Balogh Mihály: Mustra

Nyomtatási nézet

Mostani számunkból két témát ajánl az olvasó figyelmébe a lapszám-ajánló főszerkesztői mustra. Közös a két témában, hogy mindkettő – közvetve vagy közvetlenül – jövőbeli esélyeinkről szól. Az egyik téma a Könyv és Nevelést is kiadó Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum (OPKM) jövőjét vizionálja, ám ezzel – némi indokolt szerénytelenséggel – a honi pedagógus társadalom remélt, várt jövőjének egy fontos elemét is fölvázolja. Kétéves csapatmunka eredményeként 2004 elejére készült el az intézmény évtizedes ívű megújulási stratégiája, a Magyar Pedagógusok Háza program. A mellékletei nélkül is közel ötven oldalas szöveggel természetesen nem kívántuk olvasóink türelmét próbára tenni. Elkészítettük a programnak egy rövidített, tömörebb változatát is, ez olvasható a folyóirat hasábjain. Programunk lényege: komplex intézményünk (szakkönyvtár, szakmúzeum, taneszközcentrum, pedagógiai kiadó) gazdag gyűjteményeire épülő változatos kínálatával a pedagógusképzés, továbbképzés és önképzés, a pedagógus szakmai megújulás országos háttérintézményeként működhet majd tovább, talán már a következő évtizedfordulótól, ha...

…Ha beköltözhet végre az 1998 óta kezelésében lévő, de az épület bő kétharmadában még mindig más intézmények által «lakott» Könyves Kálmán körút 40. sz. alatti «Tündérpalotába» ...Ha megkapja ehhez a nagyívű programhoz a fenntartó tárca teljes erkölcsi és anyagi támogatását, s a minisztérium szakmai elképzelései «befogadják» az OPKM szakmai megújulási programját. Mi mindenesetre dolgozunk és reménykedünk, még ha mostanában nehezebb anyagi kondíciók között is.

Másik témánkat több írás segítségével igyekeztünk körüljárni. Ennek időszerűségét úniós csatlakozásunk adta: némi egyszerűsítéssel összefoglalva az írások gazdag tartalmát, arra a kérdésre kerestettünk választ szerzőinkkel, hogy mit tanulnak rólunk, magyarokról más népek gyermekei. Kezdtük mindezt egy időbeli visszatekintéssel: Jáki László megkésett recenziójában egy hetven éve megjelent könyvre hívja fel a figyelmet: dr. Olay Ferenc 1933-ban megjelent munkájában (Magyarország a külföldi tankönyvekben) az 1920-as években (Trianon után!) a különböző országokban használt történelem tankönyvekben kereste hazánkat, népünket. Hely híján mellőzöm a nyilvánvaló bornírtságok újra idézését. Helyettük elég csak arra gondolnunk: ezekből és efféle könyvekből tanultak egykor, hallottak először rólunk az elmúlt egy-két évtized (minket is megítélő) vezető politikusai, közéleti személyeségei szerte a világban.

Három cikk az elmúlt egy-másfél évtized horvát, szlovén, ukrán történelemkönyveit vizsgáztatja magyarságismeretből. «Úgy tűnik, hogy a régió bonyolult történelmét nagyon nehéz nemzeti szempontokon

felemelkedve bemutatni.» - állapítja meg Jenyikné Bende Klára a horvát történelemtanításról írt cikkében, s ezt a kijelentést igazolja a többi írás is. «Talán érdemes lenne egyeztetni a közös múlttal rendelkező nemzetek történelemtanítását vagy legalább történelmi konfliktusaink tárgyilagos értékelésével oldani a különböző történelemoktatások közötti ellentéteket.» - összegzi véleményét a kialakult helyzetről a szerző, s hogy látszólag nyitott kapukat dönget, azt már Szabolcs Ottó: Európa magyarságképéről c. cikkéből tudhatjuk meg. A második világháború után ugyanis az UNESCO „meghirdette a nemzetközi tankönyvegyeztetés szükségét, hogy az egyes országok tankönyvei ne az egymás iránti gyűlölködésre, hanem a népek közötti megbékélésre és megértésre neveljenek.” Hogy milyen eredménnyel? Ehhez a föntebb hivatkozott írások szolgáltatnak adalékokkal. „Hosszú még az út egymás teljes megismeréséig és megértéséig.” Különösen, ha azok a bizonyos nyitott kapuk csak látszólag nyitottak, mert tömör falakra nyílnak.

Az idézett írások szóvá teszik, milyen minőségi és mennyiségi többlet terhek sújtják a horvát, szlovén és ukrán iskolákban tanuló kisebbségi (magyar) gyerekeket, akik ugyanarról(?) a történelemről merőben mást hallanak otthon, mint az iskolában. A többlet terhek egyik igen problematikus elemének szenteli írását a kolozsvári Székely Győző, számos erdélyi magyar nyelvű tankönyv gondozója, kiadója. Az egész régióra érvényes észrevételeit a magyar nyelvű tankönyvek anyanyelvi minőségére, (szak)terminológiai anomáliáira vonatkozóan összegzi. A probléma lényege: a környező országok tudós tanárai, tankönyvszerzői gyakran egymástól markánsan eltérő tudományos műhelyek, iskolák tanításait követik, s azokat „párolják” tankönyvekké. Így a többségi nyelvekből „tükörfordított” magyar szakkifejezések, még ha pontosan ugyanarra a fogalomra, jelenségre, összefüggésre vonatkoznak is, olykor köszönő viszonyban sincsenek egymással, s ezzel válnak gátjaivá a „határok nélküli”, konvertálható elméleti tudás, gyakorlati ismeret birtoklásának.

Ha pedig tudományos műhelyek kerültek szóba, érdemes elolvasni Vajda Kornél: Hírünk a (történész) világban című, a szerzőtől megszokottan szellemes, fanyar-bölcs írását az egyes nyugat-európai „sztártörténészek” munkáiban föllelhető magyarságképről. Vajda Kornél arra irányítja figyelmünket, hogy a nézőpont, a látószög a terminológiai tévelygéseknél mélyebben gyökerező szemléleti, történelmi szerep-megítélési különbözéseket képes generálni. „Úgy tűnik, csak mi hisszük, véljük, tudjuk magunkat szinte a kezdetektől az Occidens szerves részeinek. Az Occidens nagy történészei nem egészen így látják a dolgot.” – állítja ki cikke végén a nyugati világ történészeinek magyarságismereti bizonyítványát a szerző.

Hogy a kötelező önkritika se maradjon ki a (kör)képből, arról Mikolasek Zsófia: Magyarságtudat és Európa-ismeret általános iskolások körében című írásával gondoskodott a szerkesztőség. Egy Komárom megyei fölmérés tanulságait tárja elénk a szerző. „A gyerekek tudásanyaga – Magyarországról és Európáról is – rendkívül kötődik az iskolai tananyaghoz. Az iskolában is feltett kérdésekre (…) általában tudnak válaszolni. (…) Az olyan kérdéseket pedig, melyeknek válaszait az iskolában semmilyen formában nem tanítják (…), a gyerekek nehezen, vagy nem értékközpontúan válaszolják meg. Ezeket a fontos információkat viszont „általában a televízióból szerzik be mindenféle szűrés, magyarázat nélkül. A család szerepe és felelőssége tehát nagyon nagy. A tendencia azonban szomorú: azok az értékek, melyeket a családnak kellene közvetítenie, szinte csak nyomokban fedezhetők fel” – zárja összegzését a szerző.

Vissza a tartalomjegyzékhez