Balogh Mihály: Neumann Feri olvasókönyve

Nyomtatási nézet

„Miért Feri?” – kérdezte írása címében Komáromi Gabriella nemrég a Kincskeresőben, amikor a kilencven éves Pál utcai fiúkat köszöntötte. A mai gyermekolvasók (nézők?) Fábri Zoltán filmjéből ugyanis Áts Ferit választották példaképüknek. Nem a Pál utcai Bokát vagy Nemecseket, hanem a vörösingesek vezérét, Áts Ferit. S az indokuk: „mert tettre kész, ráhajtós, erős.” Elég szomorú, hogy csak ezért kedvelik őt a mai kiskamaszok: inkább azt vehetnék észre, hogy a „Pál utcai” Molnár Ferenc a „vörösinges” Áts Ferinek adta a saját nevét! Mert őt kedveli, a nagylelkű, lovagias, tisztakezű Áts Ferit. Mert Molnár, az író „…sohasem egy a sok közül! Valaki volt kölyökkorában is. Ezért lett éppen Átsból Feri.” – állítja a cikk szerzője.

Valóban „valaki volt kölyökkorában is” A Pál utcai fiúk halhatatlan alkotója? Pillantsunk vissza a válaszért a távoli kölyökkorba! A grund hős védői, a gittegylet tagjai az 1890-es években az író, – eredeti nevén: Neumann Feri - osztálytársai voltak a pesti református gimnáziumban. A „Lónyay”, a reformátusok nyitott szellemiségű tanintézete alma matere volt – nem lévén még Pesten izraelita gimnázium – a pesti zsidó családok fiainak is. Némelyik évben a diákoknak negyedrésze „Mózes hitű”: így jelölték az iskola egykorú évkönyvei a zsidó származású tanulókat.

Lapozzunk bele az évkönyvekbe is, keressük Neumann Ferit! Édesapja, a jómódú belvárosi orvos 1887-ben íratta be fiát saját egykori iskolájába. A fiú iskolai eredményei változók, nem tartozott a legjobb tanulók közé. Hatodikosként bukkant föl először az önképzőkörben: ekkor „dicséretet nyert két ízben”, hetedikben pedig Berzsenyi ódaköltészete c. pályaművére kapott dicséretet. Nyolcadikban a március 15-i ünnepségen „…szépen egybeállítva adta elő Kossuth életrajzát,” később egy „gyorsírászati” versenyen dicsérő oklevelet és gyorsírási műveket nyert. Nyolcadikban ő volt az önképzőkör titkára. Legnagyobb iskolai sikere az érettségihez kötődött: a negyven maturandus közül másodmagával érett jelesen, mennyiségtanból „igen szép eredménnyel felelt” a kultuszminiszter, Wlassics Gyula színe előtt, aki három számtan-felelet erejéig inspekciózott az érettségijükön.

Ennyi dióhéjban Neumann Feri esete a „Lónyayval” – 1887 és 1895 között. Vagy mégsem ennyi csupán? A férfi szíve című novellás kötete utószavában (A remények romantikája) ezt írja Molnár: „1893 május 13-ának rigófüttyös tavaszi délelőttjén a Lónyai utcai református főgimnázium hatodik osztályában ünnepélyes csend honolt. A szikár, bajszos Kőnig tanár úr cvikkere mögül Neumann Ferire villantotta tekintetét: kézírásos könyvecskét emelt fel a tanári asztalról, a magyar irodalom klasszikusainak, Petőfi, Tompa, Vörösmarty, Arany János műveinek szemelvénygyűjteményét. A gazdag belvárosi orvos tizenöt éves fia korát meghazudtoló ambícióval irodalmi útmutatót, »Olvasókönyvet a poetikához« szerkesztett osztálytársainak, hogy abból ismerjék meg a magyar nyelv szépségeit. Kőnig tanár úr krákogott, megigazította cvikkerét, aztán szertartásos eleganciával rótta az osztálykönyvbe a nagy jelest…”

Szép történet. Szinte már túl szép. Mintha az írói fantázia formálta volna ilyenné. Kőnig nevű tanára nem is volt Molnárnak: magyartanáruk ötödiktől Baráth Ferenc. Az évkönyv is hallgatott az esetről, hacsak az egyik önképzőköri dicséret nem erről szólt. Vagy a rövid közlés, hogy május 15-17-én meglátogatta az iskolát Erdődi Béla tankerületi főigazgató, aki „…örömmel tapasztalta a magyar nyelv oktatásánál, hogy kiváló gondot fordítanak egyes szebb költemények tanítására.” Nem tudjuk, melyik órákon járt a főigazgató. Talán Neumann Feri Olvasókönyvével is találkozott? Mert találkozhatott! A Színházi Élet című pesti képeslap egyik 1923-as számában megjelent egy cikk, amelynek szerzője, Barna Béla rendőrségi fogalmazó harminc éve Molnár osztálytársa volt. Ezt írta Barna fogalmazó úr: „A Budapesti Református Főgimnázium VI. osztályában 1893-ban a poétikát tanultuk, és ehhez segédkönyvül állította össze Neumann Ferencz a kis olvasó könyvet, hogy hozzáférhetővé tegye tanulótársainak jeles költők, drámaírók műveit. …kiválogatva lemásolta, sokszorosította és a jelzett című könyvben összegyűjtve kiadta. …Tanárainkat és osztálytársainkat… bámulatba ejtette. …Örömmel tanultunk tehát tizenöt éves osztálytársunk könyvéből.” A könyvecske címlap-fotójával hitelesítette Barna Béla a történetét. A volt osztálytárs megkérte Molnárt: dedikálná most, utólag a kis könyvecskét. Az akkor már világhírű író így teljesítette a kérést: „E ’mű’ megjelenése után harminc évvel írom bele a szerzői ajánlást: szíves üdvözlettel Barna Bélának, kedves jó gyerekkori pajtásomnak, emlékezetűl az együtt töltött boldog esztendőkre. 1923. május 3. Molnár Ferencz”

„Fölfedezték Molnár Ferenc első könyvét” – ez a hangzatos alcím olvasható a cikk fölött. Alighanem a lap szerkesztői biggyesztették oda a szenzációra hangolt mondatot. De hol a fölfedezett könyv? Tán lappang még néhány példány a volt osztálytársak utódainál – csakhogy nem tudunk rólunk. Nagy közgyűjteményeink sem őriznek példányt belőle. A magyar irodalomtörténet bibliográfiája csak Barna Béla cikkét ismeri, az Olvasókönyvről szintén nem tud.

Egyetlen darabot ismerünk csak: ez a kunszentmiklósi református gimnázium könyvtárában, a régi tankönyvek külön gyűjteményében bújt meg évtizedeken keresztül. „Olvasókönyv a poetikához. Összeállította Neumann Ferencz. 1893.” – hirdeti a külsején és a címlapján egyaránt a keménypapír borítójú, fűzött, száz oldalas kis könyvecske. Az összeállító (szerkesztő) kézzel írott szöveggyűjteményét litográf technikával sokszorosították. Hatvanhárom művet ill. mű részletet válogatott össze és csoportosított a szerkesztő műnemek szerint. A szerzők túlnyomó többségükben magyarok: a legnépszerűbb Tompa Mihály (15), őt Vörösmarty követi (10), majd Petőfi (7) és Arany (6), Kölcsey és Berzsenyi (4-4) jön, ők hatan a versek kétharmadával szerepelnek. Szász Károly három műfordítással (köztük egy-egy részlettel az Isteni színjátékból és a Nibelungenliedből) van jelen. A drámát Antonius beszéde képviseli a Julius Caesarból, Vörösmarty fordításában.

Mi vezérelte vajon a szerkesztésben? Miért éppen az itt szereplő műveket válogatta Neumann Feri? Kérdéseinkre az a tankönyv felel, amelyhez segédkönyvnek szánta a hatodikos diák az olvasókönyvét, s amelynek szerzője magyartanára, Baráth Ferenc volt: „Verstan és aesthetika. Középiskolák s felső leányiskolák használatára, valamint magánhasználatra. Baráth Ferencz a költészet és magyar irodalom tanára a budapesti reform. főgymnasiumban. Tizennyolcz ábrával. Második, javított és bővített kiadás. Budapest, Franklin-Társulat Magyar irod. Intézet és Könyvnyomda. 1886. 392 p.”

Példányunk – szintén a szentmiklósi gimnáziumi könyvtárból való! – érdekessége, hogy a szerzőé volt, aki – bejegyzései tanúsága szerint – tanári kézikönyvként használta azt. Kötése sajátos: minden nyomtatott lap után egy üres lapot illesztett a könyvtestbe a nyomda. Ezekre a lapokra bőséggel írta fel jegyzeteit Baráth tanár úr. A beírások többnyire szakirodalmi kiegészítéseket tartalmaznak, esetleg újabb alkotók nevét, művek címét jegyezte föl, nyilván kiegészítésül az órai munkához.

A könyv VI. fejezete viseli a Költészet címet, ehhez a fejezethez készült, ennek a belső tagolását követi az olvasókönyv. Baráth az egyes műfajok bemutatásakor több szerzőt, címet fölsorol, de közülük gyakran kiemel, különösen figyelembe ajánl egyet-egyet. („…egyik legszebb ilyen mese a Krisztus és a madarak czimü…”; „…az igen szép nép-legenda: Julia szép leány…”; „…a müballadának tulajdonképpeni megteremtője Arany János… Ágnes asszony; ; „… mindkettőnél jobb: Levél egy anyához czímű költemény Tompától.”, stb.) Az Olvasókönyv pedig rendre tartalmazza ezeket a kiemelt, a tanár úr szerint különösen értékes darabokat.

Azt kell tisztáznunk még, hogy kerültek ezek a könyvek Kunszentmiklósra. A rejtély kulcsa Baráth Ferenc. A nagykőrösi Arany-tanítvány, Arany László osztálytársa és barátja, kitűnő műveltségű filozófiai író, publicista, kritikus és elkötelezett negyvennyolcas hazafi a felső-kiskunsági mezővárosban született 1844-ben, ott kezdte tanulmányait is. Közel négy évtizedet töltött el a Lónyayban, húsz éven át volt az önképzőkör tanárelnöke. 1904-ben hunyt el, s mert egyedül élt, értékes könyvtárát szülőhelye iskolájára hagyta. Könyvtára darabjai már nincsenek együtt, de a kis ovális bélyegző, benne a tulajdonos nevével elárulja a Baráth-könyveket. Az Olvasókönyv borítójára valaki ráírta tintával, hogy tiszteletpéldány. A tisztelet ez esetben szó szerint értendő! Az író, valahányszor megemlíti, mindig tisztelettel és szeretettel idézi föl Baráth Ferenc emlékét, aki így fogalmazta meg tömör nevelői ars poeticáját az iskola egyik évkönyvében: „A tanár soha be nem zárja szívét tanítványai előtt.”

Amikor alig két évvel a sikeres érettségi, és mindössze négy esztendővel az Olvasókönyv iskolás dicsősége után megjelenik a tizenkilenc éves ifjú első „igazi” könyve, a Magdolna és más elbeszélések, az ovál-bélyegzős példányba ezt az ajánlást írja Molnár: „Baráth Ferenc tanár úrnak hálás tisztelettel egykori tanítványa, Molnár Ferenc. Budapest, 97. nov. 12.” Még nincs egy évtizede, hogy a dicsőséges ’48/49 negyvenedik évfordulója lázában a fiúk megvívják „szabadságharcukat” grundért. Aztán jött az önképzőkör Arany-ünnepélye, Jókai-ünnepe, aztán Kossuth temetése, ahol a tömegben ott van Neumann Feri is, aztán a Berzsenyi-pályamunka, a Kossuthot méltató ünnepi beszéd: Baráth tanár úr és társai tanítottak és neveltek. Ne csodáljuk hát, hogy még 1935-ben, negyven évvel az érettségije után is meleg szeretettel emlékezik meg felnevelő iskolájáról az író egy magánlevélben: „…azok közé tartozom, akik öreg fejjel is hű és hálás diákjai maradtak az iskolájuknak. Ahol csak tudtam: nyomtatásban, írásban, szóban sokszor igyekeztem kifejezést adni annak az érzésnek, amely gyermekkorom óta ehhez a nagyszerű magyar iskolához fűz, volt tudós és lelkes tanáraimhoz, akik még sok évvel az ott töltött nyolc esztendőn túl is szeretettel támogattak pályámon.”

Az Olvasókönyv, az író diákmunkája Komáromi Gabriellát igazolja: Neumann Feri tényleg nem volt akárki. Valaki volt kölyökkorában is…

(Az írás első megjelenése: Elhagyott kertek ösvényein. Komáromi Gabriella születésnapi köszöntése. Kaposvár, 2001)

Vissza a tartalomjegyzékhez