Balogh Mihály: Mustra

Nyomtatási nézet

A Könyv és Nevelés szerkesztősége – túl az Olvasás Évén, felbuzdulva annak sikerein és okulva kudarcain – az új évszázad első dekádját az Olvasás Évtizedeként kívánja megélni, s számról számra az olvasás, a szövegértés, az írásbeli kultúra szolgálatába szándékozik állítani a lapot. Valljuk be őszintén, nem csekély optimizmus bujkál e szándék mögött. Egyrészt hisszük, reméljük, hogy egy (két?, három?) évtized múltán is tartja még magát a „hagyományos” írás/olvasás a képi/gépi kultúra mellett - hadd ismételjem meg: mellette, nem pedig ellenében! - tehát lesz miről írni. Másrészt hisszük, reméljük, hogy lesz hová írni, hogy még akkor is lesz Könyv és Nevelés. Valljuk be őszintén: ezeket hinni, remélni tényleg bőséggel kíván optimizmust, a tapasztalati tényekből előtörő kételyeket meghaladni képes erős meggyőződést.

Ezek a kétségek és remények elevenítik meg az érzelmi hátterét annak az egyébként nagyon is racionális, okos, „tudós” könyvnek, amelyet öten vettek szemügyre közelebbről, és öten írták meg róla a véleményüket egy- egy recenzióban. A „Többen egy könyvről” közös főcím alatt sorjázik a filozófus-szerkesztő, az olvasásszociológus, a kiadóként is tevékeny főiskolai tanár, a nyugalmazott tankönyvszerkesztő és az irodalomtörténész könyvismertetése. A 2003 ősze óta kézbe fogható, s most lapunkban górcső alá helyezett tanulmánykötet szerzője Adamikné Jászó Anna főiskolai tanár, olvasáspedagógus, aki a Könyv és Nevelésnek is szerkesztőbizottsági tagja. A munka megjelentetője a Tinta Könyvkiadó.

„Csak az ember olvas” - üzeni minden lehetséges olvasójának a kötet hatásos címével a szerző, de a „szakmai tartalmat” az alcím közvetíti: „Az olvasás tanítása és lélektana.” A 23 tanulmány az elmúlt bő évtized termése, legtöbbjük valamelyik szakmai folyóiratban jelent meg először, s – fő motívumként vagy „mellékszálként” – mindegyikükben szerepet kap az olvasás tanítása.

A tudós szerző választott témájának, az olvasástanítás módszertanának egyik legavatottabb hazai szakembere. Ennek elismer(tet)ésére helyez nagy hangsúlyt recenziójában a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros főszerkesztője, Vajda Kornél. Az olvasás (és annak tanítása) olyas téma manapság, mint az egykori népmesében a gyógyítás tudománya, vagyis mindenki ért hozzá, véleményt mondani róla mindenki kenyere. „Csak épp azok szavai hallatnak ritkán, nagyon ritkán, akik valóban értenek a témához. Talán azért, mert az ilyenek kevesen, igen kevesen vannak. Most azonban – ritka ünnepi pillanat – valaki olyan szólt hozzá a kérdéses problémagubanchoz, aki – bizonnyal nem túlzás a szó – a legjobban ért hozzá, éspedig nemcsak kicsiny hazánkban, hanem a nagyvilágban is.” – sajnálkozik általában a recenzens, hogy annál inkább örülhessen A. Jászó Anna vállalkozásának.

Vajda Kornél recenziója címéül egyszerűen az ismertetett könyv főcímét választotta: „Csak az ember olvas.” A többi recenzensnek azonban mintha már a címválasztása is árulkodnék a „befogadói attitűdjéről”, az olvasottakhoz kötődő viszonyáról. Az olvasásszociológus, Nagy Attila a kötet alcíméhez kapcsolja saját(os) alcímét: „Az olvasás tanítása és lélektana, avagy polgári önvédelem emberi mivoltunk érdekében.” Nagy Attila különösen a PISA 2000 vizsgálatok hazai eredményei tükrében tartja fontosnak, hogy éppen most lehet egybe gyűjtve újraolvasni a szerző e tárgyban írt korábbi tanulmányait, mert hisz „nostra res agitur!” – rólunk szól a történet. Egyetlen szemléleti hiányt kér számon a recenzens a szerzőn: „Nem csak az iskola, hanem a társadalom egésze tanítja az olvasást!” Ezt az állítást igazolják például a finnek, amikor megkérdezik tőlük, mivel magyarázzák az olvasási, szövegértési vizsgálatok során mért saját, átütően sikeres teljesítményüket

A. Jászó Anna írásaiból árad a jobbító cél: azért születtek ezek a tanulmányok, „Hogy az ember tényleg olvasson…” - sugallja recenziójának már a címével is Benczik Vilmos. Az írások szakavatottan, pontosan diagnosztizálják a bajt, feltárják a „keveset olvasás”, a „rosszul olvasás”, az „alig vagy nem olvasás” okait, gyökereit, állapítja meg tisztelettel és elismeréssel a recenzens. De a terápiával kapcsolatban már óvatosabb, a szerző ajánlotta gyógymódoktól távolságtartóbb Benczik, s gondol itt elsősorban azokra a veretes, klasszikus szépirodalmi szövegekre, amelyeket tananyagnak, iskolai „kötelezőnek” ajánl az eminens szakember.

„Csak az ember olvas – ha tud” – hirdeti némi iróniától sem mentes szkepszissel Honffy Pál recenziójának címe. Akad néhány elismerésre méltó részlet, hasznos, szakmailag jól megindokolt gondolat a könyvben, de „A kötet egészében mégsem leltem kedvemet.” – hűti le olvasóit Honffy. Szemére hányja ezek után a szerzőnek az átfedéseket, a gondosabb és feszesebb szerkesztés hiányát, olykor az elemzés elé tolakodó harcias, vitairatokra hajazó ítélkezést, s bántja őt „…a sok amerikai irodalom fensőbbséges idézgetése.”

Lényegre törően választja meg recenziója címét Bíró Zoltán. A kötet alcímének hangsúlyosabbik felét írja cikke fölé: „Az olvasás tanítása.” Recenziójának érdekessége, hogy – Nagy Attila szemléleti hiányérzetével szemben – ő fölleli a szövegben (még ha „mögöttesen”, burkoltan is) meghúzódó, az olvasási kultúra általános romlását a háttérből generáló társadalmi problémákat. Bíró szerint Adamikné „Érzékelteti azonban – esetenként a jól megválasztott idézettel –, hogy maga is tudja: ha csak az írás-olvasás problémáiról szól is az ember, korántsem csupán a tanítás módszertanáról van szó. A szemügyre vett jelenség mögött ott munkálnak a fogyasztói társadalom lelki-szellemi nyavalyái csakúgy, mint a család, az iskola, a nevelésügy immár csaknem tudatosnak gyanítható rombolása.” Ha a nevelés lényege - mint Mc Luhan tartja, - a média szemetével szembeni polgári önvédelem, akkor – véli Bíró -, „ehhez talán érdemes még hozzátenni: egy új és minden eddiginél nagyobb arányú ’szellemi honvédelem’, mely nekünk, magyaroknak és kisebb nemzeteknek egyre inkább a puszta megmaradás egyetlen eszköze lesz.”

Csak Benczik Vilmos és Honffy Pál recenzióját volt alkalma látni A. Jászó Annának, aki „Hogy az ember olvasson…” című írásában mondott véleményt a véleményekről. Hogy mi a véleménye? Kérem, olvassák el - a recenziókat és a választ is. Kedvcsinálónak(?) álljon itt a szerző két záró kérdése: „Láttak már diszlexiás magyartanárt? És diszkalkuliás matematikatanárt?”

Vissza a tartalomjegyzékhez