Vajda Kornél: Illyés Gyula, a Mester

Nyomtatási nézet

Káprázatosan hatalmas életművet hagyott ránk. Az egyik leghatalmasabbat az egész magyar irodalomban. Vele kapcsolatban – sokan érzik ezt így – talán még a goethei teljességre való utalás, a goethei jelző sem elképesztő túlzás, gyerekes, naiv büszkélkedés, nemzeti, lokális elfogultság. Mert nemcsak lírai oeuvre-je goethei, nemcsak költészete ad folyamatos képet csaknem hatvan esztendő folyamatos munkálkodásáról, nemcsak olyan költészetről van szó, amely magába építette a kor minden irányzatát, költői törekvését, poétikai modellválasztékát, az avantgárdtól a posztmodernig, a szürrealisztikus törekvésektől a költői, poétikai realizmusig, az egynemű, egyszerű, egyetlen érzelmet kiéneklő daltól a hatalmas ívű epikai kompozíciókig, a bonyolultan modern összetettségű, intellektuális-filozófikus-metafizikus verstől a megrendítően naiv vallomásig, a keresetlen szavakkal való költői gyónásig, a nemzet nevében szóló ódától, laudációtól és számvetéstől a szinte már publicisztikai, töredékes magánfeljegyzésig (stb.), de ehhez a csodálatosan sokszínű, sok műfajú, sokhangú, sok modalitású költészethez szervesen társul az életműben a drámák (a vérbő komédiától a történetfilozófiai tragédiáig, a „középfajú” színműtől a szinte már folklórdrámáig) hosszú sora, köztük olyan remekművekkel, amelyek kapcsán éppen nem túlzás a legnagyobb magyar drámára, a Bánk bánra való hivatkozás sem. És líra, dráma mellé csatlakozik, ha ez ma még talán kevésbé köztudott, kevésbé elismert, kevésbé vizsgált is, a regények hosszú sora, vagy talán inkább a szépprózai műveké, amelyek közt egyedi-egyszeri, tündökletesen egyéni, műfajilag is újító ragyogványok (Puszták népe, Kháron ladikján) csakúgy akadnak, mint „hagyományos” regények, vagy – megint csak Goethe neve kívánkozik e sorok írójának tolla alá – olyan Dichtung und Wahrheit típusú, jellegű önéletrajzi csodák, mint a Beatrice apródjai, vagy a töredékvoltában is remek A Szentlélek karavánja. És az esszék! Az irodalmiak, a csak Kosztolányihoz hasonlítható „bevezetések” egy-egy magyar vagy világirodalmi (persze főként francia) nagyság oeuvre-jébe, kulisszatitkai kellős közepébe, valamint a nem irodalmi, hanem a nemzet dolgait, problémáit, kollízióit, a legnagyobb, örök és frissen aktuális, ezer év terhét görgető és hírlapi újdonságot jelentő magyarság-esszék hosszú sora. De ne folytassuk! Ne említsük a műfordítások csodáit és mennyiségét, a publicisztikák kincsesházát, a naplók vaskos köteteit, a levelezés tézauruszát stb.! Kétségtelen, hogy az immáron több mint hétszáz éves magyar irodalom egyik leghatalmasabb életműve az Illyésé, és Illyés Gyula Mester, az egyik legnagyobb ebben a csodálatos irodalomban.

Mester abban is, méghozzá a legritkábbak közül való, akiben ki lehet egyezni, akiben meg lehet állapodni, aki nem egyik vagy másik táboré, szekérhadé, irányzaté vagy csoportosulásé, hanem mindegyike egyszerre és együtt. A költő, akire minden urbánusok vezércsillaga, Babits fiaként tekintett (és akitől, öregen is, oly sokat tanult) és akit – ironikusan persze, de a lényeget tekintve igazul – a népiesek gurujának szoktak volt nevezni. A költő, aki tudott szólni a hermetikusok (méghozzá a legtitkosabbak, a Reverdyk) hangján, de otthon volt a folklór világában és a népmesei hanghordozásban is (ne felejtsük az oly ritkán említett remekművet, a Hetvenhét magyar népmesét!), aki mestere tudott lenni (ők vallották be, adták írásban) a Kassák-tanítványoknak és a Nyugat újabb és újabb nemzedékeinek, aki tudott – anyanyelvi szinten – franciául (persze nem a nyelvtanárok nyelvtudásáról van itt szó), és tudott a százados szegénység nyelvén is (a szó mindkét? mindhárom értelmében), aki szerkesztett – és milyen remekül – nyugat-európai szintű-színvonalú revue-t és szót értett, egyenrangúként, Móricz Barbárokjából való pásztorokkal, aki... de ezt se folytassuk! Ki-ki tudja, miről is van szó.

Mestere, nagymestere volt (és marad mindenkoron) Illyés a magyar irodalomnak, és – tudható ez is – mestere a világirodalomnak is, tanúk rá – többek közt – francia barátai, akik e legbezárkózottabb európai irodalom huszadik századi legnagyobbjai közül valók voltak, több nemzedéken át. De amikor cikkünk élére az Illyés Gyula, a Mester címet írtuk, nem erre, nemcsak erre, elsősorban nem erre gondoltunk.

Mára már egészen világos, közszájon forgó „igazság”, hogy vége az irodalom mindenhatóságának. Nem kell (oly sokan örülnek ennek) a költőnek, az írónak a nemzet mindenesének lennie. Untig elég, ha megalkotja az esztétikumot, ha remekműveket ír, a politikával foglalkozzanak a politikusok, a társadalom problémáival a szociológusok, a jövő kérdéseivel a futurológusok, az alapproblémákkal a filozófusok, a gazdaság ügyével-bajával a közgazdászok, és így tovább. Nincs szükség immáron „nemzeti költőre”. Amint – megint csak sokan vélekednek így – nincs szükség költői személyiségre, személyességre sem. Az objektív líra, a személytelen költészet, az önmagát író szöveg, az intertextuális szövegközöttiség, a hermeneutikus körök lírája, a dekonstruktív modellek (stb.) a jelszó és a kívánalom. Nos, Illyés tudott így is. Nemcsak Petőfiről, Aranyról lehet (mert lehet, megjelentek már a megfelelő dolgozatok) „bebizonyítani”, hogy posztmodern, intertextuális alkotók voltak (persze valóban voltak azok is), könnyűszerrel kimutatható mindez Illyésről, az ő költészetéről, irodalmáról is. Azonban tagadhatatlan, hogy Illyés nemcsak ez volt. Életműve mögött, életműve minden sorában ott van, letagadhatatlanul, a nagyformátumú személyiség, leginkább hermeneutikus műveiben is tetten érhető nemcsak a lírai, de az igazi, a teljes Én is. És ez az Én elszakíthatatlan legbensőbb, legegzisztenciálisabb, a személyiséget gyökereiben is, kiágazásaiban is meghatározó vállalásaival, „elkötelezettségével”. A nemzeti elkötelezettséggel. A „hajszálgyökerekkel” egy néphez, a magyarsághoz kötődéssel. És mindazzal, ami ezzel jár. Hogy nemcsak „esztétikum”, nemcsak „poétikum” van. Hanem a teljesség. És a felelősség mindazért, amit politikusok, szociológusok, futurológusok, filozófusok, közgazdászok (stb.) csak részben, csak szelektíve, csak egy-egy aspektusban, csak egy-egy kiágazásában foghatnak be, gondozhatnak. A teljesség marad a költők, az írók számára. Ha olyanok, mint Illyés, ha olyanok, mint a Mester. Ha maguk is mesterek kívánnak, tudnak lenni. Azzá válni.

Mindez a példa tanítása, útmutatása. De ez a példa mást is tanít. Közhely ma már az is, hogy kulturális, civilizatórikus paradigmaváltás korában élünk. A régi kőtáblák érvénytelenné váltak, válnak folyamatosan. A kötelesség, a kötelességteljesítés, az alázat, a szolgálat, a kemény önfegyelem, a hűség, a meg- és lekötöttség (stb.) helyét az önkiteljesedés, önkiteljesítés, a kreatív fantázia, az örömelv, a participatív/permisszív hozzáállás és modell (stb.) foglalja el. Vagy-vagy mondják Kierkegaard-i szigorúságú teoretikusok. Illyés másként felel nekünk erre az alternatívára. Nem szóban, elsősorban nem szóban persze. Hanem példájával, életművével, személyiségével. Ez a példa, ez az életmű, ez a személyiség nem a vagy-vagy mellett szavaz. Sokkal inkább azt mondja, sugallja, állítja elénk, hogy nemcsak összefér a legszigorúbb, leginkább egzisztenciális mélységű és intenzitású elkötelezettség és önkiteljesítés, kötelességtudat és kreatív fantázia, hűség és megkötöttség valamint participitás (sőt permisszivitás), alázat és fokozhatatlan öntudat (stb.), hanem egyenesen feltételezik egymást. Korrelatívok. Szétszakíthatatlanok. Legalább őnála azok. Az egység kiküzdhető, megteremthető, hisz szemünk előtt áll.

Sorolhatnánk még, mire tanít (persze nem középiskolás fokon) a Mester. De sorolhatja ezt ki-ki magának, magától is. Épp csak tudni kell „olvasni”. A Mester írásait, a Mestert magát. De hát olvassuk-e? Ma talán nem annyian és nem olyan intenzíven, mint néhány évtizede. De az oeuvre megvan. Itt van. A Mester bárki mestere lehet. És legyen! Aki egyszer vonzáskörébe került, az már nem szabadulhat. Igazzá válik ránézve a költő – persze más értelemben mondott – szava: „... nem feledhetsz, / nem menekülhetsz, – bárhová kerülj!”

Vissza a tartalomjegyzékhez