Imre Mihály: In memoriam Emerici Imolya

Nyomtatási nézet

(Imolya Imre 80. születésnapjára)

Kevesek élete fonódott össze annyira a Bethlen Gábor Református Gimnáziummal, mint Imolya Imréé. Erről maga beszélt negyvenéves érettségi találkozóján: „Szüleim után nagynénéméket kell említenem, akiknél… itt a gimnáziumban nevelkedtem már két és fél éves korom óta. Innen jártam elemi iskolába… s 1932-ben kisdiákként kerültem a gimnázium első osztályába. Nagybátyám, a diákok jó öreg Mihály bácsija, iskolaszolga, pedellus volt, s nyilván hamarosan ő utána ragasztották rám a kis-pedál nevet.” Szathmáry Lajos tanár úr osztályába került a kisdiák, ami az iskolához kötődésének új fejezetét nyitotta meg. Így emlékszik vissza erre utóbb az osztályfőnök: „1932. szeptember elsején hatvan elsős gimnazista ült be a hódmezővásárhelyi református Bethlen Gábor Gimnázium zsúfolt padjaiba. Ott lapult közöttük Imolya Inci, a későbbi Eötvös-kollégista, a gimnáziumi nagykönyvtár fejlesztője, a lelkes mindenes.”

Az 1930-as évek a gimnázium történetének gazdag fejezete, hiszen nagyszerű tantestület van jelen a falak között, az ifjabb és idősebb generáció számos kiváló tagja találkozott itt akkor és adhatott életre szóló személyiségmintát, emberi- és értelmiségi példaképet. Az Eötvös Collegium kultúráját és nemzetközi horizontját képviselte Csépke Andor, idősebb és ifjabb Tölcséry István, Tálasi István, Karádi György, Falábú Dezső, Sipka Sándor. Csépke Andornak évfolyamtársa volt Budapesten Gombocz Zoltán, Horváth János és Kodály Zoltán. Imolya Imre életének talán legnagyobb hatású személyiségei voltak ők a szülein kívül, elszakadni tőlük sohasem tudott és nem is akart. Az Alma Mater számára olyannyira életadó volt, hogy valójában attól kapta meg itteni, majd pedig egyetemi tanulmányainak lehetőségét is. Így emlékezett erről később: „Már diákkoromban évről-évre egyre magasabb fokon érezhettem tanáraimnak mind erkölcsi, mind anyagi támogatását (gondolok itt elsősorban a teljes tandíjkedvezményre, az ingyenes tankönyvellátásra, a sok jelentős jutalomra, s különösen a hatodikos gimnazista koromban elnyert, akkoriban nagy kitüntetésnek számító magas ösztöndíjra, amely azután egyetemi tanulmányaimat is lehetővé tette. Bár hivatalosan sohasem érdeklődtem utána, de biztosan tudom, hogy sok-sok tanárom segítő keze, elsősorban Szathmáry Lajos, Tálasi István, Sipka Sándor, Tölcséry István és Csépke Andor jóindulata, pártfogása nélkül nem kerülhettem volna be az Eötvös-Collegiumba.”

Sokszor mesélt nékem is később az Eötvös-Collegiumról, még akkor, amikor én még nem nagyon voltam ott ismerős. Évfolyamtársai, akik később nagy karriert futottak be, mint egyetemisták jelentek meg előttem az ő történeteiben. Azt is javasolta, hogy olvassam el a Collegiumról szóló, akkorra már klasszikusnak számító regényt, Sőtér István Fellegjárás című művét. Az előtte egy-két generációval járók szelleme vette körül a Ménesi úton, amit a francia École Normal Superieur mintájára hozott létre Eötvös Loránd még kultuszminisztersége idején.

Volt tanítványaként, immáron tanártársként a bizalmába, szeretetébe fogadott. Látható megilletődöttséggel mutatta meg egyetemi indexét, ahol a két világháború közötti magyar szellemi élet olyan kiválóságainak aláírásai szerepeltek, mint Szekfű Gyula, Domanovszky Sándor, Moravcsik Gyula. Latin – görög szakos létére a történészek, sőt irodalmárok előadásait is szívesen látogatta egy szabad bölcsész érdeklődésével, így Horváth Jánosnak is hallgatója volt. Tanulmányait éppen a főváros ostromának küszöbén fejezte be, de még segített a háborús pusztításokat elszenvedett Moravcsik Gyula bizantinológus professzor könyvtárának anyagát összeszedegetni a romok alól. Mielőtt még a háború közel ért volna, egyetemistaként elvitték az Eötvös-kollégistákat Németországba. Itt megrettenve látta a bombázások nyomait, de lelkesen beszélt nekem az épen maradt Heidelberg szépségeiről.

A második világháború után az ő nemzedéke kezdhetett neki a világ újragondolásának és újraalkotásának. Az Eötvös Collegiumból kirajzó pályakezdő fiatalok a fővárosban kapcsolódtak be a lázas újrakezdés munkájába, jutottak mindaddig kulcspozíciókba, amíg félre nem söpörte őket 1948–49-ben a durva hatalomátvétel. „Hol van Imolya Imre?” – kérdezték egymástól a volt Eötvös-kollégisták, hiszen rá is gondoltak, ő is ugyanazt az elitképzést kapta, nem lett volna érdemtelen valamely nagyobb stallum elnyerésére. Ezt már én is sokkal később hallottam – pályakezdő tanár koromban Deme László és Szántó Imre professzoroktól. Ők a Szegedi Egyetemen meséltek nekem Imolya Imréről, aki évfolyamtársuk volt nékik a Ménesi úton. „Hová lett Imolya Imre?” – kérdezte Deme László is többi évfolyamtársától, akik könyvkiadók és folyóiratok szerkesztőségeibe, igazgatói posztjára, minisztériumok főtisztviselői székébe, egyetemek különböző intézeteibe, tanszékeire kerültek. Imolya Imre 1945. szeptember elsejétől Hódmezővásárhelyen a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban kezd tanárként tanévet, majd az ifjúsági könyvtár őre lesz, kisebb megszakítás után pedig mindkét könyvtár függetlenített könyvtárosa.

Kevesen tudtak annyit a Bethlen Gábor Református Gimnáziumról, mint ő. Életének egyik alapszenvedélye ez az iskola volt. Ettől leghosszabb időre valójában csak egyetemi évei alatt távolodott el földrajzilag, utána alig néhány év zajlott életéből ezen a kicsi, de számára kimeríthetetlen glóbuson kívül. Amikor pályakezdő tanárként idekerültem, ő mutatta meg nékem még a padlást is, ahol szarufák között bujkálva, pókhálókat kerülgetve magyarázott azokról a réges-régen kiselejtezett tantermi bútorokról, padokról, szekrényekről, amelyek még az ő kisdiákkorában álltak valamelyik teremben, vagy még éppen az eredeti berendezés kegytárgyaihoz tartoztak. Mindent tudott a pincéről is, ahová lecipelt, és végigjártuk a boltívek sorát. A padlást és a pincét is még gyerekkorában ismerte meg, hiszen ott bújócskázott; a kisgyermek pillantásával szinte szülőházként vette birtokába azt, ahová mások megilletődötten, szüleik kíséretében, ünneplő ruhában, jóval később lépnek csak be. Számára az iskola a familiáris létezés természetes, otthonától nem elkülönülő színtere volt. Értette a tárgyak nyelvét, jelentését, elképesztően tudta azokat szeretni, ha az iskolához tartozva valamilyen jelentést hordoztak. Szeretetének éppúgy tárgya volt a könyvtáros-előd Tölcséry Pista bácsi működőképes ódon gramofonja, a sok ezer tűvel és a lemezekkel, mint becses könyvtári asztala a sok tucat ceruzavéggel. Büszkén beszélt róla, hogy sikerült neki megmenteni a tanári szoba hajdani bútorai közül a kiselejtezéstől egyetlen hajlított karszéket, ami a könyvtár előterébe került, s ő használhatta. Valóságos oral history volt az ő tudása, aminek jelentős részét már sohasem ismerhetjük meg, hiszen nagyon kevés volt tanítvány és tanár akadt, aki ennyi évtizeden át ily szorosan kapcsolódott ehhez az iskolához: annak tárgyi létezéséhez, embervilágához, tanáraihoz és diákjaihoz. Különösen a nagy pusztításokról beszélt fájdalmasan, amelyek a huszadik században kétszer érték az iskolát. Az első volt a legfájdalmasabb: a román dúlás, amelyet ő is csak hallott az idősebbektől, de őrzött egy megdöbbentő fényképsort, amelyet a beavatottak szűk körének megmutatott. Ijesztő történeteket mesélt a kórházzá vált iskola második világháborús korszakáról, ahol a mostani tanári szoba helyén műtő működött.

Persze ennek a tárgyi hierarchiának a csúcsán mégiscsak a könyvtár és könyvei állottak. Számára az iskola és könyvtár nem munkahely volt, hanem életforma. Nem volt munkaideje, mások számára elképesztő időpontokban is jelen volt, amit én is csak később értettem meg és tekintettem természetesnek. Késő estig, vasárnap és ünnepnapokon is bejött. Nem akarta ő saját legendáját megalkotni, de ez a legenda azért hamar létrejött: ő volt a bibliothecarius, ahogyan azt régen deákul nevezték. Ő tudta, hogy könyvtára köteteivel évszázadok tudását bízták rá az elődök, és ezzel nemcsak a jelennek kell mindig elszámolnia a leltári egyeztetés során, hanem mindazoknak, akik önzetlen lélekkel hozták külhonból, messzi peregrinációjukról a becses ajándékot már a XVIII. században – mint Tóth Pál –, vagy mint a sok későbbi fautor (jótevő), egészen Németh László iskolatörténeti jelentőségű adományáig. Imolya Imre legendája olyannyira túllépett Vásárhely határain, hogy Vargha Balázs, a kiváló Csokonai-kutató is a protestáns kollégiumok legnevesebb könyvtárosainak hírnevéhez mérte azt.

Az iskola életének vannak, voltak nyilvánosan megjelenő és vannak rejtetten lévő mozzanatai. Különösen akkor van ez így, ha a múlt és a jelen között nem természetes a folyamatos áramlás, az állandó kapcsolat, hanem valami korlátozó erő, szűkítő szándék a múlt és jelen kapcsolatát ellenőrző szándékkal szemmel tartja, cenzúrázza. Imolya Imre eleve vonzódott az olyan szerepkörhöz, ahol értelmiségi tevékenysége ebben a rejtőzködő félárnyékban fejthető ki, adottságai hasznosíthatók. Diákként az iskola életének olyan eseményeit láthatta, mint a Tanyai Tanulók Otthona körül kibontakozó, országos hullámverést kiváltó szellemi mozgalmat, majd Németh László vásárhelyi éveit. Annak idején ezeknek a történéseknek egyikében sem volt „főszereplő”, de szemtanúja, és mindegyiknek valamennyire részese is lehetett. Könyvtáros elődeitől megtanulta, hogy a könyvtár a szellemi nyilvánosság egyik legfontosabb fóruma, sokrétű eszköze, hatalmas fegyvertára lehet. Különösen az a nagy értékű könyvtár, amely az egész dél-alföldi régióban szerepet játszott. Azonban a könyvtár a csönd és a hallgatás világa is, a rejtett átmentésé, ahol menedéket kaphat mindaz, amit valamiért a külső világ mellőz, elfeledni akar buta gőgjében, tiltani szándékozik vagy egyenesen üldözni merészel. Imolya tanár úr talán senkivel sem konzultált ezekről a döntéseiről (sem iskolai, sem más tanügyi feletteseivel) csak műveltségére és lelkiismeretére hallgatott: hajdani tanáraira itt és az Eötvös Collegiumban. Pedig ő is megkapta a tilalmi listákat a nem kívánatos szemléletű művekről, amelyeket át kellett volna adnia a cenzoroknak és zúzdáknak, azonban nem tette.

Amikor a gimnáziumba kerültem, gyorsan bizalmába fogadott, és fokozatosan föllebbentek előttem a titkok leplei. Pedig még akkor nem volt ajánlatos az ifjúság kezébe adni a két világháború közötti időszak jó néhány folyóiratát. A Napkelet, Magyar Szemle, Pásztortűz az ifjúsági könyvtár legfelső polcain a belső sorokban várták diszkréten a jobb idők eljövetelét. A következő fokozatban a keményebben elutasítottak rejtőzködtek: számos népi íróval együtt több Németh László tanulmánykötet, de ugyanígy filozófusok, szépírók jutottak erre a gyengéd, kíméletes exiliumra. A megtorlást is kilátásba helyező kemény tiltás vastag csomagolópapírba tekerve, sokszorosan átkötve a könyvtár legtitokzatosabb részébe, az Olümposzra rejtette ezeket a műveket. E rejtőző szellemi spektrum varázslatosan vonzó tiltott gyümölcsként jelent meg előttem fiatal tanárként, amiből éppúgy megízlelhettem a szárszói konferenciák és a Kisebbségben gondolatvilágát, mint Nietzsche vagy más filozófusok műveit, ahogyan Szent Ágoston Vallomásai is ebből a rejtekből jutott a kezembe. Szenci Molnár Albert latin–magyar szótára a következőképpen határozza meg a Bibliothapi címszót: „Könyvkoporsoc, azaz Oly emberec, kic valami jó könyveket kaphatnac, senkivel nem közlic, hanem czak magoknac titkon olvassac.” Imolya tanár úr éppen az ellenkezője volt ennek: ha valami jó könyvet kaphatott bárhol, mindenkivel közölte a jó hírt és mindenkinek rendelkezésére bocsátotta.

Imolya Imre nagyon szerette iskolája múltját: tanította erre a nála jóval fiatalabb kollégákat, diákjait és mindent megtett a nála jóval öregebbek segítéséért. Számára az iskola volt a kicsiny és a nagyobb emberi közösségek találkozásának, szellemi-spirituális-morális-intellektuális kölcsönhatásának legfontosabb, legnagyobb hatású intézményi formája. Az iskolán keresztül indul a családból a gyermek a nagyobb világ felé: szülőváros és egyház, haza és a nagyvilág irányába. De a külső, nagyobb világ is az iskola értelmezői-értékelői funkcióin keresztül válik áttekinthetővé, befogadhatóvá: az iskola így jelentheti a teljes világot. Az öregdiákok iskolához való ragaszkodása természetes lelki-erkölcsi kötődés, ami a találkozók alkalmaihoz kapcsolódva jelenik meg legtöbbször. Imolya tanár úr jó ösztönnel érezte meg, hogy az államosítás utáni korszak iskolatörténetét valahogyan össze kell kötni a megelőző időszakkal. Ennek akkoriban itt a magyar átlagánál messze jobb helyi föltételei voltak (különösen Grezsa Ferenc igazgatóságának időszakában), de az itt elvégezhető feladatok egy részét alig lehetett a nyilvánosság előtt megjeleníteni. Ennek volt természetes terepe az öregdiák-mozgalom olyan mértékű felkarolása, támogatása, iskolai életbe való beemelése, amelyet nagy áldozatokkal, fáradhatatlanul és hatékonyan, eredményesen végzett.

Így válhattak ezek a találkozók távoli generációk egymást megismerő-megszerető helyszínévé, ahol a templomozó, zsoltáréneklő véndiákok református hagyományok kapuját nyitották meg még 1990 előtt az oda vágyakozók előtt újra meg újra. Az Ótemplomban Farkas Lajos bácsi prédikált még pátriárka korában is, hatalmas, hófehér bajusz koszorúzta szájából kaptuk fiatalok és vének az áldó szavakat. Ebédre pedig vendégül látták az öregek a legfrissebben díjazottakat: múlt és jelen találkozott egymással, a generációk nem egymás megtagadását hirdették, a múlt végleges eltörlését, hanem a hagyomány tápláló erejét.

„Ceterum censeo Carthaginem esse delendam”, hajtogatta mindig a római senatusban makacsul Cato, vagyishogy „Én csak azt javasolom, hogy Carthagot el kell pusztítani!” Ennek a parafrázisát mondogatta szelíd kitartással Imolya tanár úr tantestületi értekezleteken: „Ceterum Censeo renovandam esse nostram bibliothecam.” – Én csak javasolom, hogy fel kell újítani a mi könyvtárunkat! Mondta makacs kitartással, hiszen valójában nem volt igazán olvasóterme a könyvtárnak. Kutatók még valahogy elfértek a lenti könyvtár előterében egy-két érdeklődő diákkal, azonban az ifjúság számára szinte hozzáférhetetlen volt a könyvtár hatalmas gyűjteménye muzeális értékeivel, két világháború közötti modern anyagával, folyóirataival.

Szerencsére nem következett be itt a múlt értékeinek olyan durva kifosztása, mint amit kíméletlenül végrehajtottak Kiskunhalason, vagy Mezőtúron. Fájóan jelképes eseménye volt ennek mindkét helyen a könyvtárak legértékesebb régi anyagának – több tízezer kötet! – elhurcolása. Vásárhelyen mindvégig féltve őrzött ékessége, büszkesége maradt a bibliothéka a gimnáziumnak. A múlthoz kötődő tudatunknak mindvégig egyik legszuggesztívebb hordozója, intellektuális, spirituális színtere, alanya és tárgya volt egyszersmind. A Tölcséry-legenda Németh László révén ekkor már irodalommá vált, azonban famulusa, Imolya Imre is valósággal szakrális térnek tekintette a templomhajó nagyságú csarnokot a könyvtár későbbi főpapjaként. Ezt a már-már liturgikus, valóságfölötti hagyományt kellett mégis működő, napi igényeket is kielégítő könyvtárrá alakítani, ahol helye lehet Tölcséry tanár úr sok tucatnyi legendás ceruzavégeinek és gramofonjának, a tiltott könyvek rejtett csomagjainak, de ahol az is fontos, hogy a Németh László Kossuth-díjából vásárolt közel két tonna könyvadománynak és az olvasóteremnek is használható katalógusa legyen.

1972-ben ünnepeltük a gimnázium alapításának 250. évfordulóját. Ennek az évfordulónak egyik megkoronázása volt a könyvtári olvasóterem megteremtése 1972 és 1974 között az első emeleten, szemközt a tanári szobával. Évtizedek várakozása és vágya lett valósággá, a könyvtár így vált teljessé. Imolya Imre tanár úr vezényletével ruháskosarakban hurcoltuk a kiválogatott könyveket a vadonatúj polcokra, rendeztük a galériát és büszkén raktam sorba a Nyugat, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon teljes folyamának köteteit. Azóta számos nagy tudományos könyvtárban megfordulhattam belföldön és külhonban, de a legintimebb érzelmi kapcsolat változatlanul ehhez a bibliotékához fűz: a világ egyetlen olyan könyvtára, ahol fejből tudom máig is néhány könyv jelzetét.

A famulus tanítvány és beavatott is egyben, bizalmasa mesterének. Imolya tanár úr szerette a famulusokat. Nem voltak nagyon sokan, de ha valaki azzá vált, sokat bízott rájuk, megbízott bennük. Ez illet is jól a természetéhez, hiszen a famulus az intim, kis nyilvánosság tanítványa. Nem annyira a tanóra közegében létezik, az osztály nyilvánossága előtt, inkább könyvtári beszélgetésekben, könyvek, bibliográfiák, katalógusok közelségében virágzik. Famulus és mester beszélgetései a tudományra készülődés alkalmai, s ebben Imolya tanár úr végtelenül önzetlen és nagylelkű volt. Mindig adott és adott, gimnazista tanítványainak, a visszajáró egyetemistáknak és tanárkollégáinak egyaránt. Adta szakértelmét, hatalmas olvasottságát, imponáló nyelvismeretét, könyvtári tájékozottságát és végtelen türelmét. Mindezt úgy adta, hogy mások sikereire sohasem volt irigy és gyanakvó, de legtöbbször elhárította a neki is kijáró babért. Még most is belepirulok, hogy mily szerénykedő dedikációval nyújtotta át nekem 1980-ban a Szathmáry Lajos vásárhelyi munkásságát bemutató kötetét. Sokunknak osztotta szét tudását, s amiért mások görcsösen elismerést és babért követelnének, azt ő nagylelkűen engedte át nekünk. Szolgálatetikája igazi csengő ezüst és vert arany hamisan hangoskodó, harsány önző világunkban. S amiről ő szemérmesen hallgatott, csak nagyritkán mondott ki: táplálta ezt a benne mindig parázsló szeretet.

Vissza a tartalomjegyzékhez