Katsányi Sándor: A magyar olvasástanítás története

Nyomtatási nézet

Az Osiris Kiadónál most megjelent könyvnek, A magyar olvasástanítás történetének első átlapozásakor is szembetűnik egy sajátos vonása: míg más történeti összefoglalások a jelenhez közelítve egyre szűkszavúbbakká és óvatosan vázlatosakká válnak, ez a könyv éppen ellenkezően épül fel. Napjainkhoz közeledve a téma addigi szigorú medre kiszélesedik, ágakra bomlik, részletezővé válik, elméleti fejezetekkel gazdagodik. Szemmel láthatóan a napjaink gyakorlatával birkózókhoz akar szólni. Két irányba tekintő mű ez: egyszerre, azonos intenzitással vállalja a múltba nézést és a jelen szolgálatát.

A kettősség megértéséhez a mű első, 1990-es megjelenéséhez, annak oktatáspolitikai hátteréhez kell visszanyúlnunk.

Mikor az általános iskolai nevelés és oktatás 1978-as terve a korábbinál szabadabb kezet adott – hosszú idő óta először – az olvasástanítás különböző eljárásainak, sorra jelentek meg a különböző programra épülő ábécéskönyvek, szakmai viták lángoltak fel, eltérő nézetek csaptak össze. Úgy tűnt, hogy a korábbi évtizedek egyoldalúságát most egy másik irányú váltja föl: az újdonságok, a felületesen ismert külföldi minták túlértékelése. Ebben a helyzetben Adamikné Jászó Anna meghatározóan fontos szerepet vállalt: elmélyülten tanulmányozta a külföldiek mellett a hagyományos magyar olvasástanítási eljárásokat is, hogy kialakíthassa a magyar nyelv struktúrájának leginkább megfelelő, a hagyományt és a korszerű metodikát egybeforrasztó olvasástanítási módszertant. Ebbe a programba illeszkedett be a magyar olvasástanítás történetének tüzetes áttekintése, amelyet munkatársaival közösen végzett, és ennek eredményeként született meg, s látott napvilágot a Tankönyvkiadónál 1990-ben A magyar olvasástanítás története.

Most az Osiris Tankönyvek sorozatban hasonló címmel megjelent
ugyanannak a műnek bővített új kiadása. A téma időszerűsége mit sem változott: ma közel másfél száz kiadó foglalkozik tankönyvkiadással, újabb és újabb ábécéskönyvek közül kell a pedagógusoknak és szülőknek választani, s az összehasonlító-visszatekintő ismeretekre nagyobb szükség van, mint valaha.

A két kiadásnak változatlan a szerzői gárdája: Mészáros István, Fleckensteinné Cservenka Júlia, Adamikné Jászó Anna, Könyves-Tóth Lilla, és azonos a szerkesztője: Adamikné Jászó Anna. Az Osiris-kiadás a kisebb bővítéseken, módosításokon kívül néhány vonatkozásban egészen újat ad. Részletesen bemutatja a két kiadás közt eltelt évtized, a 90-es évek új tankönyveit, és a záró, elméleti összegezés tartalmilag megújulva önálló tanulmánnyá kerekedett. A több mint félszáz illusztráció nemcsak színesíti, hanem információkban is gazdagítja a kiadványt. (Az előző kiadásból ez nagyon hiányzott.)

A vállalkozás pedagógiatörténeti műként is úttörő jellegű: a témának az érdemi teljesség igényével fellépő első összegezése. (Hiányérzetünk csak a határon túli magyar ábécéskönyvekkel kapcsolatban támadt. Ezek teljességgel kimaradtak, jóllehet a cím a magyar – és nem a magyarországi – olvasástanítás történetét ígéri.) A teljességre törekvés kézikönyv értéket ad a kötetnek a kutatók számára, de nem könnyíti meg azok dolgát, akik a gyakorlat felől közelítve veszik majd kézbe, mivel az olvasástanítás meghatározó irányzatai és személyiségei mellett bőven szerepelnek benne a tankönyvírás ma már lexikális adattá szerényült aprószentjei is.

„Könyvünk a kezdeti olvasástanítás módszereinek történetét mutatja be, más szóval: az ábécéskönyvek történetét” (9. p.) – mondja az Előszó, némileg korrigálva, szűkítve ezzel a könyv címét. Jól tudjuk, – akár a könyv Összegezéséből is –, hogy a szövegértő olvasás megtanítása nem fejeződik be az ábécéskönyvvel – sőt, a nyelvi tudatosság megalapozásának pedagógiai programmá válása óta nem is azzal kezdődik –, mégis helyesen döntött a könyv szerkesztője, mikor az ábécéskönyvek történetét választotta vezérfonálnak, s erre fűzték fel a szerzők a kortörténeti, iskolatörténeti és más információikat. Az ábécéskönyvekben ugyanis – pars pro toto – igen jól megragadható egy-egy korszak minden olvasástanítási problémája.

Kik hasznosíthatják A magyar olvasástanítás történetének gazdag anyagát?

Sokan, beleértve az oktatástörténet és a magyar művelődéstörténet iránt érdeklődőket is, de mindenekelőtt a munkájukat nem rutinszerűen végző tanító. „Legyen ez a könyv bátorítás, ösztönzés minden kor minden tanítója számára ábécéskönyvek írására, önálló eljárások készítésére, a mindenkori kisgyerekek segítése céljából” (301. p.) – írja a záró fejezet. Közéjük sorolhatjuk reményünk szerint a jövendő tanítókat, a jelenlegi hallgatókat is.

S még valami, ami a könyv témájának új aktualitást ad. Az olvasásnak, mint társadalmi jelenségnek új megközelítése bontakozik ki szemünk láttára: egyre több mű foglalkozik az olvasás kultúrtörténetével. Az olvasástörténetnek már magyarul is olvashatjuk akár igényes kézikönyvét, akár a nagyközönségnek szóló olvasmányos összefoglalását. És az olvasás történetének lehet-e fontosabb fejezete, mint első könyvünk, az ábécéskönyv története?

Katsányi Sándor

ADAMIKNÉ Jászó Anna (szerk.): A magyar olvasástanítás története. Bp., Osiris Kiadó. 2001. 327 p.

Vissza a tartalomjegyzékhez