Balogh Mihály: Mustra

Nyomtatási nézet

Az Olvasás Éve jegyében indította szerkesztőségünk a 2001-es első számában a „Megkérdeztük …-t az olvasás jövőjéről” címet viselő sorozatot. Hét számon át közöltük a felkértek írásait, akik között akadt költő és szerzetes, irodalomtörténész és könyvtáros, szerkesztő és egyetemi tanár, pszichológus és pedagógus. A hol tárgyszerűen, racionálisan érvelő, hol szubjektív, vallomásos hangú írások közös üzenete az aggódás a könyv, az olvasás jövőjéért, polémia a számítógép, az elektronikus-vizuális kultúraközvetítés apologetáival.

Még tartott a sorozat, amikor a tavalyi második számunkban közöltük Fűzfa Balázs írását „a másik irodalomról”. A szerző, mintha az imént hivatkozott véleményekkel kívánt volna szembeszegülni, lényegében azt állította, hogy az egészen közeli jövőben szükségtelenné válik a papír, mint a nyelvi információk anyagi hordozója, s maga ez a nyelvi információközvetítés – tehát a hagyományosan értelmezett írás és olvasás is! – forradalmian átalakul a számítógép, s az Internet jóvoltából. A részünkről vitaindítónak is szánt írás hatására néhányan tollat (klaviatúrát?) ragadtak, és vérmérsékletüktől függő hévvel vitatták, cáfolták a szerző egyoldalúnak, elfogultnak vélt állításait.

Mostani számunkban – vitazáró helyett - közöljük Fűzfa Balázs írásának második részét: A másik irodalom II. Most a digitális tankönyvet és folyóiratot mutatja be a szerző az olvasóknak. Noha a szerkesztőség a továbbiakban nem szervez vitát, hozzászólásokat, nem lehetetlen, hogy akad olyan olvasója a lapnak, aki nem hagyja szó nélkül Fűzfa Balázs újabb írását. Maga a „másik irodalom” körül zajlott polémia, és ez az újabb írás is az olvasás jövőjét járja körül, tehát „hézagmentesen” illeszkedik korábbi sorozatunkhoz, s a lap profiljához. Így természetesen a jövőben is közlünk e nekünk szánt írásokat, akár közvetlenül vitatkozni szándékoznak, akár nem, akár egyetértenek Fűzfa Balázs véleményével, akár nem.

A Könyv és Nevelést kiadó Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum munkatársai most dolgozzák ki az intézmény megújulását célzó Magyar Pedagógusok Háza koncepcióját, amelyet a Könyves Kálmán körúti épület birtokba vétele után valósíthat meg majd a maga teljességében az intézmény. Ennek a koncepciónak ígéretes eleme a Villangó István múzeumi főosztályvezető által megfogalmazott , s a lap hasábjain bemutatott tervezet: a „Magyar Pedagógiai Múzeumok Eötvös József Baráti Köre” a pedagógiai múzeumokat támogatni hivatott társadalmi szervezetként szerveződik meg a közeli jövőben.

Mi lesz veled Hamupipőke? Ezt a címet adta az Írószövetség Gyermekirodalmi Szakosztálya és az OPKM a közös rendezésű gyermekirodalmi konferenciájának. Az április 7-én tartott konferencia alcíme: A magyar gyermekirodalom időszerű kérdései. A mesekutató Boldizsár Ildikó hét pontban foglalta össze a lapunkban is közölt előadásában azokat a bíztató jeleket, amelyek a rendszerváltás óta mutatkoznak ezen a területen. Utóbb két új meseregényt mutatott be, majd az előadás végén, mintegy nyolcadik pontként, fölpanaszolta a szakmának azt a fájdalmas gondját, amely a Gyermekirodalmi Kutatóintézet (Mesék Háza) hiányából adódik. E hiányt talán éppen az OPKM Magyar Pedagógusok Háza lesz hivatva pótolni, a közel negyvenezer kötetes gyermek-és ifjúsági irodalmi különgyűjteményére támaszkodó szakmai műhely létrehozásával.

Ki dönti el, hogy a tankönyvi kínálatból melyek kerülhetnek be az iskolatáskába? Milyen szerepet vállal az állam ebben a döntési folyamatban, illetve van-e, kell-e egyáltalán döntési folyamat? Ezeket a kérdéseket boncolgatja – nemzetközi kitekintést nyújtva – Aradi Gyula cikke (Állam és tankönyv a külföldön.) Az érdekes és tanulságos írás pikantériája, hogy először bő háromnegyed évszázada, 1925-ben jelent meg a Néptanítók Lapja hasábjain. Hogy mi ebben a pikantéria? Elsődlegesen az, hogy a tartalma alapján akár ma is írhatta volna a szerzője, annyira friss, időszerű a cikk üzenete. S talán még inkább növeli az írás időszerűségét, hogy immár nyakunkon a szép, új digitálistankönyv-világ. Vajon ebben a világban milyen válaszok születnek a fenti kérdésekre?

Aradi Gyula írásán kívül még egy másodközléssel találkozhatnak a Könyv és Nevelés olvasói ebben a számunkban. Ez a szöveg azonban időben frissebb, továbbá nálunk olvasható először: eredetileg a rádió reggeli informatikai műsorában hangzott el Markovics Ferenc beszélgetése a Kossuth-díjas Bella István költővel annak apropóján, hogy összes műveivel bekerült a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé. Bella István a számítógéphez fűződő személyes viszonyáról vall, s eközben megtudjuk, hogy a verseit nem szövegszerkesztőn, nem is a hagyományosabb írógépen, hanem kézzel írja le. Mégsem idegen tőle a számítógép. Hogy mire használja, az kiderül a rövid interjúból.

Könyvtárostanárok számára gyakorlati hasznú írást közlünk Tóth Viktória iskolai könyvtárostól, aki a cikk bevezetőjében munkahelye, a Szent-Györgyi Albert 12 Évfolyamos Iskola pedagógiai programjának az önálló ismeretszerzést célzó elemeit mutatja be. Ezt követően ízelítőt kapunk abból, hogyan épül be az iskola tantervébe ez a helyét kereső, önálló ismeretként és kialakítandó tanulói kompetenciaként is megfogalmazódó stúdium és módszer. Jelzés értékű, mondhatni sajnálatosan tipikus jelenséget említ a szerző, amikor arról tájékoztat, hogy egy, a könyvtári környezetre támaszkodó történelem tanítási kísérlet azért állt le az iskolában, mert az erre vállalkozó szaktanár a tanév végén munkahelyet változtatott.

Vissza a tartalomjegyzékhez