Dippold Krisztína: Tankönyvkiadás és szerzői jog

Nyomtatási nézet

I.

Azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó munkatársaként a szerzői jogi törvény európai uniós csatlakozásunk, 2004. május 1. utáni megváltozásának következtében az új, a tankönyvkiadásban eddig ismeretlen törvényi előírások alkalmazásának gyakorlati tapasztalatairól írjak.

A szerzői jogokkal kapcsolatos szabályokat a 2003. évi CII. törvénnyel módosított 1999. évi LXXVI. törvény (Szjt.) tartalmazza, de témánkat ezen kívül számos más jogszabály is érinti, elsősorban a tankönyvpiac rendjéről szóló 2001. évi XXXVII. törvény. A tankönyvpiac rendjéről 2001. évi XXXVII. törvény preambuluma szerint a tankönyvellátás a Magyar Köztársaság Alkotmánya 70/F. §-ában meghatározott művelődéshez való jog érvényesülését szolgáló olyan közfeladat, amelyben a tankönyvek előállítása és a tanulókhoz történő eljuttatása piaci viszonyok között valósul meg. A tankönyvpiac sajátossága, hogy a fogyasztó – a szülő és a tanuló – nem döntheti el szabadon, kíván-e vevő lenni. A tankönyv ugyanis olyan áru, amely nélkül az iskolai tanulmányok megkezdése és sikeres folytatása nem valósulhat meg. Ezért biztosítani kell annak lehetőségét, hogy a tankönyv kiválasztásában, képviselőik útján közreműködjenek a szülők és a tanulók. A tankönyvhöz való hozzáférés nem függhet a család anyagi, jövedelmi helyzetétől. Az iskolának fontos szerepe van abban, hogy minden tanulója tankönyvhöz jusson. Éppen ezért az államnak támogatnia kell a tanulók tankönyvvásárlását. Az iskolai tankönyvtámogatás és tankönyvbeszerzés rendszerének pedig biztosítania kell, hogy a tankönyv minden tanulónak rendelkezésére álljon. A törvény 4.§-ának (4) bekezdése pedig így szól: (4) „Az oktatási miniszter a tankönyvjegyzék elkészítésére kiírt pályázatban – a Tankönyves Vállalkozók Országos Testülete véleményének kikérésével – meghatározza azt az árat (a továbbiakban: beszerzési ár), amely fölött a tankönyv nem kerülhet fel a tankönyvjegyzékre. A szakképzés szakmai tantárgyainak tankönyvei tekintetében az oktatási miniszter a beszerzési árat a szakképesítésért felelős miniszter egyetértésével határozza meg.” A tisztán piaci viszonyokat tehát erőteljesen befolyásolja az árkorlátozás. A szerzői jogi törvény következő passzusai befolyásolják legerőteljesebben a tankönyvkiadást. „Az irodalmi művek idézése a tankönyvekben a szerző nevének és az idézett mű címének feltüntetésével változatlanul szabadon történhet:

Szjt. 34. § (1) A mű részletét - az átvevő mű jellege és célja által indokolt terjedelemben és az eredetihez híven - a forrás, valamint az ott megjelölt szerző megnevezésével bárki idézheti.

A tankönyvkiadóknak a szerzői jogi törvény változását követően az új előírásoknak megfelelően minden irodalmi alkotás tankönyvbe történő átvételéhez felhasználási engedélyt kell kérnie a szerzői jog tulajdonosától:

Szjt. 34.§ (2) Nyilvánosságra hozott irodalmi vagy zenei mű részlete, vagy kisebb terjedelmű ilyen önálló mű szemléltetés érdekében iskolai oktatási célra, valamint tudományos kutatás céljára a forrás és az ott megjelölt szerző megnevezésével a cél által indokolt terjedelemben átvehető, feltéve, hogy az átvevő művet nem használják fel üzletszerűen. Átvételnek minősül a mű olyan mértékű felhasználása más műben, amely az idézést meghaladja.

(3) A (2) bekezdésben említett átvevő mű nem üzletszerű többszörözéséhez és terjesztéséhez nem szükséges a szerző engedélye, ha az ilyen átvevő művet az irányadó jogszabályoknak megfelelően tankönyvvé vagy segédkönyvvé nyilvánítják, és a címoldalon az iskolai célt feltüntetik.

Szjt. 33.§ (4) E fejezet (a szabad felhasználásról szóló fejezet!) rendelkezéseinek alkalmazása szempontjából az iskolai oktatás célját szolgálja a felhasználás, ha az az óvodai nevelésben, az általános iskolai, középiskolai, szakmunkásképző iskolai, szakiskolai oktatásban, az alapfokú művészetoktatásban vagy a felsőoktatásról szóló törvény hatálya alá tartozó felsőfokú oktatásban a tantervnek, illetve a képzési követelményeknek megfelelően valósul meg.

Eddig a törvénycitálás. Lássuk az alkalmazás tapasztalatait!

II.

avagy tojástánc I.

Nem feladatom azon tűnődni, hogy a tankönyvkiadók nagy részénél miért kezdődött ekkora késéssel a szerzői jogokkal kapcsolatos kiadói, érdemi munka, de megítélésem szerint, a kiadók az utolsó pillanatig bíztak abban, hogy a nálunk eddig ismeretlen feladat végrehajtásának elkezdésére némi haladékot kaphatnak. A magyarországi tankönyvkiadásban valóban nincs előzménye a szerzői jogok ilyetén tiszteletben tartásának, ismeretlen volt a felhasználási engedély, gyakorlatilag bárkitől bármit szabadon használhattak a tankönyvek készítői és kiadói. Ez a gyakorlat kizárólag a tankönyvíróknak és kiadóknak volt jó, joggal érezhették a szerzői jogok tulajdonosai, hogy ez a korlátlan szabad felhasználás időnként semmibe vette az ő jogaikat, a tulajdonukat képező szellemi alkotással kénye-kedve szerint bánhatott bárki, ha tankönyvről volt szó. Az irodalmi alkotások felhasználásánál ma sincs ún. közös jogkezelő szervezet, kilátástalan munkának tűnt minden egyes szerző felkutatása, a felhasználási szerződések megkötése – és egyáltalán, a munka elkezdése sem volt egyszerű.

Mihez is kell engedélyt kérni? Az irodalmi alkotás átvételéhez. Az idézés változatlanul szabad. Mit mond a törvény a kettő közötti különbségről? Átvételnek minősül a mű olyan mértékű felhasználása más műben, amely az idézést meghaladja. Az, hogy mi számít idézésnek, nincs pontosan meghatározva a törvényben sem. A törvény indokolása ehhez a meghatározáshoz csak annyit tesz hozzá, hogy kétség esetén majd a bírói gyakorlat eldönti a kérdést. Ezzel a nagyvonalú „ meghatározással” nehéz boldogulni, különösen ha az általános iskolai ábécéskönyvtől a középiskolai szöveggyűjteményig kell végigböngészni mindent.

A Nemzeti Tankönyvkiadóban a gyűjtögetéssel kezdődött a munka. Tudnunk kellett, mi engedélyköteles, mi minősülhet szabad felhasználásnak. Minden tankönyvet kézbe vett valaki és átnézte és kigyűjtötte az idézeteket, átvételeket. Ezután elkezdődhetett az összegyűjtött információk rendszerezése. Ahhoz, hogy felhasználási engedélyt kérhessen a kiadó, tudnunk kellett, hogy melyik tankönyvben, kitől (mely jogtulajdonostól – mert a kettő nem feltétlenül azonos), milyen alkotást (milyen terjedelemben- ez az átvétel és idézés közötti különbségtétel miatt volt fontos) használunk fel.

Miután egy alkotótól több mű, több tankönyvben szerepel(het), egy „minden adat mindennel összekapcsolható” formát kellett találni, azaz fel kellett építeni egy adatbázist. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy hová küldhetjük a felhasználási engedélyt kérő leveleket. Megkezdődött a lakcímgyűjtés, a jogutódkutatás – hiszen a tankönyvekben felhasznált irodalmi alkotások legnagyobb része klasszikus szerzőktől, fordítóktól származik. Izgalmas munka volt. Nagyon hálás vagyok az önzetlen segítségnyújtásért mindenkinek – gyakorlatilag bárkit felhívtam, vagy megkerestem, készséggel segített, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó nyomára bukkanjon a tankönyvekben felhasznált irodalmi alkotások jogos tulajdonosának.

A Nemzeti Tankönyvkiadó ma már egy folyamatosan bővülő adatbázissal rendelkezik, de bele sem merek gondolni abba, hogy ez a munka kisebb kiadóknál hogyan végezhető el. És itt megint személyes megjegyzés következik. Amikor a munkát elkezdtem, úgy éreztem, hogy a tankönyv, az valami egészen különös dolog, más, mint a többi könyv. Nem egyszerűen csak egy könyv, hiszen eleve meghatározza, mi jut el a gyerekekhez, mit olvasnak először; szóval. A tankönyv és a tankönyvkiadás csodálatos dolog, gondoltam én.

Miután így gondoltam, nem okozott lelkiismereti gondot az sem, hogy eleinte ingyenes, a lehető legteljesebb körű felhasználási jogosultságokat kérő szerződéseket küldtünk szét. Szilárdan hittem abban, hogy ez így van rendjén, legyen büszke az, akinek a műve tankönyvben megjelenik, ne kérjen az alkotásáért pénzt és elégedjen meg a „dicsőséggel”. Nem láttam az érem másik oldalát, és fel sem merült bennem, hogy a tankönyvkiadás kőkemény üzlet is, milliárdos haszonnal, esetenként gátlástalan piacszerzéssel és nem teljesen tiszta üzleti harcokkal. Miután a szerződések egy részét elküldtük az eredeti, ingyenes felhasználási engedélyt kérő formában, néhány alkalommal, személyes tárgyalás során szembesültem azzal, hogy másik oldala is van a dolognak. Van, aki szépítés és köntörfalazás nélkül egyszerűen rászorul a jogdíjra. Az írás munka, alkotás, az alkotásnak ára van – és a dicsőségből nem lehet megélni. Ugyanakkor az alkotók legtöbbjében is él a „tankönyv, az valami más”- gondolat, nagyon sokan habozás nélkül aláírták az ingyenes felhasználási engedélyeket. De mindenki bizonytalan ebben az új helyzetben. Újabb zavarba ejtő kérdés merült fel: mennyi a tisztességes szerzői jogdíj tankönyvi felhasználás esetén?! Semmiféle támpontunk nem volt, hiszen Magyarországon mostanáig nem fizettek soha szerzői jogdíjat egy irodalmi alkotás tankönyvben történő felhasználása esetén. Hogyan kell kiszámítani a jogdíjat? Sorra? Ívre, mint a tankönyvkészítésnél? Mi a helyzet a fordításoknál? A fordítótól és az alkotótól egyaránt engedélyt kell kérni – de hogyan lehet felkutatni a külföldi szerzőket? Hogyan tud egy tankönyvkiadó külön apparátus nélkül angol, francia, német, spanyol nyelvű felhasználási szerződéseket tömegével kiküldeni? Milyen mértékegységben számoljunk: verssorra, oldalszámra számoljuk át az irodalmi alkotásokat?! És mi az ára, a jogdíja egy sornak egy tankönyvben? Egy alkotótól több könyvben, több művet veszünk át, hogyan számítsuk ki a jogdíj összegét? Hogyan befolyásolja a tankönyv példányszáma a szerzői jogdíj összegét? Milyen módon egyensúlyozhat a tankönyv kiadója az árkorláton belül?

Csak kérdéseink vannak, válaszaink még nem születtek hiszen nem is lehet egy kaptafára készíteni válaszokat ennyire különböző dolgokban. Mint egyetlen lehetőség, a kérdéses szerződések egyenkénti megbeszélése maradt, mindkét fél számára zavarba ejtő feladattal: mennyi jogdíjat kell fizetni, illetve mennyi jogdíjat lehet kérni egyes alkotások felhasználásért?! Hogyan lehet beépíteni a tankönyvkészítés költségei közé a szerzői jogi díjat? Mekkora kifizetendő összeg az, amely a kisebb kiadókat nem teszi végérvényesen tönkre? Hogyan lehet árkorlátok között újabb költségeket beépíteni az előállítás költségei közé? Hogyan lehet előre tervezni az ezzel kapcsolatos várható kiadásokat, amikor semmiféle tapasztalatunk nincs ezen a téren? Mi történik, ha a szerzői jog tulajdonosa egyszerűen nem járul hozzá a tulajdonát képező mű közléséhez, mert bármilyen okból ellenérzése van a kiadóval szemben? Mi történik, ha egyszerűen nem található meg a jogtulajdonos? Kimaradhat e emiatt egy klasszikus alkotás egyes tankönyvekből? Mi történik, ha megfizethetetlenül magas jogdíjigénye van valakinek – de oktatási, irodalomtörténeti szempontból kihagyhatatlannak tűnik a mű?

Az utóbbi hetekben némi előrelépés tapasztalható azért a teljes tanácstalanság közepette is: a Tankönyves Vállalkozók Országos Testülete és az Írószövetség között megbeszélések kezdődtek, hogy a szerzői jogi díj meghatározásában alapvetően fontos, közös támpontokat kialakíthassanak mind az írók, mind a tankönyvkiadásban érdekelt felhasználók. Itt az ideje, mert a bál már elkezdődött, a zenekar játszik, de a tánclépéseket még senki nem ismeri; az az érzésem, hogy még a zenét sem ismertük fel, hogy pontosan melyik dallam is ez, amihez a lépéseket keressük

III.

avagy tojástánc II.

Időnként rossz érzéseim vannak, a szerzői jogi törvény változása óhatatlanul az ún. standolási törvényt juttatja eszembe: a cél nemes, a megvalósítás azonban féloldalasra sikerült. Számos, a törvény alkalmazása során felmerülő kérdésre csak analógiával, vagy sehogyan sem kapunk választ a jogszabályokból – így valóban nehéz a dolga annak, aki törvénytisztelő szeretne lenni. Jogszabály visszamenőleges hatályú nem lehet, ezt kimondja a jogalkotásról szóló törvény is, de akkor mit kezdjünk azzal, hogy a 2004. május elsején hatályba lépő módosított szerzői jogi törvény gyakorlatilag visszamenőleges hatályú?! Mert mi mást jelent az, hogy a május elseje előtt elkészült tankönyvek készítésekor jogszerűen használtak fel irodalmi idézeteket a tankönyv készítői – hiszen ez akkor még nem volt engedélyköteles tevékenység, de a kész tankönyvek május elseje utáni terjesztése (a terjesztés engedélyezésének joga a szerzői rendelkezési jog egyik része) már engedélyköteles?! Hogyan magyarázza meg egy kiadó, hogy jóhiszeműen járt el, a könyv elkészítése szabályosan történt, de ahhoz, hogy az iskolákba kiszállítható legyen, felhasználási engedéllyel kell rendelkeznie? Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalása (ami természetesen nem kötelező érvényű, de iránymutatásként használhatónak kellene lennie) ezt tartalmazza! Azt gondolom, hogy ilyen gyökeres változás esetén a jogszabályok alkalmazásának bevezetésére átmeneti időt kellett volna biztosítani, hiszen a magyar tankönyvkiadók ezt megelőzően semmiféle, a szerző jogokkal kapcsolatos gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztek. Tudomásom szerint a Tankönyves Vállalkozók Országos Testülete kérte a jogszabály hatálybalépésének átmeneti időre való felfüggesztését, azonban az európai uniós jogharmonizációs kötelezettségre hivatkozással ehhez a jogalkotók nem járultak hozzá. Nem azzal van baj, hogy a törvény végre tiszteletben próbálja tartani a szellemi alkotásokhoz fűződő szerzői jogokat. Baj azzal van, ha ezt a tiszteletreméltó elvet gondolkodás nélkül próbáljuk meg átvenni más országok gyakorlatából, anélkül, hogy itthoni viszonyaink közötti alkalmazhatóságának, alkalmazásának hatásait előre megvizsgálnánk. Sajnálatos, hogy megint egy „jogtechnikailag jó”, de a gyakorlatban csak igen nagy nehézségek árán működő törvény született.

Gondot jelentett az engedély beszerzésekben, hogy egyes esetekben a jogtulajdonosok kizárólagos felhasználási szerződést kötöttek kiadókkal – így az irodalmi alkotások felhasználását nem az eredeti jogtulajdonostól, hanem a kizárólagos felhasználási joggal rendelkező kiadótól kell beszereznünk. Ez is csak akkor furcsa, ha a kizárólagos felhasználási joggal rendelkező kiadó a szerzői jogi jogdíj bizonyos százalékára csupán a közvetítés miatt tart igényt. A szerzői jogi törvény nem tiltja a kizárólagos felhasználási jog ilyen módon való megszerzését – véleményem szerint azonban ez a fajta jogszerzés a jó erkölcsbe ütközőnek nevezhető.

És van még valami, amit nem hallgathatok el. Mióta a szerzői jogi törvény módosítása miatti engedélykérések elkezdődtek, megváltozott a Nemzeti Tankönyvkiadó helyzete is. Eddig érzésem szerint a tankönyvpiacon az egyetlen, kizárólag állami tulajdonban lévő kiadóként valamiféle, jó értelemben vett kiváltságos helyzetben volt: a vállalat nevében a „Nemzeti” jelző (akárcsak a Nemzeti Színház, vagy a Nemzeti Galéria esetében – pedig a Tankönyvkiadónál nem az Országgyűlés által nemzeti intézménynek minősített, hanem a nemzeti nevet elnevezésében viselő állami vállalatról van szó) mintha a minőség garanciája is lett volna; – tekintve hogy valóban a legrégibb tankönyvkiadóról van szó, – némiképpen igaz. A Nemzeti Tankönyvkiadó nevében kiküldött felhasználási engedélyt kérő levelek és szerződések elkezdtek visszaérkezni, aláírva, engedélyezve a felhasználást. És akkor nyár közepén híre kelt: a Nemzeti Tankönyvkiadó is a privatizálandó vállalatok közé tartozik; a hír hamarosan ténnyé változott. Így a helyzet is merőben más lett, mint áprilisban volt. Lelassultak a szerződéskötések, hiszen mit mondhatunk azon jogtulajdonosnak, aki a felhasználási szerződést a Nemzeti Tankönyvkiadóval habozás nélkül aláírná, de egy bizonytalan tulajdonosi hátterű kiadóval nem hajlandó szerződést kötni? Ehhez joga van. Tudni szeretné, ki használja fel a tulajdonát képező alkotást – és a felhasználás (nem tudom másképpen meghatározni) minőségére is valamilyen garanciát szeretne. Ebben a helyzetben nem tehetünk mást, mint várakozunk; a szerződések legnagyobb részét már kiküldtük, a privatizációs eljárás lassan befejeződik, ennek végeztével a jogtulajdonosoknak is dönteniük kell majd.

Végül, a személyes hangvételű írásom végén csak azt tudom mondani, hogy az áprilisban megkezdett munka ma már vegyes érzéseket kelt bennem. A jó ügyért érzett kezdeti lelkesedés elmúl, maradt egy jókora adag feszengés a nem egyértelmű szabályozásból adódó, a zavaros helyzetek miatt. És valahol hátul a fejemben folyamatosan motoszkál az is hogy az Alkotmányban rögzített tulajdonhoz való jog, vagy a művelődéshez való jog az erősebb. És mi az „ára” egy tankönyvben közölt versnek? És mi az ára annak. Ha az ára miatt nem olvashatják a tanulók?

Vissza a tartalomjegyzékhez