Kardos József: Deák Ferenc és a kiegyezés a tankönyvekben

Nyomtatási nézet

Egy nemzet emlékezetét javarészt az határozza meg, amit az emberek a történelemből az iskolában tanultak. Ez különösen igaz azokra az időkre nézve, amikor a média információáradata még nem öntötte el, nem mosta szét a tananyag által közvetített ismeretek rendjét. Addig a történelmi tudat alapját a tankönyvek leckéi adták és természetesen a tanári magyarázatok. Ez utóbbit nehéz vagy lehetetlen rekonstruálni, így a tankönyvekre kell támaszkodni, amelyeket általában az illetékes minisztérium szentesített. Így nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy miből építkezett a tanuló tudata, hanem azt is, hogy milyen hivatalos szándékok lehettek ezen építkezésnél. E meggondolások alapján teszünk kísérletet arra, hogy Deák Ferenc és a kiegyezés képét a változó korok tankönyveinek tudósításaiból idézzük fel.

A századforduló idején

A kiegyezést követően bizonyos időre volt szükség, hogy ennek értékelése, Deák Ferenc szerepének kiemelése megjelenjen a magyarországi történelem-tankönyvek lapjain. Csuday Jenő kanonok, főgimnáziumi tanár 1884-ben, Szombathelyen kiadott gimnáziumi tankönyvében csupán 12 sor foglalkozik az önkényuralommal és a kiegyezéssel, úgy, hogy Deák Ferenc neve és a kiegyezés fogalma nem nyer említést. Rendkívül leegyszerűsítő és tendenciózusan udvarhű szellemisége miatt érdemes idézni az idevonatkozó megállapítást: „Végre az 1865-iki december 10-re összehívott országgyűlésnek jutott feladatául az alkotmányt teljes épségében helyreállítani s mindazon törvényeket megalkotni, melyek alkotmányunk betetőzéséhez szükségesek voltak. Az országgyűlés hosszú tanácskozások után e feladatát sikerrel oldotta meg s 1867. június 8-án dicsően uralkodó királyunk, I. Ferenc József Ő Felsége a nemzet leírhatatlan lelkesedése közt megkoronáztatott.”¹

A századforduló közeledtével ez a szellemiség megváltozott. Egyre markánsabb megfogalmazással jelentkezik Deák Ferenc kultusza. Személyében a XIX. század legjelentősebb magyar politikusa rajzolódik ki. A kiegyezés az életmű részévé válik, szinte alárendelődik. Ez a helyzet pregnánsan megmutatkozik Király Pál történetíró 1897-ben megjelent, a középiskolák felső osztályai számára írt tankönyvében. Hosszú oldalakon részletezi Deák Ferenc életét, kiemelve azokat a részeket, jellemvonásokat, amelyek a kiegyezés során is szerepet játszottak. Fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy Deák nem Széchenyi irataiból ismerte meg az új eszméket, gondolkodásában mindig önálló volt. Az ellentéteket nem élezni kívánta, hanem a törvényes kiegyenlítésre törekedett már a reform országgyűlések elején is. „Deáknak – olvashatjuk a tankönyvben – soha sem telt öröme az ellenzésben; sőt fájt neki a kormány megtámadása”, amit csak akkor támogatott, ha ezt a törvényes jobbítás megkívánta. De mindig „őszinte törekvése volt, helyreállítani a kormány és a nemzet közt a bizalmat”. „Mint az alkotmányos monarchia őszinte híve hódoló tisztelettel viseltetett a király személye iránt”, de ez nem korlátozta törvényhozói kötelességét és önállóságát. Érdemes idézni Deák Kossuth Lajossal történő szembeállítását: „Szabadságharcunk alatt Kossuthban és Deákban találjuk megtestesülve az ellentéteket. Amaz képviselte a sértett jogérzet bosszúját, az ingerült haza szenvedélyét, s ez a védelmi harc törvényességét.”²

Marczali Henrik 1894-ben megjelent, középfokú iskolák számára írt tankönyvében is hangsúlyozza, hogy „Deák Ferenc a legjobban kimagasló a történet nagy emberei közt…”, „akit a dolog velejéig ható esze, a szó hatalma, jellemének szilárdsága és önzetlensége már ifjú korában vezérévé tették az ellenzéknek.” A forradalom alatt visszahúzódott, az elnyomás idejében azonban a nemzet újra őt ismerte el vezérének. A kiegyezés az ő műve: „Az 1867-iki törvényeknek – írja Marczali – mind szerkesztésében, mind megvédésében a kiegyezést rosszaló pártok ellen, Deáknak volt a legnagyobb része.”³

A századforduló táján megjelent tankönyvek általában hangsúlyozták Deák diplomáciai érzékét, tapintatát amikor – a Húsvéti cikkben – azt emelte ki, hogy „nem királyaink, hanem minisztereik voltak Magyarország ellenségei, és királyaink mindig saját elhatározásukból tértek az alkotmányosság útjára”.⁴ Ezzel megnyerte az uralkodó jóindulatát, mint azzal is, hogy a königgrätzi vereség után, lovagias gesztussal nem kért többet a nemzet számára, mint előtte.⁵

Szinte kivételként említhetjük az ez idő tájt megjelent tankönyvekben Deák mellett Kossuth, az emigráció és a hazai ellenállás részletesebb bemutatását. Ezt találjuk Sebestyén Gyula: A magyar nemzet története című, gimnáziumok és reáliskolák számára, 1901-ben írt tankönyvében. Ő hangsúlyozza, hogy „Kossuth és az emigráció idegenben is a hazájukat szolgálták, midőn a magyar nemzett jogait és szabadságának feltámadását hirdették.” Említi a nemzeti ellenállást, a tüntetéseket, a nemzeti ünnepek látványos megtartását, a magyar divat viselését, az ellenállás különböző formáit. Sőt, még azt is kijelenti – szinte egyedülállóan az akkori tankönyvírók közül –, hogy „Az erőszakos összeütközés veszedelme sem volt kizárva.” Mindehhez azonban sietve hozzáteszi Sebestyén Gyula: Deák soha sem fenyegetőzött, az ő fegyvere a törvény, a jog, és az igazság volt. Végül, kiegyensúlyozásra törekvő ítélettel, megpróbálja összekapcsolni, történelmi folyamatba állítva egyenrangúsítani az események főszereplőit: „Az 1867. évi kiegyezéssel ért véget – olvashatjuk a tankönyvben – az a félévszázados küzdelem, melyet a nemzet legjobbjai a mai Magyarország megalapításáért folytattak. Amit Széchenyi gróf az 1825-ik évi országgyűlésen megkezdett, Kossuth Lajos az 1848-iki törvényekben kivívott és a szabadságharcban megvédett: Deák Ferenc juttatta végleges diadalra és befejezésre 1867-ben.”

A tankönyv – az idők szellemének, követelményének eleget téve – a király nagyságát is kiemeli: „I. Ferenc József király – írja a szerző – azóta, hogy megkoronáztatta magát, leggondosabb őre alkotmányunknak és a kiegyezésnek. Méltán dicsőíti őt a magyar mint legalkotmányosabb királyát.”⁶

A koronázás jelentőségét minden tankönyv említi, hangsúlyozva a fényes körülményeket, a nemzet lelkesedését és örömét. Ezzel cezúrát is vonnak az önkényes császár és a törvényes király közé, hozzájárulva a népmesébe illő „Ferenc Jóska” kép romantikájának kialakításához. Ehhez kapcsolódott a jóságos királyné dicsérete, aki – mint Szigethy Lajos főgimnáziumi tanár, 1901-ben írt tankönyvében olvashatjuk – „a kibékülésnek hatalmas szószólója volt az udvarnál…” Erzsébet „a magyarokat megsajnálta, majd nemes tulajdonságaikért, nyílt, férfias jellemükért igazán megszerette”.⁵

A századfordulón, az új tanterv szellemét követő tankönyvek egybehangzóan kiemelik Deák szerepét, a király nagyságát, a kiegyezést követő felemelkedést. E gondolatkörben a kiegyezés a nemzet, Deák és az uralkodó közös győzelmét jelenti.

Ezt a szellemet ugyan leegyszerűsítő módon, de hűen tükrözi Gaál Mózes és Helmár Ágost középiskolai tanárok tankönyve, ami 1901-ben jelent meg a középiskolák IV. osztálya számára. A tankönyv a szabadságharc leverése után következő terrorért Haynaut, és az önkény miatt az uralkodó gonosz hivatalnokait kárhoztatja. A reményt a nemzetben ekkor a „haza bölcse” Deák Ferenc táplálta, aki a szabadságharc kitörését is meg akarta előzni. A békés megoldás érdekében – mint írja a tankönyv – Windischgrätz tábornokkal tárgyalt, aki visszautasította őt. Deák ekkor „visszavonult falusi jószágára”, mert nem helyeselte, hogy a „kard segítségével intézzék el a nemzet és az uralkodó család között felmerült kérdéseket”. Az események viharában ő maradt talpon egyedül: Széchenyi megőrült hazafiúi fájdalmában, Kossuth pedig külföldre bujdokolt, külső hatalmak segítségében bízva, de meghallgatásra nem talált.

A nemzet számára a megoldást, a kiegyezést Deák találta meg. Ennek nyomán 1867. június 8-án a nemzet határtalan örömmel és lelkesedéssel koronázta meg I. Ferenc Józsefet magyar királlyá, feleségét Erzsébetet pedig magyar királynévá.

Deák Ferenc tettéért kitüntetést, fényes állást, földi javakat nem fogadott el, „legszebb jutalmául az uralkodó bizalmát és honfitársainak szeretetét tekintette” – írja a szerző.⁷

E tankönyv és az ekkortájt megjelent tankönyvek koncepcióját végiggondolva – egy-egy kivételtől eltekintve – kiderül, hogy a XIX. század nagy politikusai közül egyedül a mindig megegyezésre hajló Deák Ferenc maradt talpon, hozott hazájának reális eredményeket, mivel kiegyezett az uralkodóval, aki így szívébe zárta és a felemelkedésben támogatta hűséges népét. E gondolaton nevelkedtek a XIX. és XX. század fordulóján a magyar középiskolás diákok. Ehhez pedig valóságos hátteret adott az a fejlődés, amit Mangold Lajos az 1900-ban megjelent A magyarok története című középiskolai történelem tankönyvében így jellemez: „A kiegyezés óta lefolyt 33 év alatt hazánk sok tekintetben előre haladt. Szellemi téren, irodalmunk,
tanügyünk, műveltségünk emelkedett, megizmosodott; anyagi téren pedig államháztartásunkban helyreállott az egyensúly, iparunk, kereskedelmünk, kivitelünk szárazföldön és tengeren növekedett, vasúti hálózatunk és hajózásunk roppant lendületnek indult és mindezek révén hazánk tekintélye, befolyása és hitele a külföld szemében is növekedett.”⁸

Marczali Henrik is elismeréssel ír már említett tankönyvében arról, hogy „Magyarország nemcsak önálló, hanem szabadelvű ország maradt.” 1867-et nagy fejlődés követte, nem igazolva azokat, akik kételkedtek a kiegyezés tartósságában. A magyar alkotmány nem forgott ezután veszélyben, és „sok történt – írja Marczali – az anyagi jólét emelésére, a vasúti hálózat kiépítésére, az ipar és kereskedelem előmozdítására, a pénzügyek jó karban tartása által”.³

Deák Ferenc és a kiegyezés a századforduló tankönyveiben összefonódott az alkotmányossággal, az anyagi és szellemi felemelkedéssel. A Deák-kultusz ebben a képben teljesedett ki.

Az első világháború idején megjelent néhány történelem tankönyv szellemisége Deákot és a kiegyezést illetően alig változott. Más megvilágítást nyert a németekkel kialakított szövetség – amit például Szigethy Lajos 1916-ban megjelent tankönyvében Európa békéjének legfőbb biztosítékaként említ – akiket a világháborúban nyolc hatalom támadott meg. A német – osztrák – és magyar szövetségben – írja a szerző – „A magyar nemzet e nehéz és dicső napokban méltónak mutatkozik nagy őseihez, lelkesen áldozva vagyont és életet a királyért és a hazáért.”⁹

Nyomát sem találjuk annak, hogy a kiegyezéssel kötött kapcsolat tragikus háborúba sodorta az országot. Nincs hivatkozás Kossuth kétségbeesett látomásaira, mint ahogyan a Kaszandra levélről sem tett említést egyetlen tankönyv sem.

A két világháború között

A két világháború közötti történelem tankönyvek – egy-két kivételtől eltekintve – alig hoztak újat a Deák-kép, illetve a kiegyezés tekintetében. A kép inkább elszürkült, a kiegyezés jelentősége halványodott és a koronázás, a király dicsőítése is elhalkult. Ugyanakkor bírálat, kritika sem érte a kiegyezést és a „haza bölcsét”, Deákot sem.

Ez jellemzi Takács György 1921-ben megjelent tankönyvét is.¹⁰ Szűkszavúan, tényszerűen említi a kiegyezést, a koronázást és Deák szerepét. Nem dicsér, nem lelkesedik, de az egykori kritikákat sem említi, hiszen ez esetben akár a trianoni felelősség kérdése is másfelé ágazhatna, mint amit a hivatalos politikai és propaganda megkívánt. Ezt mutatja Balogh Albin 1922-ben megjelent tankönyve is.¹¹ Igaz, ő külön hangsúlyozza, hogy Ferenc József határozottan kikötötte a kiegyezési tárgyalásoknál a közös külügy és hadügy igényét. Az ebből adódó felelősség kérdését azonban a tankönyv szerzője nem firtatja.

Az 1920-as évek közepétől, Klebelsberg középiskolai reformja után megjelent tankönyvek kicsit részletesebben szólnak Deák Ferencről és a kiegyezésről. Jászai Rezső 1926-ban megjelent Magyarország története című, az új középiskolai tanterv szerint átdolgozott tankönyvében visszatér ahhoz a Deák ügyességét méltató formulához, amit a Húsvéti cikk tartalmazott, mely szerint „a nemzet elsősorban az uralkodó igazságszeretetétől és bölcsességétől várja szabadságának visszaállítását”. A deáki érdemek mellett azonban kiemeli, hogy igazi fordulatot a königgrätzi vereség hozott, másképpen a magyar kiegyezési szándékok „hajótörést” szenvedtek volna.¹²

1926-os tankönyvében Ember István is részletesebben szól a kiegyezésről és hangsúlyosabban méltatja Deák szerepét: „A kiegyezés hosszú időre lehetővé tette – írja egyebek mellett – hazánk békés fejlődését. Deák Ferencet, aki létrehozta, méltán tekintette a nemzet a haza bölcsének.”¹³

A tárgyalt időszakban megjelent tankönyvek között nagyságrenddel jobb minőségi fokozatot képvisel Domanovszky Sándor Világtörténelem a francia forradalom kitörésétől napjainkig című, 1930-ban megjelent középiskolai tankönyve. Domanovszky részletesen és tényszerűen mutatja be a szabadságharc utáni kegyetlen megtorlást, az önkényuralom durva hétköznapjait. A felelősség alól nem kívánja felmenteni a császárt. Leírja, hogy a császár magyarországi utazásai alkalmával (1852, 1857) ridegen visszautasította azokat a kérvényeket, melyek az önkénnyel szemben kértek védelmet, pedig a kéréseket udvarhű magyar arisztokraták közvetítették.

Részletesen szól Kossuthról és az emigráció pozitív szerepéről. A hazai ellenállást is méltatja. Ugyanakkor megállapítja, hogy „A lakosság nagy zöme azonban távol állott ezektől a mozgalmaktól.” Így diadalmaskodhatott Deák álláspontja: a kivárás.

Időrendben haladva elemzi a kiegyezéshez vezető utat, számba véve a belső és külső körülményeket. Megállapításai, értékítéletei mértéktartóak és általában reálisak. Ez vonatkozik Deák értékelésére is, amiben inkább visszafogott mint lelkes. De talán éppen ezért válik reálissá a bemutatott kép.¹⁴

A két világháború közötti történelem tankönyvírók között már szóltunk Balogh Albin 1922-ben megjelent munkájáról, amiben foglalkozott Deákkal és a kiegyezéssel. Megemlíthető, hogy a szerzőnek 1931-ben, 1938-ban és 1942-ben is megjelent tankönyve a korszakról. Deák Ferenc munkásságáról ezekben sem mond sok újat. A haza bölcseként emlegeti, aki szerepet játszott a kiegyezés létrejöttében, ami hazánk sorsában nagy fordulatot jelentett. Ugyanakkor Kossuthról e téma kapcsán nem tesz említést. Illetve az 1938-as tankönyvben igen, de ellentmondásos éllel: „Haynau tábornok – írja – Kossuth forradalmáért az egész országot súlyosan büntette.”

A király koronázásáról viszont lelkesedéssel ír: „A kiegyezés ünnepélyes megpecsételése volt a koronázás. Ferenc Józsefet áldott lelkű feleségével, Erzsébettel együtt 1867. június 8-án ünnepélyesen királlyá koronázták, s a király esküt tett az alkotmány megtartására.” Ez a kitétel 1938-ban és 1942-ben is szó szerint megjelenik, mint a kiegyezés összefoglaló formulája.¹⁵

Más felfogást találunk Szegedi Tasziló 1942-ben megjelent gimnáziumi tankönyvében. Deák szerepe itt szinte teljesen elhalványul. Részletesebben szól Kossuthról, akit az emigrációban páratlan ünneplésben részesítettek. Itthon pedig legendává emelve beszéltek a parasztok „Kossuth apánkról”, aki a jobbágysorból felszabadította őket. Említi Kossuth dunai konföderációs tervét is, amiről a tankönyvek addig általában hallgattak.

Deák a passzív ellenállást javasolta, és a köréje csoportosult politikusokkal együtt a kiegyezés útját kereste. A nemzet végül kibékült uralkodójával, aki azonban „kényszerűen tette ezt” – írja a tankönyv szerzője.¹⁶

A kiegyezés ebben a tankönyvben inkább kényszerű megállapodásként tűnik elő, nem dicső fordulópontként. Így Deák szerepe sem kap magasztos jelzőket.

1945 után…

1945 második felében jelent meg Kosáry Domokos – Mérei Gyula Magyarország története a szatmári békétől napjainkig c. tankönyve. A munka új szellemiséggel jelentkezett, ami alapvetően a szakmai igényességben és a gondolkodás szabadságában mutatkozott meg. Ez jellemzi Deák Ferencet és a kiegyezést tárgyaló részeket is. A tankönyv tényszerűen mutatja be a megtorlást, az önkényuralmat, az ellenállást, az emigráció szerepét, részletezi a dunai konföderáció tervét és sikertelenségének okait. Deák szerepéről reális képet nyújt, nézeteit idézetekkel hitelesíti. A visszafogott közlési módra jellemző, amikor említi, hogy a kiegyezést előkészítő vitában „a döntést az 1866-os porosz háború hozta meg, Deák pedig akkor sem kért többet, mint azelőtt”. „Így megszületett az osztrák magyar kiegyezés műve.” Nem minősít, csak tényeket közöl, mint akkor is, amikor arról szól, hogy „1867 júniusában ősi pompával végbement Budán a koronázás. Ezzel egy új, az első világháború végéig tartó korszak vette kezdetét.”

Ugyanakkor nem kerüli el a tankönyv, hogy Kossuth és Deák vitája alapján elkészítse a kiegyezés mérlegét. Kossuth és Deák érveit, ellenérveit párba állítva szinte dramatizálja a polémiát. (Például: Kossuth: a kiegyezés feladja a nemzet jogait, Deák: Magyarország önállósága biztosabb lesz, mint 1526 óta bármikor. Kossuth: folytatni kell a küzdelmet, Deák: egyedül képtelenség ez. Kossuth: Ausztria birodalmi szervezete roskatag, nemzetállamokra esik majd szét, Deák: ha kibékülünk vele, meg fog erősödni. Kossuth: a dinasztikus birodalom bármikor beleránthatja hazánkat egy tragikus háborúba, Deák: a környező nagyhatalmak veszélyesebbek ránk nézve mint Ausztria, ami velünk együtt elég erős lesz a veszélyekkel szemben.) A vitából végül megállapítja: Kossuthnak igaza lett abban, hogy a birodalom polgári nemzetállamokra esett szét. De ez évtizedek múlva következett be. Deáknak viszont igaza volt abban, hogy a kiegyezés az adott viszonyok között elkerülhetetlen. A fennmaradáshoz csak a megegyezés adott reális esélyt.¹⁷

A forrásokhoz ragaszkodó, elemző, alternatívát is felrajzoló tankönyvírást a szovjet típusú szocialista fordulat elsodorta. A történetírás a politikai hatalom által diktált egyoldalú sémákba kényszerült. A történelem tankönyvek ennek hű követői lettek.

E gondolatiságot tükrözi Lukács Lajos A magyar nép története 1849-től napjainkig című 1953-ban megjelent tankönyve. A kor szellemének megfelelően viszonylag részletesen szól a munka az árulókról, és természetesen még részletesebben a népmozgalmakról, a forradalmi hangulatról. Négy oldal foglakozik Kossuth emigrációs szerepével. (Fél évszázaddal korábban, sok tankönyv még említést sem tett erről.) A korábban szinte heroizált Deák Ferenc, most „a népi mozgalmaktól, a magyar és nemzetiségi parasztoktól megriadva Bécs felé tekintget”. Deák ezért nem kért többet Königgrätz után. Nem lovagiasságból, nem is józan számításból. A kiegyezés létrejöttének alapvető okát egy Engels idézettel mutatja be a szerző: az osztrák burzsoáziának a munkásság elleni hatalmához szüksége volt a magyarokra, az tette lehetővé a kiegyezést.¹⁸ Az ezen az alapon létrejött kiegyezéstől nem tagadja meg, hogy az „lehetőséget adott Magyarország állami létének fenntartására és ha korlátozott mértékben is, a polgári államberendezkedés kialakítására, a kapitalista gazdaság fejlesztésére”. De mindezt súlyos korlátok terhelték: gazdasági és politikai kiszolgáltatottság, feudális maradványok konzerválása stb. A kiegyezés elfogadhatóságát Leninnel bizonyítja: a kiegyezés – mondta Lenin – „nemzetközi szinten szükségszerű volt, a magyarok, majd a csehek is, nem az Ausztriától való elszakadásra, hanem Ausztria épségének megőrzésére törekedtek éppen a nemzeti függetlenség érdekében, melyet a rablóbb és erősebb szomszédok teljesen eltipornának. Ennek a sajátos helyzetnek a következtében Ausztria két központtal bíró állammá alakult”. A tankönyvíró szükségesnek tartotta, hogy bizonyos mértékig megszorítással éljen azzal kapcsolatban, amit Lenin a függetlenségről mondott: a magyar uralkodó osztályok – olvashatjuk a tankönyvben – 1867-ben lemondtak a „nemzeti függetlenség jókora részéről”, hogy uralkodhassanak a dolgozók felett. Végül a tankönyv az egész helyzetet Sztálin egy kis „frappáns adomájával” jellemzi: Sztálin szerint az osztrák miniszterelnök magához hivatta a magyar miniszterelnököt és azt mondta neki: „Te kormányozd a te hordáidat, én majd elbánok az enyéimmel. Te csak nyomd és szorítsd a magyarországi nemzetiségeket, én pedig majd szorítom ausztriai nemzetiségeimet. Te meg én, mi kiváltságos nemzet vagyunk, a többit el kell nyomni.”^{19, 20}

Az 1950-es évek elejére ez lett a kiegyezésből és Deák szerepéből a történelem tankönyvekben. Ezek után nem meglepő, hogy az 1956-os forradalom idején az oktatásügyi minisztériumban – 1956. november 2-án – íródott utasítástervezetben az állt, hogy ki kell vonni az oktatásból valamennyi középiskolai történelem tankönyvet.

1957 után új tantervek, új tankönyvek készültek. Általában nem beszélhetünk gyökeres fordulatról, de például a „marxizmus klasszikusainak” idézgetése elmaradt, és rövidesen – kezdetben kivételként – megjelentek olyan tankönyvek is, amelyek a tényeket, a realitásokat igyekeztek visszahozni az ideologikus szólamok helyére.

1959-ben jelent meg Nagy Imréné A magyar nép története (1849–1948) című tankönyve az általános gimnáziumok negyedik osztálya számára. E tankönyv szemléletében még nagyon hasonlít a korábban ismertetett munkához, néhány helyen az 1953-as tankönyvből szó szerinti átvétellel is találkozhatunk. A „klasszikusokra” való hivatkozás kimaradt ugyan, de Deák háttérbe szorítása, „1848 szellemének feladásával” történő megvádolása, Kossuth igazának bizonyítása, itt sem maradt el. Ugyanakkor szó esik arról is, hogy a kiegyezés lehetőséget adott Magyarország állami létének fenntartására, és a nemzetközi helyzet is megkívánta a megegyezést. A végső értékelés mégis negatív kicsengésű: „A kiegyezés – olvasható a tankönyvben – az 1848–49-es forradalmi korszak felülről való ellenforradalmi jellegű, kompromisszumos befejezése volt.” Új, elítélő jelző az ellenforradalmi kitétel, amelynek 1959-ben aktuális szerepe is volt.²¹

1969-ben a technikumok számára jelent meg egy tankönyv,²² ami a kiegyezéssel foglalkozott. A szerző, Unger Mátyás munkájában az események tényszerű leírását adta. Nem magasztalja Deákot, de állítja, hogy lépéseit az általános politikai helyzet pontos és reális felismerése vezette. Ez történt Königgrätz után is, amikor nem követelt többet, mint a vereség előtt. Ezzel felgyorsította és eredményre vezette a tárgyalásokat. Unger is szól arról, hogy a kiegyezéssel a nemzeti függetlenség csorbát szenvedett, ezért Kossuth élesen elítélte azt. Ennek ellenére – olvashatjuk – „A kiegyezés az adott körülmények között mégis reális kompromisszum volt.” Nem esik szó ellenforradalmi jellegről, árulókról, nem az ún. „klasszikusokat” idézi Unger Mátyás, hanem a forrásokat.

Unger tankönyvírói teljesítményével Takács Péter történész is foglalkozott. 1973-ban megjelent tanulmányában²³ vizsgálta Deák Ferenc ábrázolását a közoktatásban ill. a tankönyvekben. Írásában kiemelte Unger Mátyás Történelem a gimnáziumok III. osztálya számára című, 1967-ben megjelent munkáját. „Felszabadulásunk óta – írta 1973-ban Takács Péter – aligha rajzolt történetírásunk és történelem tanításunk elfogadhatóbb, az igazsággal jobban szinkronban levő, … mélyrehatóbban elemző képet Deák politikai szerepéről és személyiségéről, mint Unger Mátyás.” Unger ebben a tankönyvében Deák nagyságát éppen abban fogalmazza meg, hogy ő a közhangulat ismeretében kötött kompromisszumot a „birodalom szilárd fennállása”, és Magyarország alkotmányos léte érdekében.

Takács Péter hangsúlyozza Unger tankönyvének bemutatásakor, hogy Deák jelentőségének, szerepének valósághű ábrázolása nem csökkentette Kossuth nagyságát. Ehhez még hozzáteszi: „Mert jaj annak a történelmi szereplőnek, de annak a kornak is, aki, illetve amelyik csak egy másik szereplő vagy korszak igazságtalan befeketítése által tudja rangját, nagyságát tündököltetni.” Megszívlelendő szavak ezek.

Végül szükségesnek tartjuk, hogy néhány mondatot szóljunk a jelenleg leginkább használatos, a felvételi vizsgákon is szereplő, témánkhoz tartozó tankönyvről, Závodszky Géza Történelem III. című, kiváló munkájáról. A szerző szakmai és didaktikai felkészültséggel árnyalt és hiteles képet ad a kiegyezésről és ezen belül Deák Ferencről. Tudatosan távol tartja magát a politikai aktualitások csapdáitól, még akkor is, amikor Deák nagysága magával ragadja, és így nehezen kerüli el a patetikus hangvételt. „A reformkor nagy nemzedékéből egyetlen férfi élt Magyarországon – írja tankönyvében –, aki 1848 sikereiben még osztozott, s bár 1849-ben a politikától visszavonult, a forradalom ellen nem bontott zászlót. Ez a férfi Deák Ferenc. Magatartása a passzív ellenállás jelképe lett. A nemzet fokozatosan ráébredt, hogy van vezére.” E kitételből esetleg még a századfordulós „egyetlen ember maradt talpon” megfogalmazásra is gondolhatnánk. Závodszky azonban sietve hozzáteszi: Pedig Deák „nem született vezérségre…”, inkább „tanácsadója, mint vezére” volt nemzetének. És közvetlenül ez után kijelenti: „A passzív ellenállást az emigráció minden követ megmozgató tevékenysége tette fenyegetővé, és viszont, a Kossuth-emigráció fegyveres készülődésének, a nagyhatalmakkal folytatott tárgyalásainak a néma és ellenálló ország adta a hátterét.” E megfogalmazás is azt bizonyítja, hogy nem kívánja Deákot Kossuth Lajossal szembeállítani vagy fontossági sorrendet felállítani közöttük. Néhány oldallal később, a téma összegzésében, a következőt olvashatjuk: „Kossuth és Deák, a magyar liberalizmus két nagyja között aligha volt abban nézeteltérés, hogy a magyarság és minden nép számára a legkedvezőbb az önálló nemzeti állam. Deák azt remélte, hogy a Habsburg Birodalom alkotmányossága tovább vihető, s Magyarország a Monarchia esetleges elmúlása után sértetlenül megőrizhető. Kossuth azt mondta, hogy a kiegyezés nem államszövetséget hoz létre, hanem egy pusztulásra ítélt birodalmat konzervál.” A továbbgondolást a tanárokra, a tanulókra bízza. Ehhez azonban segítséget nyújt akkor, mikor kijelenti: „A kiegyezést reális kompromisszumként értékelhetjük, mert megfelelt az erőviszonyoknak. Az adott időpontban sem a nemzetközi helyzet, sem a forradalom kimerülőben levő hazai tartalékai nem ígértek más megoldást. Ez a kompromisszum azonban nem volt továbbfejleszthető. Megmerevítette, néhány évtized után idejétmúlttá, anakronisztikussá tette Magyarország társadalmi-politikai berendezkedését.”²⁴

Epilógus

Lehet, hogy néhányan az olvasók közül, valamiféle összefoglalást, vagy ítéletet várnak. Úgy véljük, hogy erre nincs szükség, hiszen a tankönyv-ismertetések önmagukért beszélnek. A történész pedig ne ítélkezzen, hanem ismereteket közvetítsen, amelyek magukban hordják az értékítéletet. Azt szokták mondani, hogy a történelem, a múlt nem változik, csak a róla alkotott kép. A történész, a tankönyvíró felelőssége, hogy ez a kép hiteles legyen, és akkor maradandóbbá válik a történeti ismeret is.

Jegyzetek:

24  Závodszky Géza: Történelem III. 8. kiadás, 2000.

Ferenc Deák and the Settlement in textbooks

One of the critical points of the Hungarian Settlement in 1867, is the judgement of the role of Prime Minister during the Settlement, Ferenc Deák. His judgement in textbooks is analysed by József Kardos, so it is stated, the textbooks are reflecting the political opinions of different periods.

Ferenc Deák und der Ausgleich von 1867 in den Schulbüchertexten

Einer der kritischen Punkte der ungarischen Geschichte ist der der Ausgleich von 1867 und die Beurteilung der Rolle von damaligen Ministerpräsidents Ferenc Deák. Diese Beurteilungen prüft József Kardos in verschiedenen Schulbüchern und feststellt, dass die politischen Ansichten der aktuellen Era immer in den einzelnen Schulbüchern verraten werden.

Vissza a tartalomjegyzékhez