J. L.: Könyv az orosz nevelésről

Nyomtatási nézet

Szabó Miklós félszáz oldalon mutatja be az orosz nevelés ezer éves történetét. Munkája egyedülállóan nagy vállalkozás, s valószínűsíthető, hogy kevés hasonló könyv jelent meg a világon.

A munka megírásának külön története van. A szerző Prohászka tanítványaként 1947-től 1949-ig a Szovjetunióban kutatta az orosz nevelés történetét, de hazatérése után a könyv megjelenését az akkori ideológiai légkör nem tette lehetővé. A szerző azonban – mint minden igazi kutató – elkötelezettje maradt választott kutatási témájának. A kézirat további csiszolásának, kiegészítésének új szakaszát jelentette, amikor az 1990-es évektől új források váltak hozzáférhetővé. Szabó Miklós élt a lehetőségekkel, s hihetetlen energiával írta meg 24 fejezetben az orosz nevelés történetét.

A munka ismertetésére e helyen természetesen nem vállalkozhatunk, inkább csak annak időszerűségére utalunk. Sokakban felvetődik ugyanis a kérdés, hogy „éppen ez hiányzik nekünk.” A kérdésben sajnos benne van az a végtelen leegyszerűsítés, melyben az orosz nevelés ezer éve összemosódik a szovjet korszak alig több mint fél évszázadával. Az orosz kultúra, ha több ponton el is tér az európaitól, nem lebecsülendő hatást gyakorolt az európai és ezen belül hazánk kultúrájára.

Az orosz nevelés történetének ismerte más összefüggésben is aktuális. Különösen a XIX. század forradalmi mozgalmak, a hihetetlenül nagy belső feszültség számos gondolkodónál (Usinszkij, Csernisevszkij, Dobrojubov, Bjelinszkij, Herzen, Tolsztoj, stb.) előtérbe helyezte az ember-közösség-társadalom alapkérdését. A XXI. század elején, a feszültségek nem hasonlíthatók a XIX. századéihez, ma is alapkérdése a pedagógiának az egyén, a közösség, a haza, az emberiség kapcsolatának, az egyéni boldogság keresésének vagy a közösség szolgálatának problémája. A pedagógia nem kerülheti el, bár megpróbálja a nevelési célok tisztázásának kérdését. Ma is aktuális Usinszkijnek az a gondolata, hogy a filozófia határozza meg, hogy mit akarunk, a pszichológia viszont a hogyanra keresi a választ. A neveléstudomány ma is keresi a helyét a tudományok rendszerében, pedig ő fogalmazta meg a történelem során először, hogy a pedagógiát tudományos alapokra kell helyezni, hogy ennek a tudományos pedagógiának szinte valamennyi más tudománnyal kapcsolatot kell tartani. Ugyanakkor kifejtette, hogy a pedagógia gyakorlat művészet, s a módszertani szabadság jegyében megállapította, hogy nem kell megmondani a pedagógusoknak, hogy ezt vagy ezt így vagy úgy csináljátok „hanem azt mondjuk nekik: tanulmányozzátok azoknak a jelenségeknek törvényeit, amelyeket irányítani akartok és cselekedjetek ezeknek a törvényeknek, valamint azoknak a körülményeknek megfelelően amelyekben e törvényt alkalmazni akarjátok.”

Vagy utalhatnánk a népiség eszméjére, mely ma különösen aktuális. Bjelinszkij szerint „Aki nem tartozik népéhez, nem tartozik az emberiséghez sem” . Talán idegennek tűnik XXI. században, de szerintünk mégis aktuális Herzennek a boldogsággal kapcsolatos megállapítása, miszerint a filiszteri öncélú boldogeszmény helyett a nevelés célját a társadalmi életben való aktív részvételben látja, mely szenvedélyes harcot jelent a nép érdekében, a nép oldalán.

Azt hiszem azok közé a kevesek közé tartozom, akik politikai változásoktól függetlenül mindig fontosnak tartotta az orosz nevelés megismertetését. Szabó Miklós segítségével most már mód nyílik arra, hogy ne csak mazsolázzunk az orosz nevelés történetében, hanem azt teljes hosszmetszetében, bonyolult szellemi áramlatok összefüggésében ismerjük meg.

J.L.

(Szabó Miklós: Az orosz nevelés története. Bp. Akadémia kiadó. Csíkszereda, Pro Print, 2004. 518 p.)

Vissza a tartalomjegyzékhez