesehősök kalandjai máskor a mítoszi világba visznek. Az alvilágban, a sárkányok birodalmában az ottani törvények szerint kell megküzdeni az elrabolt királylányért. A kihívások és küzdelmek révén érzékelteti a mese, hogy az okos, a gazdag, a rátarti vagy éppen szépséges királylány kezének elnyerése nem könnyű feladat, de a kihívást vállalni kell ahhoz, hogy életben maradjon. Az élet tele van előre nem látható feladatokkal, jelentős akadályokkal, félelmetes ellenségekkel. Mindezekkel szembe száll az, aki magát arra érdemesíti, és győz, mert ha nem, akkor meghal, elvész, megsemmisül, semmiképpen nem lehet mesehős.
Máskor egy bibliai történet kerül a mesébe. József és Putifárné esetét a Bibliából vagy Thomas Mann regényéből ismerjük, ami szerint a fáraó ifjú felesége megszereti az ifjú hőst. Az idős férfi fiatal feleségének jogtalan és törvénytelen kapcsolata minden időben kedves téma, ami lehet tragikus is, meg komikus is. Dékány a konfliktust feloldja, új megoldást keres, mert amíg az idős király haragja elérheti a fiatalokat, addig a segítő szolgák mellettük állnak, de amikor meghal a fiatalember és az időközben megözvegyült ifjú királynéval egymásra találnak, és a mese törvényei szerint "boldogan élnek, amíg meg nem halnak."
A mesék erkölcsi mondandója rendszerint nem valami kispolgári oktató, tanító előírásként jelenik meg, hanem csak közvetetten, de mindenki számára érthető példába ágyazva. Jól mutatja ezt az Okos és a Friss koma vetélkedése. Egyikük rendre kitalál valamit, hogy csalafintasággal tőrbe csalja a társát, de végül mindketten pórul járnak, terveik rendre nevetségbe torkollnak. Ezt csak a jó előadók tudják úgy elmondani, hogy végül a hallgatók dőlnek a vetéstől. Hasonló ehhez a mestertolvaj meséje is, a kovács fiának története, aki király gatyáját, királyné ingét is el tudja vinni ügyes ötleteivel. Az okosság, bölcsesség, ügyesség, becsapás éppen úgy a mesék világához tartoznak, mint a mítoszok és csodák. Ez az amiért nagyon sajnáljuk, hogy a mesék előadása, sőt olvasása is egyre inkább háttérbe kerül.
Dékány Ráfael az élő mesélés hangulatát varázsolja elénk. Nem tudjuk, csak feltételezzük, hogy ő maga hallhatta a meséket. Valószínű a mesék egy részét hajdani katonák mondták el neki, hiszen sok mese hőse obsitos, katonaviselt ember. Máskor a mesteremberek világát mutatja a szöveg, vagy éppen a természet-közeli emberek tapasztalata derül ki a cselekményből. Bárkitől is hallotta a mesét, a megfogalmazás azonban minden bizonysággal a jó tollú, könnyen fogalmazó Dékány Ráfael érdeme. A 19. század 80-as éveiben leírt mesék stílusa vetekszik az Arany László, Gyulai Pál vagy későbbi Benedek Elek-féle mesékkel. Sajátos, mondhatni egyenletes előadói stílusa van. Esztétikai mértékkel nézve szép, jól felépített, kerek mondanivalóval rendelkező meséket szedett egy csokorba a gyűjtő. A népies fordulatokat meghagyja, sőt a kézirat ismerői szerint felfigyelt rá és tudatosan használta, illetve máskor mellőzött egyet-egyet. A szöveg gondozója Bordi Zsuzsanna észrevette ebben rejlő erényeket és különlegességeket. Jó példa erre a címadó mesében maga a pityke szó. A mesében a kiscsibe szinonimája a pityke. Ki ne emlékezne arra, hogy a gazdasszonyok nem csak falun, de még a városban is "pitye, pitye" hangutánzó szavakkal hívták a kiscsibét. Ennek becézett alakja a pityke, ami mára kikopott a köznyelvből. Bár sok katonahős van a mesékben, és a felületes olvasó talán a zubbonyok gombjaira asszociál a pitykét olvasva, de itt szó sincs erről. Azt is hangsúlyozni szeretném, hogy Dékány a már korábban könyvekben közzétett mesékkel szemben vállalja saját változatait. Ezt példázza éppen A pityke és a kökény, ami nem más, mint Gyulai révén sokszor kiadott, kóró és kismadár címmel ismertté lett lánc-mese változata. Figyelemre méltó a mese végkifejlete is. A kiscsibe megfullad a torkán akadt kökénytől, nem tudja végigvárni, amíg a segítséget kérőt egyik helyről a másikra küldik, hiszen mindenki csak meghatározott feltétel teljesítése után hajlandó segíteni. A láncmesékben a láncszemek gyarapítása éppen olyan fontos, mint a visszafelé bogozott kapcsolatsor pontos betartása, és végül a siker. Ez a mese a pityke halálával erkölcsi igazságot hirdet, figyelmeztet arra, hogy a segítség nem tűr halasztást, a kifogások és önző követelésekések a bajba jutott vesztét okozhatja.
Dékány meséi 120 évvel ezelőtt az akkori élethez illeszkedhettek. A csodák a hazatérő katonával történetek, vagy Budapestre utazóval, illetve mesterlegénnyel. A huszár eljut a szárnyas farkas hátán a csodák palotájába, magával hozza az élet vizét, világot legyőző karddal egymaga győzi le az ellenséget, különleges ruhával, emberfeletti erőt kap s megannyi különleges esemény részese. A varázsmesék egyes részletei a környező világhoz tartoznak, és a valóságból merített elemek, szereplők a tündérvilágot emberközelivé teszik. Úgy gondoljuk, hogy ez a mesemondás, meseírás a 19. századi műveltséghez tartozott, és éppen ezért a kor nagy vesztesége, hogy közzététele elmaradt, a szövegek csak most kerülnek először nyilvánosságra. A pótolhatatlan mulasztás következménye, hogy ráirányítja a figyelmet a mese lényegére, a mítoszi világ természetes létére, a bonyolult kapcsolatok emberformáló jelentőségére, a mesék kultúránkhoz kötődésére. Ez a nagyszerűen szerkesztett szöveggyűjtemény kiegészül a mesegyűjtés idejét bemutató életképekkel. Mindenegyes képhez találó meseidézet társul, bizonyítva, hogy az élet és a mese világa összetartozik, a hétköznapok eseményeinek szürkesége a mesében művészi formát ölt és telítődik új tartalommal. Az új mesekönyv felhívja a figyelmet a mese valós értékeire, igényt ébreszt a tradicionális műveltségünk megismerésére.

A most olvasható mesék hősei, a mesék cselekménye, etikai mondandója történeti eszközökkel megfoghatatlan időkből eredeztethető. A mese szövege tehát nem egy egyszerű un. "egyperces" helyzetkép, esetrajz, hanem ellenkezőleg egy egész folyamat bemutatására alkalmas logikus eseménysor. Példaként hadd említsem a közismert és világszerte megannyi párhuzammal rendelkező mesét "Az állatok beszédét értő pásztor"-ról, amelyben a természet közeli helyzet emberi következményeinek változatossága tárul elénk néha szorongató, máskor vidámító formában. A bajba jutott állatok megsegítése és a hálás állatok ember iránti jósága elvileg közhely. A mese ezt a bonyolult viszonyrendszert közvetíti, és azok, akik értik a szimbólumokat, jelképes beszédet nem csak kalandokról hallanak, hanem annak erkölcsi üzenetét is veszik.
Budapest - Kecskemét, 2004. október 14.

Kríza Ildikó
néprajzkutató

Vissza a tartalomjegyzékhez