Fűzfa Balázs: A másik irodalom

Nyomtatási nézet

Egy kritikasorozat elé

„Ön elektronikus könyvet vásárolt.

A fák köszönik…”

(www.mekka.hu)

Az írásról

Már nemcsak azt kell észrevennünk, hogy a másik irodalom itt toporog az első nyomában, hanem világosan ki kell mondanunk azt is, hogy az ólombetűkkel papírra rögzített – ha tetszik: gutenbergi – irodalom mellett felnőttkorba lépett egy újabb, amelynek egészen más létezés- és mozgástörvényei vannak, mint azt irodalomról szólva megszokhattuk az utóbbi ötszáz évben.

E tény mellett pedig nem mehetünk el közömbösen. Az elkövetkező hónapokban ezért arra teszek kísérletet e lap hasábjain, hogy bemutató értékeléseket közöljek a másik irodalomról. Egy ólombetűs, hagyományos folyóiratban digitális szövegekről és szövegtárakról szeretnék beszélni. Elsősorban olyan szövegekről és szövegtárakról, amelyek az irodalom mindennapi és ünnepi létét érintik: internetes irodalmi folyóiratokról és rovatokról, írók és költők honlapjairól, továbbá irodalomtudománnyal határos portálokról és adatbázisokról. Egyáltalán: arról, hogy az irodalom ma nemcsak betűben és papíron, hanem CD-ROM-on, DVD-ROM-on és a végtelen térben („…a nagy semminek ágán” – Csokonai) létező valami, ami olykor talán már nem is szövegszerűségével győz meg bennünket arról, hogy „tér és idő keresztjére verve” (Simone Weil) hogyan élünk, miképpen gondolkodunk, szeretünk és nem szeretünk mi, emberek.

Becslésem szerint a szépirodalom gyanánt leírt szövegek 70-90%-ának elsődleges hordozója már ma sem a (lineáris és kétdimenziós) papír, hanem a számítógép, vagyis valamilyen digitális memória. (Ha mondatunk nem csak a szépirodalomra vonatkozik, akkor a számarány magasabb; még akkor is, ha a magán célzatú kéziratos szövegeket – leveleket, egyebeket – figyelembe vesszük.)

E szövegeknek általában a másodlagos hordozója sem a papír, hiszen jó részük nem is jut el odáig, hogy kinyomtassák. Egyre nagyobb ama szövegek száma, amelyek soha nem is fognak papíron megjelenni, hanem kizárólag számítógép segítségével lesznek elérhetők.

A hivatalos szövegek, nyomtatványok tengere – végre! – perceken belül el fog tűnni az emberiség életéből. A papír bizonnyal a szépirodalomban tartja majd magát legtovább: a könyv haldoklása néhány évtizedig is eltarthat. Valószínűleg, miként a korszak elején, körülbelül két emberöltő alatt cserélődik le a kultúrahordozó alapeszköz: hajdan a rajzolt-írott kódex a nyomtatott könyvre, most ez utóbbi a DVD-re, internetre.

Az irodalom digitalizálódása természetesen új szövegelméleti, szövegalkotási és szövegvizsgálati szempontok születését, kidolgozását teszi szükségessé.

Első lépésként alapvető fogalmakat kell átértelmeznünk a szöveg mibenlétével kapcsolatban (például: meddig tekinthető egyáltalán időben létezőnek egy szómondatokból és hipertextekből álló, csak interneten elérhető corpus, ami valójában nem más, mint egy végtelen hálózat, kapcsolatrendszer?).

Viszonylagossá válnak az eddig természetesnek hitt fogalmak egy-egy szöveg határaival – így kompozíciójával – kapcsolatban, hisz az új „szövegekre” nem alkalmazható például az „eleje-közepe-vége” hármasság, de nem értelmezhető a lineáris szövegfelépítés elve sem. A corpusokra jellemző, hogy „testük” egyik része fizikailag nem is létezik, síkban nem „ábrázolható”, a régi módon le nem írható, ki nem nyomtatható (ezek a részek valójában nem mások, mint utalások és/vagy hivatkozások egy vagy több másik corpusra), szemantikailag azonban jelentősek a „szövegegész” értelmezésében. (Formailag egyfajta allúziós-palimpszesztes rendszerhez lehetne ezt hasonlítani, de a jelentések itt nemcsak a különböző szintek egymásba játszatásából jönnek létre, hanem eleve a kapcsolathálózat jelentésessé tétele a céljuk: mindez összehasonlíthatatlanul bonyolultabb, sokrétűbb és jelentésgazdagabb, mint a hagyományos irodalomban.)

A digitális szöveg szempontjából kérdésessé válik minden olyan filoló-giai, stilisztikai, retorikai elmélet, amely a vizsgált textus fizikai állandóságára helyezte a hangsúlyt, és abból vezette le premisszáit. (Ezekre az elvekre pedig tudományágak, elméletek és életművek százai és tízezrei épültek. Bármilyen szomorú, ezek a virtuális könyvtárakban előbb-utóbb mind átkerülnek majd a kultúrhistória polcaira.)

Jelenleg még nincsenek – épp csak az elsők jelentek meg – olyan vizsgálati módszerek, amelyekkel a digitális szövegtárak, a digitális újságok, folyóiratok, szépirodalmi alkotások lennének megközelíthetők és értelmezhetők (egyelőre a könyvtárak és bibliográfusok is csak a nyilvántartási-hivatkozási szabványok megalkotásánál tartanak). Sőt: valójában nincsenek még – legalábbis nagyon kísérleti fázisban vannak – hipertextes szépirodalmi alkotások sem. De nagyon-nagyon valószínű, hogy igen rövid időn belül elárasztanak bennünket a digitális-hipertextes tankönyvek, lexikonok, szótárak, egyéb alineáris ismerethordozók (már akadnak, de még nem elég jók, még messze nem használják ki a digitalizálás adta lehetőségeket). Hihetetlen olcsóságuk, információkezelésük fénysebessége és a minimális térigénnyel tárolt információk mennyisége miatt azonban ez a folyamat igen-igen gyorsan lejátszódik majd a közeli hónapokban-években.

(Például egy notebook ezredrésznyi memóriáját sem venné igénybe egy magyar diák összes tankönyve és egyéb, 18-20 évnyi tananyaga – filmekkel, zenékkel, kísérletekkel kiegészítve és állandó frissítéssel. Mindez persze bőven ráférne egyetlen DVD-ROM-ra is. Az első magyar irodalmi DVD-ROM több mint 400 könyvkötetnyi anyagot tartalmaz, és mindössze öt-tíz könyv árába, 15.000 forintba kerül. Ráadásul korlátlan és villámgyors keresési lehetőségeket biztosít a könyvekben, sorozatokban, életművekben egyenként, illetve az adatbázis egészében. A világ jelenlegi fejlődési irányai mellett a magyar közoktatásban átadott tananyag háromnegyed része már eleve statikus ballaszt, illetve: ami 14 éves korban friss volt, az a diák 18 éves korára többszörösen elavul. Egyelőre azonban sajnos rengeteg anyagi érdek kötődik még a lassú információszerzés alrendszereinek – könyvkiadók, nyomdák, forgalmazók, szállítók stb. – fenntartásához.)

Végül aztán majd a már színvonalas, új típusú szépirodalmi alkotások is megérkeznek (ez a folyamat összességében is csak pár évet jelent). A digitális-hipertextes versek, regények épp arról lesznek elsőképpen felismerhetők, hogy csak számítógép segítségével tudjuk őket elolvasni (inkább: befogadni, de erről bővebben a következő pont alatt), mert síkban kinyomtatni nem is lehet őket. (Elvben igen, de annak semmi értelme nincsen, mivel egyedi, átszemantizált formájuk akkor elveszne.)

S közben természetessé válik majd a nem-lineáris írás a hétköznapokban is, a tudományban is – mint ahogyan részben már ma is az, hiszen például ez a dolgozat sem az elejétől a végéig íródik, hanem „belülről kifelé”: itt is, ott is bővül egy-egy mondattal a gondolatmenet. (Az írógépes vagy a kézírásos korszakban ezt nehéz lett volna elképzelni, de legalábbis hatalmas mennyiségű munkát jelentett volna: mint például Tolsztoj felesége számára, aki tizenegyszer másolta le az Anna Karenina különböző változatait s négyszer a Háború és békét…)

Az olvasásról

Az új fajta, nem-lineáris szövegek természetesen új fajta olvasást kívánnak majd: meg kell például tanulnunk, hogy egy könyv nemcsak az elejétől a végéig olvasható, hanem olyképpen is, mint ahogyan a kódexeket olvasták az olvasni tudók egykor, vagy ahogyan a lexikonokat olvassuk ma is, pontról pontra ugorva, információról információra haladva (tulajdonképpen ezek az ugrások is „hipertexteket” hoztak létre!). Úgy fogunk olvasni, ahogyan Esterházy Péter kezdte olvastatni velünk a Termelési regényt, vagy ahogyan Ottlik Géza le is írta már a „digitális olvasás” technológiáját évtizedekkel ezelőtt.

„(…) Mohón, falánkul olvastam mindig. Alighogy belekezdtem egy könyvbe, továbblapoztam, itt is, ott is átfutottam néhány oldalt, hajszoltam, elhagytam az írót. De, már sok éve, a dolog még ennél is jobban elfajult. Vaskos regényeket egy-két helyen felütök, belenézek – vagy akár bele sem nézek a könyvbe, csak hevertetem két hétig az íróasztalom szélén, míg meg nem unom a látását. Ekkor beszorítom a polcon a többi közé, s ha a véleményemet tudakolják felőle, azt felelem, ismerem, rossz könyv. Ezzel együtt, megbízható kritikus vagyok, ha nem is csalhatatlan. Nem hinném, hogy valaha is tévedtem volna.

(…) A rossz könyv élettelen tárgy: ha a kezembe veszem, bizonyos, hogy semmiféle izgalmat nem érzek. A jó: tüstént megdelejez, személyes kapcsolatot tart velem. Mit beszélnek ezek itt, a hetvenhetedik oldalon? Kettőt visszalapozok. Nem azt találom, amit vártam. Mik az előzmények? Már lapozok, járkálok benne, előre-hátra, keresem a neveket, tájakat. Az elejét utoljára olvasom el, a végét a közepén, a közepét háromszor esetleg. Ezzel a gyalázatos módszerrel mégis mindent megtudok, de csak a jó regényből.”²

Az utóbbi mondatok a „digitális olvasás”, „hálózati olvasás” módszertani könyvében valószínűleg mottóként fognak szerepelni…

Bizonyára nem véletlen, hogy éppen e két magyar író „összemű-ködéséből” jött létre az Iskola a határon „digitalizált” változata, vagyis az Esterházy Péter által Ottlik 70. születésnapjára írott-rajzolt híres „valami”, ami már kétségtelenül nem betűkből álló szöveg, hiszen a régi értelemben olvashatatlan, másrészt kétségtelenül a nagy regény maga, hiszen annak minden szavát tartalmazza. Nem kellene mást tennünk a lineáris olvashatóság érdekében, mint szétszálazni azokat a rétegeket, amelyeket Esterházy a másolás során fölvitt a papírra, s máris előttünk állna a regény. Így viszont, mivel a többrétegű szövegnek nincs térbeli kiterjedése, szokásos kódrendszerünkkel értelmezhetetlen. Látni viszont látjuk. Vagyis ez egy kép. Sőt: egy igazi kép-regény. A térben egymástól elvben elválasztható szövegrétegek egymásba – síkba – préselve vannak előttünk.

S ha tudnánk igazán olvasni, vagyis ha tudnánk, ha megtanultunk volna digitálisan olvasni – képszerűen egymásra rétegzett információsorokat dekódolni: nem horizontálisan, hanem vertikálisan olvasni, látni az új festékréteg alatt a régieket –, akkor Esterházy olvashatatlan rajzlapját regényként tudnánk érteni és értelmezni, s mellesleg néhány másodperc alatt be tudnánk fogadni a szövegegészt.

Esterházy Péter ugyanis, amikor képpé tette, valójában „visszaírta” az Iskola a határon szövegét egy civilizációtörténetileg korábbi, ma már nem használatos olvasói eszközrendszerbe: codexből volumenre, pergamentekercsre. „Az illusztrált tekercsek esetében a szem szinte egyszerre tudott elolvasni egy egész képsort, mentálisan kitöltve az ábrázolt jelenetek közötti időbeli vagy térbeli távolságokat”³ – írja erről Guglielmo Cavallo. Megfontolásra érdemes, hogy egy ikonokkal és szimbólumokkal teli internetes honlap mennyire veszedelmesen hasonlít egy két botocskára feltekerhető pergamenszalagra, s Esterházy szépirodalom-ikonja mennyire veszedelmesen hasonlít egy végtelenített pergamentekercsre (a különbség bár jelentős, elvben pusztán technikai: itt igen, ott nem lehet szétszedni az egyes rétegeket)!

A hagyományos olvasás, vagyis betűolvasás igen drága mulatsága az emberiségnek: négy év, amíg egyáltalán, nyolc év, amíg valamennyire, s legalább húsz, amíg igazán, értve, komolyan és méltósággal megtanulunk olvasni. S tesszük mindezt egy meglehetősen bonyolult közvetítő jelrendszer, az ábécé, a szónyelv segítségével. Ráadásul még ekkor is csak 60-80 oldalt olvasunk óránként, elképesztő lassúsággal, betűről betűre, szóról szóra haladva. A szóbeli megértés hibaszázalékáról pedig nem is beszélünk, hisz arról szól a fél világirodalom.

Az olvasás digitalizálása felé az első lépéseket az újságok tették meg, amikor keskeny hasábba kezdték tördelni az oldalakat. Ettől kezdve ugyanis az olvasó már nem betűket és szavakat fog fel lineárisan, hanem egyetlen pillantással átlátja a sorokat elejüktől végükig, sőt, olykor már szövegtömböket lát, több rövid sort együtt.

Ekkor lényegében képként fogja fel a szöveget. (Ezért lehet olyan érzésünk, hogy egy újságot húsz perc alatt elolvasunk, és nagyjából minden benne közölt információról tudomásunk is van. Betűről-betűre haladva, oldalszélességű sorokban valószínűleg egy fél nap is eltelne egy 32 lapos újság elolvasásával.)

A szövegben rejlő információk befogadásában a képszerűen olvasó embert nem zavarja a betűolvasás mérhetetlen technikai lassúsága. (Az agy ezerszer több információ vételére is képes lenne adott idő alatt, csak hagyományos olvasástechnikánk kezdetlegessége kényszeríti „lustaságra”: állandóan várakoznia kell a szemünkből érkező, öt-tíz betűt „ábrázoló” képekre, amelyeket aztán még össze is kell rakosgatnia, hogy értelmük legyen; holott az agy egész könyvoldalnyi szöveget képes lenne azonnal feldolgozni, ha az egyszerre jutna el hozzá, képként.)

Ezen a felismerésen alapszik a gyorsolvasás technológiája, amelynek elsajátításával megötszörözhető-tízszerezhető az olvasási sebesség, ráadásul megduplázódik az információbefogadás hatékonysága is. A hagyományos olvasás és a digitális olvasás közötti átmenetet a gyorsolvasás jelenti.

A betűolvasás tehát nagyon-nagyon rossz hatásfokú találmány, épp ideje megszabadulnunk tőle. (Ma is vannak olyan képi kultúrák, amelyek a vizuális információátadásra építették gondolkodásukat. A közlés gyorsaságában csak most, a digitalizálással kezdjük utolérni őket – akiket egyébként mélyen lenézünk „primitívségük” miatt –; hisz ők néhány rajzvonallal és/vagy színnel hosszú történeteket tudnak átadni, „elmesélni” – egy pillanat alatt! – egymásnak anélkül, hogy megszólalnának: vagyis már réges-rég digitalizálták egyéni és közösségi információs csatornáikat!)

*

A közeli jövőben bizonnyal átalakul az olvasás és az írás, és végre átalakul majd a tudás szerkezete is: nem holt anyagot kell megtanulni és tudni többé, hanem a keresés lesz a tudás. Azokat az algoritmusokat kell megtanítani és megtanulni, amelyek segítségével a ma kisdiákjai minden számukra fontos információt el tudnak érni másodpercek alatt (ehhez a technikai feltételek már most adottak, csak még nem tömegesek). A nagyon közeli jövőben végre igazán érvényessé válhat a Szent-Györgyi Albert-i törvény: nem a könyvet kell tudni, hanem azt, hogy melyik könyvet – melyik DVD-t… – kell leemelni a polcról.

S végül tegyük hozzá mindehhez – megfontolásképpen, mindannyiunk számára: egy elektronikus könyvtár matt egyetlen fát sem kell kivágni a Földön.

Irodalom

Arcanum DVD Könyvtár I., Arcanum Adatbázis Kft., Bp., 2001.

Az Arcanum Adatbázis Kft. CD-ROM kiadványai (Verstár, Az ember tragédiája 25 fordításban; MIKSZÁTH Kálmán Összes művei, kritikai kiadás; SHAKESPEARE Összes művei stb.)

BALASSI Bálint: József Attila és más költők hálózati kritikai kiadása (Bölcsészettudományi Informatikai Önálló Program) /részben jelszókhoz kötve/

http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/index/

HORVÁTH Iván: Magyarok Bábelben, digitális könyv:

http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/index/

www.extra.irodalmivademecu.hu

(Irodalmi Vademecum, internetes folyóirat)

www.meek.iif.hu (Magyar Elektronikus Könyvtár)

www.mekka.hu (Ingyenes olvasóprogramok és ebookok letölthetők; egyelőre még nem túl gazdag a választék, de kétségtelenül ínycsiklandó – és nagyon gyorsan gyarapszik! Aki letölt egy elektronikus könyvet, attól a portál a dolgozatunk mottójául idézett mondattal búcsúzik.)

www.neumann-haz.hu (Digitális Irodalmi Akadémia hatvannál több magyar író műveivel)

www.oszk.hu (Országos Széchényi Könyvtár)

www.konyvtar.lap.hu (induló keresőoldal)

www.terasz.hu (irodalmi szekció egy nagyobb portálon)

Jegyzetek:

3 GUGLIELMO Cavallo: A volumentől a codexig. Az olvasás a római világban. = Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban, szerk. Guglielmo Cavallo – Roger Chartier. Bp., Balassi Kiadó. 2000. 78. p.

An other literature

The study deals with the challenge of the modern technology influencing printed literature. The digital text forms new reading culture, and it has an effect on the traditional literature the same way, as on the textbooks and on the learning process.

Die andere Literatur

Die zeitmässige Technik bedeutet eine grosse Herausforderung für die traditionell gedruckten Literatur. Mit dem digitalen Text wird eine neue Lesenskultur gebildet und diese Tatsache wirkt nicht nur auf die traditionelle Literatur, sondern auch auf die Schulbücher und auf das Lesen.

Vissza a tartalomjegyzékhez