Honffy Pál: Médiumok, (mé)diákok

Nyomtatási nézet

Előadás a HUNRA pápai konferenciáján, 2000. április 29-én

Közismert dolog, hogy az emberiség történetében négy nagy kommunikációs váltás, változás – ha úgy tetszik: forradalom – következett be. Ezúttal talán joggal beszélhetünk fejlődési fokozatokról is, bár e kifejezéssel mindig csínján kell bánnunk. Az első nagy változás a tagolt hangos beszéd fokozatos és hosszú időszakaszra nyúló kialakulása. Ennek előtte is létezett nyilván kommunikáció – artikulátlan hangadás, gesztusok, mimika vagy akár közvetlen testi érintkezés formájában. A következő grádics: az írás megszületése, a harmadik: a könyvnyomtatás föltalálása, végül a negyedik és eleddig utolsó: az elektronikus közleménytovábbítás megannyi formájának létrejötte – a telefontól a rádión és a televízión át az internetig.

Ha végigtekintünk e történeti sorozaton, az első tanulság, amit levonhatunk, hogy a kommunikáció egyik új technikája sem törölte el, tette fölöslegessé a korábbiakat. Az írás megjelenése után is megmaradt a közvetlen nyelvi érintkezés, vagyis a hangadásos beszéd; a könyvnyomtatás sem vette át mindenestül a kézzel írás szerepét, s minden jel arra mutat, hogy az elektronikus úton terjedő közlemények sem szorítják ki a nyomtatott információt, de még a szépirodalmat sem. Csak egyes funkciók alakultak és helyeződtek át, a szerepek változtak meg. (Érdekes jelenség, hogy a tévéhíradók nyomán eltűnt a mozikban vetített filmhíradó, de nem szűntek meg az újságok.)

A második tanulság levonásához már némi történeti bizonyítás szükségeltetik. Tételünket fogalmazzuk meg előre: minden új kommunikációs eszköz megjelenése bizonyos sokkhatással is együtt járt. Hogy a beszéd hogyan, milyen feltételek között született, ezt közvetlenül ma már nem tanulmányozhatjuk, hiszen Földünk valamennyi lakója eljutott a tagolt nyelvi érintkezés fokára. Arra is csak hipotéziseket fogalmazhatunk meg, hogy mi volt a fő elősegítője, motorja, netán kiváltója e fejlődésnek. Vagy többes számban: mik voltak az elősegítői? A marxista-engelsista elmélet a közös munkát tartotta a legfontosabb tényezőnek, mások – ugyanilyen joggal – hivatkoznak az érzelmek művészetet előző spontán kifejezésére (bölcsődalok, dúdolók, örömrikkantások) vagy a rituális tevékenységekre. Bizonyos azonban, hogy a már nyelvvel bíró emberi közösségekre sokkhatást gyakorolnak azok az esetek, amikor hozzájuk hasonló olyan emberi lényekkel akadnak össze, akik látszatra beszélnek ugyan, mégsem értik a hangadásukat. Ezeket értelmetlenül hablatyoló tehát alsóbbrendű vagy éppenséggel néma lényeknek tartották (l. a görög barbár vagy az orosz nyemec szót). Az ilyen jelenség mitikus ősképe a Bibliában a bábeli torony építése. Az elmondottaknál fogva még Arisztotelész is úgy véli, hogy a barbárok és a rabszolgák alkalmatlanok az erényre, politikai-társadalmi kötelékek kialakítására. S talán nem fölösleges itt Nádas Péter aforizmájára emlékeztetnünk: „Nincsen szó, mely a közös csöndnél hatalmasabb.”

Minden nyelvi megnyilatkozás állandó kínos élménye a közvetettség: a kimondott szó sohasem fedi teljesen a gondolatot, a kifejezendő lelki tartalmat, hiszen az egyéni és konkrét tartalmak kifejezésére általános és elvont nyelvi eszközöket alkalmazunk. Az írás még tetézi ezt a közvetettséget.
Goethe mondja: „A betű jeles dolog, elégtelen viszont a hangok kifejezéséhez; a hangokat nem nélkülözhetjük, mégsem alkalmasak megközelítőleg sem a tulajdonképpeni értelem megszólaltatására…” Ebből a kettős közvetettségből fakad, hogy az írásnak kezdetben – sőt még a középkorban is – volt valami hivatalos jellege. Az írás szent. Kevesen közelíthetnek hozzá, még aki olvasni tud, rendszerint az sem képes a betűvetésre. Az írással találkozni: félelmet keltő. Egyáltalán nem oly hétköznapi, mint a hangos beszéd.

Platón az utóbbit egyenesen fölébe emeli az írásnak. A Phaidroszban meséli el azt az esetet, amikor Teuth, az írás föltalálója bemutatja új tudományát Thamusnak, Egyiptom királyának. A király így szól a feltalálóhoz: „Ó, te ezermester Teuth, az egyik abban kiváló, hogy feltalálta a művészeteket, a másik viszont meg tudja ítélni, mennyiben járnak kárral és haszonnal azok számára, akik majd használják őket. Így most te is, mint az írás atyja, jóindulatból éppen az ellenkezőjét mondtad, mint ami a valódi hatás. Mert éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek.” Az igazi tanítás tehát: a szóbeli átadás, az élő hagyomány. Így kerül ellentétbe egymással a szerves folyamatosság, a hagyomány a mesterségen alapuló, s ezért mesterkélt és közvetett tudással.

A kommunikáció fejlődésének következő fokozata, a könyvnyomtatás elterjedése is ébresztett súlyos fenntartásokat. Egy mai informatikus, Szekfü András így képzeli vissza magát a késő középkorba: „Képzeljük el, hogy a középkor végén élünk, és még nem találtuk fel a könyvnyomtatást. Mint a kultúra iránt elkötelezett értelmiségiek, gyakran tűnődünk a könyv jövőjén. Egyszer csak kezünkbe kerül egy prognosztikai tanulmány, melynek szerzője beszámol Gutenberg nyomdájáról, ahol már készül a nyomtatott Biblia. Reményekkel és aggodalmakkal olvassuk a hírt. Nem fog-e zuhanásszerűen csökkenni az írott kultúra eddigi magas színvonala? Eddig csak a legértékesebb műveket másolták le, egy-egy szerzetes éveken át tartó munkájával. Mi lesz, ha minden vulgáris iromány sok száz példányban terjedhet? Eddig csak néhány példányban létező kódexek használatához olykor egy másik városba is el kellett utazni. Ezentúl papucsban is olvashatunk könyvet? Nem fog-e a könyv hatására csökkenni a templomba járás gyakorisága? Fog-e könyvolvasó zarándoklatra, keresztes háborúba indulni, vagy ki sem mozdul otthonából? Mi lesz, ha a nyomdák egyszerűek és olcsók lesznek, és titokban a tiltott műveket is kinyomtatják? Egyáltalán, hogyan lesz képes valaki válogatni, ha nemcsak 100–200, hanem 100 000–200 000 mű közül választhat?” (Szekfü András: A tömegkommunikáció új útjai. Kossuth Kk., 1984. 102. old.)

S hogy ezek az aggályok nemcsak egy korunkból visszatekintő tudósi képzelet agyrémei, azt bizonyítja számos valódi régebbi megnyilatkozás. Neumer Katalin Gondolkodás, beszéd, írás című könyvében olvasom, hogy Giambattista Vico olasz tudós és filozófus egy egész értekezést szentel ama káros hatások kimutatásának, amelyeket a könyvnyomtatás feltalálása gyakorolt a művelődésre. Johann Gottfried Herder a XVIII. század második felében ugyancsak arról panaszkodik, hogy az olvasókon „könyvőrület” hatalmasodott el: válogatás nélkül habzsolják egyik könyvet a másik után, anélkül, hogy megemésztenék az olvasottakat. A könyvnyomtatás révén megnövekedett olvasóközönség vegyessé és csaknem áttekinthetetlenné vált; míg korábban „egyik vagy másik írást egyik vagy másik szem elől el lehetett rejteni”, most nincsenek „többé titkos szavak és jelek”. Úgy gondolja Herder, hogy a gyors és felszínes olvasásában szétszórjuk magunkat. Még írni is azokban az időkben írtak a legjobban, amikor „sokat hallgattak, meséltek, és keveset olvastak”. (Forrásom Neumer Katalin említett könyve.)

Nem ismerősek-e ezek a vádak? Hasonlóakat kortársaink is gyakran hangoztatnak – de most már az elektronikus médiával – vagy médiákkal – szemben. Nos, itt már az elnevezés is bonyodalmat okoz. A média szó ugyanis a latin medium semleges főnév többes nominativusi alakja. A szó eredeti jelentése: közép; átvitt értelemben pedig: nyilvánosság, közös ügy, közérdek. A médiumot fordíthatjuk tehát közegnek, közvetítő eszköznek is.

Ma már azonban egyre gyakrabban helyettesíti a közbeszédben, sőt írott szövegekben is a média az eredeti egyes számú formát, a médiumot. A többes számú alaknak egyes számú jelentésben való alkalmazása természetesen szabálytalan, ám korántsem példa nélkül álló. A Biblia szó a görög biblosz többes számú alakja, mi mégis egyedi műcsoportot jelölünk meg általa. „Kérsz egy kekszet”? – kínáljuk vendégünket, holott a keksz is az angol cake szó többes számú alakja. Az átvitelt mindkét esetben megkönnyítette két tényező: egyrészt az alapszó gyűjtőnévi jellege (a Biblia éppúgy írások gyűjteménye, mint ahogy a keksz is aprósütemények halmaza), másrészt az, hogy a magyar nyelvérzék nem fogékony az idegen nyelvbeli többes számra. A média is közvetítő eszközök egész csoportját foglalja össze, s ugyancsak idegen (latin) eredetű. S bár a használat sohasem igazolhat és tehet szabályossá egy kifejezésmódot, mégis megemlítjük, hogy ma már szakkönyvben is előfordul a két alak egymás mellett élése – ugyanazon fogalom megjelölésére. (L.: Csúri Ákos – Illich Lajos: Gutenbergtől Spielbergig.) Hozzunk ellenpéldákat! Szinte elképzelhetetlenek az ilyen mondatok: „A média hírt adtak róla”; „A média többször foglakoztak ezzel a kérdéssel.” Vagyis: a média alany után nem állhat többes számú állítmány. Véleményem szerint a keveredés meg a bizonytalanság több bajt okoz, mint a tudákos ragaszkodás a szabályos latin alakokhoz. Ezek után azt is megkockáztathatjuk, hogy a médiák alak sem ugyanolyan kirívó képtelenség, túljelölés, mint az urakok vagy korpákok tréfás több-többese.

Ideje azonban most már visszatérnünk eredeti gondolatösvényünkre! Azt mondottuk, hogy a nyomtatott könyvekkel szemben egykor hangoztatott vádak nagyjából megegyeznek azokkal a fenntartásokkal, amelyek manapság a médiával kapcsolatban is elhangzanak. Hogy felületességre nevel, kiszolgálja a tömegízlést, bűnös gondolatokra és tettekre csábít, ellene dolgozik a gondolkodásnak. Mielőtt azonban a pusztába kiáltanánk legújabb kori átkainkat, vizsgáljuk meg, nem rejlik-e az elektromos médiumokban, közülük is elsősorban a mozgó képekkel dolgozó közvetítőeszközökben (moziban, televízióban, internetben) valamelyes embergyarapító lehetőség! S ne is az információtöbblet oly kézenfekvő érvére hivatkozzunk, hanem induljunk ki az eszközök legbenső sajátosságaiból! Vessük össze ezek hatásmódját a könyvekével!

Amikor olvasunk, mi kerül a szemünk elé? Hamletet idézve: „Szó, szó, szó!” Vagyis: elvont, általános fogalomjelölések, s azok is írásban. A közvetítettség tehát kettős. Méghozzá főként a szépirodalom olvasásakor, amikor érzékletes képek szavakba dermedve lépnek elénk. Nekünk, olvasóknak kell a fordítást elvégeznünk. Roman Ingarden fenomenalista lengyel filozófus, amikor az irodalmi alkotás rétegeit elemzi, beszél az ábrázolt tárgyiasságok meghatározatlan helyeiről. Azt mondja: „Ha egy individuális tárgyat 'embernek' nevezünk, s ezzel a megnevezéssel fejezzük ki és emberként határozzuk meg, akkor ezzel még nem határoztuk meg pozitíve és egyértelműen valamennyi (végtelen számú) tulajdonságát. Legtöbbjüket csak valamilyen lehetséges (de meghatározott típusú) határozmányként gondoljuk hozzá az explicit módon megadott határozmányokhoz…, 'miségük' tekintetében azonban nincsenek egyértelműen meghatározva… S mivel a tárgyat formája tekintetében mégis konkrét egységként gondoljuk el, mely végtelen számú, egymással összeforrott határozmányt foglal magában, intencionálisan épp ezáltal konstituálódik tárgyként, 'meghatározatlan helyek' lépnek fel benne. Ezeket a meghatározatlan helyeket elvileg lehetetlen teljesen megszüntetni a nominális kifejezés tartalmának véges bővítésével. Ha a puszta 'ember' helyett azt mondjuk, hogy 'idős, tapasztalt ember', akkor a jelzői kifejezések hozzáfűzésével megszüntettünk ugyan néhány meghatározatlan helyet, de még mindig végtelen sok marad, melyeket csak határozmányok végtelen sora tüntetne el.” (Roman Ingarden: Az irodalmi műalkotás. Ford.: Bonyhai Gábor. Gondolat 1977. A kiemelések az eredetiben.) Egy kortárs filozófus-irodalomtudós, Wolfgang Iser is „a műbe épített olvasó”-ról beszél, hiszen a szövegnek lehetővé kell tennie, hogy az olvasó maga töltse ki a szöveg üres helyeit.

Ennélfogva képzeletünknek mindig megmarad egy szabad játéktere, s ahányan csak olvassuk a könyvet, mindannyiunknak más-más belső elképzelése támad a helyszínről, a szereplőkről. Ha elolvassuk például Flaubert Salambójának első fejezetét, ott igen pontos és érzékletes leírást kapunk Hamilcar kertjéről. De ha egy olvasói csoporttal térképet rajzoltatnánk a helyszínről, minden egyes térkép másképpen tájolná, más arányokban képezné le a helyszínt. Azt gondolhatnánk hát, hogy ennélfogva sokkal magasabb rendű tevékenység az olvasás, mint a mozgó képek követése.

A moziban vagy a monitor előtt ülve ugyanis minden jelenséget részletesen bemutatnak, az eseményeket, a tárgyakat közvetlenül szemlélhetjük. Úgy tűnik: nincs szükség a belső fantázia tárgyiasító, képeket fölidéző munkájára. Szükség van azonban másfajta – mondhatnánk: fordított irányú – szellemi erőfeszítésre! Már maga az is, hogy egy vetített komplex képből, a végtelen számú látott „határozmányból” kiválogassuk azokat, amelyek számunkra fontos információt tartalmaznak, lényeglátást, elvonatkoztató képességet kíván meg. De megsokszorozódik gondolkodásunk igénybevétele, ha a képek pillanatról pillanatra változnak (vagyis mozgó képeket, sőt: mozgóképeket figyelünk), s különösen ha a mozgó és változó képekhez hang is társul.

Mindez hasonlít az életben felénk áramló benyomásokhoz, azok észleléséhez és tudati feldolgozásához. Ezért az a csalóka hiedelem éled bennünk, hogy a mozgóképek természetes felfogását nem szükséges sem tanulnunk, sem gyakorolnunk és finomítanunk, sem elmélyítenünk. Hiszen már az óvodás gyerekek is el tudják mondani, mit látnak a televízióban! E tévhit nyomán aztán a gyerekek többsége meg is marad az óvodás tévénézők szintjén. De még a felnőttek egy része is !

Nem térek ki itt és most arra, hogy milyen követelményeket támaszt a mozgóképek helyes értelmezése. Nem szólok sem a mozgóképek lényegi sajátosságairól, sem bonyolult és összetett kódrendszeréről, hiszen ezek már szakkérdések. A megvilágító erejű példákat is mellőzöm. Csak arra szeretnék rámutatni, hogy a mozgóképekről, sőt hangos mozgóképekről származó érzéki benyomások az elvonatkoztatás lépcsőfokain át gondolatokká transzformálhatók, ha megvan a nézőben a készség és tudás erre a szünet nélküli absztrakciós műveletre. Itt egy ellenkező irányú szellemi munkát végzünk, mint olvasás közben. Ott a fogalmi jeleket konkretizáljuk. Itt a konkrét jelzéseket emeljük általánosabb szintre. A végeredményt nem is mindig formáljuk szavakká, ítéletekké, bár ezt is gyakorta megtesszük. A tanulságokhoz azonban eljuthatunk kimondott szavak nélkül is. Annál is inkább, mert a végkövetkeztetés sohasem pusztán elméleti, mindig megőriz valamit az érzéki tapasztalat, az élmény színes életteliségéből. Sőt, éppen a nagyfokú valószerűség és életközvetlenség az, ami a szó szoros értelmében mélyen lelkünkbe nyomja és hosszú időre feledhetetlenné teszi a hatást. Ezért a mozgókép igen erőteljesen mozgatja meg benső világunkat, primer reakciókat vált ki, és könnyen beleépül saját életünkbe. Ez az életközelség a forrása mindenféle mozgókép mással nem is pótolható felrázó erejének, de veszélyeinek is.

A vázolt folyamat működtetésére az iskolának kellene megtanítani a médiával élő – sokan úgy vélik: médiával fertőzött – diákokat. (És itt lépnek elő a „médiákok”!) Az iskola azonban mindmáig alig mozdult el a korkövetelmény teljesítése felé.

Hogy a hangos mozgóképekből fölemelő és jellemformáló élmények is meríthetők, azt bizonyára sokan elismerik, de úgy tartják, ezt jócskán ellensúlyozzák a különféle médiákból érkező káros hatások. Úgy tűnik, igaza van a költőnek:

Oly korban éltem én e földön,

mikor a majom visszaszállt a fára,

a százrészes tévédrámák közé,

hol a hős daliás menedzser, lő, sose fél,

s az elhagyott nő könnyek közt kefél. (…)

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember egy fotelben ülve

rágcsált, sörözött, lazított, butult,

s mint akit magába új vízözön nyel,

bámulta saját vesztét mély közönnyel.

A költő: Orbán Ottó, azt is remekül jelzi, hogy a hatás-ellenhatás kétpólusú. Nemcsak a százrészes tévédrámák a hanyatlás okai és kifejezői, hanem az a néző is, aki a fotelben ülve „bámulta saját vesztét mély közönnyel”.

Régebben, a világháború idején úgy vélték a szociológusok, szociál-
pszichológusok, hogy a médiából érkező közlemény – mint stimulus – egyértelmű és közvetlen hatást vált ki mindegyik befogadóból. Később először arra jöttek rá, hogy ugyanaz a közlemény (pl. tévéműsor, képregény) másként hat a lányokra, és másként a fiúkra. Ma már világos, hogy sokféle szempontból kell számításba venni a befogadó személyiségét, többek között azt is, hogy milyen igényekkel, elvárással fogadja be az őt érő hatásokat. Mi magunk is belejátszunk tehát a különféle médiák effektusaiba.

Ami a befolyásolást illeti, Anita Werner norvég kutató a holisztikus megközelítés fontosságát hangsúlyozza. Az egyén, a társadalom és a kultúra szintjén sokféle valósággal és tapasztalatszerzési formával találkoznak a fiatalok. Így alakul ki sajátos életstílusuk. A média befolyása ebben a teljes életkörnyezetben érvényesül, nem egyedül és minden mástól függetlenül fordul a befogadó felé. „A média mára olyan mértékében integrálódott a hétköznapokba és a fiatalok élményeibe, hogy a korábbinál is nehezebbé vált a 'média hatását' elválasztani az 'egyéb szociális tényezők hatásától'. Ez nagyrészt a média fejlődésének eredménye – a technológiai változásoknak, a médiaformák számában, elterjedésében, differenciáltságában és elérhető-ségében történt növekedésnek.” (Anita Werner: A tévé-kor gyermekei. Ford.: Kunszenti Ágnes. Nemzeti Tankönyvkiadó 1998., 31. old.)

A befogadók különböző reakciója tehát nagyon is személyiségfüggő. Császi Lajos szociológus fölteszi a kérdést: „Ha például hárommillió ember megnézett egy filmet, és abból egyvalaki elkövetett a filmben látotthoz hasonló gyilkosságot, akkor abból nem az a tudományos következtetés, hogy a film erőszakot szül, hanem valami egészen más. Az hogy vajon miért nem követett 2 999 999 néző ilyen gyilkosságot, és hogy mi lehetett az egyedi oka annak, hogy arra az emberre ilyen hatással volt a film.”

Sokan panaszkodnak arról, hogy a televízió elvonja a fiatalokat az olvasástól. Elismerve a panasz részleges jogosságát, szerényen megkérde-zem: Biztos, hogy éppen az olvasástól vonja el ezeket a fiúkat és lányokat a televízió? Biztos, hogy ha nem léteznék televízió, ők mind olvasással töltenék az idejüket? De most már állítom: biztos hogy számos gyereket, diákot az unatkozó semmittevéstől von el a tévé; másokat talán a csavargástól.

Adva vannak hát életünkben ezek az eszközök, a médiumok vagy médiák. Az ördögtől származnak? Lényegükben rejtőzik a rontás? Éppúgy nem, ahogy a könyvek sem csupán az emberi művelődés erjesztői. Áltudományt, pornográfiát, giccset is terjeszthetnek a nyomtatott betűk. Mindkét médium fölhasználható nemesre, hasznosra és kárhozatosra egyaránt. Rajtunk, a fölhasználóikon múlik szinte minden: hogy miként tu-dunk élni velük, és megtanítjuk-e a velük való okos együttélésre a fiatalokat.

Hans Magnus Enzensberger német író és filozófus írja A digitális evangélium című fejtegetéseiben: „… az internet a bűnözők, intrikusok, szélhámosok, terroristák, beteges hajlamú gonosztevők, neonácik és őrültek eldorádója. Minden szekta és minden kultusz békésen megfér itt. Végre összekapcsolódhatnak a világmegváltók és a sátánisták. Nem csoda, hogy ezekbe az egész világon szétszórt csoportokba befészkelte magát a paranoia, s megszámlálhatatlan levelezőik között virágzik a sok összeesküvési elmélet. Mivel nincs semmiféle központ, mindenki azt képzelheti, hogy akár a pók a maga hálójában, a világ közepén van. Röviden, az interaktív média se nem átok, se nem áldás, egyszerűen csak leképezi a részvevők szellemi állapotát.” Vagyis: a média nem felelős semmiért. Mi vagyunk a felelősek jó és rossz hatásaiért, emberek.

Vissza a tartalomjegyzékhez