Bényei Miklós: A Könyvtárosok kézikönyve ötödik kötete

Nyomtatási nézet

Elkészült és megjelent a sorozat utolsó darabja. Ezzel lezárult a magyar könyvtárelméleti és -módszertani irodalom mind ez idáig legterjedelmesebb vállalkozása. Rögtön tegyük hozzá: sikeres vállalkozása. Bár nem itt a helye a teljes opus értékelésének, két megjegyzés mégis idekívánkozik. Erre csábít a mostani kötet előszava is, amely – mintegy végső személyes búcsút véve az olvasóktól – röpke pillantást vet a kezdeményezés egészére. Biztatásnak is tekintve a redaktori töprengést, annyi mindenképpen megállapítható (és megállapítandó), hogy az Osiris Kiadó, valamint a két szerkesztő, Horváth Tibor és Papp István eredeti szándéka megvalósult, vagyis a komoly szakmai erőfeszítések eredményeként egy korszerű, tudományos igényű összefoglalás született. Olyan szintézis, amely feltehetően a könyvtárosság, a könyvtári információ-szolgáltatás bármely ágában hosszú ideig használatos segédlet lesz.

Az idén tavasszal napvilágot látott ötödik kötet tartalmi és metodikai szempontból egyaránt méltó befejezése a kézikönyvnek. Gondolatilag szervesen kapcsolódik az előző kötetekhez, azok egymásra épülő logikáját követi. Ugyanakkor markáns egyedi vonásokat hordoz, olyan elemeket tartalmaz, amelyek lényeges mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a nagy munka valóban szintézisként funkcionáljon.

A most ismertetett kötet két világosan elhatárolódó, méreteiben csaknem azonos részre oszlik. Az első fele két rövidebb és egy hosszabb fejezetet foglal magában. Először Poprády Géza fejtegetései olvashatók Könyvtári trendek címmel. A tartalomjegyzékben ismerős fogalmak sorakoznak e cím alatt: egyrészt szakmai mindennapjaink megkerülhetetlen kategóriáról van szó, másrészt a kézikönyv szerzői eddig is, az egyes tárgykörök taglalásakor igyekeztek a távlatokat felvázolni. Talán éppen ezért tarthat számot különös érdeklődésre. Hiszen a nemzetközi és részben a hazai szakirodalom alapján, de saját tapasztalatait is számba véve, át- és újragondolva olyan kérdésekről elmélkedik, amelyek mindannyiunkat, akik könyvtárosként dolgozunk, foglalkoztat (akkor is, ha bevalljuk, akkor is, ha nem). Csak néhány példa a roppant időszerű felvetések közül. Mi lesz az írásbeliség és a könyv, tágabban a nyomtatott közlésmód sorsa a következő évtizedekben, az informatikai és a telematikai forradalom teljes kibontakozása nyomán? Milyen jövő vár a könyvtárakra, egyáltalán: könyvtár lesz az még? S ha igen, megmaradnak, megmaradhatnak-e a hagyományos könyvtártípusok? Mit kell majd értenünk a közkönyvtári modellen? Hogyan változik a nemzeti könyvtárak szerepe? Mit jelent az állományépítés és a dokumentum-ellátás a digitalizáció korában? Milyen tényezők késztetnek, sőt kényszerítenek bennünket az állományvédelem feladatainak ismételt és ismételt napirendre tűzésére? Hogyan segíthetnek a könyvtárosok az interneten keringő töméntelen, ám nagyrészt rendezetlen, szervezetlen információ ésszerű hasznosításában? Mit takar ma és a közeli jövőben az a megnevezés, hogy könyvtáros? Beszélhetünk-e eztán önálló könyvtár-politikáról vagy betagolódik az átfogóbb jellegű információpolitikába? Kollegánk mély felelősségérzettel és köztudottan kiváló felkészültséggel keresi a válaszokat. Némely esetben igen határozott álláspontja van, máskor viszont inkább aggályait, tépelődéseit tárja elénk. Ha elolvassuk a sorait, csatlakozhatunk hozzá, és bármelyikünk eltűnődhet azon, vajon helytállók-e, és ha igen, mennyiben azok az általa megfogalmazott konzekvenciák, netán jóslatok. Három rendkívül fontos megállapítását feltétlenül érdemes idézni. Sokakkal együtt úgy véli: „Az írás-olvasás meg fogja őrizni kitüntetett szerepét az ismeretek és a tudás közvetítésében, elsősorban azért, mert alkalmas az absztrakt gondolatok rögzítésére.” Optimista a másik kulcskérdést illetően is: „A könyvtár intézménye – lényeges jelentés- és feladatbővüléssel – belátható ideig fennmarad, mert olyan funkciókat lát el, amelyeket egyelőre más intézmények nem képesek ellátni.” Ebből egyenesen következik a harmadik tézise: „Az internet nem helyettesítheti a könyvtárat, de a könyvtári szolgáltatások mind fontosabb részét fogja képezni.” (57. p.) Úgy legyen.

Egészen más természetű Berke Barnabásné írása. A cím magáért beszél: Könyvtári és szakirodalmi tájékoztatási (dokumentációs) szabványok, szabályzatok. Röviden szól a szabványosítás lényegéről és jelentőségéről, majd hasonló tömörséggel ismerteti az ISO, vagyis a Szabványosítás Nemzetközi Szervezete mibenlétét, felépítését és működését, különös tekintettel a minket közelebbről érintő TC 46 Információs és Dokumentációs Műszaki Bizottságra. Ezután tételesen felsorolja a szóban forgó bizottság által kibocsátott és hatályban lévő szabványokat (hét oldal!). Alighanem a könyvtárosok többségének is tud újat mondani a könyvtári és tájékoztatási szabványosítás hazai helyzetéről, a Magyar Szabványügyi Testület tevékenységéről. Komoly segítséget nyújt számunkra azzal is, hogy egybegyűjtötte a magyarországi könyvtári, informatikai és kiadói szabványokat; e szám- és címlista birtokában sokkal, de sokkal könnyebb lesz az eligazodás, a mindennapi munkánk. Felsőoktatási tananyag a nemzetközi szervezetek, az UNESCO, a FID és mindenekelőtt az IFLA kivételes szerepe a könyvtári szabványosítás fejlődésében; az viszont a frissen végzett szakemberek számára is újdonság, hogy a fejezet közli az ISBD-knek az IFLA UBCIM által tavaly nyáron (pontosan 2002 júniusában) közzétett hivatalos jegyzékét.

Már a tervezgetés legelső szakaszában, amikor még jóformán el sem kezdődtek a kézikönyv előmunkálatai, a vitában részt vevők egybehangzó kívánsága volt: feltétlenül legyen a szintézisben olyan fejezet, amely a könyvtári szakmában, a könyvtárelméleti- és módszertani irodalomban való tájékozódást könnyíti meg. Ez az óhaj – szerencsére más elvárásokkal együtt – szintén teljesült. A Könyvtári Intézet munkatársa, Hegyközi Ilona állította össze a Kalauz a könyvtár- és tájékoztatástudományi szakirodalomhoz c. segédletet. A több mint száztíz oldalra terjedő, szigorúan válogatott és mégis gazdag anyagot felsorakoztató áttekintés elsősorban a külföldi kiadványok (kézi- és segédkönyvek, folyóiratok) és digitális források számbavételére törekedett, de igen hasznos információkat kapunk a hazai segédletekről is. Nagyon meggyőző az összeállítás rendszerezése; valamennyi nappali és levelező tagozatos egyetemi és főiskolai hallgató figyelmébe ajánlható, mert innen megtanulható, miként kell egy tudomány- és/vagy ismeretág tájékoztató apparátusát bemutatni. Először az összefoglaló művekről (enciklopédiák, lexikonok, történeti feldolgozások stb.), aztán a szöveggyűjteményekről, konferencia-anyagokról és más hasonló műfajokról, továbbá a terminológiai forrásokról (szótárak, rövidítésjegyzékek, tezauruszok stb.) és a kurrens tájékozódás eszközeiről (vagyis a folyóiratokról) olvashatunk. A retrospektív visszakeresésben nélkülözhetetlen bibliográfiák, referáló lapok, indexek és a kronológiai adattárak ismertetése külön alfejezetet alkot. Akárcsak a könyvtári munkát szabályozó dokumentumok típusainak (könyvtár-politikai határozatok, jogszabályok, normatívák és irányelvek, szabványok és szabályzatok stb.) sommás jellemzése. Logikus folytatása ennek a címtárak, a munkatervek és jelentések, az évkönyvek, a statisztikák, vagyis a könyvtárak életéről felvilágosító adatokat közlő publikációk bemutatása. Egy újabb alfejezetben a szakmai szervezetekről és fórumokról esik szó. Majd a könyvtárosok névtárai és emlékkönyvei következnek. Külön méltatást és elemzést igényelne az a kísérlet, amelynek végtermékeként a Könyvtári Intézet keretében tevékenykedő könyvtártudományi szakkönyvtárról, és lényegesen hosszabban a könyvtár- és információtudomány hálózati forrásairól (a honlapokról, a linkgyűjteményekről, a webkatalógusokról, az online-publikálásról és az elektronikus könyvtárakról, a levelezőlistákról) kapunk képet. Végül a külföldi és a hazai szakfolyóiratok válogatott jegyzéke zárja a sort.

Ha az imént példaadó megoldásként regisztrálhattuk a szakirodalmi kalauzt, ugyanez állapítható meg a kötet második feléről, a Mutatók-ról. Bizonyára lesznek (vannak), akiket meghökkent, hogy az egyik szerkesztő, Papp István vállalta az öt kötet személynév és a tárgyszó indexének elkészítését. Ez a gesztus már önmagában jelzi, hogy végre egy ilyen rangos kiadványban is elismerést nyert az a vitathatatlan, ám gyakran elhallgatott, sőt tudatosan letagadott tény: a mutató nem valamiféle mechanikus rutinmunka, hanem komoly szellemi teljesítmény, szerves része annak a produktumnak, amely életre hívta. Különösen nehéz és bonyolult feladat a megfelelő tárgyszavak kiválasztása; ez elképzelhetetlen az adott témában, jelen esetben a könyvtár- és információtudomány egyre bozótosabb berkeiben való kellő jártasság, a szakterminológia beható ismerete nélkül. Miután itt mindkét feltétel adva volt, sőt a harmadik, a módszertani hozzáértés is társult hozzájuk, olyan tárgymutató született, amely bárkinek, aki ezután hasonló leckét kap, követendő példa, metodikai útmutatás lehet. Még akkor is, ha a részletek kivitelezésével nem mindig ért egyet. Akkor is, mert mintát ad, amelytől el lehet ugyan térni, de megkerülni, tanulságait mellőzni nem célszerű.

Szeretnénk hinni, hogy szakmánk művelői, a könyvtárosok (vagy nevezzük bárhogy e hivatás képviselőit) ugyanígy gondolkodnak az immár teljessé vált kézikönyv egészéről: nap mint nap forgatott munkaeszköznek, szellemi kincsesbányának tekintik, támpontnak, amely jelzi a helyes irányt.

Bényei Miklós

(Horváth Tibor – Papp István: Könyvtárosok kézikönyve V. kötet. Segédletek. Bp., Osiris Kiadó, 2003. 454 p.)

Vissza a tartalomjegyzékhez