Bárdos József: Szexualitás a tündérmesében

Nyomtatási nézet

Vlagyimir Propp könyvében világosan megmutatta, hogy a varázsmesék milyen szoros kapcsolatban állnak az ősi társadalmak beavatási szertartásaival. Idézem: „A mítoszok és mesék kompozíciója egybeesik a beavatási szertartások eseményeinek sorrendjével. Ez alapján azt gondolhatjuk, hogy azt mesélték el, ami a fiatallal a valóságban is megtörtént. Közben azonban nem ő maga volt a történet főszereplője, hanem az ős, a nemzetség, a szokások létrehozója, aki csodálatos módon született, a medvék, farkasok stb. birodalmába vetődött, elhozta onnan a tüzet, a mágikus táncokat (pontosan azokat, melyekre a fiatalokat megtanítják) stb. […] A beavatandónak elmondták azoknak az eseményeknek az értelmét, melyeket rajta is végrehajtottak. Az elbeszélések hasonlóvá tették őt ahhoz, akiről szóltak. Az elbeszélések a kultusz részét képezték, titkosak voltak.”^[1] Az ősi társadalmak elmúltak. Sőt, a múlté ma már az a falusi társadalom is, amelyben a mesék sok évszázadon át éltek nemzedékről nemzedékre hagyományozódva a mesemondók ajkán. Azt is sokan és sokszor elmondták már, hogy a klasszikus tündérmesék felmérhetetlen bölcsességet őriznek és adnak tovább évszázadok óta. Ezért is van igaza az amerikai pszichológus-mesekutatónak, Bruno Bettelheimnek, amikor azt mondja, egy gyermeknek sem szabadna ma sem úgy felnőnie, hogy ne találkozzék ezzel a mesekinccsel. Így ír a klasszikus tündérmesékről: „A mese nemcsak szórakozást nyújt a gyermeknek, hanem fejleszti önismeretét, és elősegíti személyiségének fejlődését. Oly sok szinten szól hozzá, és oly sokféleképpen gazdagítja életét, hogy egyetlen könyv sem vállalkozhat e hatás teljes spektrumának felmérésére.”^[2] Kiváló könyvében Boldizsár Ildikó azt is megállapítja, hogy a falusi mesemondó mindig alkalomhoz, helyzethez, hangulathoz választott mesét. Hogy a hallgatóság összetétele, várakozása is befolyásolta ezt a választást. Többek között így ír erről: „A mesehallgató közönség reakciója lehet azonnali és közvetett: erős figyelem, helyeslés, kritika, nevetés, közbeszólás, sőt – régebben – helyesbítés.”^[3]

A hallgatóság összetételével kapcsolatban elsőre az jutna eszünkbe, nyilván az volt a legfontosabb, hogy gyerekeknek vagy felnőtteknek mesélt-e a mesemondó. Ez a kérdés azonban bizonyos mértékig félrevezető. Mert voltak/lehettek olyan alkalmak, amikor egyértelműen vagy csak felnőttek, vagy csak gyermekek alkották a hallgatóságot. De az ilyen alkalmak elég ritkák lehettek.^[4] Mert a mesemondó alkalmakat akkor képzeljük el helyesen, ha főképp felnőtt (már majdnem felnőtt) hallgatóságot képzelünk magunk elé, de úgy, hogy a felnőttek lábainál ott ülnek a gyermekek is. A mesemondó döntése nyilvánvalóan egy több lépcsős folyamat eredménye volt. Mindenekelőtt el kellett döntenie, milyen mesetípust választ. Hogy varázsmesét, állatmesét, netán hazugságmesét mond-e. Aztán, ha például a varázsmese mellett döntött, még mindig kérdéses volt, fiú vagy lány hősről beszél-e majd. És nyilván ki kellett választania, hogy milyen szüzsé köré építi fel a meséjét. Persze ezek a választások többé-kevésbé automatikusan, nem tudatosított folyamatként születtek meg. És bármilyen is volt a kezdeti választás, az később bizonyos mértékben (például a hallgatóság reakcióinak hatására) módosulhatott is. A hagyományos magyar mesekezdő formulák eleve nyújthatóak. Elég lehetett a mese világába való belépéshez-beléptetéshez egy „élt egyszer”, de a „hol volt, hol nem volt, volt egyszer”-en át a „hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, az Üveghegyeken is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalac túr, még azon is túl”-ig, és tovább, sok a variációs lehetőség. Mindez bőséges időt ad(hat)ott arra, hogy az előbb emlegetett döntések megszülessenek. A mesemondó szabadsága, játékos lehetőségei azonban még ennél is továbbterjedtek. Hogy milyen értelemben, az rögtön látható lesz, ha mindezt megnézzük egy konkrét mesén.

Az Arany László gyűjtötte és közreadta nagyszerű mesék közül is kiválik különlegességével A nyelves királykisasszony^[5] című népmese. Már magában az meglepetés, hogy egy teljes mese szövege elfér néhány kis könyvoldalon (mindössze 541 szó az egész). Így viszonylag könnyű a vizsgálata is: világos, hogy szerkezete szerint egyetlen menetből álló, szabályos varázsmesével van dolgunk.^[6] Ez egyszerűen bemutatható/belátható. A meseindító formula után azonnal megismerjük azt a bajt (hiányt, kárt), amely a történetet kilendíti a kiinduló helyzetből. Ez a királykisasszony „nyelves” volta, azaz fékezhetetlen szájassága, feleselő természete. A király kihirdetteti, hogy ahhoz adja a lányát, „aki rá tud arra menni, mikor az ő leányával beszél, hogy nem a leányé, hanem az övé legyen az utolsó szó.” A mese hőse, Jankó értesül erről a bajról, és útnak indul. A proppi szerkezeti séma szerint most találkozások következnek. Találkozások a segítővel és/vagy az adományozóval. E találkozások (legyenek ezek egyszerűek vagy összetettek, barátságosak vagy ellenségesek) célja az, hogy a hős szert tegyen azokra a képességekre (eszközökre, társakra), amelyekre/akikre az ellenfél legyőzéséhez (a nehéz feladat megoldásához) szüksége lesz. Ezek a találkozások gyakran vízválasztók abban a tekintetben, hogy az álhősök általában már itt elbuknak. Nem a megfelelő magatartást tanúsítják (hiányzik belőlük a bátorság, a leleményesség vagy éppen az empátia), és így nem képesek a varázseszköz megszerzésére. Így történik ez itt is. Az eszelős Jankó, a mese hőse három alkalommal is felfedez tárgyakat (egy „tojás”-t, egy „szeg”-et és egy rakás „ganéj”-t) az úton, fel is hívja rá testvérei figyelmét, ám azok nem ismerik fel a tárgyak valódi természetét (varázseszköz voltát). Sőt, meg is verik Jankót, amiért megállította, visszahívta őket. Az újabb helyváltoztatás után a hős megérkezik oda, ahol ki kell állnia a próbát, meg kell oldania a nehéz feladatot („le kell nyelvelnie” a királykisasszonyt). Háromszor szólal meg a hős, háromszor felel rá a királykisasszony, de Jankónak minden alkalommal segítségére van egy-egy varázstárgy. Harmadszorra a királykisasszony már túllép a feleselésen, káromkodással próbálkozik („Igen, biz a ganéjt!”). Ezzel lehetőségei kimerülnek, a hősnek azonban sikerül ezt a káromkodást is megválaszolnia a harmadik varázstárgy segítségével („Az is van itt egy sipkával!”). A királykisasszony a lehetőségei végére ért, erre már nem tud mit mondani, a hős győzött. Már csak a befejező mesei mozzanat van hátra, a lakodalom („Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat tartottak, máig is élnek, ha meg nem haltak.”). Ezzel ez az „egymenetes” varázsmese véget is ér.

Nemcsak a szerkezet, hanem a proppi mesei funkciók megléte is igazolja, hogy szabályos varázsmesével van dolgunk. A mesemondó, mint oly sok más mesében, itt is három testvért indít útnak. A mese hőse, ahogy már említettük, Jankó. Természetesen ő a legkisebb, a leggyengébb, a legelesettebb. Sőt, itt egyenesen „eszelős” is.^[7] Ennek a ténynek (sok egyéb jelentése mellett) az is lehet a funkciója, hogy megerősítse a mesehallgatóban Jankó másságát. Ez megkönnyíti a hőssel való azonosulást. Ugyanis mindannyian másmilyennek érezzük magunkat, mint a többiek. És itt most nem arról a közhelyről beszélek, hogy persze mind különbözünk, hanem arról a kikerülhetetlen tapasztalatról, hogy saját gondolatainkat ismerjük, míg másokét csak találgathatjuk: magunk (úgy érezzük) átlátszóak vagyunk, míg a többi ember talány a számunkra. Jankó tehát másmilyen, mint a többi ember. Bolond, mert bolondnak szokás tartani azt, aki másként reagál a megszokott helyzetekre, mint a többség. Csakhogy Jankó esete, az ő eszelős volta arról is beszél, hogy rendkívüli (vagy megváltozott) körülmények között éppen ez a szokatlan magatartás lehet a sikeres.

Megjelennek a mesében természetesen az álhősök is. Nem is kevesen. Ide tartoznak mindazok a kérők („hercegek, grófok, nagy süvegű tótok”), akik hiába próbálkoztak a feladat megoldásával. És természetesen ide tartozik Jankó két testvére is, akik, mint már említettem, nem voltak képesek felismerni a varázseszközöket, és már visszafelé jönnek, mire Jankó a királyi palotához ér. Az útnak indító funkcióját nyilvánvalóan a király tölti be, azzal lendíti ki a hőst otthonából, hogy kihirdetteti, kinek adná a lányát. Egyúttal persze a királykisasszony és apja funkciójában is szerepel, tekintve, hogy ő szabja ki a megoldandó feladatot. Maga a királykisasszony is efféle kettős szerepet tölt be: ő az ellenfél (hiszen őt kell lenyelvelni), de ő a királykisasszony is, akit a hős jutalmul elnyer, és a lakodalom során majd feleségül vesz. Mint látható, itt fiú hőssel van dolgunk. És azzal a szüzsével, amikor a királykisasszony valamilyen tulajdonsága jelenik meg kárként (hogy mindig sír, hogy mindig nevet, hogy papucsokat szaggat, hogy szarva nőtt stb.), és a hős dolga, hogy ezt a bajt valamiképpen földerítse, elhárítsa.

De a mese különlegessége nem ezekből, hanem egy további döntésből/választásból származik. Arról van szó, hogy a mesemondó ebben az esetben egy olyan bajt választ, ami nem igazán illik a komoly hangú varázsmeséhez: a szájasságot. Ezzel azonnal megteremti azt a feszültséget, ami ennek az egész mesének legerősebb ható tényezője: az általánosan szakrális forma és a konkrét profán megvalósulás közötti ellentmondást. Ezt erősíti aztán a mese nyelvi anyaga is, amelyben a többé-kevésbé köznyelvi szövegben ilyen fordulatokkal találkozunk, mint „lenyelvelni; megszontyorodott; tedd ide, tedd oda uram; megválik, hány zsákkal telik; elverték, mint a kétfenekű dobot; csaknak zsák kell, papnak ágy kell; nem éred meg hajasan, kopaszon is bajosan” stb. Ebből a szempontból még világosabb, hogy miért éppen egy eszelős a mese hőse: a szokatlan választás tökéletesen illik a szövegvilág imént megnevezett jellemzőjébe. Ebben a szövegben ugyanis valójában minden ilyen ellentmondásos. Meg is felel a befogadó varázsmesével kapcsolatos elvárásainak, és nem is. Olyan, mintha egyszerre néznénk szembe egy varázsmesével és a varázsmesék játékos paródiájával. De mint minden igaz mese, közben olyan bölcsességekről is beszél, amelyek nem a szövegszinten, hanem csak a mese használta szimbólumok szintjén bomlanak ki az értő/elég érett befogadó előtt. Ez azért is figyelemre méltó, mert mutatja, hogyan is képes az igazi varázsmese egyszerre megszólítani a gyermek és a felnőtt befogadót.

Nézzük először, mit mondhat egy gyereknek ez a szöveg. Először is azt, hogy a szájasság rossz dolog, mert bánatot okoz gyermeknek és szülőjének egyaránt. Aztán persze talán azt a közhelyesnek tekinthető, már említett dolgot is, hogy lám, akit mindenki bolondnak tart, az bizonyulhat rendkívüli helyzetben a legrátermettebbnek. Lehet, hogy a legkisebb, a leggyengébb, akit a nagyok mindig megvernek, a végén éppen az bizonyul győztesnek, sikeresnek az életben. S talán azt is mondhatja a mese egy gyermeknek, hogy tartsd nyitva a szemed, vedd észre, a szerencse (a varázseszköz) ott hever előtted az úton, talán épp csak le kell hajolni érte. Amellett sem menne el egy gyerek, hogy ennek a mesének a szövege tabudöntő: szerepel benne a ganéj szó (a mese hallgatói általában felszisszenéssel jelezni is szokták meglepetésüket), sőt éppen az a bizonyos „egész sipka ganéj” hozza meg a hős győzelmét. Mintegy azt mutatva, hogy amint mondják, kutyaharapást szőrivel, a tabutörő szájasságot talán éppen a szokásos tabukat megtörve lehet „lenyelvelni” a királykisasszonyt.

És vajon még mit mond/mondhat ugyanez a mese egy kamasznak, netán felnőtt mesehallgatónak? Nyilván mindazt, amiről eddig szó volt, de ők talán jobban megértik a mesehős és a királykisasszony elsőre bolondosnak tetsző párbeszédét, hiszen olyasmiről beszélnek, ami az ő számukra már világos, már nem tartozik a titkok közé: hiszen a szerelemről, pontosabban a testi szerelemről van szó. Mielőtt tovább mennék, engedtessék meg, hogy Freudot hívjam segítségül, aki, amikor az álomszimbolikáról beszélt, mondandóját a következőkkel indította: „Minthogy első ízben történik, hogy ebben az előadás-sorozatban a nemi élet tartalmairól beszélünk, kötelességem számot adni Önöknek, miképpen szándékozom ezzel a tárggyal foglalkozni. A pszichoanalízisnek nincs oka a leplezésre és célzásokra, nem érzi szükségét, hogy szégyellje magát azért, mert ezzel a fontos anyaggal foglalkozik, azt véli, hogy kifogástalan és tisztességes, ha mindent a maga nevén nevezünk, s reméli, hogy leginkább így tarthat távol zavaró mellékgondolatokat. Ezen nem változtat az a körülmény sem, hogy mindkét nemből való hallgatóság előtt kell beszélni. Amint nincs tudomány ad usum Delphini, éppúgy nincs serdülő lánykák részére sem, s a nők ebben a tanteremben való megjelenésükkel értésünkre adták, hogy elvárják a férfiakkal egyenlő bánásmódot.”^[8] De térjünk vissza a két fiatal beszélgetéséhez: „– De piros a kisasszony!” – kezdi Jankó. Vajon mi hevítheti belülről a királykisasszonyt? „– Tűz ég ám bennem!” – kapjuk meg mindjárt tőle magától a feleletet.^[9] Ebben az eladó sorban lévő leányban vajon milyen tűz égne? Nyilván a szerelem utáni vágyakozás tüze (és talán szokatlan szájasságával épp ezt próbálja leplezni). „– Itt egy tojás, süssük meg nála.” – mondja Jankó, ráérezve a dologra, és talán nem annyira a talált tojásra, mint inkább férfiúi szerelmi készségére utal. Mint ahogy a királykisasszony is effélét mond válaszul: „– Lyukas ám a serpenyő!”– feleli Jankónak. Királyi palotában lyukas serpenyő, elég meglepő elsőre, így hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az a lyukas serpenyő, ami Jankó tojásához illik, talán épp a királykisasszony nemi szerve. „– Itt egy szeg, foltozzuk be vele.”^[10] – mondja erre Jankó, és készséggel ajánlkozik, hogy azt a lyukat „befoltozza”. S talán nem csak a talált szeg volna erre alkalmas. (Hogy a szeg itt miféle nemi szimbólum, azt már felesleges is részletezni.) „– Igen biz a ganéjt!” – káromkodja el magát a királykisasszony, úgy látszik, nincs ínyére, hogy átláttak rajta, hogy szaván akarják fogni. S ezzel már el is jutottunk Jankó győzelmet hozó válaszához: „– Az is van itt egy sipkával!” Amit akár úgy is érthetünk, hogy Jankó nem hagyja eltéríteni magát a céltól, vagy úgy, hogy a szerelemben a királykisasszony nem tud olyat kívánni, amit ő ne teljesítene. Ha valaki kételkedne értelmezésünk helyességében, hiszen itt nem álmokról, hanem egy klasszikus magyar népmeséről van szó, annak Freud következő szavait ajánlanám figyelmébe: „De én nem szeretném az álomszimbolika tárgykörét elhagyni anélkül, hogy újra ne érinteném azt a talányt, vajon miért ütközött a művelt világ részéről oly heves ellenállásba, holott pedig a szimbolika elterjedése a mítoszban, a vallásban, a művészetben, s a nyelvben oly kétségtelen. Vajon nem a szexualitással való kapcsolata a vétkes ebben?”^[11] Freud másutt a népmesét is besorolja az efféle szimbolikával dolgozó szövegek közé.

Hogy a népköltészetre ennek a szimbolikának a megléte általában jellemző, azt talán ma már nem kell külön bizonygatni, elég, ha például az Erósz a folklórban^[12] című kötet izgalmas tanulmányaira utalok. Arról van szó, hogy a falusi társadalom, a maga szigorú hierarchizáltsága ellenére, a gyermekek számára is lehetővé tette, hogy az életet a maga igaz teljességében ismerjék meg, beleértve ebbe a szexualitásba való fokozatos és folyamatos beavatást/beavatódást is. Ehhez a beavatáshoz segítséget nyújtottak természetesen a mesemondó/mesehallgatási alkalmak is. Ezért van, hogy a népmesék is a maguk szimbolikus nyelvén sokszor és sok mindent elmondanak a szerelemről, a szexualitásról. Hogy csak néhány példát mutassak: a Gyöngyharmat János című mesében az asszony megtermékenyülését így adja elő a mesemondó: „Volt egyszer egy királyasszony. Annak a királyasszonynak nem volt gyereke, pedig nagyon szeretett volna. Amit csak lehetett, mindent megtett, de csak nem született neki. Egyszer kiment a kis kertbe járkálni. Szagolgatta a szebbnél szebb virágokat, megállott egy rózsabokor mellett is, szakítani akart egyet róla. Szakított is, de ahogy megrezzentette a bokrot, egy harmatcsepp őrá perdült. Ebből aztán rögtön érezte, hogy gyermeke lesz.”^[13] Magyarázatként talán csak annyit, hogy a rózsa a magyar népköltészetben mindig férfi^[14] (névként is férfit jelent), a rózsát szedni a kertben pedig szerelmi aktus jelentésű (miután a „kert” szinte mindig a nőt, a női nemi szervet szimbolizálja. Ugyanezt a képet használja a közismert Hej, tulipán, tulipán kezdetű népdal is: „Ha kertedbe mehetnék, / Piros rózsát szedhetnék, / Szívem megújulna.” Vagy egy strófával később így: „Ha kertedbe mehetnék, / És ott kertész lehetnék, / Mindjárt meggyógyulnék.” A harmatcseppet talán nem kell magyarázni, de a harmat, az eső is gyakori, ilyen jelentésű kép a népdalokban. Például: „Túlsó soron esik az eső, / Ne menj arra, kislány, eleső! / Megázik a picike szoknyád / Megver érte az édesanyád.” vagy: „Kék ibolya búra hajtja a fejét, / Égi harmat nem öntözi a tövét. / Szállj le harmat kék ibolya száraz tövére! / Most akadtam egy igaz szeretőre”.^[15]

Visszatérve a mesékhez, érdemes ideidézni A kiskondás^[16] című közismert mesét. Ebben a mesében a hősnek, a kiskondásnak el kell bújnia a királykisasszony elől. Előbb a nap háta mögé, majd a tenger fenekére bújtatják segítői, de hiába, a királykisasszony reggel csak egyet perdül a sarka körül, és máris meglátja, előhívja a hőst. Harmadnap aztán a fehér galamb rózsává változtatja a kiskondást, és maga is azzá változik. Hadd idézzem a mese szövegét: „Úgy is lett. A kertben már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett. Itt is, ott is szebbnél szebb virágok virítottak. Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, hát kettőt egyformának talál. Leszakítja mind a kettőt, és a kebelére tűzi. Perdül egyet a sarkán, de már nem látta a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja! – No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá! – Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod! Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a kiskondást. Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg kiskondássá változott.”^[17] Lám, itt is rózsát szed a kertben a királykisasszony. Ne csodálkozzunk, ha ezek után már nem tudja (vagy nem is akarja) meglátni a kiválasztott rózsát, a kiskondást! Ennek a mesének másik változata a Csipkés Péter^[18] című mese. Itt egy csipkebokor (ez is rózsa) rejti el a hőst, Pétert. Ebben a változatban az is egyértelmű, hogy a királykisasszony, miután azonnal beleszeretett Péterbe, nem is akarja őt meglátni: „Péter megbújt az ágai között, a bokor meg úgy kinyílott, amennyi levelet hajtott, annyi kis rózsát bontott, hogy aki ránézett, öröm fakadt szívében. Megdörzsölte e királylány a szemét egyszer, megdörzsölte kétszer. S akkor meg is látta Csipkés Pétert, amint ott kucorgott a csipkebokor ágai között. De nem szólt semmit, mert jól tudta, ha elárulja, karó végére kerül a feje. Márpedig ő úgy megszerette Pétert, hogy elhatározta, vagy az övé lesz, vagy senkié.”^[19]

Ennyi talán elég annak bizonyítására, hogy a magyar népköltészet is milyen nyíltan és egységesen jeleníti meg szimbólumaival a szerelmet, a szexualitást. A példák bemutatását jócskán lehetne folytatni. Erotikus képekért se kell messzire menni, ott vannak azok például a már említett Gyöngyharmat János című mesében. Amikor a hős nehéz próbák után megtalálja szerelmét, Világi Szép Örzsébetet, megtudja, hogy az tizenketted magával odajár meztelenül fürödni a tóba, és János csak úgy szerezheti meg, ha meglesi fürdés közben, ellopja a ruháját, és elszalad vele, de nem szabad se visszanéznie, se a ruhát visszaadnia. A mesemondó így adja elő az eseményeket: „János, mikor látta, hogy már javában fürdenek, kilopódzkodott a bokorból, összeszedte Világi Szép Örzsébet ruháját, s aló! vesd el magad, szaladt vele a ház felé. Világi Szép Örzsébet mindjárt észrevette. Sikoltozni, aztán édesen kiáltozni kezdett: – Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat János! Gyere vissza, hadd öleljelek meg! Hadd csókoljalak meg! De János csak szaladt. A szép tündérlány utána, de félve, mert meztelen volt. Csak nézz hát legalább egy kicsit hátra! Édes szívem, szép szerelmem! Tedd meg ezt az egyet. Itt követlek. Tied leszek!”^[20]

Nagyon hasonlóan jelenik meg ez a motívum Az aranyköles^[21] című mesében. Itt három királykisasszony fürdését kell meglesnie, és a legkisebbik ruháját ellopnia a hősnek. De itt sem szabad visszanéznie. Kétszer itt is gyengének bizonyul, csak harmadszorra – amikor az már élet-halál kérdése – képes erőt venni vágyakozásán. Idézem: „Harmadnap azt mondja az óriás: – No hallod-e, hogyha el nem veszed a kisebbik leány gúnyáját, s vissza találsz nézni, karóba húzom a fejedet! De mármost a legény se vette tréfára. Tudta, hogy az óriás nem szokott komázni. Harmadnap ismét odasompolyodik a bokrok közé, kiválasztá a legkisebb királykisasszony gúnyáját, s azzal – uzsgyi neki, vesd el magad! – olyan futásnak eredt, mintha mind a két szemét kivették volna. Utána a leányok eleget, hogy: nézz vissza, hé, milyen szép bőrünk van; de istenkedhettek, nem fordult vissza. Mit volt mit tenni a kicsi királykisasszonynak: nagy szomorúan a legény után eregélt, s elkísérte a rengetegbe.”^[22] De említhetném például a Tejkút^[23] című mesét is, amelyben a kicsiny királyfi az aranyguzsalyt, az aranymotollát és az aranyorsót csak úgy adja oda a királykisasszonynak, ha az megmutatja, milyen jegy van a bal és a jobb füle mögött (egy-egy aranycsillag), illetve a mellén. Így szól a mese: „– Jól van, mondta a királykisasszony –, megmutatom azt is, te kondáslegény. – Kigombolt egy gombot. – Nézd meg! Hát ott egy kicsi hold ragyogott. Istenem, majd megvakult a legény a nézésétől.”^[24]

Ez erotikus vetkőzés-motívum fel-feltűnik más mesékben is. Mint például a Magyar népmesék rajzfilmsorozatból is közismertté vált A királykisasszony jegyei vagy A malacon nyert király­kisasszony^[25] című mesékben. Ez utóbbiban a mesehős, Jánoska egy táncoló malacot ad azért, hogy a királylány megmutassa „a meztelen lábait térdig”, majd egyet azért, hogy a kisasszony „derékig megmutassa magát”, végül a harmadikat csak akkor adja oda, mondja, „ha a kisasszony megmutatja magát, úgy, ahogy lett, nyakig.” A mesehős el is tudja sorolni a királykisasszony jegyeit: „– A fenséges királykisasszonynak a hátán a tündöklő nap van, elöl meg a hold s két
fényes csillag.”^[26] Meg kell hagyni, pontos képet kaptunk a királylányról, jó megfigyelő lehetett a mese hőse.

Érdemes belepillantani az Aranyszóló pintyőke című mesébe is. Itt a mesehősnek az alvó Tündérszép Ilona mellől kell elhoznia a csodás madarat meg az élet és halál vizét, de nem szabad Tündérszép Ilonát megcsókolnia, mert akkor azonnal vége lenne. És a lova farkát is fel kell kötnie, befelé és kifelé is, mert ha az épp csak hozzáérne is a palota falához, felébresztené a tündéreket, akik azonnal üldözni kezdenék. A látványt, ami a hőst fogadja, így mondja el a mesemondó: „Egy székben ült Tündérszép Ilona. Annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette egy kalitkában egy aranyszóló pintyőke. A királyfi már odahajolt a Tündérszép Ilona arcához, hogy megcsókolja, de akkor eszébe jutott az öregasszony mondása. Kihúzott a Tündérszép Ilona fejéből egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló pintyőke száját.”^[27] Ebben az erotikus helyzetben nemigen csodálkozhatunk, ha a hős kifelé menet mégis elfelejti felkötni a lova farkát. Ez a történet is nagyon hasonlóról beszél, mint az előbb idézett mesei részlet. Hogy az érett ember képes féken tartani a vágyát, képes uralkodni a maga szexualitásán. Ez is a felnőttség próbája mindkét mesében.

Befejezésül hadd utaljak vissza Freud idézett szavaira: általában hitetlenkedés, de legalábbis rosszalló ellenállás fogadja, ha arra kerül a szó, hogy a népdalok, a népmesék bizony egyáltalán nem mentesek a szerelemre, a szexualitásra utaló szimbólumoktól. Pedig jó volna belátni, hogy ez így és csak így természetes. Mert a mesemondók tudták/tudják, a szerelem, a szexualitás is része, nagyon is fontos része az ember életének. És a mesék éppen azért nagyszerűek és pótolhatatlanok, mert az élet teljességét mutatják már a gyermekeknek is, elhallgatások és hazugságok nélkül. Ezért jelenik meg bennük öröm és bánat, születés és halál, és persze a szerelem, a párválasztás, a szexualitás is. A meséből/dalból pedig mindenki annyit ért meg, annyi szintet tud szimbólumrendszeréből dekódolni, amennyire életkora, pillanatnyi lelkiállapota képessé és nyitottá teszi. Ilyen értelemben minden egyes mesemondó alkalom beavatás ma is, beavatás a felnőtt társadalom teljes jogú tagjainak világába. Minden meghallgatott mese egy hosszú, csak a felnőttség teljes elérésével véget érő (vagy talán a késő öregségig azután is folytatódó) beavatás-sorozat újabb állomása.

Vissza a tartalomjegyzékhez