Éger Veronika: Reménytelenül is reménységben

Nyomtatási nézet

Varga Domokos Íróiskola című kötetéről

„Ha nincs első mondat, nincs második, tizedik, sokadik sem. Nem egy író vallott már arról, hogyan küszködött önmagával a vonzó és taszító fehér kéziratpapír előtt, amíg bele nem tudott fogni végtére az írásba.” Így küszködik most a recenzens is, tudván, hogy a nagybeteg író, akitől idézett, és akinek vékonyka, de annál tartalmasabb kötetét méltatja, az utolsó nagy csatáját vívja – tudottan, bevallottan és vállaltan, tiszteletreméltó tartással és méltósággal. Miként Camus regényének hősei A pestisben. Varga Domokos Camus-nek külön esszét szentelt a könyvében Camus-i képtelenségek címen. Amikor ez az abszurdról szóló írása megszületett, talán még nem sejtette, hogy Camus-ről szólva mintegy önnön sorsát és végső hitvallását is előrevetíti: Camus minden abszurditások legfőbbikét abban látta, hogy „élnie kell az embernek, holott tudván tudja, mi vár rá… Bármilyen képtelen az emberi lét, nem értelmetlen. Végig kell küzdeni, lázadni kell, nemcsak a halállal, hanem minden más kényszerűséggel szemben is. Akkor is, ha nincs remény… (Camus) mintát adott, hogyan kell reménytelenül is reménységben élni.”

Mintát adott számunkra Varga Domokos is Íróiskola című kötetével. A címlapon alcímként ez áll: Tollforgatás mesterfokon. Ám e könyvecske nemcsak a kezdő és haladó írók, újságírók és szerkesztők számára lehet élvezetes, hasznos és tanulságos, hanem tanárok, diákok és „más betűvetők” számára is. Okulhatnak belőle mindazok, akiket érdekel az irodalom, a nyelv – mindenekelőtt a magyar nyelv – és kultúra sorsa, haszonnal forgathatja minden igényes olvasó, aki fontosnak tartja irodalmi és nyelvi hagyományaink megismerését, megőrzését és gazdagítását. Az esszék oldott, csevegő stílusa mit sem von le tudományos és művészi értékükből, hiszen – miként azt a szerző a hátsó borítón kifejti – „olyan iskola ez, ahol vidám beszélgetés folyik. No nem lefetyelés. Nem olcsó duma.”

Valóban: semmi sem áll távolabb Varga Domokostól, mint az „olcsó duma”. Minden egyes írása állhatatos és olykor heroikus küzdelem a szavak devalválódása ellen. „Szók delíriumában” élve „… manapság minden eddiginél nehezebb olyan poétai hangot találni, amelyre még érzékenyek a hiteles hangra áhító, de már nagyon eltompult fülek.” Így nem véletlen, hogy az Íróiskola első fejezete Írósors címen a tollforgatás mesterségének és művészetének kulisszatitkaiba kíván beavatni. Erre az első részre különösen érvényes a szerző frappánsan sommás megállapítása: „Az író akkor születik halva, ha azt hiszi magáról: ő tud írni. Ez a könyv az élveszületőknek szól, akik velem együtt vallják: van még mit tanulniuk.” Persze nem lehet mindenkiből író, hiszen „művésznek lenni több, mint mesterség”, és „különleges belső érzékenység nélkül nincsen művészet”. (Aki dudás akar lenni…) Varga Domokos számos magyar- és világirodalmi példával bizonyítja, hogy milyen fontos az írók, költők között meglévő – éltető, tápláló – szellemi vérkeringés. (Erőterek; Nemzedékek; Madárrajok) És noha Illyés Gyula „komédiásmesterségnek” nevezte az íróét, „ettől még nem kell, csalnia, hazudnia”. Hiszen „ami szép, az igaz is, az igaz pedig – ez már közhely – több, mint a való”. (Komédiásmesterség) Az indulás keservei című esszé szerkesztői tévedésekről mesél el érdekes-megrendítő történeteket. Mikszáth Kálmán például – akit Varga Domokos egyik írói példaképének tart – kis híján elkallódott, mert ifjúkorában csaknem mindig hiába házalta végig írásaival a szerkesztőségeket. Megtudhatjuk azt is, hogy az írók, költők leggyakoribb, legáltalánosabb nyavalyája a sértett hiúság (Foglalkozási betegség), valamint azt, hogy „az igazán nagyoknak mindenhez joguk van. Még „orozniuk is szabad”. A toll számtalan művészét ihlette meg a Biblia, de jó példa erre a megbocsátható „orozásra” Arany János is, aki Ilosvai Selymes Pétertől „lopta” a Toldi témáját, vagy József Attila, kinek Ódájában a Mellékdal a Kalevala egy részletével mutat érdekes összecsengést. Az első mondat című írás kitűnő eszköz lehet az irodalomtanárok számára ahhoz, hogy még az érdektelenebb diákok figyelmét is felkeltse Camus regénye, A pestis iránt. Példái sokaságával ugyancsak remek – irodalomórán is felhasználható - gondolatindítót ad Varga Domokos a groteszkhez.

Az Íróiskola második része – Kapaszkodók és buktatók – nyelvészeti, stilisztikai, retorikai és nyelvhasználati kérdéseket fejteget az előzőekhez hasonló könnyed, olvasmányos stílusban. Sok megszívlelendő gondolata közül különösen fontos az élőbeszéddel, mint tápláló forrással való kapcsolat megőrzése az irodalomban, melyre követendő példát mutatnak a finn „műkedvelő” írók, akárcsak a mi Tamási Áronunk vagy Mikszáth Kálmánunk. A magyar iskolák régi és nagy adóssága, hogy a gyerekek „szóbeli mondandóikat nem tanulják meg a maguk mindennapi nyelvén írásba tenni”. (Műkedvelők becsülete – és az élőbeszédé) Ez a tapasztalat, valamint sok-sok kézirat gondozásából összeadódó szerkesztői rutin mondatja az íróval azt is, hogy a „… holt betűkkel leírt mondatainkat jó, ha már mi magunk életre keltjük, s nemcsak a szemünkkel kóstolgatjuk végig, hanem a fülünkkel is. Mert az írott szónak is az az igazi próbája, hogyan hangzik”. (Élőbeszéd – holt betűk) A Rejtett kincsek című írásában nyelvi agytorna gyakorlatokat ajánl Varga Domokos, másutt szavaink hangulatáról és nyelvünk különös hanghatásairól prelegál. (Hangok, hangulatok; Rejtett rímek) A Színek és képek utánozhatatlan mestere Ady Endre, „a művészet minduntalan megújuló csodája” pedig az, hogy „utat nyit a saját énünkbe egy-egy másik én jelképes erejű szavai, zenéje, színészi játéka, képei, színei, formái által”. (Határok nélkül) Egyeztetési és szórendi kérdések, „bicegő” bibliafordítások vagy az irodalmi szerkesztő korrektúragondjai egyaránt helyet kapnak e nemes nyelvművelői hévvel és elkötelezettséggel megfogalmazott miniesszékben. Számos – a mának és a máról szóló – figyelmeztetés, tanulság rejlik Az Ördögi örökség című írásban, melyben Varga Domokos bemutatja, hogyan próbálta a Szovjetunió kijátszani az ördögien ravasz diplomáciával és nemkülönben álnok sajtóhadjárattal manipulált finn népet a saját polgári kormánya ellen 1939 végén. S noha ez nem sikerült nekik, „annál szomorúbb, hogy a boldogult szovjet birodalomnak ez az ördögi öröksége azóta sem tűnt el nyomtalanul. Érdemes volna tudós alapossággal elemezni ebből a nézőpontból, nemcsak a szovjet utódállamok, hanem az egykori csatlósországok közéletének a nyelvét is. A miénket is. Mennyit őrzött meg a nyilvánosan megszólalók nem kis része a köznyelvet torzító csúsztatási, ferdítési, hamisítási, mellébeszélési technikákból és hajlamokból. Még abból is, hogy – bár óvatos kerülgetéssel – banditákként kezelje szövegeiben a vele nem egy párton, nem egy hiten lévőket.”

Szellemjárás a címe a kötet utolsó fejezetének. Nagy íróink, költőink – általában néhány találó, markáns vonással megrajzolt – megkapó, együtt érző portréiból áll össze Varga Domokos irodalmi „arcképcsarnoka”. Az írói empátia különösen szép megnyilvánulásai a Mikes Kelemenről, Arany János „tanár úrról” (másutt Arany „atyánkról”), Veres Péterről és az 1920-as, 30-as évek parasztíróiról, Cseres Tiborról, Jánosy Istvánról, Csanádi Imréről, Pilinszky Jánosról és Hervay Gizelláról szóló esszék. A kötet utolsó előtti írása (Ki tehet róla?) Szilágyi Domokos és az ugyancsak tragikus életű, erdélyi Derzsi Sándor párhuzamos sorsát állítja elénk. „Ő alkatilag képtelen volt, nemcsak hazudni, még mellébeszélni is” – írja Varga Domokos Derzsi Sándorról. Végezetül néhány jellemző verssort idéz tőle – talán a rokon érzület és éthosz okán is: „Örökül hagyom, hogy hazug korunkban / Sose hazudtam / S kik elhazudták hazámat s az Istent / Megölvén mindent / Ők a halottak…”

Az Íróiskolában a sok megidézett nagy alkotószellem mellett újra-meg újra felfénylik Varga Domokos igazsága, igazmondása és igényessége is. Köszönjük élete minden megküzdött mondatát! Az elsőt, a másodikat, a tizediket és sokadikat, amelyekkel az időtlenségből is tanítani fog, jelenvalóvá téve hazát, hitet, tartást és emberséget „e zsugorodó glóbuson”.

VARGA Domokos: Íróiskola. Tollforgatás mesterfokon. (Lyukasóra-könyvek) Bp., Magyar Írók Egyesülete, Hét Krajcár Kiadó. 2001. 207 p.

Vissza a tartalomjegyzékhez