Honffy Pál: Egy tankönyvszerkesztő emlékforgácsaiból

Nyomtatási nézet

1.

Amikor 17 évi tanári munka után 1970 októberében „áthelyeztek” a Tankönyvkiadóhoz, egy darabig úgy éreztem, hogy árulást követtem el. Az oktatva-nevelést és a nevelve-oktatást a legszebb hivatásnak tartottam, de hát a könyvkészítés se csúnya mesterség, talán még szélesebb hatókörű is.

A kezdő szerkesztőknek akkoriban legalább 6 hetet el kellett tölteniük a „Rajnai-oskolában”, mielőtt igazi szerkesztői munkájukhoz hozzáláthattak volna. Rajnai Sándor nyomdász állt a KECS, vagyis a kézirat-előkészítő csoport élén. Ennek a kiadói részlegnek az volt a feladata, hogy valamennyi kéziratot alaposan átvizsgáljon stiláris és helyesírási szempontból, mielőtt a nyomdába küldenék. Sok hozzáértő, gyakorlott, a kiadói szakmát alaposan ismerő munkatárs dolgozott itt; többek között az 50-es években Török Sándor, az író, s még az én időmben is Halász Andor, számos nyelv tudós értője és tanára. A nem magyar szakos szerkesztők ugyanis nem okvetlenül értettek a stílus finomságaihoz vagy a helyesírás bonyolultabb szabályainak alkalmazásához. Megnyugtató volt számukra, hogy a kézirat átesik még egy szakszerű vizsgálaton.

A kecselés elterjedt tolvajnyelvi kifejezéssé vált a Tankönyv-kiadónál.

– Ezt még meg kell kecseltetni! – vagyis: át kell adni egy végső reví-zióra a kézirat-előkészítő csoportnak.

– Meg van már kecseltetve? – kérdezték a műszakon, amikor a szerkesztő új kézirattal jelentkezett.

Nos, az új munkatársak, reménybeli szerkesztők mind itt kötöttek ki először, hogy a kiadói alapismereteket elsajátítsák. Naponta 8 és 10 között először is meghallgattuk Rajnai mester előadását a praktikus tudnivalókról – a papír- és könyvmértetektől, a különböző ívterjedelmek kiszámításától kezdve a nyomdai betűtípusok, betűfajták és betűnagyságok ismertetésén át a kéziraton és a korrektúrán végrehajtandó javításokig. Megtanultuk, mi a kilövés vagy az ofszetnyomás, milyen alkotórészei vannak egy könyvnek, milyen mellékletek tartoznak a kézirathoz, hogyan állítandó össze egy könyv címrendszere. Az előadások fokozatosan beszélgetéssé alakultak, hiszen az az egy-két hallgató közbe-közbekérdezhetett, és rögtön választ is kapott a kérdésére. A Rajnai-oskolában készült jegyzeteimet ma is használom, kitűnő összefoglalása a kiadói-nyomdai ismereteknek.

Az elmélet után következett a gyakorlat. Az újoncok megkaptak egy-egy kéziratot vagy korrektúrát, s azon gyakorolhatták későbbi teendőiket valamelyik tapasztalt kolléga útmutatása mellett. Egy lelkes, tettvággyal eltelt és nagyra törő fiatalember számára persze unalmas robotnak tűnhetett ez az aprólékos munka, de ránevelt a pontosságra, arra, hogy a legkisebb részlettel is törődjünk, vagyis hogy megtanuljunk ülni a fenekünkön. Akit elkedvetlenített ez a követelmény, mert azt hitte, hogy a könyvszerkesztés hasonlít a száguldó riporter életének sietős változatosságához, az csakhamar ott is hagyta a szerkesztői pályát.

Akadt, aki ügybuzgalmában rögtön átírta volna a teljes kéziratot, mert a saját stílusát választékosabbnak, színesebbnek vagy közérthetőbbnek tartotta a szerzőénél. Az ilyen önhitt újoncnak meg kellett tanulnia, hogy „hátrább az agyarakkal!” El kell fogadni a szerző írásának módját, és csak a hibákat szabad javítani. Sőt az összes változtatáshoz szükséges még a szerző jóváhagyása is.

A kézirat-előkészítő csoport egészen addig működött, amíg vezetője nyugdíjba nem ment. Akkor – egyszerűsítési szándékból – a KECS munkatársait szétosztották az egyes szerkesztőségek között.

Minden egyes szaktárgy sajátos követelményeket támasztott a kézirat-előkészítővel szemben. Matematikából például neki kellett egy példa összes jelét és a megoldást még egyszer ellenőrizni „a több szem többet lát” alapon). Nálunk, az anyanyelvi szerkesztőségben a legkényesebb feladatnak a vers- és prózaidézetek behasonlítása számított. Az sem volt mindegy, hogy melyik kiadás szolgált a behasonlítás alapjául.

A 70-es évek végén induló tantervi reform meglehetősen sok új tankönyv elkészítését igényelte. Megsokasodott a kézirat-előkészítők feladata. A mi szerkesztőségünk azt a rendszert próbálta bevezetni, hogy fiatal munkatársakat alkalmaztunk segédszerkesztőként, s ha ők évek során elsajátították a kéziratgondozás összes szabályát, felelős szerkesztővé léphettek elő. Ez a rendszer végül azzal az eredménnyel járt, hogy kinevelődött egy-két kitűnő kéziratszerkesztő, aki pedig nem vált be, az még idejében elhagyta a pályát. Kár, hogy ez a módszer nem terjedt el a többi szerkesztőségben is, és nem lett általános kiadói gyakorlattá.

A Tankönyvkiadónál gyakorta mondogatták, hogy akkor válik valaki igazán szerkesztővé, ha már legalább egyszer végigkísért egy készülő könyvet valamennyi stádiumán: a szerzővel folytatott közös tervezéstől a megjelenésig. Ez pedig beletelhetett két-három esztendőbe is.

Vajon hány mai könyvkiadónál nélkülözik egy kézirat-előkészítő csoport működését? S miből áll manapság a szerkesztők „kiképzése”?

2.

Amint a Rajnai-oskolát elvégeztem, másnap a főnököm kezembe nyomott egy paksamétát, és így szólt:

– Tessék, szerkeszd meg!

Ennyi volt az utasítás, de még az útbaigazítás is. (Elvégre túl voltam már az inaskodáson!) Föllapoztam a kéziratot, s látom, hogy ez magyar nyelvtan, két kiváló és neves szerző munkája. Mit kell nekem még őutánuk szerkesztenem? Hát azért akadt! Fölfedeztem benne például egy idézetet a Toldi IV. énekéből, de emlékezetem szerint az eredeti kissé másképpen szólt. Föllapoztam az Arany-kötetet, és kiderült, hogy nekem van igazam. A versszakot kijavítottam, és később szóvá tettem a hibát a szerzőnek.

– Emlékezetből idéztem – válaszolta.

Vagy csak engem akart próbára tenni?

A társszerző szövegében a fejezetek sorrendjére javasoltam más megoldást, mivel a szerkezetet e másféle elrendezésben logikusabbnak találtam.

– Valóban jobb lesz így! – fogadta el indítványomat a nyelvész.

Sikerélmény!

Aztán már önállóan kiküldetésre is elküldtek. No, nem Amerikába, csak egy magyar nagyvárosba. S ha már úgyis ott vagyok, elintézhetnék valamit a szomszéd kisebb városban is. Érkezett onnan ugyanis egy 15 oldalas kézirat egy magyartanárnőtől, aki ezt mutatványnak, bevezetésnek szánta, de a főszerkesztőm nem tudta kitalálni, hogy mihez. (Megjegyzem, hogy a kérdéses előszó főként idézeteket tartalmazott az akkoriban frissiben megjelent irodalomelméleti munkákból, ám színvonalas összekötő szöveg fűzte össze a citátumokat.)

Meg is találtam a kolléganőt; éppen órára indult, és invitált hogy szívesen lát a magyaróráján. Kitűnő tanár volt, ezt egyetlen órából is meg lehetett állapítani. A szünetben összeültünk az igazgató irodában.

– Szeretnék többet megtudni a tervezett könyve témájáról – kezdtem.

Rám nézett tanácstalanul:

– Tessék mondani! Miről írjak könyvet?

Ó, hát megrendelést vár! Az ilyen szerzőaspiránsokról jobb mindjárt lemondani. Én azonban még naiv és tapasztalatlan voltam, ezért fölvázoltam előtte egy olyan lehetséges témát, amely illett a már kész bevezetéshez, vagyis a gombhoz.

– Jaj, de jó, hogy most már tudom, mit is írjak! – örvendezett a tanárnő. Ígérte, hogy tüstént munkához lát.

Egy hónap múlva vékonyka csomag érkezett tőle. Újabb bevezetés ezúttal már csak 10 oldalon. De hiszen ez olyan szerző, aki bevezetésekre szakosodott! Pár sorban kértem, hogy most már csak a kész kéziratot küldje el.

Soha többé nem jelentkezett.

A későbbi időkben is gyakorta előfordult, hogy személyesen fölkeresett valaki, és előadta, milyen kitűnő témáról készül könyvet írni.

– Jó, de kérlek, írásban is részletezd kissé a terveidet, készíts egy körülbelül két oldalas szinopszist.

Ez volt a „fölvételi vizsga”. Mert a lelkes témafölvetők nagy többsége még a szinopszis megírásához is vagy lusta, vagy tanácstalan volt. Tőlük aligha várhattunk határidőre kéziratot.

3.

A 70-es évek közepén kitört a nagy tananyag-csökkentési kampány. Kampány volt ez a javából, mert hirtelen és meggondolatlan végrehajtással járt együtt. Megszületett egy olyan kiadvány, amely fölsorolta a kihagyandó tananyagrészeket minden tantárgyból. Ez az útmutató volt a hírhedt TACS, a TanAnyagCsökkentés. Taccsra került egy csomó elméleti ismeret, nehogy túlterheljük a szegény diákok agyát. A Tankönyvkiadót kötelezték arra, hogy egyes fejezeteket hagyjunk ki a könyvekből, tehát vékonyítsuk el a tankönyveket, és csak a számozásokat (az oldalszámokat meg a fejezetek sorszámát) korrigálhattuk. Arra nem gondolt senki, hogy a jó tankönyv szerves egész, amelyet nem lehet büntetlenül megcsonkítani. Előfordulhatnak benne akár előremutató, akár visszamenőleges hivatkozások.

A túlterhelésről széltében-hosszában terjesztettem a véleményemet.

Melyik diák van túlterhelve?

Ha a képességeket nézzük, kétféle diák létezik: okos és buta.

Ha a szorgalmat vizsgáljuk, ugyancsak kétféle diák lehet: törekvő és lusta.

Ezekből az ellentétekből négyféle variáció kerekedik ki.

Van okos és törekvő, okos, de lusta, buta és lusta, végül buta, de törekvő tanuló.

Aki okos és törekvő, azt nyugodtan lehet terhelni.

Aki okos, de lusta, azt éppenhogy alaposan terhelni kell.

Aki buta és lusta, az saját maga csökkenti önnön terhelését.

Túlterhelt egyedül a buta, de törekvő diák.

Ők azok, akik tehetség nélkül könyökölnek.

Érdemes az ő kedvükért túlterhelés-csökkentő kampányt szervezni?

Honffy Pál

Vissza a tartalomjegyzékhez