Balogh Mihály: Egy újjáéledt feladat: taneszközök az OPKM-ben

Nyomtatási nézet

Barátsággal és szeretettel köszöntöm a taneszköz-konferencia résztvevőit intézményünk, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum Könyves Kálmán körúti székházában, annak is a dísztermében, ezen a mai kettős ünnepségen. Önök most joggal kérdezhetnék, miért tartom én ünnepségnek ezt a konferenciát, s miért élek ráadásul a kettős ünnep kifejezéssel. Íme a válaszom: eleve ünnepi esemény a mi számunkra az a tény, hogy a tevékenységünk egy régi-új feladattal, méghozzá minőségi szakmai feladattal bővülhetett, amikor az élő taneszközök hazataláltak az OPKM-be. Régi-új feladatról, hazatalálásról szóltam, s e kifejezések mögött búvik meg az ünneplés másik, mégpedig évfordulós apropója.

Ha fölidézzük sokat próbált intézményünk történetét, természetesen az összes szakmai- és jogelődjeinek történetével együtt, enyhe szomorúsággal állapíthatjuk meg, hogy sokféle hiánnyal küszködtek az elődök a hol föllendülő, virágozni induló, hol meg alábukó, elenyésző történet változó szakaszaiban. Így ha szemlét tartunk jelen gondjaink sokaságán, legalább az vigasztalhat, hogy a régieknek sem volt jobb. De jutott nekünk megfoghatóbb örökség is ebből a változatos múltból. Ha – jobb dolgunk híján – alapítási évfordulót akarunk ünnepelni, akár minden második évben megtehetjük. Lássunk bizonyságul néhány példát! 1958-ban szerveződött újra, azóta folyamatosan működik az Országos Pedagógiai Könyvtár, tíz évre rá pedig társult a könyvtárhoz a pedagógiai múzeum: vagyis éppen az idén 45, illetve 35 éve.

Ezeknek az évfordulóknak ugyan még kevés a közük a taneszközökhöz, de – hogy a népszerű szlogennel éljek – van másik! Éppen 130 éve, 1873-ban történt, hogy a bécsi tanszer-világkiállításról hazahozott magyar gyűjteményt – Gönczy Pál tanácsára – Trefort Ágost miniszter kiállíttatta a Köztelek nevet viselő OMGE székházban, az Üllői úton. Dr. Ádám Sándor: Taneszközök Magyarországon című, 1989-ben megjelent könyvében ennek az egykori eseménynek a nyomán jelenti ki, hogy az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum ezt az időpontot tekinti alapítási évének.¹ Tegyük gyorsan hozzá: legfeljebb jelképesen, hiszen nincs szó folyamatosságról, de az akkori aktus valóban szakmai elődünk történetének kezdetévé vált. Így érthető és elfogadható talán, hogy taneszköz-ünnepi, meg OPKM-es évfordulót is ülhetünk ezen a mai konferencián.

A dolog apró szépséghibája, hogy maga a szakmai elődintézmény, az Országos Tanszermúzeum csak több éves előkészület után, 1877-ben nyílt meg a nagyközönség számára annak idején. Ám ettől a malőrtől nem kell kétségbeesnünk, hiszen az esemény 125. évfordulóján, 2002-ben, vagyis a múlt esztendőben kapott hivatalos megbízást és anyagi támogatást az Oktatási Minisztériumtól az OPKM, hogy szervezze meg a magyar taneszköz-adatbázist és -etalontárt, s biztosítson ezek folyamatos működéséhez intézményi hátteret. Féléves intenzív fölkészülést követően, 2003. január elseje óta működik hivatalosan is az OPKM Taneszköz-információs főosztálya. Az áthúzódó feladatteljesítés pedig gyarapítja az évfordulós egybeesések lehetőségét, vagyis az új főosztály megszervezése és tényleges indulása egyformán „casus celebrandi”, alkalom az (évfordulós) ünneplésre.

A további alapításoktól és évfordulóktól megkímélem inkább a tisztelt hallgatóságot, nehogy úgy járjanak Önök is végül, mint fatornyos városkám, Kunszentmiklós gimnáziumának jeles öregdiákja, Varga Domokos. Ő az alma mater 300. évfordulóját ülő 1979-es ünnepségen annak örvendezett, hogy így, vénséges vénemberként is, lám milyen jó erőben virul. Történt tudniillik, hogy 1935-ben, amikor 13 évesen harmadikos gimnazista volt, akkor éppen a 200 éves évfordulóját ünnepelte az iskola. Ha pedig a tisztelt intézmény most – 44 év után – egyszer csak 300 éves lett, akkor ő maga is bizonyára száz évet öregedett közben, mondta, s nem nyugdíj előtt álló, korosodó férfiember, ahogy eddig tudta, hanem 113 éves matuzsálem. (Csak zárójelben jegyzem meg: mind a két, évfordulós ünnepre okot adó alapítási dátum egyformán ingoványos, obskurus bizonyítékokon nyugodott, s nem a történelmi tény, hanem a megkülönböztetett figyelem és törődés égető szüksége indította önmaga ünnepeltetésére mindkétszer azt a kis iskolát. De hiszen gyakran előfordult és előfordul ez másokkal és másutt – nem is kell messzire menni hasonló esetért.) Persze tisztában volt a valós helyzettel Varga Domokos is. Szelíd iróniája inkább önirónia volt, hisz éppen ezzel a tréfás kiszólással példázta mindörökre együvé tartozónak magát s a szeretett alma matert...

Térjünk azonban most már vissza az ünnepnapokból a hétköznapokba, évfordulóktól a taneszközökhöz. Alább egy villanásnyi szakmai múltidéző, majd a jelen történéseinek érintése után következzék még némi prognózis arról, milyen sorsot szánunk a taneszközöknek az OPKM távlati stratégiájában, jövőképében.

Az 1877-es megnyitásától 1922-es megszűnéséig működő Országos Tanszermúzeum közel fél évszázados fennállása idején többször költözött, változtak a vezetői, időközben pedagógiai könyvtári szereppel is bővült. Ennek a korszaknak és ennek az intézménynek a történetét – részleteiben és egészében – többen megírták már, például az 1962-es OPK évkönyvben Kokovai Lajos a tanszermúzeum,² a 2003-as évkönyvünkben pedig munkatársunk, Droppán Béláné az egykori pedagógiai könyvtár történetét³ foglalta össze. Elsősorban ezekre az írásokra támaszkodva, a továbbiakban csak a mai rendezvényhez aktuálisan illeszkedő múltbéli adalékokra hivatkozom.

Legelsőbben is arra, hogy – korabeli elnevezésének mai jelentésével ellentétben – az akkori tanszermúzeum nem muzeális tárgyak, hanem élő, használatban lévő taneszközök gyűjteménye volt. Élő, irányt jelző volt a deklarált célja is az intézménynek: a „tanügyi közönségnek” bemutatni a különféle iskolákban használt és használható célszerű taneszközöket. Ugyanakkor a tanszerkészítő iparosokkal megismertetni az iskolák igényeit, elképzeléseit. Vagyis kimondhatjuk: taneszköz-információs központként és etalontárként működött a dualizmus kori tanszermúzeum. S hogy tovább teljesedjék a komplex szerepkör: állandó bizottság alakult az intézmény mellett, amely grémium szakmai véleményt adott az engedélyezés végett a minisztériumhoz benyújtott taneszközökről, s e tárgyban általában is tanácsadó testületként működött.

Érdemes egy pillantást vetni Vángel Jenő elnöki programjára, akit 1906-ban neveztek ki az intézmény élére. Az ő hangsúlyos céljai: összegyűjteni és bemutatni a múlt taneszközeit; a különféle iskolák alapfelszerelését együtt demonstrálni; tárgyak szerinti szakcsoportokat kialakítani; a külföldi iskolák felszerelését bemutatni; végül külön tárlókban megjeleníteni a hazai gyártók termékeit. A program megvalósítása érdekében tervezték előadások tartását, szakvélemények adását, szakkönyvek és taneszközök kölcsönözését, kiállítások rendezését, s a közreműködést más pedagógiai könyvtárak, tanszermúzeumok megszervezésében. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy 1907-ben megindult a Pedagógiai Könyvtár és Tanszermúzeum 11 évfolyamot megért szakmai folyóirata, a Hivatalos Értesítő, amelyben taneszközbírálatok, s módszertani közlemények egyaránt megjelentek, elmondhatjuk, hogy korszerű, máig ható példákkal bíró szervezetet tisztelhetünk egykori szakmai előd-intézményünkben. S hogy végül a szakmai rokonságot a körülmények hasonlóságával is ütköztessük, idézzük föl az egyik korabeli pedagógiai orgánum, a Magyar Paedagogia némileg rezignált hangú megjegyzését, amelyet az intézmény 1906-os, merész szándékú programjára tett: „Amióta… megalakult a tanszermúzeum, azóta már egy párszor próbálták újjászervezni az időnkénti vezetők szép tervekkel és nagy buzgósággal; de mivel még senki sem tudta kitalálni a módját, hogy miképpen lehetne múzeumot és könyvtárt pénz nélkül szervezni, ezért… a szép tervek papíron maradtak, a buzgalom lángja pedig elhamvadt.”⁴

Kétségtelen tény, hogy az 1922-es, aktuális „elhamvadást” követően évtizedeken át más utakon és eszközökkel működtette az oktatásirányítás a taneszközök ügyét, homlokegyenest eltérő filozófia szerint persze az 1940-es évek vége előtt, mint a következő négy évtizedben. A szempontunkból legközelebbi lényeges fordulatot az a tény jelentette, hogy a rendszerváltást követően, az 1993-as közoktatási törvényben deklaráltan is újból az oktatásirányítás érdeklődési körébe került a taneszköz – a tankönyvvel együtt. De csak deklaráltan, hiszen amíg a tankönyvügyben a legutóbbi évtizedben folyamatosan történtek érdemi döntések, születtek követő jogszabályok, szerveződött az irányítói háttér, s a szüntelen kiépülés állapotában létezik ezzel összefüggésben bizonyos infrastruktúra, a taneszköz-ügyben ezek a központi döntések és intézkedések rendre elmaradtak.

Akadt azonban egy ember, aki sehogy sem akart ebbe a helyzetbe belenyugodni. A szakterülettel bármilyen szinten és bármely pozícióban lévő érdekeltek a lelkük mélyén már évek óta biztosak benne, hogy dr. Nádasi András tanár úr szelíd, de konzekvens makacssága, mély szakmai elkötelezettsége, HunDidac Szövetségen belül és kívül kifejtett szorgalmas szervező munkája előbb-utóbb félresöpör az útból minden akadályt. Magam fontos stációnak vélem azt a pillanatot, amikor – talán valamikor 2002 januárjában – sikerült neki a minisztérium egyik tárgyalójában asztal köré ültetni a taneszközgyártók és -forgalmazók néhány prominens képviselőjét, meg a tárca hivatalban lévő illetékeseit. Ezt a tárgyalást követően hamarosan elkészült egy javaslat a Magyar Elektronikus Taneszköz Adatbázis (META) és a Magyar Taneszköz Etalontár (MATE) kialakítására az OPKM-ben. A javaslat elkészítésében az oroszlánrész Nádasi Andrásé volt, de ebbe már bekapcsolódott az OPKM néhány munkatársa, köztük Villangó István, a pedagógiai múzeum irányítója is.

Az elkészült dokumentum lényege: hozzuk létre, majd az Interneten folyamatosan gyűjtsük és tegyük közzé a taneszközök jegyzékét, azaz működtessük az OPKM szervezeti keretén belül a Magyar Elektronikus Taneszköz Adatbázist (META), illetve ugyanitt alapítsuk meg és fejlesszük folyamatosan a nyilvános Magyar Taneszköz Etalontárat (MATE). A dolog történeti előzményeit nem kell ismételnem, a javaslatunkban természetesen hivatkoztunk arra is, az intézményi háttér mai indokoltságát pedig a 2001-ben jóváhagyott alapító okiratunknak a feladatainkat meghatározó alábbi mondatából vezettük le: „A pedagógiai szakmai szolgáltatások keretében teljes körűen gyűjti, feldolgozza és szolgáltatja a kötelespéldányként beérkezett tankönyveket és taneszközöket, székhelyén központi bemutatóhelyet működtet.”⁵

A részletekbe menően kidolgozott beadványt, amely kiterjedt az OPKM-ben történő fizikai és szervezeti elhelyezésre, s a várható egyszeri költségekre, valamint a költségvetési szerkezetbe építésre is, 2002. február 15-én juttattuk el a közoktatási helyettes államtitkárhoz. Mire a támogatási szerződés megkötéséig eljutottunk, jött a kormányváltás, s ha nem is kellett mindent teljesen elölről kezdeni, azért az ügy lelassulni, esetleg megtorpanni látszott. S akkor ismét jött Nádasi tanár úr, s a buzgalom lobogó lángja mellé került végre pénz is, mert hisz nemcsak múzeumot vagy könyvtárt, de taneszközcentrumot sem lehet anélkül szervezni. Az eredményt pedig megtekinthetik ennek az épületnek az első emeletén, ahol a múlt év második félévében kialakult az OPKM taneszköz-információs központja, ez év január elsején pedig már éves munkaterv alapján kezdte meg működését négy fő munkatárssal. Ma éppen annak a munkatervnek egyik deklarált feladatát teljesítjük be mi, akik erre a konferenciára összegyűltünk.

Végül – felbuzdulva a taneszközprogram sikerén – hadd szóljak néhány szót egy másik, nagyobb léptékű, a megvalósuláshoz közelítő álmunkról, az OPKM megújulását célzó Magyar Pedagógusok Háza – Pedagógiai Információs Központ a Tündérpalotában munkacímet viselő, s fejlesztés alatt álló stratégiánkról. Mintegy másfél évtizede, Balázs Mihály főigazgatósága idején született meg az OPKM-ben a Magyar Pedagógusok Háza – gondolat, mint az intézmény egy lehetséges megújulási esélye. A gondolat azóta védelemre, egyszersmind „növelésre” (fejlesztésre) szánt sajátja, édes gyermeke az intézmény mindenkori vezetésének.

Reményünk szerint ennek az évtizednek a végéig a Tündérpalotából, már tudniillik ebből az épületből, amelynek mi vagyunk a kezelői, kiköltözik a Természettudományi Múzeum Növénytára, meg a Nemzeti Múzeum restaurátorképzője és nyomdája, hogy a most kettészakított OPKM végre egy helyen, méltó körülmények között teljesíthesse feladatait. Szakmai sokszínűségünk – könyvtár, múzeum, taneszköztár, kiadó mivoltunk – szülte az ötletet: fejlesszük úgy az intézményt, hogy annak komplexitásából, sajátos adottságaiból bontsunk ki minél több és magasabb szinten szervezett többlet szellemi értéket, s ezeket az értékeket szolgáltassuk minél korszerűbben a használóink, elsősorban a magyar pedagógus társadalom számára és javára. Az ötlet nyomán megfogant programunk lényege: az intézmény gyűjteményeiben, szolgáltatásaiban és szellemi kapacitásában hordozott értékek komplex, korszerű, felhasználóra orientált prezentálása, hasznosítása.

Így lehet majd a Ház egyszerre a neveléstudomány és a közoktatás információs-, valamint tartalom-előállító és –szolgáltató központja, szakmai fejlesztési és ellenőrzési központja, képzési/önképzési és konferenciaközpontja, történeti múltját archiváló, feltáró és bemutató múzeuma, kiadója, valamint kulturális központja. A jobb megértés végett hadd idézzem erről Munkácsy Gyula muzeológus kollégánk véleményét – szabadon, aki szerint ez a feladataiban, lehetőségeiben, szolgáltatásaiban globális, a pedagógus pálya felé maximálisan nyitott valós és virtuális ’Ház’ többet jelentene, mint magát az épületet. Könyvtári és információs központ, programoknak otthont adó szervezet lenne, a pedagógusok szakmai otthonaként működve, ahol tankönyv- és taneszközbemutatók, továbbképzések, internetes portálok segíthetik a pedagógusok, iskolák szakmai tájékozódását.

A tervek a papíron szépen alakulnak, a buzgalom lángja pedig most is magasan lobog. Csak a pénz el ne fogyjon. Hiszen jól tudjuk mindannyian: azóta sem találták ki, hogyan lehet könyvtárt és múzeumot – s főleg Magyar Pedagógusok Házát – pénz nélkül szervezni. Mondandóm zárásaként pedig kívánok mindenkinek további jó tanácskozást, s a munkájukhoz sok erőt, egészséget, no meg türelmet, amiből mi is sokat tartalékoltunk, hogy kitartsunk, amíg „felépül végre a Házunk, és társaság jön össze nálunk…”

Jegyzetek:

5 Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum alapító okirata. = Oktatási Közlöny, 2002. 27. sz. 3135. p.

A revived job: teaching aids in the NELM

Already in the last third part of the XIX. century it is realized that teaching aids and textbooks are inseparable. So in the year 1877 inaugurated National Museum of Teaching Aids is its scope developed by the jobs of a library, too. The often changing connections of the Museum of Teaching Aids and the Educational Library is outlined in this article. This connection seems to be arranged in the year 2003, when the major department of Information of Teaching-Aids is formed within the scope of the NELM, and set to work the Electronic Database of Hungarian Teaching-Aids.

Eine zu neuem Leben erwachte Aufgabe: Bildungsmedia im OPKM.

Schon in dem dritten Teil des 19. Jh. wurde formuliert:

Unterrichtsmittel und Lehrbücher sind nicht zu trennen. So wurde die Rolle des Landesmuseums für Unterrichtsmittel (eröffnet im Jahre 1877) später mit dem Lehrbücher erweitert. Der Autor beschreibt das mehrmals veränderte Verhältnis vom Unterrichtsmittelmuseum zur pädagogischen Bibliothek. Dieses Verhältnis ordnet sich als im OPKM im Jahre 2003 die Hauptabteilung für Bildungsmedieninformatik ihre Tätigkeit aufgenommen durch die Ungarische Elektronische Bildungmedien Datenbank.

Vissza a tartalomjegyzékhez