Simon Piroska: Mit olvasnak – avagy miért nem olvasnak a főiskolai hallgatók?

Nyomtatási nézet

Minap az egyik kereskedelmi televízió népszerű vetélkedőműsorában az éppen sorra kerülő játékos az irodalom témaköréből kapott volna kérdéseket, ám azon nyomban visszaadta, mondván „főiskolai hallgató voltam, nem olvastam!” Ugyanazon a tévés csatornán a fiatal műsorvezető „Sád” márkiról (így ejtette, ahogy leírva vagyon!) beszélgetett egy neves színházi szakemberrel. A példákat a végtelenségig sorolhatnánk, de értelme nem lenne, legfeljebb derülhetnénk egy kicsinyt, esetleg mérgelődhetnénk egy sort. Aztán jó néhány kérdés is megfogalmazódhatna bennünk, mindenekelőtt az: miért nem olvasnak a fiatalok?

Dolgozatom egyszerű kérdőívre adott válaszokat, a témáról folytatott beszélgetések közben elhangzott kijelentéseket, gondolatokat, tapasztalatokat, és a belőlük levonható konzekvenciákat dolgoz fel, néhány észrevétellel tarkítva. A célja a korosztály olvasási szokásainak, irodalmi ismereteinek felmérése. Meg kell jegyezni, a megkérdezettek különböző kulturális hátérrel, eltérő iskolai előélettel rendelkeznek, de valamennyien valamelyik felsőoktatási intézményben tanulnak. A kérdések a következők voltak:

1. Szokott-e rendszeresen olvasni?

2. Milyen könyvet olvasott utoljára?

3. Ismer-e történelmi témájú regényeket? Soroljon fel néhányat!

4. Melyiket olvasta?

5. Ön szerint van-e üzenetük a történelmi regényeknek a mai ember számára?

Eltekintve a kérdések rossz értelmezéséből adódó érdekességektől (például mit értünk olvasáson?), szembeszökő a helyesírás elégtelensége, és a stiláris hibák nagy száma. Ezek természetes következményei az alább közölt tényeknek.

A „szokott-e rendszeresen olvasni” kérdésre az általános válasz az igen. Ennek az „igen” szónak azonban igen árnyalt a jelentéstartalma. Egyaránt jelentheti a tv-műsor átböngészését éppúgy, mint a tananyaggal való ismerkedést, az időkitöltésnek szánt könnyed irományok bújását, vagy akár az értékkel bíró művek többé-kevésbé rendszeres olvasását. Ezek történhetnek ritkán, rendszertelen időközönként, alárendelve megannyi cselekvésnek, de a kikapcsolódás legfontosabb módjaként is.

Ez utóbbi, be kell, hogy valljuk, egyre ritkább. Az oka talán a társadalmi változásokkal együtt járó eligénytelenedés, a tudás átértékelődése. A jó fogyasztó nem gondolkodik, mindent elhisz. Az új világnak olyan „birkákra” van szüksége, akik gondolkodás nélkül megeszik az eléjük rakott takarmányt.

Ez az élet minden területén, de leginkább magán a kultúrán jelentkezik. A média fő ága, amely megfogalmazásában, tematikájában az „egyszerű emberekhez” szól, jól példázza ezt. Elég csak megnézni szűkebb környezetünkben például a „Somogyi Hírlap”-ot, ahol hírértékkel bírnak a nagyatádi óvodások, a marcali nyugdíjasok, a jákói faluháza; de az RTL-Klub „Fókuszának” bármelyik „riportja” is sok ezer ember otthonában szólal meg nap, mint nap. A fontosabb hírek elsikkadnak a véres-botrányos „szenzációk”, kis emberek apró-cseprő, mégis visszataszító-viszolyogtató gondjai mellett, amelyek megmozgatják az elfáradt fantáziát annyira, hogy kitartson az érdeklődés a reklámblokk alatt is.

Ráadásul ez a fajta, elektronikus média sokkal kényelmesebb is. A már megszokottá vált televízió képpé, hanggá alakítja az információt, megfoszt azok „elképzeléséből” adódó élményétől, ráadásul a kor igényeihez igazodva igencsak híg tartalommal látja el a nézőt, mint ahogy azt az előbb említettem. Ez a gondolkodás-mentesítés, leegyszerűsítés vonja maga után az olvasással szembeni fokozott igénytelenséget, később az olvasás igényének elsikkadását is. Miért olvassuk, ha megnézhetjük? Miért olvassunk, ha nézhetünk?

Ezeket a tendenciákat csak fokozza az Internet széleskörűvé válása, könnyű hozzáférhetősége, ahol a publikáció lehetősége mindenki számára korlátlan, így az itt megjelenő tartalom, információ minősége a legtöbb esetben kritikán aluli, mivel olyanok is a nagyközönség elé tárhatják véleményüket, akik felkészültsége nem éri el az ehhez szükséges szintet. Az átlagértelem szintjét jól mutatja a pornográf oldalak, a szenzációhajhász lapok nagy száma, a közintézmények „site”-jainak értékelhetetlen minősége (elég megnézni néhányat, s kiderül, külalakjukban, megvalósításukban szinte primitívek). Konkrét idézeteket, példákat nem érdemes sorolni, fél óra internetezés alatt mindenki rájöhet, miről is van szó.

Összefoglalóul elmondható: szép lassan eltűnik a kultúrának egy (átvitt értelemben vett) nemzetközi közös nyelve, az irodalom, ahogy – talán nem is olyan régen – eltűnt egy igazi közös nyelv is, a latin. Nem maga az irodalom, mint művészet enyészik semmivé, hanem a kultúrát összetartó ereje fog először csak meggyengülni (tartóoszlopain máris jókora repedések mutatkoznak), majd átadja helyét egy hideg, embertelen, kíméletlenül hatékonyságorientált gondolkodásmódnak. Már a ma embere is elgépiesedett nyelvet használ. Nem a gépet tanítottuk meg emberül, ő, vagyis inkább az erőltette ránk a magáét. A legfontosabb eleme ennek a nyelvezetnek az információ legminimálisabb energiaveszteséggel való átadására törekvés, ami mentes mindenféle játékosságtól, érzékiségtől, vagyis minden fölösleges sallangtól, „művészieskedéstől”. Elég csak rápillantanunk bármelyik ma, használatos szlengre. Csak egyet említek: a „legfülbeötlőbbet”, az interneten jelenlévő chat-ek (beszélgetőszobák) primitivizálódott, csökevényesedett, szótöredékeket használó, magyarnak már nem is nevezhető nyelvezetét.

A „milyen könyvet olvasott utoljára kérdésre” a válasz nagyon szórt. A szimpla „könyv"-től a konkrét válaszig minden megtalálható. Általánosságban elmondható, hogy a napilapok (köztük kiemelten szerepelnek az olyan „tényfeltáró, objektív” lapok, mint a „Blikk”, „Kiskegyed”), a szórakoztató irodalom (a sokak által nagyra értékelt „Reader’s Digest”; Ken Follet, Agatha Christie, Stephen King, és társaik borzongató történetei; a napi „irodalmat” reprezentáló „Diana igaz története”; az aktuális filmek könyvváltozatai), és a kötelező és ajánlott irodalom (ami a napi elfoglaltságnak, még inkább a vizsgák előtti figyelemkoncentrációnak ad némi alapot) jelenti a fő vonalat. Nem hiányozhat persze az úgynevezett „komoly irodalmi alkotás” se, de ezek mennyiségileg jóval alatta maradnak az eddigieknek: Shakespeare-től Orwellig megannyi nagyság jelen van, még ha elszórt példaként, s talán, „csak úgy megemlítettként” is.

Ennél a két első kérdésnél gyakori azok félreértése, ami talán a le nem írásukból adódik, vagy a jegyzetszerű írásmód következménye. Ez persze felveti azt a problémát is, hogy az előadásjegyzet készítésének van-e egyáltalán értelme, ha azt elolvasva az eredetitől különböző értelmezést kapunk?…

Szóval, a kérdések, és a rájuk adott válaszok a következők:

1. Szokott-e olvasni? Még inkább: olvas-e? A válasz szinte egyértelmű: igen.

2. Mit? A válasz: könyvet, újságot, folyóiratot, napilapot, (vagy csak egyszerűen így: ajánlott irodalom, szakirodalom, könyv, magazin, stb.)

Általános kérdésre még általánosabb a válasz, jól jellemzi egyszerűen azt, amit eddig elmondtam.

A harmadik kérdés az „ismer-e történelmi témájú regényeket” volt, a „soroljon fel néhányat” kitétellel. Itt a kötelező olvasmányok dominálnak, még az általános iskolából, ritkábban a középiskolákból. A prímet az „Egri csillagok” viszi. Nem sokkal marad el utána a „Kőszívű ember fiai”, és a „Szigeti veszedelem”. De megfigyelhető a tematika megadása mű nélkül is, úgymint „a keresztes lovagokról”, „a vietnámi háborúról”, stb. Ezek jószerivel nem is regények, a „történelmi” jelző félrevezető volta miatt történelemkönyvek, többé-kevésbé hiteles tényfeltáró írások kerültek a kategóriába. A harmadik előforduló variáció az egyéb, szórakoztató irodalom - kalandregények, családregények és hasonlók - történelminek való beállítása, ami nagy valószínűséggel a művek el nem olvasásából, vagy értelmezésük problémáiból adódik. Ilyenek az esetleg történelmi közegben játszódó (végül is minden, nem kitalált környezetben elhelyezett cselekmény ilyen) írások, mint pl. a példaként is szereplő „Aranyember”.

A negyedik kérdés szervesen kapcsolódik az előzőhöz: „melyiket olvasta”? Nos, érdekesek az erre a kérdésre adott válaszok. Az „összes”, „mindkettőt”, „mindegyiket”, „elég sokat” s társaik is sok mindent elárulnak az olvasási szokásokról.

És elérkeztünk a nem olvasás másik kiváltó tényezőjéhez. Mi is az oktatás szerepe az egyén betűhöz való viszonyában?

Elsőként megemlíthetem a gyerekkori, kisiskolás, kényszerszerű olvastatva-olvasást, ami a felszabadult időtöltés, játékos tapasztalatszerzés, tanulástól elvonatkoztatott tanulás helyett borzalmas nyűglődések árán végigszenvedett FELADATTÁ változtatja az un. kötelező olvasmányt. Ennek a későbbiek folyamán jelentős következménye lehet, hiszen a szókincs, a nem annyira köznapi nyelvi fordulatok jelentős része származhat ezekből a művekből, főleg ha az elsődleges, tantervhez kapcsolódó feladatán kívül mintegy másodlagosan megszeretteti magát az olvasást is. Ezt a negatív tendenciát erősíti a „beszámoló” elkerülhetetlensége, s egyéb, büntetést maga után vonó feladatok miatti aggódás kedvet csökkentő hatása is.

Másodszor talán a követelményrendszer eltúlzása járul hozzá ezekhez a dolgokhoz, mennyiségileg sok, minőségileg kevés, vagy legalábbis nem megfelelő az anyag. Így eleve leterhelődik a gyermek ahhoz, hogy kevés szabadidejében is hasonló elfoglaltságot keressen magának. Mennyivel könnyebb lenne, ha állandó noszogatás helyett szinte maguktól, saját érdeklődésüktől vezérelve is tanulnának az iskolákban?

Harmadszor, s talán ez a legkényesebb kérdés: elvárhatjuk-e, hogy olyanok szerettessék meg a gyerekekkel az olvasást, akik maguk is utoljára még a „másik oldalon” találkoztak könyvekkel, akkor is nyögvenyelősen rágva át magukat kötelezettségeiken, és utoljára akkor élvezték a történetek fantázia-megindító hatását, mikor édesanyjuk olvasott fel nekik elalvás előtt?…

Az utolsó kérdés: „van-e üzenetük a történelmi regényeknek a mai ember számára”? Nos, ez az a kérdés, amihez a legelvontabb „tudás”, kialakult világszemlélet szükséges. Megdöbbentő a rengeteg üresen hagyott hely, a gondolatokat látványosan megjelenítő fehéren hagyott papír. Sok még a „van üzenete”, „igen” és társaik szintjén álló válasz, amelyek az előbbitől nem sokban különböznek, legyen valami odaírva alapon kerültek lejegyzésre. Néhány észrevétel szerint ezek a regények segítik a tárgyalt történelmi esemény, időszak megértését, elképzelését, valamint néhányan taglalják a „regény” definícióját. Egy esetben a „bújtatott társadalomkritika” is elhangzott, ami figyelemre méltó e szellemi sivárságban.

Valóban, nagyon szegényesnek tűnnek az eddig megjelenített válaszok, gondolatok, de azt sem szabad elhallgatni, hogy a teljes vizsgált anyag között akadnak teljesen üresen hagyott lapok, az első két kérdésre odavetett semmiségeken kívül szintén üresen tátongó helyek. A külalak is nagyon jellemző, kitépett, félbetépett füzetlapok, kiíratlan íráskép.

Talán nagyon pesszimistának tűnik a látásmódom, de meg vagyok róla győződve, hogy a tapasztalataimból, valamint a kérdőív konkrét kérdéseire adott nagyon is sokatmondó válaszokból kiindulva objektíven értékelem a helyzetet.

De bízom benne, hogy az éjszakában pislákoló gyertyák fényét el fogja nyomni egy újra felkelő nap.

Vissza a tartalomjegyzékhez