Balogh Mihály: Mustra

Nyomtatási nézet

A Könyv és Nevelésnek ezt a számát az Olvasás Éve mellett a Magyar Könyvtárosok Egyesülete (MKE) ez évi vándorgyűlése határozza meg. Számunkban két anyagot közlünk a Nyíregyházán augusztus 9-11-én „Könyvtár az iskolában, iskola a könyvtárban” címen megrendezett konferenciáról. Első írásunk Környei Lászlónak az Oktatási Minisztérium közoktatási helyettes államtitkárának konferenciát köszöntő, megnyitó gondolatait tartalmazza. Dr. Pálinkás József oktatási miniszter szinte az utolsó pillanatban volt kénytelen lemondani a közreműködést, így a közoktatási helyettes államtitkár foglalta össze a könyvtárt és az iskolát (el)érő XXI. századi kihívásokat. A „Tanulás és internet” szekcióban hangzott el Nagy Attila előadása, a másik vándorgyűlési anyagunk. A konferencia további előadásaiból a Könyv és Nevelés decemberi számában közlünk majd válogatást.

Az Olvasás Évében az olvasás jövőjéről kérdezzük meg a hazai kulturális elit egyes képviselőit: e számunkban a könyvtáros Horváth Tibort és a pszichológus Bagdy Emőkét.

„Olvasás nélkül is lehet élni, csak nem érdemes” – állítja (Kodály után szabadon) az információtudomány szakembere, aki nem aggódik az olvasás, az írásbeli kultúra jövője miatt, bár érez – és éreztet – bizonyos veszélyt. Ez a veszedelem azonban szerinte nem a számítógép információközvetítő szerepéből adódik önmagában, hanem a képi közlésmód rohamos térhódításából, jelentőségének föl- és túlértékeléséből.

Mintha Horváth Tibor töprengésére válaszolna a pszichológus Bagdy Emőke, aki azt jósolja, hogy a következő egy-két nemzedéket elkábító vezetékes drog, a „vidiotizmus” mintegy önmaga ellentétébe átcsapva – talán még ebben az évszázadban – újra trónra emeli az olvasást. A pszichológus szerző optimista jóslatát bizonyos lelki törvényszerűségek működésére alapozza.

„De addig még övé a betűk lelke…” írja Tóth Árpád az „Egy lány a villamosban” című versében, az olvasói befogadás élményét költőileg megragadva. De vajon valóban „övé a betűk lelke”, miközben a mai diák a kötelező olvasmányai szövegével próbál megküzdeni? Erről a témáról szervezett kerekasztal beszélgetést az OPKM-ben Éger Veronika, a pedagógiai könyvtár munkatársa. A beszélgetés írott változatából legalább két diákvéleményre érdemes lenne odafigyelniük az illetékeseknek: a „kötelezők” egy részéről – amelyeket a legkevésbé fogadnak el! – az a véleményük, hogy ezek a művek a kötelező olvastatáskor még „koraiak” a számukra. Ide sorolták pl. A kis herceget, az Egri csillagokat vagy a Szigeti veszedelmet. A másik megjegyzés - „Legyen sokféle a kötelező irodalom, hogy mindenki megtalálja benne a kedvére valót…” - a diák szabadabb válogatása, az önállóbb döntési lehetőségek igénye felé mutat.

Az előbbi gyakorlati problémára keres elméleti választ Orbán Gyöngyi: A dialógus poétikája az irodalomértés új gyakorlatában című igényes tanulmánya. A szépirodalmi szöveg dialogizáló poétikai megközelítésének, megértésének, befogadásának – Gadamer ez irányú munkásságára építő – irányzatát vázolja fel, érdeklődő magyartanárok számára is értő, érdeklődést keltő módon.

Amilyen érdekes a diákok véleménye iskolai olvasmányaikról, annyira elgondolkodató az, milyennek látja a kialakult (vagy még most is alakuló?) tankönyvpiacot a gyakorló pedagógus. A bőség zavara a választékban, meg a magas tankönyvárak együtt nem kevés gondot okoznak az iskolákban, tudjuk meg a szerző „Iskola és tankönyvpiac” című írásából.

Akár sok a választható tankönyv, akár csak egy akad valamely tárgyhoz, a lényeg mégis az: mennyire tanítható, tanulható? Huga Ibolya tankönyve, a Könyvek és könyvtárak titkai a kisiskolások könyvtár-használatra nevelését szándékozik segíteni, az Apáczai Kiadó tankönyvcsaládja egyik tagjaként. A fontos munkaeszköz éppen azért nem nyerte meg kritikusa, a gyakorló tanító, Bordi Zsuzsanna tetszését, mert gondjai akadtak a taníthatóságával, s a tanulhatóságával egyaránt. Tárgyszerű bírálatát az Egy tankönyv titkai című írásban fogalmazza meg a szerző.

Vissza a tartalomjegyzékhez