Koller András: A hangos olvasás vizsgálatának egy Szent Ágoston-i Locus Classicusa

Nyomtatási nézet

Írásomban azt vizsgálom, hogy egy, a hangos olvasás szempontjából alapvetően fontos Szent Ágoston-i szöveghely interpretációja miként alakult az időben: milyen előzményekből táplálkozott, mi módon képezte kiindulópontját eltérő magyarázatoknak, illetve vált a későbbiekben egyéb, szerteágazó kutatások fontos részévé vagy hivatkozási pontjává.

A szóban forgó idézet a Vallomásokból való (VI.3.). A fiatal Ágoston Milánóba megy, hogy ott Ambrus püspökkel találkozzék, ám kezdetben csak távolról nyílik rá módja, hogy megpillanthassa, többek között akkor, amikor „testét üdítette fel az élet fenntartására szükséges táplálékkal vagy lelkét olvasással.”¹ Ágoston meglepődve látja, hogy ilyenkor Ambrus „hangja azonban (…) és nyelve pihent.” (Sed cum legebat, oculi ducebantur per paginas et cor intellectum rimabatur, vox autem et lingua quiescebat. Saepe, cum adessemus – non enim vetabatur quisquam ingredi aut ei venientem nuntiari mos erat – sic eum legentem vidimus tacite et aliter numquam”)

A jelenet sajátos fontosságát az ismert kommentárok (pl. Knöll,² Wagnereck³ stb.) nem taglalják; azt elsőként (Otto Seeck nyomán) Eduard Norden ismerte fel. Azt tudniillik, hogy a tény, miszerint Ágoston meglepődik Ambrus halk olvasásán, nem jelenthet mást, mint hogy Ágoston idejében a hangos olvasás volt a megszokott és bevett gyakorlat: „Eine vielleicht wenigen bekannte Tatsache ist es dass man in Altertum laut zu lesen pflegte. Über derartige Dinge, die in den Augen der Menschen, die sie treiben, selbstverständlich sind, pflegt eine Tradition zu fehlen und so ist es denn in diesem Falle auch bezeichnend, dass an der einzigen Stelle, an welcher diese Sache erwähnt zu werden scheint, von dem leisen Lesen eines Mannes, als einer Abnormität gesprochen wird, wodurch die Stelle für uns um so lehrreicher und beweisender ist.”⁴ Nem mintha e kérdésbe mások korábban nem ütköztek volna bele: Nietzsche például kész tényként kezelte az ókori ember hangos olvasását – kultúrakritikájában mint a régiek magasabbrendűségének egyik jegyét tűnteti fel a modern könyvkultúrával szemben⁵ -, s egy megjegyzése éppenséggel az ágostoni helyre vonatkozik: „Der antike Mensch las, wenn er las – es geschah selten genug – sich selbst etwas vor, und zwar mit lauter Stimme, man wunderte sich, wenn jemand leise las und fragte sich insgeheim nach Gründen.”⁶

A méltánytalanul elfeledett magyar filológus Balogh József (akinek újrafelfedezése az utóbbi években kezdődött meg⁷), amikor a hangos olvasásról elsőként közölt összefoglaló tanulmányt,⁸ központi jelentőséget tulajdonít a Vallomások iménti jelenetének: a hangos olvasás vizsgálatának "locus classicus"-aként aposztrofálja;⁹ bő két évtized múlva megjelenő Vallomások-fordításában megemlíti, hogy ezirányú vizsgálatainak a Confessionesnek éppen ez a helye szolgált kiindulópontjául.¹⁰ Balogh vizsgálatai többirányúak voltak. Egyrészt magának a hangos olvasásnak, mint olvasástechnikai, illetve -történeti jelenségnek a bemutatását végezte el, másrészt azonban e technikai jellegű probléma ismeretelméleti hatását elemezte. Az első aspektus, tekintve hogy a téma úttörőjeként még nem állhatott rendelkezésére nagy mennyiségű, a probléma összetettségét híven reprezentáló, igazoló hely, szükségképpen válhatott a későbbiekben vita tárgyává és provokálhatott eredményeit kétségbe vonó nézeteket. Ezek közé tartozott B. M. W. Knox, aki tanulmányában¹¹ tételesen igyekezett cáfolni a Balogh által felvetett bizonyítékokat. Az ágostoni helyről úgy vélekedett, hogy ott két mindenekelőtt különböző műveltségű ember, a művelt Ambrus és a szellemi téren még kezdő Ágoston találkozásáról van szó, természetes hát Ágoston csodálkozása. Knox szerint ebből nem szabad messzemenő következtetést levonni: az írásmód akkori körülményei közepette (a központozás, a szóelválasztás hiánya, stb.) a gyakorlottabbak halkan, a kevésbé gyakorlottak hangosan olvastak.¹² Knox kritikája semmivel sem tudta csökkenteni Balogh érdemeit, aki a később kiterebélyesedő és az újabb meg újabb tudományterületeket érintő kutatások¹³ megkerülhetetlen alakjává vált. Bizonyíték erre Paul Saenger tanulmánya,¹⁴ aki a teljes megelőző szakirodalmat felhasználva Baloghot előkelő helyen idézve, az ágostoni jelenetet a magyar tudós véleményének megfelelően értelmezte: „When the ancients read privately, movements of the eye were invariabily accompanied by gestures of the mouth and tongue. Saint Augustine in a famous passage of the Confessions noted his astonishment at finding that Saint Ambrose had the curious habit of reading and studying with lips sealed. When the ancients read silently, they did so only momentarily as an attempt to conceal the contents of brief documents or as an involuntary reaction of astonishment to an unanticipated thought in the text. ”¹⁵

A hangos olvasás kutatástörténetében nagyjából két korszakot különböztethetünk meg. Az első korszak nagy eseménye magának a jelenségnek a felismerése és egyre több megbízható szöveghellyel való alátámasztása. A hangos olvasás okait természetesen más-más módon magyarázták a kutatók (leginkább klasszikus-filológusok). Frederick G. Kenyon főként technikai okokra gondol.¹⁶ Szerinte a hangos olvasás kényszerű tevékenység volt, melyre a régieket a szóközök és a központozás hiánya szorította. Balogh, bár elismeri a technikai nehézségek fontosságát, úgy véli, hogy a hangosan olvasó embert esztétikai szempontok is vezették. Szerinte – Ágoston jel-elméletére hivatkozva – „a betűk az antik felfogás szerint voltaképpen hangjegyek, hangjelek.” (...) „Az olvasót a betűk megpillantása azon nyomban a kiejtett hangra emlékezteti. A leírt betűnek pontosabban szólva kétféle hatása van: egyrészt feltárul az olvasó szemének, majd ezen felül feltárja az olvasó értelmének – a hangot. ”¹⁷ Szerinte (és itt a nietzschei kultúrakritika visszhangját is meghallhatjuk) a halk olvasás voltaképpen természetellenes tevékenység. A korabeli pszichológiai vizsgálatokra utalva így fogalmaz: „Valamely hangtalan olvasást a tudomány pontosan csak egy (többé vagy kevésbé artikulált, de ennek ellenére hangtalan) belső beszéd kíséretében mutathat be. Minden pszichológus egyetérteni látszik abban, hogy ez a belső beszéd nem kialakult, hanem valami őseredeti az emberben, és hogy ezért a hangtalan olvasás csak az ösztönszerű hangos kimondás visszaszorításán keresztül alakulhat ki.” Balogh elmélete nagyrészt a hangos olvasás tényének kizárólagosságán áll vagy bukik. A későbbi vizsgálatok azonban éppen ezt a kizárólagosságot kérdőjelezték meg. Hendrickson úgy látja, hogy a halk vagy néma olvasás egyáltalán nem volt ismeretlen az ókorban, pontosabban a néma és hangos olvasás között sokféle átmenet létezett.¹⁸ Minden kritika ellenére Balogh következtetései közül több is maradandónak bizonyult, például a fül szerepének hangsúlyozása az ókori olvasó esetében. Az, hogy az írott betűket hangjegyekhez hasonlítja (s ezáltal az egész szöveget egyfajta kottaként szemlélhetjük), közhelyként nyert elfogadást.

A téma kutatásának második korszaka nem függetleníthető a szóbeliség és írásbeliség iránti fokozódó érdeklődéstől. A hangos olvasás ténye egyrészt elfogadott felismeréssé vált, másrészt a szóbeliség kutatása során kiderült, hogy nem elszigetelt jelenségről van szó, hanem olyan gyakorlatról, melynek tanulmányozásával az ókor (és középkor) emberének szóhoz és íráshoz való viszonya is megismerhetőbbé válik.

A kultúrpesszimizmus korai képviselőjeként Herder az elsők között érzett rá arra, hogy a fül egészen más ismerethordozó funkcióval bír, mint a szem. Szerinte – Szerb Antal jellemzésében – „A civilizáció béklyóiba kötött ember nemcsak erkölcsileg kisebb értékű a primitív embernél, hanem nem is él igazán. (...) Valamikor az egész emberiség úgy gondolkozott, mint a költők: nem logikus következtetésekkel, mint a racionális ember, hanem merész, megdöbbentő szépségű képekben és hasonlatokban...”¹⁹ Ahogy maga Herder fogalmaz: „A nyelv fiatalkorának legszebb virágzása a költők idejére esik. Schillernél a kétfajta világ megkülönböztetésének gondolata a „naív” és a „szentimentális” kettősségében érhető tetten, míg Goethe, aki Herdert követve aktívan érdeklődött a népköltészet iránt, „gedruckte überlieferungenről” beszélt. Grimm a hagyományok „elnémulásáról” szól, mely „az eleven szokás és monda soha meg nem álló folyama”.

Nietzsche oly korban teljesítette ki kultúrakritikáját, melyben – Hajnal Istvánnal szólva - „Az írás-érintkezéseszköz a telítettség korában jár: felvett már mindent magába, ami azelőtt a hangnyelv birtoka volt. (...) Önmaga szerepét kezdi bevégzetté tenni ezzel...”²⁰ A "Túl jón és rosszon" című művében általában az írott szó ellen kel ki, s nem egyszerűen megkülönbözteti a szóbeli és az írásbeli kultúrát, de az előbbit magasabb rendűnek is tartja.²¹ Nietzsche e helyt több olyan gondolatot fogalmaz meg (elsősorban a fül szerepét a megértésben), melyek a tudományos kutatásban is gyümölcsözőnek bizonyultak. Más írásaiban a szóbeliség dominanciája révén az antik irodalom egyfajta lényegét is megragadhatónak vélte.²² Nietzsche úttörő volt abban is, hogy az antik kultúrák szóbeliségre alapozottságát (és így az antik írásbeliség teljesítményeit is) mint magától értetődő tényt kezelte. A görög irodalommal kapcsolatban²³ megkülönböztette az eredeti klasszikus (mintaadó), illetve a klasszikus (mintakövető) irodalmakat. Az első típus a görög világban egybeesett a szóbeliség befolyása alatt álló korszakkal, míg a második az írásbeliség térhódításának, kiteljesedésének idejével. Az első nem irodalmi műveltséget hordoz s a vallási kultuszok, ünnepségek, symposionok és versengések során formálódik, a második irodalmi műveltséget közvetít, alapja az írás és a könyv. Amikor a szóbeliség/írásbeliség útján haladva helyezi időrendbe a görög irodalom egyes korszakait, lényegében megelőlegezi a későbbi tudományos korszakolást.

Nietzsche fontossága a szóbeliség vizsgálatában nemcsak gondolatainak újszerűségében érhető tetten, hanem a másokénál sokkalta erősebb hatásban is, melyet az utána következőkre gyakorolt. Így Osvald Spengler leginkább az ő nyomdokain haladva fogalmazta meg véleményét a kérdésben. A „Nyugat alkonyá”-ban így ír: „... semmi sem jellemzőbb egy kultúrára, mint belső viszonyulása az íráshoz. (...) az antik próza egész művészetét közvetlenül a fül számára hozták létre. Úgy olvasták fel, mintha beszéltek volna; ehhez képest mi mindannyian úgy beszélünk, ’mintha könyvből olvasnánk’²⁴ ...” Bár Spengler rámutatott az írás sajátos kultúraszervező funkciójára, a nietzschei eszmék radikális továbbgondolásával adós maradt.

A 20-as években több olyan tanulmány is napvilágot látott, melyek nagy hatást gyakoroltak nemcsak a szűkebb tudományterületek képviselőire, hanem a háború utáni idők összefoglaló igénnyel fellépő teoretikusaira is.

Bronislaw Malinowski 1923-ban megjelent dolgozatában²⁵ az írás jelentéstanával foglalkozva kiemelte, hogy a nyelv, mely a szóbeli kultúrában sohasem puszta tükre a reflektált gondolatnak, az írásban a nyelv sűrített reflexióvá lesz, az olvasó pedig új szerepbe lép, „okoskodik, emlékezik, képzel”. Ez utóbbiakkal Malinowski rátapintott azokra a cselekvési módokra, melyek később mint az írásos kultúra emberének legsajátabb gondolati jellemzői váltak közkeletűvé. Különös, hogy mintegy a nietzschei, spengleri kritika visszhangjaként az olvasó ember reflexióját legalábbis veszélyesnek ítélte, mivel a „szavakkal való visszaélés” révén a jelentéseket „valódi létezéssel” ruházza fel.²⁶ Innen már csak egyetlen lépés kellett annak megállapításáig, hogy a platóni ideák megszületése elképzelhetetlen az írás interioritásának élménye nélkül.

Ugyanebben az időben Milman Parry a homéroszi eposzok vizsgálata során megállapította, hogy e művek olyan alkotói módszer eredményeképpen jöttek létre, melyek csak a szóbeliség közegében értelmezhetőek.²⁷ Parry munkája nem volt előzmény nélküli és nem maradt folytatás nélkül. Robert Wood már a XVIII. században felfigyelt arra, hogy Homérosz világában az írás intézménye ismeretlen. Görög és római példák nyomán arra is rámutatott, hogy a szóbeli kultúrák ismeretátadó funkciójának sajátosságáról már az antik szerzőknek is voltak ismeretei.²⁸ Albert B. Lord Parry munkatársaként annak kutatásait különböző primitív népekre is kiterjesztette,²⁹ ám kiderült, hogy a szóbeliség alkotói módszerei nem egyetlen séma szerint működnek, s a vizsgálódásnak az adott közeg sajátosságaihoz kell igazodnia.

Hajnal István, akinek munkássága a harmincas években kezdett kiteljesedni, jó példa arra, hogy a szóbeliség és írásbeliség vizsgálata milyen szélesre nyithatja a történeti, filozófiai - és egyéb tudományágakat érintő –kutatások horizontját. „A szóbeliségről az írásbeliségre való áttérést – a görögöknél, majd az európai középkorban – szociológiailag és ismeretfilozófiailag döntő változásként fogja föl, a tradicionalitásról a racionalitásra történő átmenetként”, továbbá „az írástörténettől az általában vett technikatörténet felé lép tovább” – írja róla Nyíri Kristóf.³⁰ Bizonyos meglátásaival nem egy utána következő tudóst megelőzött. „Görög földön törhetett át először az íráson a közvetlen élet és gondolat. (...) Az írás” - mint mondja – „a racionalizmus kifejlődésének tulajdonképpeni gyakorlati alapja.”³¹ A papirosra való objektiválás által szinte kívülről tekinthetjük át gondolatainkat: ellentéteikből, a támadt nehézségekből így konstruálhatunk magasabb, összefüggést adó koncepciókat.”³² Ezek a meglátások, évtizedekkel korábban felvillantva, már Havelockot előlegezik.

Hajnal gondolatai visszaköszönnek McLuhan óriási hatású műveiben,³³ csakúgy mint Inniséi, aki a kommunikációs technikák társadalomszervező hatását,³⁴ illetve Carotherséi, aki a szóbeliség és írásbeliség pszichológiai vonzatait az ismeretfilozófia szempontjából vizsgálta.³⁵ McLuhan hatásában szerepet játszhatott az a tény is, hogy az új (film, rádió) és legújabb (televízió, számítógép) technikai eszközök elterjedése, a gondolkodást alapvetően befolyásoló szerepe fogékonnyá tette az embereket a különböző kommunikációs formák, s azok változása iránt. McLuhan egyébként, amikor a technológiának az emberi lélekre és társadalomra gyakorolt hatásáról elmélkedett, óvakodott attól (és ez némileg újdonságnak tekinthető), hogy személyes értékrendjét kifejezze.

Eric A. Havelock figyelembe vette mindazt a felfedezést, melyet előtte a szóbeliség és írásbeliség vizsgálata felszínre hozott, s e tapasztalatok birtokában közeledett a görög kultúratörténet egyes pontjaihoz, például a platóni fogalmi gondolkodáshoz.³⁶ Munkássága jól példázza, hogy egy tudós, egyéb szakterületek eredményeit egy kultúra kutatásában felhasználva hogyan bővítheti annak megismerési körét.³⁷

Jack Goody és Ian Watt a szóbeli és írásbeli közeget elsősorban a hagyományátadás szempontjából tanulmányozta. Nevüket már csak azért is meg kell említeni, mivel Malinowskival, McLuhannal és Havelockkal együtt nagy hatást gyakoroltak Walter J. Ongra. Ong átfogó módon nyúlt a kérdéshez, elemzése a szóbeliség, az írásbeliség minden korszakát felöleli, s határait a jelenig tágítja ki. Új fogalmainak segítségével³⁸ a kultúratörténetet a szóbeliség és az írásbeliség technikái mentén egyetlen ívbe fogja.

Havelock, Goody vagy McLuhan munkássága mindazonáltal nem vált osztatlan lelkesedés tárgyává. Vannak, akik szerint túlságosan is a médiatechnikai változásokra koncentráltak, s „a folyamatokat monokauzálisan a közvetítőcsatornák determinizmusára” szűkítették.³⁹

Balogh József, mint említettük, nem pusztán technikai értelemben, a hangos olvasás bizonyító helyeként vizsgálta az ágostoni szöveghelyet. Már a Voces paginarum c. tanulmányban összekapcsolta egy másik passzussal: „Maga Sz. Ágoston is élete fordulópontján: megtérése perceiben, hallván a szózatot: vedd és olvasd, – némán fut végig a Biblia ama versén, amelyre pillantása esik: «arripui (codicem), aperui et legi in silentio capitulum, quo primum coniecti sunt oculi mei». (Conf. VIII. 29.)”⁴⁰ A két hely (és a Confessiones egyéb locusai) összehasonlításából levont gondolatot 1918-as tanulmányában bontotta ki,⁴¹ vagyis még a hangos olvasásról írottak megjelentetése előtt. Itt maga az Ambrusnál töltött idő, az ambrusi történet egésze játssza a főszerepet, úgy, hogy a megtérés lelki folyamatának egy fontos állomását jelenti. Úgy fogalmazhatunk, hogy az eredeti ágostoni hely a szövegkörnyezetén belül egy még nagyobb egység: Ágoston megtérésének tükrében kap szerepet. (A jegyzetben – a gondolatmenetnek megfelelően – természetesen eredeti idézetünk is szerepel.⁴²) Balogh alapvető fontosságot tulajdonít a szóbeliség gyakorlotának Ágoston lelkében: „Augustinus egész eddigi életének tartalma a szónoki forma kultusza volt; ennek a kultusznak a tárgya s az eszköze: a szó. Nemcsak egy mélyen – műveltségében és ízlésében – gyökerező ideál ritusa, hanem egy még mélyebben – az öntudat alatt – fészkelő szokás szakad meg folytonosságában, amikor szent Ágoston a tolle lege perceiben az apostol igéit némán olvassa. A régi ideál helyébe új lépett: nem verba, hanem sententiae, nem lingua exercitata, hanem cor castum, nem a hang, hanem az érzés vezet az új birodalomba.”⁴³ S nem mellékesen leszögezi: „az egész könyv a hallgató számára íródott és zenei hatásokra számít”.⁴⁴ Vagyis „a tolle lege világtörténetivé vált nagy jelenete nemcsak a vallásos konverzió beteljesülése, hanem a formális megtérésnek (Augustinus eltávolodása a tradícionális irodalmi műveltségtől) is szinte szimbólikus záróköve lett.”⁴⁵

A Balogh József-féle gondolatok és megállapítások későbbi továbbélésének érdekes példáját szolgáltatja Demeter Tamás tanulmánya, aki a szóbeliség-írásbeliség paradigma szemszögéből közelít a kérdéshez.⁴⁶ Úgy látja, hogy az a szemléletmód, amellyel Balogh a szóbeliség Ágostonnál játszott szerepét mutatta ki a Vallomásokban (s melyben, tehetjük hozzá, fontos alkotóelemként a mű általunk vizsgált helye is szerepet kap), párhuzamba állítható Havelock gondolataival Platónnal kapcsolatban.⁴⁷ Mind Platón, mind Ágoston kommunikációtörténeti határhelyzetben éltek: „Mindkét esetben annak lehetünk tanúi, hogy a szóbeliség és az írásbeliség konfliktusa határozza meg gondolkodásuk kiindulópontját. Platónnál ezt a konfliktust a szóbeliségről az írásbeliségre való áttérés jelenti, az egyházatyánál a külső, szóbeliséghez kötődő és a belső, mélyen írásbeli világ összecsapása; ezt foglalja keretbe a hangos olvasás hagyománya, amely maga is hasonló kettősséget sugall, amennyiben az írott szöveget hangzó formában jeleníti meg.”⁴⁸ Ezen összehasonlítás szerint mindkét tudós a “határhelyzetben” álló filozófusokra koncentrál: „Havelock és Balogh hasonlóképpen értelmezik választott filozófusuk munkásságát: mindketten a szóbeliség és írásbeliség összeütközésének foglalatába helyezik, s ennek megfelelően értelmezik gondolatvilágukat.”⁴⁹

Természetesen a kétféle szituáció, amelyben Platón, illetve Ágoston alkotott, - minden hasonlóságuk mellett - nem feleltethetőek meg egymásnak teljes mértékben. Platón idejében, friss élményként bár, a próza mellett az élőszóhoz leginkább kötődő költészet is írásbeli műfajjá vált, azzal együtt is, hogy „a költészet létformája még mindig inkább a szóbeliség volt, míg a prózáé inkább az írásbeliség maradt.”⁵⁰ Más szóval: „az irodalom létformája az írásbeliség és a könyv terjedése után is jelentős mértékben a szóbeliség maradt.”⁵¹ Ágoston viszont az élőszó által meghatározott, immáron hosszú multra visszatekintő kéziratos írásbeliség alkotója volt, amely éppen a Kr. e. 5-4. században alakult ki, s a középkor egészében domináns szerepet játszott.⁵² Ugyanígy különbséget kell tenni azon következtetések között is, amelyeket Havelock, illetve Balogh levontak. Havelock úgy véli, a platóni fogalmi gondolkodás gyökereit egyértelműen a szóbeliségből az írásbeliségre való áttérés során felszínre került technikai, s ezen keresztül tudati jelenségek körében kell keresni: Platón nem a fülnek, hanem a szemnek írt.⁵³ Baloghnál ellenben nem a technikai jellegű okok az elsődlegesek, amelyek Ágostont, a Vallomások egy-egy fordulópontján, a halk olvasás felé szorítják. Úgy látja, Ágoston vallásos megtérését egy formális megtérés előzte meg: „lassú eltávolodása a tradicionális irodalmi műveltségtől és közeledése a Szentíráshoz.”⁵⁴ A Vallomások erről a formális megtérésről – a szellemi fejlődés egy-egy állomásáról – éppúgy hírt ad, mint a vallásosról.⁵⁵ Ágoston helyzete tehát tényleg „határhelyzet”, de nem elsősorban olvasás-, illetve írástechnikai szempontból, mint inkább a pogány és a keresztény világ által képviselt normák és kulturális preferenciák összeütközésének szempontjából.

Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy a kiindulópontul vett Ágoston-i helyre ugyan már a XIX. században felfigyeltek, de Balogh József volt az első, aki különös fontosságot tulajdonítva neki, tágabb összefüggésbe: a hangos olvasás tárgykörébe helyezte. Bár megközelítésének technikai következtetéseivel mások vitába szálltak, megállapításai mégis fontos elemét képezték a későbbi kutatásoknak, amelyet immár a szóbeliség-írásbeliség paradigma kibontakozása határozott meg.

Jegyzetek:

55 Balogh. Vasa lecta et pretiosa. 7-21. p.

Vissza a tartalomjegyzékhez