BOGDÁN MELINDA: EÖTVÖS JÓZSEF KITEKINT A SVÁBHEGYI VERANDÁRÓL

Nyomtatási nézet

Bogdán Melinda PhD, múzeumigazgató, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest

Johann Caspar Bluntschli, a neves svájci államjogász és politológus 1862. augusztus 30-án néhány barátjával Bécsből Pestre utazott. Felkereste Eötvös Józsefet, akivel még korábban, Münchenben ismerkedett meg, és azóta is levelezésben álltak egymással. Az író a nyarat svábhegyi villájában töltötte. Ide kirándult Bluntschli, hogy találkozzon vele. Benyomásait két év múlva írt államjogtörténeti munkájába építette be, de későbbi emlékirataiban is megörökítette.[1]

„Eötvös báró a tudós, az író és a gyakorlati államférfiú tulajdonságait egyesíti személyében. Hazájában, Magyarországban mint volt közoktatásügyi miniszter, mint a budapesti tudományos akadémia elnöke, mint a szabadelvű nemzeti párt egyik vezére állott népe élén s mint író és gondolkodó a német állambölcsek között is kimagasodó rangot foglal el. Svábhegyi nyaralójának magaslatáról széles látókör nyílik a Duna vidékére, Budapest fővárosra, a pusztákra, a hegyekre. Érezni valamit belőle iratain.” (Acsády Ignác fordítása, 1874.)[2]

A „széles látókör” nemcsak a nyaraló fekvését jellemezte, hanem tulajdonosát is. Hogy e látókör spektruma milyen széles volt, bizonyítja ez a kiadvány is, amelyben többféle tudományág képviselői vizsgálják különböző szempontok szerint Eötvös munkásságát és személyiségét.

Jóllehet gyermekkoromat Eötvös fizikai „közelségében” töltöttem, nem is olyan messze a hajdani, ma már nyomtalanul eltűnt villától és a máig megmaradt Karthausi-laktól (ahol nem A karthausit írta),[3] a Strobl Alajos által megmintázott, 1890-ben felavatott svábhegyi mellszobortól,[4] később mégsem a genius loci vagy az irodalom, hanem a fotótörténet révén kötöttem ismeretséget vele.

Eötvös családjában két kiemelkedő fényképész is volt, Rosti Pál és Eötvös Loránd (róla Kis Domokos Dániel írt monográfiát,[5] aki más témában a jelen kiadványnak is egyik szerzője).

A „közvetítő” számomra Rosti Pál, Eötvös sógora volt, aki 1857–1858-ban beutazta Közép-Amerikát, a látottakat pedig fényképeken örökítette meg.[6] Az általa készített felvételeket öt albumba rendezte (legalábbis ma ennyit ismerünk), mindhárom nővére – így Ágnes, Eötvös felesége is – kapott egy példányt. (Rosti Ágnesét[7] ma a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat őrzi.)[8]

Rosti képei fontosak voltak a családnak, erről tanúskodik az a gesztus is, hogy Loránd jóval később, 1890 áprilisában ebből a példányból állított ki felvételeket a régi (Andrássy úti) Műcsarnokban rendezett műkedvelő fotográfiai kiállításon. A tárlatot meglátogató Ferenc József a sajtó szerint hosszabban elidőzött Rosti képei előtt.[9]

Ezek a felvételek részei voltak Eötvösék vizuális világának. Képzeletbeli utazást tehettek Humboldt nyomában, az örökkévalónak tűnő, ember nélküli tájakon – melyeket aztán a grafikusok, így Keleti (Klette) Gusztáv is, újból benépesítettek litográfiáikon vagy fametszeteiken (akkor még nem lévén más módszer a fotók nyomdai sokszorosítására).

Több generáció vizuális örökségének fontos (talán a legfontosabb) részei azonban a portrék voltak, és már a prefotografikus idők óta, hiszen az ősök – nagyszülők, szülők kisebb-nagyobb arcmásai ott foglaltak helyet az enteriőrökben. A 18. század második fele óta egyre divatosabb miniatűr arcképek mellett megjelentek, majd sokasodtak ugyanennek az intim műfajnak fotografikus darabjai is. Ezek – egyedi értékükön túl –, támpontot nyújthatnak a rokonsági kapcsolatok feltérképezéséhez is. Csak egyetlen példa a legbensőbb családi képhasználatra: a könyvkiadó Ráth Mór több, Eötvöshöz fűződő apró élményét rövid írásaiban beszélte el. Karlsbadban Eötvös boldogan mutatta meg neki első unokája, az 1869. március 2-án született Návay Tamás – minden bizonnyal tárcában hordozható, vizitkártya formátumú – portréját.[10] „Ragyogó arccal mutatta első unokájának arcképét, mondván, hogy unokájának születése volt talán életében az egyetlen öröm, melyet nem szenvedések árán vásárolt meg. »A vőm már meg is vette a mezőhegyesi kancát, melynek csikaján a kis Návay egykor lovagolni fog; talán jobb ajándék is – végzé mosolyogva –, mint amit én szántam neki egykori ajándékul: Goethe összes munkáinak díszkiadása.«”[11]

Eötvös íróasztalán két bekeretezett fénykép, egy kabinet- és egy vizitkártya formátumú állott – ezt Madarász Viktor festményéről ismerjük.[12] Az első egy profilból ábrázolt női félalak (nem lehet eldönteni, hogy a feleség, Rosty Ágnes, vagy a kedvenc, legidősebb leány, Ilona, akinek házasságkötése utáni eltávozása a szülői háztól apját nagyon megviselte).[13] A másikat egyértelműen a fiatal Loránddal tudjuk azonosítani, aki szintén sokáig távol volt, 1867 és 1870 között a heidelbergi és a königsbergi egyetemen tanult.[14]

Madarásznak ez az 1874-ben, immár nem az élő modellről, hanem fényképekről készült, nagyméretű, egész alakos, ülő portréja, amely Eötvöst dolgozószobájában ábrázolja, még egy érdekes, a privát képhasználathoz kapcsolódó kérdést tartogat. Devescovi Balázs írja, hogy Eötvös pesti lakásának berendezéséről szinte semmit nem tudni, a fentebb idézett Ráth Mór említi, hogy a dolgozószoba „egyedüli dísze Goethe nagy arcképe” volt.[15] Mivel Eötvös nemcsak nagy tisztelője, hanem fordítója is volt a német költőfejedelemnek, egyáltalán nem kizárható egy Goethe-portré megléte. Ám Madarász festményén az egyetlen, a dolgozószoba falán függő nagy kép George Washingtont ábrázolja, (amint azt Keleti Gusztáv egykorú, és túlzóan negatív kritikája is nyilvánvalóvá tette).[16] Még az is pontosan meghatározható, hogy a Gilbert Stuart által 1796-ban festett képről, az egykori tulajdonos nyomán „Lansdowne-típusúnak” nevezett portréról James Heath által 1800-ban készített rézmetszettel állunk szemben.[17] Itt két dologra érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt ismeretes, hogy Eötvös milyen nagyra tartotta Washingtont, aki „erénye és bölcsessége által a legnagyobb és legboldogabb szabad államnak lőn alapítója, melyet eddigelé látott a világ.”[18] Már csak ezért is akasztathatta képmását az íróasztala fölé. Másrészt Madarász ezzel a képi utalással nem az írót, hanem az államférfit kívánta ábrázolni. (Az asztalon álló fényképekkel viszont, ahogy Keleti írta, a családapát).[19] Nincs rá terjedelmi lehetőség, hogy kitérjek a portréfestészeten belüli kép-a-képben típusra.[20] Itt csak megemlítem, hogy sok esetben az arckép hátterébe egy olyan másik képi utalás kerül, amelyik az ábrázolt ideáljaira, mentalitására, politikai nézeteire, stb. mutat.[21]

Nem oszthatom tehát Rózsa György véleményét, aki szerint Madarász kénytelen volt engedményeket tenni a megrendelőknek, de „a kellékekkel zsúfolt háttér előtt mégis sikerült megragadnia az ábrázolt egyéniségét.”[22] A „kellékek” éppen olyan ikonográfiai attribútumoknak bizonyultak, mint az évszázadokkal korábbi alkotásokon.

A családi képhasználaton túl volt Eötvösnek egy másik, grafikus és fotografikus arca is. Ez a kategória a „külső használatot”, a nagyközönség igényeit szolgálta, részint Eötvös-művek előzékképeként, részint önállóan forgalmazott grafikai lapként (ezek némelyike ugyancsak fotográfia után készült). A vizitkártya formájú fotográfia hamar népszerűvé válva valóságos gyűjtői lázat indított, a fényképészeknél vásárolták és odahaza albumokba rendezték; a polgári otthonok szinte nélkülözhetetlen kellékeinek számítottak.

Az Eötvöst ábrázoló eredeti fotográfiákkal a pannonhalmi főapátsági fotótárban foglalkoztam először. Képmásának jelenléte ebben a szerzetesi fotókollekcióban nem nevezhető váratlannak, hiszen a Szent Márton hegyének Pannonhalma nevet adó Kazinczy a mindössze 14 éves Eötvös Józsefnek ajánlotta Út Pannonhalmára (…) című művét, amely halála előtt alig négy hónappal jelent meg:

„Nevekedjél, kedves ifjú, ’s légy a’ kit várunk. És ha majd felhágsz a’ hová érdemeid ragadozni fognak, emlékezzél barátodra. De emlékezzél, hogy csak a’ tiszta ragyog.”[23]

Itt, Pannonhalmán vehettem kézbe a Schrecker Ignác által 1865-ben készített Magyar akadémiai albumot, egyik lapján, az elnökséget ábrázoló tablón a Kazinczy óhajának megfelelően „felnevekedett” Eötvös fényképével. Az élelmes fotográfus azonban ugyanezeket a felvételeket nemcsak a tudós társaság akkori teljes tagságát egybegyűjtő, és igen korlátozott számban készült drága albumba szánta, hanem vizitkártya formájában sokszorozta a publikum számára.

Az OPKM több egykorú Eötvös-fényképet őriz, így az említett Schrecker-féle felvételt is.[24] Számomra azonban a legérdekesebb az a kissé rejtélyes fotó, amely az írót profilból, köpenybe burkolódzva ábrázolja. Sem a fotográfust, sem a készítés pontos idejét nem ismerjük. A csinos kis állítható keretbe foglalt arcképet múzeumunk 1970-ben vásárolta Návay Ilonától, Eötvös Ilona unokájától, Eötvös József dédunokájától.[25] Az ő közlése szerint a felvétel 1850 körül készült. Tudomásom szerint eddig senki nem próbálta közelebbről meghatározni. A kép korábban Ferenczi Zoltán Eötvös-életrajzában (1903),[26] majd Devescovi Balázs monográfiájában (2007) szerepelt. (Nemes másolatát Vékás Magdolna készítette el 2009-ben, ez ma Ercsiben, az Eötvös József Emlékházban látható.) Ha pontos a leszármazott által hagyományozott dátum, a fénykép az emigrációban készült. (Eötvös 1848 októberétől 1850 novemberéig hol Münchenben, hol Salzburgban, hol német rokonainak birtokán tartózkodott, de zürichi utazást is tett.)[27] Fényirdákkal ebben az időben elsősorban a bajor főváros rendelkezett. Az első műtermet 1845-ben Alois Löcherer (1815–1862) nyitotta meg. Portréinak nemcsak technikai színvonala, hanem kompozíciója is jobb volt az átlagosnál. Az akkor még ritkább, profilból felvett arc mellett a köpönyegként alkalmazott drapéria is szerepelt eszköztárában.[28] Ha mindez összecseng – hangsúlyozom a feltételes módot, amíg nincs közvetlen bizonyítékom –, akkor egy komoly fotótörténeti dokumentummal gazdagodhatunk. Nehezíti a megoldást, hogy a papírképet valamikor még a 19. században, vagy esetleg a századfordulón igen erősen retusálták. (A Ferenczi-féle életrajzban megjelent reprodukción jól láthatóak ezek a retusecsetvonások.) A fényképpel kapcsolatban nemcsak további kutatásokat kell folytatnom, hanem szükség lesz egy alapos fotótechnikai vizsgálatra is.

Eötvös arcképeit nemcsak fotográfiákon, illetve korábban a hagyományos grafikákon (litográfia, réz- és acélmetszet), hanem a 20. század elején heliogravür technikával is sokszorozták. (Ez olyan mélynyomás, amelyet rézlemezre vitt fényképes reprodukcióról készítettek.) Ez a „képtermelés” már nemcsak a 19. századi arcképgyűjtési divatot, hanem a hivatali képhasználatot is kielégítette. Itt kapcsolódik Eötvös „hivatali képmása” az iskolatörténethez. A kultuszminiszter rézlemezről nyomott portréja ugyanis 1913-ban, születésének centenáriumán fontos kereskedelmi cikk lett. Több újságban, így a Néptanítók Lapjában is hirdetés jelent meg:

„Az Eötvös-kultusz ápolásában tanítóságunk hazafias érzelme nyilatkozik meg és ebben igen nagy és értékes erőt bírunk népoktatásunk nemzeti irányú fejlődése tekintetében. Ily iskolai ünnepély külső díszéhez hozzátartozik az ünnepelt arcképe. Magyarország első közoktatási miniszterének a megszólalásig hű, szép kivitelű réznyomatú arcképét 42 x 38 cm képnagyságban a Lampel Róbert-féle könyvkereskedés (VI., Andrássy-út 21.) adta ki.”[29]

A konkurencia sem késlekedett: a Könyves Kálmán Társulat a Magyar Tudományos Akadémián lévő portrét reprodukálta, és azt dobta piacra. (A Lampel kiadót a pedagógustársadalom lapja azért részesítette előnyben, mert annak külön tanszerrészlege volt.) Ennek ellenére az arckép nem fogyhatott a kívánt mértékben, mert 1914-ben még folyton hirdették, a világháború második évében pedig jó részét a kultuszminisztérium felvásárolta és ajándékként küldte meg a középiskoláknak.[30]

Ez a gesztus nem az író, nem a bölcselő, hanem kizárólag a miniszter (vagyis az államhatalom képviselője) emlékének szólt. Némelyik iskolaigazgató valóságos miniszteri ősgalériával tapétázta ki irodáját. 1903-ban például a segesvári polgári leányiskola igazgatói szobájának falán Ferenc Józsefen kívül ott függött valamennyi addig működött kultuszminiszter is. A tanárinak viszont már csak az államtitkár jutott (az egyébként nagyon kiváló Molnár Viktor, az Uránia alapítója).[31] Az iskolák többségében az osztályokban ekkoriban még nem voltak keretezett hivatalos portrék, éppen a drágaságuk miatt. (A Lampel Róbert > Wodianer Fülöp és Fiai < Császári és Királyi Könyvkereskedése 1914-es hirdetése szerint az uralkodó képmása volt a legdrágább – így diktálta ezt a lojalitás.)[32]

Nem valószínű, hogy a mélyérzésű és érzékeny író túlságosan örült volna a miniszternek szóló (tegyük hozzá: posthumus) dicsőségnek. Számára – irodalmi alkotásain kívül – az ércnél maradandóbb monumentum a népiskolai oktatás kodifikálása volt.

Hogy a svábhegyi ablakán kitekintő Eötvös mi mindent látott a főváros, a puszták és a hegyek díszlete előtt és mögött, nem maradt rejtve a tudomány előtt. Az is komoly kutatások témája, hogy az író-miniszter-gondolkodó milyen befolyást gyakorolt kortársaira és utódaira. Eötvös széles látókörét, sokoldalúságát Lázár Béla 1914-ben „egy holland gyémántcsiszoló kezéből fürösztve, minden lapjáról csodás színeket ragyogtat fel.”[33] (A szerénységéről közismert Eötvös minden bizonnyal elhárította volna magától ezt a költői képet.) Arról kevesebb az adatunk, hogy mit jelentett a későbbi korok pedagógusai számára. Tankerületi főigazgatók, szakfelügyelők, iskolaigazgatók gyakorta megidézték szónoklataikban. „Eötvös népoktatási alaptörvénye nyomában művelődésünk mindinkább magasabbra emelkedik” – állapította meg jóleső érzéssel az Eötvös-alap elnöke.[34] Ha gyengébben is, de más hangot is lehetett hallani, például Gárdonyi Gézáét, aki ugyan nem mondta ki a miniszter nevét, de keményen bírálta az 1868-as törvénnyel létrehozott népiskolai rendszert, illetőleg az azt működtető hivatalnokokat; rossz tapasztalatait saját falusi tanítósága idején szerezte. („Hanem azután az 1868-iki törvények belerontottak a mi iskolánkba is. […] kezdetben különösen szigorúan kívánták, hogy amiket Pesten kieszeltek, azoknak mi pontos végrehajtójává váljunk.”)[35] A többség továbbra is kitartott az oktatásügy sikertörténete mellett, megalkotóját pedig emberfeletti hérosszá növelte. Örökségéről beszélve a túlzásos közhelyektől sem riadt vissza: „Emlékoszlopa (…) Eötvös gránitba vésett arcképe gyanánt sugárzik felénk.”[36] Eötvös valódi arca – ebben a társadalmi, „verbális-vizuális képhasználatban” – kezdett lassan megkopni.

Nemrég egy régi iskolai fogalmazásfüzetre bukkantam. Egy kisgimnazista diák 1936-ban házi feladatul kapta, hogy írjon dolgozatot A falu jegyzője főbb szereplőinek sorsáról. Szerinte Eötvös „helyesen oldotta meg” a regény legtöbb hősének életpályáját, kivéve Nyúzót, aki a hivatalvesztésnél sokkal súlyosabb büntetést érdemelt volna. Ám a dolgozatíró a befejezésben kifakadt: „Tehát Eötvös munkája nagyjából jól fejeződik be. Kár, hogy annyi elmélkedéssel, unalmas leírással van tele. Ezek nélkül nagyon szép könyv lenne. De így nehezen élvezhető.”[37]

Csak remélni tudjuk, hogy később mégiscsak megkedvelte Eötvöst.

A mostani kiadvány szerzőit nemcsak az a szándék vezeti, hogy megkedveltessék, hanem az is, hogy ismét előtűnjön a valódi Eötvös-kép.

Források és irodalom

Apró vonások b. Eötvös életéből. Magyarország és a Nagyvilág. 7. 7. (1871. február 12.) 77.

Az aradi [1916] királyi főgimnáziumnak az 1915–1916. iskolai évről szóló értesítője. Közzéteszi Burián János igazgató. Arad, Arad és Vidéke Ny. 1916.

B. Eötvös József arcképe. Néptanítók Lapja. 46. 36. (1913. szeptember 4.) 35.

Bényei Miklós (1971): Eötvös József jogi és államtudományi műveltségének forrásai. Gazdaság- és Jogtudomány. 5. 1–2. 323–355.

Bluntschli, J[ohann] C[aspar] (1876): Az általános államjog és a politika története. A tizenhatodik század óta a jelenkorig. Az MTA megbízásából ford. Acsády Ignác. 2. k. Budapest, MTA. http://real-eod.mtak.hu/3333/2/MTA_Konyvek_NC102245_2_000809099.pdf [Az eredeti mű: Bluntschli (1864).]

Bluntschli, Johann Caspar (1884): Denkwürdiges aus meinem Leben. Durchgesehen und veröffentlicht v. Rudolf Seyerlen. Nördlingen, C. H. Beck.

Bluntschli, Johann Caspar (1864):Geschichte des allgemeinen Statsrechts und der Politik: seit dem sechzehnten Jahrhundert bis zur Gegenwart. München, Cotta.

Chastel, André (1984): Fabulák, formák, figurák. Válogatott tanulmányok. Ford. Görög Lívia. Budapest, Gondolat Kiadó.

Deák Ágnes (1991): Eötvös József és Johann Kaspar Bluntschli levélváltása (1856–1867). Irodalomtörténeti Közlemények. 95. 5–6. 654–660. http://epa.oszk.hu/00000/00001/00366/pdf/itk_EPA00001_1991_05-06_654-660.pdf

Devescovi Balázs (2017): Eötvös József svábhegyi nyaralóhelye: az Eötvös-villa és a Karthausi-lak. Századok. 151. 2. 387–406. https://epa.oszk.hu/03300/03328/00023/pdf/EPA03328_szazadok_2017_02_387-406.pdf

Devescovi Balázs (2015): Anekdoták és apróságok Eötvös Józsefről. Századok. 149. 3. 664–695. http://epa.oszk.hu/03300/03328/00015/pdf/EPA03328_szazadok_2015-3_661-695.pdf

Devescovi Balázs (2007): Eötvös József. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Eötvös [1890] szobra a Svábhegyen. Pesti Hírlap. 12. 184. (1890. július 7.) 2–3.

Ferenczi Zoltán (1903): Báró Eötvös József 1813–1871. Budapest, Magyar Történelmi Társulat. (Magyar Történelmi Életrajzok) [Arcanum CD-ROM kiadása: https://mek.oszk.hu/05700/05708/html/]

Fisli Éva – Lengyel Beatrix (szerk., 2021): Rosti. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum.

Gárdonyi Géza (1957): A lámpás. Regény. Bukarest, Irodalmi és Művészeti Kiadó. https://mek.oszk.hu/06900/06982/06982.pdf

Gángó Gábor (2000): Joseph Freiherr Eötvös in Bayern, Oktober 1848. – Dezember 1850. In: Adriányi, Gabriel – Glassl, Horts – Völkl, Ekkehardt (Hrsg., 2000): Ungarn-Jahrbuch. München, Verlag Ungarische Institut. 24. k. 1998/1999. 205–222. https://epa.oszk.hu/01500/01536/00024/pdf/UJ_1998_1999_205-222.pdf

Gilicze János (2006): A földeáki Návay család története. Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága, Tiszántúli Történész Társaság (Régi magyar családok 5.) https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_HAJB_Saa_20_Rmcs_05/?pg=0&layout=s

Kazinczy’ [1831] útja Pannonhalmára, Esztergomba, Váczra. Pest, Landerer Ny. 1831. April 30. https://adt.arcanum.com/hu/view/Books_19_IrodalomIrodalomtortenet_1125_Kazinczy_utja_Pannonhalmara_1283/?pg=0&layout=s

Keleti Gusztáv (1874): Képzőművészeti szemle. Budapesti Szemle. 5. 10. 427–446.

A király [1890] a fotográfiái kiállításon. Budapesti Hírlap. 10. 162. (1890. június 14.) 3.

Kis Domokos Dániel (2001): Báró Eötvös Loránd, a tudós fotográfus. Budapest – Piliscsaba, Magyar Állami Eötvös Loránd Geofizikai Intézet, Magyar Tudománytörténeti Intézet.

Lázár Béla (1914): Br. Eötvös József művészetpolitikája. Művészet. 13. 1. 12–27.

Merényi-Metzger Gábor (2015): Báró Eötvös József és családjára vonatkozó anyakönyvi bejegyzések. Fons. 22. 2. 285–312. https://epa.oszk.hu/03300/03304/00070/pdf/EPA03304_fons_2015_02.pdf

Néptanítók Lapja. 47. 1. (1914) 30. https://adt.arcanum.com/hu/view/NeptanitokLapja_1914/?pg=41&layout=s

Rákos István (1936): Eötvösünk. Néptanítók Lapja. 69. 4. 119.

Rosti Pál (1992): Úti emlékezetek Amerikából. [Hasonmás kiadás] Kincses Károly: Rosti Pál 1830–1874. Kecskemét – Budapest, Magyar Fotográfiai Múzeum, Balassi Kiadó.

Rózsa György (1982): A Magyar Tudományos Akadémia palotája. Budapest, MTA Könyvtára.

A segesvári [1904] m. kir. állami polgári leányiskola értesítője az 1903–1904. iskolai év végén az új iskolai épület felavató ünnepségének leírásával. Szerk. Gyöngyössy István igazgató. Segesvár, Michailovits József ny., 1904.

Szabó Júlia – Majoros Valéria (szerk., 1993): A Magyar Tudományos Akadémia és a művészetek a XIX. században. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutató­intézet

Szerb Antal (1997): Magyar irodalomtörténet. (11. kiad.) Budapest, Magvető Kiadó.

Wirgau, Jessica (2007): „To counterfeit the soul”. Portraiture at historic Smithfield. The Smithfield Review. 11. 29–47. https://vtechworks.lib.vt.edu/bitstream/handle/10919/88139/SR_v11_wirgau.pdf?sequence=1&isAllowed=y

József Eötvös’ life and personality are examined by his photos. In this study, a detail of the visual world of this far-sighted writer and statesman is presented. Also examples are provided of his private and official image use. In his family, photography played an important role. His brother-in-law, Pál Rosti made large-scale recordings in Central America (Mexico, Cuba) in 1857–1858, and arranged these into albums, which he donated partly to his sisters, partly to the Hungarian National Museum and Alexander von Humboldt. His son, Loránd Eötvös, documented not only his physical research and mountaineering with his stereo camera, but also played an important role in the Hungarian amateur photography movement.

By the use of private portrait photographs, it can be examined, how strong József Eötvös was attached to his family. On the other hand, photos of him, introduced his face to a wider readership, and served as a model for the painters, who captured his physiognomy. In the collection of the National Educational Library and Museum, there are several valuable contemporary photos of him, one of them was probably made during his emigration in 1850. As a Minister of Religion and Public Education, he legislated the National Schools Act in 1868, which made elementary school education compulsory. To commemorate this, a portrait was made for the 100th anniversary of his birth (1913), which was sent to Hungarian schools in the form of a purchase and then a state gift. His portrait was no longer a real cult object by then, but rather a means of official image use.

Vissza a tartalomjegyzékhez