Bocskor Medvecz Andrea: A két világháború közötti Magyarország története az ukrajnai történelemtankönyvekben

Nyomtatási nézet

„A nemzeti elfogultság kérdése alighanem az iskolai tankönyvekben és a népszerű összefoglalásokban figyelhető meg legjobban. A történész minél jobban kényszerül arra, hogy anyagát összesűrítse és közérthetővé tegye, annál nehezebben tudja elleplezni előítéleteit”[1] – olvasható egy klasszikus Európa-történetben. A történelemtanítás és annak eszköze, a tankönyv terepül szolgálhat ahhoz, hogy megértsünk egy mások által fogalmazott szöveget, egyszerűbben: a másikat. De arra is, hogy a saját mércénk szerint, azaz kritikailag értsük meg.[2] Hogy mennyire fontos taneszköz és egyben történeti kordokumentum, forrás a történelemtankönyv, azt számos vonatkozó kutatás[3] próbálta már kimutatni, a történelemtankönyvek e mellett a kölcsönös nemzetképek vizsgálatára is alkalmasak.

Az elmúlt húsz év változásai

Hosszú idő óta ismert az a tény, hogy az egyes népek, nemzetek egymás irányában megnyilvánuló szimpátiájának vagy ellenséges viszonyának kialakításában a tankönyveknek komoly befolyásoló szerep jutott, hiszen akár írójuk kifejezett szándéka ellenére is lehetnek rejtett üzeneteik, torzításaik. Ez különösen érvényes a történelem-, földrajz-, nyelv-, irodalom- és állampolgári ismeretek tankönyvek esetében, hisz a tankönyv a gyermek számára az emberi történelem és kultúra összefüggő képét mutatja, az emberiség által kumulált és pedagógiai szempontok által redukált és transzformált ismeretmennyiséget tárja fel, de közvetít egy, a társadalmi viszonyok által meghatározott világképet is.[4]

Napjainkban a tankönyvírással és tankönyvek elemzésével foglalkozó szakemberek, szakirodalmak száma egyre nő. Európa nagy részén szinte önálló mesterséggé vált, amelyet többnyire gyakorló szaktanárok végeznek. Ez azonban nem mindenütt így terjedt el, például Ukrajnában egyetemi előadók, professzorok írják a tankönyvek nagy részét.

1991-ben a Szovjetunió szétesése új geopolitikai viszonyokat teremtett, s a független Ukrajna létrejöttével az új szuverén státusnak megfelelő, átértékelt ukrán történelem megírása vette kezdetét. A fiatal állam számára elengedhetetlenné vált egy új nemzeti ideológia és a történelem nemzeti látószögének megteremtése. Minden nemzetnek megvan a maga nemzeti mitológiája. A nemzeti közösségnek a maga mitológiája ad egyfajta érzelmi összetartozás-élményt, s ugyanakkor egyezményes jelrendszert is. A mítosszá vált történelem fontos eleme a közösségalkotásnak, s noha szép számmal vannak negatívumai, létét igazolja az érzelmi azonosságkeresés igénye.[5] Tekintettel arra, hogy a modern Ukrajna állami történelme alig több mint 20 éves, fontos szerepe van a mítoszteremtésnek és a nemzeti emlékezetnek. Az ukrán történelem tehát, a nép különféle periódusokban és különféle államokban szerzett történelmi és politikai tapasztalatainak narratívája, szintézise. Legalábbis ennek kellene lennie, az írásos művek azonban gyakran szolgálnak a „valóságos helyzetek, összefüggések és gondolatok elleplezésére, ködösítésére.”[6] „Minden, legitimitásában bizonytalan vagy totális hatalmi-társadalmi igénnyel fellépő ideológia, rendszer a múltat is uralni akarja.”[7] Nem csoda tehát, hogy a 90-es években a folytonos államiság hiánya miatt az ukrán köztudatban, sajtóban, tankönyvekben történelmi távlatokról, eseményekről beszélve sokszor az „ukrán földek” fogalmát használták. Vagyis a múlt rekonstrukciójánál a nemzeti történelem folyamatosságának záloga az ukrán lakta területek folytonossága volt. Az ukrán államalkotás egyik fő akadálya volt a korábbi századok folyamán, hogy a jelenlegi Ukrajna területein több ország is osztozott (pl. Litvánia, Lengyelország, Oroszország, Magyarország), míg az ukrán etnikumú földek különállósága rövid ideig létezett.[8] Az utóbbi évtizedben ennek ellenére növekvő tendenciát mutat az „Ukrajna” fogalom visszavetítése a korai vagy akár középkori századokra egyaránt. Az ukrán történetírás fő feladata volt továbbá ezen országok ellenségképének erősítése, a függetlenségi harcok történetének és az ukrán nép áldozatszerepének hangsúlyozása.

A függetlenedés óta történészek százai dolgoztak a korábban használatos orosz (szovjet) történelmi koncepciók felülvizsgálatán és a „kisorosz” státus átdolgozásán, hiszen a nemzeti történelem művelése és a történelem „nemzeti látószögének” kialakítása immár itt is, néha burkoltan, néha nyíltan − politikai szerepet kapott. A nemzeti historiográfia, a történelemtankönyvek jelentik leginkább az állam legitimációs eszközét, az új helyzetnek megfelelő történelmi diskurzus társadalmi konszolidációjának zálogát. A legnyíltabb ez irányú törekvések a 2004-es úgynevezett „narancsos forradalom” után kezdődtek, és 2008-ban került sor arra, hogy a „felnövekvő nemzedékek nemzeti önazonosságának, a haza iránti tiszteletének és szeretetének tudatosítása céljából”[9] a minisztertanács elrendelte a tankönyvek átírását. Az iskolai történelemtankönyvek „hazafias szellemű” átírását az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézete által kidolgozott koncepció alapján képzelték el megvalósítani, azonban mivel az akkori ukrán kormány a hazafiságon a totális ukránosítást és az Ukrán Nacionalisták Szervezete és az Ukrán Felkelő Hadsereg (OUN-UPA) hőseinek dicsőítését értette, ez a társadalom nem ukrán nemzetiségű rétegeinek felháborodását váltotta ki.

A belpolitikai harcok és irányváltások azóta újabb fordulatokat eredményeztek a történelemtanítás tartalmában és terminológiai eszköztárában, mivel a 2010. évi elnökválasztáson az oroszbarát Viktor Janukoviccsal balközép-liberális erők kerültek hatalomra. Az új oktatási miniszter, Dmitro Tabacsnyik 2010 tavaszán nyilvánosságra hozott új történelemtanítási koncepciójának tervezete szerint az előző, Juscsenko-féle irányvonallal ellentétben Ukrajna történetét nem mint monolit nemzetállam történetét, hanem mint az állam területén élő összes etnikai csoport történetét fogják tárgyalni. „A tankönyvek eszerinti átdolgozása emberközpontúvá és hazugságmentesebbé tenné a történelemtankönyveket, megszüntetné a konfliktusok forrását.” – ígérte a miniszter. Az utóbbi időszakban preferált témák: az 1932–33-as éhínség, a kommunista hatalom 1920–50-es években elkövetett megtorló, uniformizáló és elnemzetietlenítő intézkedései, az Ukrán Nacionalista Szervezet és az Ukrán Felkelő Hadsereg tevékenysége, valamint a disszidens mozgalom rendszerellenes fellépései háttérbe kerülnek, s helyettük a nemzetiségi és vallási együttélés, a háborúk és konfliktusok tárgyilagos előadása kerülnek előtérbe.[10]Az, hogy az új miniszter az etnocentrizmus helyett az antropocentrizmust akarja a történelemtankönyvek fő rendező elvének tenni, nagy felháborodást váltott ki az ukrán jobboldal és szélsőjobboldal híveiből, nemzet- és hazaárulónak titulálták. Ennek ellenére az oktatási miniszter által elrendelt tankönyvátírások 2010–2011-ben részben elkészültek, s már forgalomba kerülésük előtt is hangos volt tőlük a média, például ismét felbukkant a Nagy Honvédő Háború fogalma, mellőzik az Ukrán Nacionalista Szervezet és az Ukrán Felkelő Hadsereg szerepének népszerűsítését.[11]

Egy 2000-ben kiadott történelemkönyvről

A legújabb kor történetét az ukrajnai tananyagbeosztás szerint a 10. és 11. osztályba járók tanulják: a 10. osztályban az 1914–1939-ig (vagy 45-ig) és a 11. osztályban pedig az 1939-től vagy 1945-től napjainkig terjedő időszakot.[12] A tankönyvek vázlatos bemutatása alapján tehát − a múltbeli eseményekből kiindulva − képet kaphatunk arról is, hogy milyen ismeretek alakulhatnak ki az ukrajnai felső középiskolás korú tanulókban, akiknek világnézeti és attitűdfejlődése ebben a korban meghatározó a további életükre.

Elsőként egy 2000-ben kiadott kísérleti tankönyv kerül bemutatásra, melyet egy öt főből álló szerzői kollektíva készített.[13] A tankönyv az 1914-1945 közötti időszakot 13 fejezetben tárgyalja, de az első fejezetben visszamegy a XIX–XX. század fordulójához, hogy bemutassa az első világháború kitöréséhez vezető okokat. Az első világháború ismertetésénél nem találkozunk egyértelműen a magyar kormányzat álláspontjával vagy a hátország tevékenységével, mindenütt a közös osztrák–magyar kormányzat akcióiról van szó. Így az sem derül ki, hogy a magyar kormány vonakodva egyezett bele a háborús részvételbe. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesésével kapcsolatban már több információval szolgálnak. A széthullás okai között említik a forradalmi mozgalmak megerősödését, az 1918. januári, júniusi sztrájkokat és a haditengerészet felkelését 1918 februárjában. Később azt is megtudhatjuk, hogy néhány nap leforgása alatt felszámolták a monarchia dualista közigazgatási rendszerét, és létrejöttek a független Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia. Az Osztrák–Magyar Monarchia területeinek egy részét „Románia, Lengyelország és Jugoszlávia” kapta. A magyarországi események menetét „különösen viharosnak” nevezik a szerzők, leírják, hogy október 30-án forradalom tört ki: egyetemisták, katonák és munkások vonultak utcára a köztársaság kikiáltásáért. A felkelők október 31-re virradóan elfoglalták a fontos stratégiai pontokat, így győzedelmeskedett a „demokratikus forradalom”. A hatalom Magyarországon a „nemzeti-liberális polgárság” kezébe került, azonban a kormányba „jobboldali szociáldemokraták” is bekerültek. Az országot köztársaságnak nyilvánították.[14]

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer ismertetése után a szerzők részletesen beszámolnak a Németország szövetségeseivel megkötött békediktátumokról is. Így például a trianoni békéről megtudhatják a tanulók, hogy 1920. június 4-én írták alá, és ez a szerződés rögzítette véglegesen az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és a Magyar Királyság határait, ami az „egykori birodalom” egyharmad részét jelentette területileg és a lakosság több mint 40 százalékát.[15] A szerzők fogalmazása azonban nem túl egyértelmű, az egyharmadnyi terület és a lakosságszám tekintetében. Úgy is értelmezhető, hogy ez a korábbihoz képest gyarapodást jelentett, és az egész Osztrák–Magyar Monarchia összterületének egyharmadát és lakosságának több mint 40 százalékát kapta Magyarország, nem pedig az egykori Magyar Királyság területéhez képest és a magyar lakosságszámhoz képest történt a viszonyítás. Több tankönyvben is tényként szerepel, hogy a békediktátum Magyarországot óriási jóvátétel megfizetésére kötelezte, és a hadsereg létszámát 35 ezerre korlátozták. Az ország nem tarthatott fenn többé légierőt, tankokat és nehéztüzérséget. Mivel Magyarország határain kívülre rekedt 3 millió magyar (ennek a fele a szomszédos országokhoz került), a magyar kormány próbált ellenállni a szövetségesek követeléseinek,és bejelentették a „Nagy Magyarország” elképzelést. Ez félelmet keltett a szomszéd országokban, ezért Csehszlovákia, Románia és az SZHSZ Királyság létrehozta katonapolitikai szövetségét, a Kis-Antantot.[16] Szintén ennél a résznél röviden, de említik Habsburg IV. Károly visszatérési kísérletét, melynek megakadályozása céljából a Magyar Nemzetgyűlés 1921. november 21-én törvénybe iktatta a Habsburg-ház és Károly trónfosztását.

Az egyetemes történelemtankönyvben részletes leírást kapnak a nyugat-európai országok, valamint az USA és Szovjetunió mellett a kelet-európai országok is. Ezek sorában tárgyalják a szerzők Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Bulgária és Jugoszlávia mellett Magyarország történetét is. Az eseményeket ismét az 1918. évi forradalommal kezdik, jóval részletesebben bemutatják a forradalomhoz vezető világháborús évek alatti társadalmi-politikai mozgalmakat, a háborúellenes hangulatot. Említik Károlyi Mihály gróf fontos politikai szerepét, aki a háború alatt létrehozta a Függetlenségi Pártot.[17] A szerzők szerint a magyarok azonnali különbékére vágytak, valamint felbontani a németországi szövetséget és „helyreállítani a történelmi határai szerinti Magyarország függetlenségét”. Ezért Károlyi kezdeményezésére létrejött a Nemzeti Tanács, melynek október 26-án nyilvánosságra hozott manifesztumában egyenlőséget és reformokat hirdetett. A király azonban nem volt hajlandó a reformokra, így október 31-re virradóan forradalom tört ki. Károlyi forradalmi kormánya nem akarta a királyság bukását, és a területi egység fenntartására is törekedett. November 13-án Károlyi radikális földreformot és más társadalmi átalakulásokhoz vezető reformokat hirdetett meg, azonban a tömeges tüntetések arra kényszerítették a Nemzeti Tanácsot, hogy november 16-án kikiáltsa a köztársaságot.[18] A demokratikus forradalom főbb eredményeiként a szerzők a Habsburgok királyságának megdöntését és Magyarország Ausztriától való elszakadását értékelik, ami „a független államfejlődés kezdetét jelentette”. Ugyanitt, a fejezet második alpontjában részletesen bemutatják az 1919. évi szocialista forradalom eseményeit: a kommunista hatalomátvételt Magyarországon, a Forradalmi Kormányzó Tanács és a szociáldemokrata Garbai Sándor által vezetett kormány létrejöttét, illetve a külügyi népbiztos, Kun Béla Leninhez és az oroszországi kommunistákhoz intézett sürgönyét, melyben „fegyveres szövetséget” ajánlanak az oroszországi kommunistáknak.[19] A Tanácsköztársaság időszakából ismertetik az új alkotmány elfogadását és a Vörös Hadsereg létrehozását, illetve azokat az intézkedéseket, például a földek és az ipar államosítására vonatkozó reformokat, amelyek nagy ellenállásba ütköztek a lakosság részéről. Részletesen leírják az Antant fellépését a Tanácsköztársaság ellen és Horthy Miklós tengernagy nemzeti hadseregének bevonulását, a román megszállást és a Vörös Hadsereg szlovákiai és „Kárpátontúli Ukrajnába” való bevonulását, a Clemenceau-jegyzéket, illetve a 133 napig tartó kommunista rendszer bukását. Az információk bősége az előző korok tárgyalásához képest meglepő, vagyis a tanulók sok ismerethez juthatnak a magyar történelem ezen időszakával kapcsolatban.

A következő sorsforduló, Horthy Miklós kormányzóságának bemutatása a tankönyv hasábjain negatív értékítélettel indul – mert mint írják – „ezzel a hatalomátvétellel a polgári hatalmat az országban katonai diktatúra váltotta fel.”[20] Horthy Miklós teljhatalmú jogkörrel rendelkező kormányzóvá kiáltotta ki magát, majd 1920-21 között állandósult a Horthy-rendszer, amely „autoriter volt és a parlamenti demokráciának csak a minimális jellemzőit hagyták meg”. A többi kiadványhoz képest nagyon bőven ismertetik a korszak kül- és belpolitikáját, a revizionista törekvéseket és azon „titkos társaságok” működését, amelyeket a „Hét vezér tanácsának” vezetése alatt álló Etelközi Szövetség irányított, és melynek vezetője maga Horthy Miklós volt.[21] Nem említik viszont a bethleni konszolidációt, nincs szó gazdaság- és társadalompolitikáról, a kultúra fejlődéséről ebben az időszakban. Ennél a résznél ismertetik viszont a jobbratolódást, a Gömbös-kormányt és a „magyar nemzet újjáélesztésének” eszméjét, a Nyilas-keresztes Párt létrejöttét, és az antifasiszta baloldali tömörülés, az 1937-ben alakult „Márciusi Front” megalakulását.[22] Az idézett kísérleti tankönyvben terjedelmesebben kifejtésre kerül a Németországgal való szövetség kérdése is, a revizionista tervek megvalósításáért a „fasiszta Olaszországgal” és a „hitleri Németországgal” folytatott tárgyalások kérdése. A magyar külpolitika ezen irányvonalának hátterében a szerzők a „Nagy-Magyarország” létrehozására való törekvést, a versailles-i szerződésrendszer felülvizsgálatát és a jóvátételek kifizetésének megtagadását jelölik meg. Ismertetik a fegyverkezésre vonatkozó intézkedéseket, beszámolnak Horthy kormányzó 1938. évi berlini látogatásáról, melynek eredményeként „Hitler neki ígérte Csehszlovákia egy részét”.[23] Mindezt úgy tálalva, mintha nem történelmi magyar lakta területek visszaadásáról lenne szó, hanem jogtalan hódításról. A szövetségi szerződéseket – Magyarország csatlakozása a Komintern paktumhoz és a Hármasszövetséghez – ugyancsak ismerteti a tankönyv. Ezt követően kerül sor az ukrán–magyar történelem legvitatottabb eseményének – Kárpátalja visszacsatolásának – bemutatására. A ma Zakarpattya (Kárpátontúli területként) vagy Kárpátaljaként ismert területet, ami a Csehszlovák Köztársaság részeként hivatalosan Podkarpatska Ruš néven létezett, a szerzők következetesen Zakarpatszka Ukrajina-nak neveznek, indirekt módon sugallva, hogy ez ukrán etnikai terület. A Müncheni konferenciát „összeesküvésnek” nevezik, mely – úgy tudják – „meggyorsította Csehszlovákia feldarabolását és Zakarpatszka Ukrajina autonóm területté alakulását”.[24] Bár a Budapestről irányított Földműves Szövetség a Magyarország keretein belüli autonómia mellett agitált a vidéken, 1938 októberében a Csehszlovákián belüli autonómiát fogadták el. Mivel október 13-án Magyarország nyíltan kijelentette, hogy az Ungvár–Munkács–Beregszász vonal mentén kéri a kárpátaljai területek átadását, a csehszlovák kormány betiltotta az összes politikai párt tevékenységét, hogy a magyar erőket így semlegesítse. Magyarország Kárpátalja bekebelezésére irányuló törekvései ellen november 1-jén tüntetés zajlott Ungváron, amelyre válasz-ként a „magyar kormány egy konfliktust akart kiprovokálni, hogy ezzel bizonyítsák a bécsi döntőbíróságnak a területen zajló anarchikus állapotot, és arra bírják őket, hogy Magyarország kapja Kárpátontúli Ukrajnát.” Mint írják – ez sikerült is, és november 2-án Ungvár, Munkács, Beregszász településeket és környéküket Magyarországnak ítélték. November 11-én megszállták Ungvárt, és katonai közigazgatási rendszert hoztak létre. Létrejött a Magyar Nemzeti Tanács, és betiltották az ukrán orientációjú szervezeteket. Bár a kárpátaljai ukránok elszigeteltségbe kerültek a Csehszlovákiában maradt autonóm Kárpát-Ukrajna lakosságtól, a helyiek körében nem voltak nemzetiségi konfliktusok. 1939. március 14-én Kárpátalja csehszlovák fennhatóság alatti részében kikiáltották a független Kárpát-ukrán államot, melyet ugyanabban a hónapban Hitler engedélyével Magyarország megszállt. 1938 és 1941 között a Németországgal való szövetségben Magyarország megszállta az „ukrán földeket, Szlovákia déli részét és részben Észak-Erdélyt”, ezzel összességében 12 ezer négyzetkilométerrel és több mint 1 millió fő lakossággal gyarapodott. Ezeket a tetteket a Németország és Olaszország részvételével működő bécsi döntőbíróság hagyta jóvá. 1941 áprilisában Magyarország mint szatellit állam részt vett Németország oldalán Jugoszlávia megszállásában, majd a Szovjetunió elleni harcban.[25]

Láthatjuk tehát, hogy az ukrán és magyar történetírás alapvető nézetkülönbsége jelenik meg e korszak tárgyalásánál, vagyis az 1938–39-es eseményeknél Magyarország mint agresszor, mint hódító jelenik meg, s nem jogos visszacsatolásként tekintik az eseménysort.

Egy világtörténelem-tankönyv 2004-ből

2004-ben került forgalomba a 10. osztályos tanulók számára egy újabb Világtörténelem tankönyv, mely az 1914 és 1939 közötti eseményeket öleli fel. Az első fejezet az I. világháború témáját tárgyalja, s a dualista birodalom megnevezésére a szerző az Ausztria–Magyarország megnevezést használja. Az eseménytörténet taglalása során a magyarországi belügyekről vagy államfőkről itt sincs említés, csupán a háborút lezáró békerendszer ismertetésénél találkozhatunk magyarságképre vonatkozó információval. A trianoni szerződés megkötésének körülményeiről felületes ismereteket tartalmaz a tankönyv: „Amikor a békeszerződések megkötése a befejeződéséhez közeledett, Budapesten a Kun Béla vezette kommunisták ragadták magukhoz a hatalmat. Ennek folytán a békeszerződés aláírását a kommunista kormány megdöntéséig elhalasztották. Amint ez megtörtént, Horthy Miklós tengernagy, az ország majdani kormányzója által irányított új magyar kormány 1920. június 4-én Trianonban aláírta a békeszerződést. A magyar területek kétharmad részét átadták Csehszlovákiának, Jugoszláviának és Romániának. A területi veszteségek következtében Magyarország lakossága 18 millió főről 7 millióra csökkent. A magyar hadsereg létszámát 35 ezer főben állapították meg.”[26]

A Közép- és Kelet-Európa országait bemutató fejezetben találjuk többek között a Csehszlovákia létrejöttéről, határairól szóló részt. Itt konkrétan nem szólnak Kárpátalja Csehszlovákiához kerülésének körülményeiről, csupán annyit írnak le, hogy a világháború utáni békerendszer eredményeképpen „csehszlovák állampolgárrá lett 745 ezer magyar és közel 500 ezer kárpátaljai ukrán is.”[27] A szerző itt egy külön fejezetet szán Magyarország két világháború közötti eseményeinek ismertetésére. Itt is az 1918-as forradalom ismertetésével kezdődig a téma taglalása, amelynek eredményeképpen kikiáltották a köztársaságot. A Magyar Tanácsköztársaság koráról leírja, hogy „az orosz bolsevikok a magyarországi eseményeket a kommunista világforradalom egyik kezdeti megnyilvánulásának tekintették. Az 1918 novemberében Moszkvában felkészített hadifoglyokból megalakított Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) Kun Béla vezetésével lépéseket tett a hatalom megszerzésére.”[28] A szerző leírja a Tanácsköztársaság létrejöttének körülményeit, a román megszállást, Horthy bevonulását és kormányzóvá választását, a királypuccsokat és a Habsburg-ház trónfosztását, vagyis viszonylag sok információt tudhatnak meg a diákok erről a korszakról. A Horthy-rendszerre vonatkozóan közli, hogy „időközben Magyarországon diktatórikus autoriter rendszer jött létre, amelynek támasza lett az 1921-ben megalakult Nemzeti Egységpárt.”[29] A külpolitika terén Magyarország „bonyolult diplomáciai játszmát folytatott, megpróbált egyszerre baráti kapcsolatokat ápolni a fasiszta Olaszországgal úgy, hogy ezzel ne váltsa ki Hitler rosszallását”. Ugyanakkor fokozatosan Németország felé fordult, amelyet Olaszországnál erősebb partnernek tartott. A németbarát politika révén Magyarország az első bécsi döntés értelmében részt vett a Csehszlovák Köztársaság feldarabolásában, elcsatolta Dél-Szlovákiát, 1939 januárjában pedig tagja lett az úgynevezett „antikomintern paktumnak”. Horthy tengernagy csapatai márciusban „megszállták Kárpát-Ukrajnát”. Vagyis itt is az ukrán államhatárok jelenlegi állapotából kiindulva, az ukrán történeti narratíva álláspontja szerint megszállásnak kezelik az eseménysort. Az 1940-ben született második bécsi döntés értelmében Magyarország visszaszerezte magának Erdélyt.[30] Itt jelenik meg először az a terminus, hogy visszaszerezte.

A tankönyv a fentieken kívül közli Horthy Miklós életrajzát is. Ebből megtudhatjuk: tervei között nem szerepelt, hogy sorsát az első világháború után létrejött Magyarországgal fűzze össze. Kun Béla kommunista Magyarországának politikája azonban módosította elképzeléseit. A kommunista kormány megdöntése után Horthy megalakította és irányította a nemzeti hadsereget.[31]

Egy 2010-ben megjelent történelemtankönyv

A 10. osztályosok elmélyített, szakirányos oktatásához készült legújabb Világtörténelem tankönyvek közül a 2010-ben megjelent Ladicsenko–Oszmolovszkij[32] szerzőpáros által készített tankönyv is a vizsgálat tárgya. Bár bevezetője szerint a tankönyv kronológiailag a XX. század elejétől 1930-ig öleli fel az eseményeket, több olvasmánybanvisszanyúlnak a XIX. századi eseményekhez, például az Ausztria–Magyarország helyzetéről szóló részben is a kiegyezéssel kezdődik a fejezet.[33]

A tankönyv első világháborút tárgyaló fejezeteiben Ausztria–Magyarország az előzőekhez hasonlóan szintén mindenütt egységesen kerül említésre, a világháború alatti magyar belpolitikáról nem esik szó, a versailles-i és washingtoni békerendszert és a dualista birodalom szétesését viszont ismét nagy részletességgel tárgyalják. Ausztria–Magyarország szétesése a szerzők szerint már 1918 nyarától nyilvánvaló volt, és az, hogy IV. Károly ősszel manifesztumot adott ki a trialista föderatív átalakulásról, már megkésett lépésnek tekinthető. 1918. október 31-én demokratikus forradalmak kezdődtek Ausztriában és Magyarországon, melyek során eltörölték a monarchiát, és Európa politikai térképén megjelent az Osztrák és a Magyar Köztársaság.[34] A tankönyvben a szerzők minden köztársaság létrejöttéről külön alpontban számolnak be, így a magyar „független állam” létrejöttéről is körülbelül egy oldalnyi leírást olvashatnak a tanulók. Innen értesülhetnek a Károlyi Mihály gróf által létrehozott Magyar Nemzeti Tanácsról, a Károlyi-kormány létrejöttéről és reformjairól és a Budapesten kitört „őszirózsás forradalomról”, amelynél azt is megmagyarázzák a szerzők, hogy az őszirózsa a forradalmárok jelképe volt. 1918. november 13-án (majd egy későbbi fejezetben már november 16-án) kikiáltották a Magyar Népköztársaságot, azonban a háború Magyarország számára még nem ért véget – olvasható a tankönyvben –, mivel az Antant hatására a szomszédos országok katonai támadást indítottak a magyar határok ellen új területek megszerzése reményében. Ilyen körülmények között azonban a Károlyi-kormány összeomlott, és Kun Béla vezetésével a kommunisták kerültek hatalomra. A szerzők ismertetik továbbá a Tanácsköztársaság kikiáltását, majd bukását és Horthy Miklós tengernagy autoriter rendszerének létrejöttét.[35]

A Ladicsenko–Oszmolovszkij-féle tankönyvben a korábbiakhoz hasonlóan részletesen ismertetik az első világháborút lezáró békeszerződések tartalmát, így a saint-germainit és a trianonit is, melyből egy forrásrészletet is közölnek.[36] Az ismertetett tankönyvektől eltérően (bár némi pontatlansággal) ez a kiadvány részletesen bemutatja, melyik elszakított terület hová került a trianoni döntés értelmében, így Horvátország, a Bácska és Bánát nyugati része Jugoszláviához (a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság csak 1929-től Jugoszlávia), Erdély és a Bánát keleti része Romániához, Szlovákia és Kárpátontúli Ukrajna pedig Csehszlovákiához került.[37] Később ismét találkozhatunk Magyarország két világháború közötti történetével, mivel a kiadvány külön fejezetet szentel a közép-európai országoknak, így Magyarországnak is. Ami újdonság a fejezetben, a Tanácsköztársaság korának és Magyarország megcsonkításának bemutatása. Az előző tankönyvektől eltérően a szerzőpáros konstatálja, hogy Magyarország helyzete akkor romlott meg igazán, amikor 1919 márciusában az Antant ultimátumban követelte területei kétharmad részének átadását a szomszédos országoknak: Romániának, Csehszlovákiának és a majdani Jugoszláviának. Majd hozzáteszik: mivel a Károlyi-kormány nem tudta megakadályozni ezt a követelést, inkább lemondott.[38] Ezután itt is leírják a szociáldemokraták és kommunisták egyesülését és az 1919. március 21-i hatalomátvételt. A Horthy-rendszer részletes bemutatása során a tanulók olvashatnak arról, hogy Horthy Miklós egy nemzeti hadsereg élén vonult be fehér lován Budapestre, ami „az egyetlen olyan valós, és össznemzeti erő volt abban az időben, mely rendet tudott tenni.”[39] Később viszont már azt konstatálják, hogy 1921-re Horthy diktatúrát épített ki. Bár nem tudott saját fasiszta tömegpártot létrehozni, és nem volt tömeges társadalmi bázisa, de a horthyzmus egy sor legális és titkos egyesület és szövetség hálójára épült, melynek szálait Horthy Miklós tartotta a kezében.[40] Az előző kiadású egyetemes történelemtankönyvekhez képest részletesebben tárgyalják az 1918–19. évi köztársaságokra vonatkozó rendeletek eltörlését és a monarchikus berendezkedés visszaállítását, IV. Károly király visszatérési kísérleteit, majd trónfosztását és száműzését, a trianoni béke aláírását és a gazdaság helyzetét. A tankönyv szemléletesen mutatja be a két világháború közötti időszakot, fényképeket tartalmaz a Magyar Vörös Hadseregről és az intervenciós hadseregről, Horthy Miklósról, Horthy és Hitler találkozójáról. Elmondható, hogy bár sok információt tartalmaz a tankönyv a magyar történelem ezen fontos évtizedeiről, a „horthy diktatúra” terminus rögzítésével − értékítéletet tartalmaz.

Ukrajna legújabb kori történelme 1914–1939

A fenti című tankönyvben az egyetemes történelemtankönyvekhez hasonlóan már az első témánál – Ukrajna az első világháborúban – találkozunk Magyarország említésével. Az ukrán területek helyzetének vázolásánál a világháború küszöbén említésre kerül, hogy a Zbrucs folyótól nyugatra elterülő ukrán terület Ausztria–Magyarországhoz tartozott. „Kárpátalja – a legnyugatibb ukrán terület – Magyarországhoz tartozott, és semmiféle önkormányzata nem volt.”[41] A gazdasági és társadalmi életről szóló alfejezetben leírja, hogy „a falvakban ukránul, a városokban főleg oroszul, nyugaton pedig lengyelül, németül és magyarul beszéltek”. Majd később hozzáteszi, míg „… az orosz kormány politikája arra irányult, hogy »igazi oroszokká« gyúrják át az ukránokat, Ausztria–Magyarországon viszont nem beszélhetünk asszimilációról.”[42] Ausztria–Magyarország első világháborús céljai között ez a kiadvány Ukrajna megszerzését jelöli meg, sőt a források között is közölnek egy okmányt, amely Ausztria–Magyarországnak Ukrajnára vonatkozó terveiről szól, az első világháború küszöbén.[43] Az 1915. évi galíciai hadjáratról és következményeiről ezt olvashatjuk: „Az orosz hadsereg megszerezte a Kárpátok nagyobbik részét, az osztrák és a magyar hadsereg teljes szétzúzására készült, el akarta szakítani Ausztriától, és megszállni Magyarországot.Nyugat-Ukrajna lakosságának többsége lojális maradt Ausztria–Magyarországgal szemben, és nem támogatta tömegesen az oroszokat.”[44] Később Dmitro Dorosenko történészt idézve így értékeli a szerző az ukrán nép első világháborús szerepét: „Galícia szerencsétlen lakossága gyakorlatilag két tűz közé került: egyfelől a muszkák sanyargatták Mazepa-pártiságuk, másfelől pedig az osztrákok és a magyarok a ruszofilságuk miatt. Ugyanakkor az ukránoknak kínzóikért kellett harcolniuk, egyeseknek az orosz, másoknak az osztrák hadsereg soraiban.”[45]

A kötet utolsó fejezete Kárpátalja történetével foglalkozik Csehszlovákia kötelékében. Ebből megtudhatjuk, hogy „1918 végén az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését követően felmerült a kárpátaljai ukránok jövőjének a kérdése. […] A magyarországi ukránok 1919. január 21-én Huszton 420 küldött részvételével megtartott össznépi kongresszusa kihirdette Kárpátalja Ukrajnával való egyesülését. Ám az akkori kedvezőtlen politikai körülmények nem tették lehetővé e törekvés megvalósítását. A Nyugat-ukrajnai Népköztársaság hadat viselt Lengyelországgal, Magyarországon pedig egy időre a kommunisták kerültek hatalomra, akik igyekeztek kiterjeszteni befolyásukat Kárpátaljára is. Ilyen körülmények között a Központi Orosz Tanács – a lakosság egy részét képviselő szerv – 1919. május 8-án kihirdette Kárpátalja egyesülését Csehszlovákiával. Ez kényszermegoldás volt, a »kisebbik rossz« választása.”[46] Azt is megtudhatjuk, hogy „Kárpátalján az ukrán iskolák helyzete a több évszázados magyarosítást követően némileg javult, az iskolák hálózata bővült. […] Az ukrán oktatás felszámolása 1939-ben a vidéknek a horthysta Magyarország általi megszállását követően fokozódott. Nem maradt egyetlen ukrán iskola sem.”[47] A politikai élet alakulása tekintetében elmondja, hogy a vidék legnépszerűbb hagyománya a moszkvofilekhez fűződik. „A moszkvofil eszmét támogatta a kárpátaljai ukránok konszolidációjában ellenérdekelt Magyarország és Lengyelország is. […] A többi ukrán területtől való sok évszázados elszigeteltség elősegítette, hogy Kárpátalján kialakuljon a ruszin mozgalom, amelynek hívei a helyi sajátosságok abszolutizálásával azt állították, hogy a helyi lakosság itt az ukránoktól különböző önálló ruszin nemzetté alakult át. Jellemző, hogy a ruszinság támogatói között nagyon sok volt az elmagyarosodott pap, akik ily módon igyekeztek leplezni magyarbarát beállítottságukat.”[48] Az ukrán állami egység eszméjének tehát nemcsak a magyarok, hanem a ruszinok is áldozatul esnek, magyar érzelmi kötődésüket az ukrán nemzeti ügy elárulásának minősítik. Az 1938–39. évi kárpátaljai események kapcsán megtudhatjuk, hogy a müncheni egyezmény következtében Csehszlovákiát feldarabolták, Kárpátalja autonómiát kapott, és autonóm kormányt alakíthattak, melynek először a moszkvofil, majd az ukránofil Volosin lett a vezetője. „A magyarok és a lengyelek amellett agitáltak, hogy Kárpát-Ukrajnát újra csatolják Magyarországhoz, és ismét legyen magyar–lengyel határ. Kárpát-Ukrajna területére fegyveres csoportokat küldtek, amelyeknek a zavarkeltés volt a feladata, meg az, hogy megteremtsék a feltételeket Magyarország fegyveres beavatkozásához. A német–olasz döntőbíróság 1938. november 2-i döntése nemcsak a magyarok lakta területeket juttatta Magyarországnak, hanem Ungvárt és Munkácsot, valamint néhány ukrán falut is.[49] A szerző beszámol az Ukrán Nemzeti Egyesülés (UNE) létrejöttéről, a Szojm-választásokról és Kárpát-Ukrajna kikiáltásáról, az 1939. március 14–15-i hadi eseményekről. Itt leírja, hogy „… a magyar csapatok március 14-én átlépték Kárpát-Ukrajna határát. […] A vidék védelmére létrehozott katonai szervezet, a 2000 fegyveres tagot számláló Kárpáti Szics a hősies ellenállás ellenére nem tudta megállítani a betörést. […] A fasiszta Németország által támogatott Magyarország megszállta Kárpát-Ukrajnát.”[50] Érzékelhető tehát, hogy a fentebb ismertetett világtörténelem-tankönyvekhez képest mennyivel erősebb a magyarok ellenségképe és a jelenlegi határok legitimációjának történeti alapokra történő helyezésének szándéka.

Összegzés

Összességében a − terjedelmi korlátok miatt a teljesség igénye nélkül megvizsgált − tankönyvek alapján elmondható, hogy a tankönyv politikai és legitimációs eszközként történő felhasználása Ukrajnában erősen jellemző. Főként az Ukrajna története tantárgyhoz készült tankönyveken keresztül érzékelhető nyilvánvalóan, hogy a jelenlegi határokból kiindulva hangsúlyozzák az „ukrán területek történetiségét” és az állandó függetlenségi harcokat. Az ukrán történetírói szemléletet, mely szerint minden konfliktus célja a függetlenség elnyerése lehet csupán, gyakran vetítik rá más népek történetének leírására, így Magyarországot is gyakran nevezik a két világháború között a „független Magyarországnak” vagy „függetlenségét elnyert Magyarországnak”, ami a magyar olvasó számára meglepő megállapítás, és a tanulókban pedig helytelen képet rögzít a korról. Minden tankönyv beszámol ugyan Magyarország területveszteségéről a versailles-i szerződések következtében, viszont azt sugallják, hogy a magyarság ennek ellenére jobb pozícióba került a korábbiakhoz képest. Magyarország és a magyarok két világháború közötti sorsfordulóinak említése − főként az újabb tankönyvekben − egyre nagyobb teret kap, néhol pontosabb, másutt felületesebb a tananyag tényszerűsége, s míg egyes tankönyvekben csak a törzsszövegben ismertetik a tananyagot, sok esetben kiemelt olvasmányok is bekerültek a tankönyvekbe, például Kun Béla Leninhez írt levelei, a trianoni szerződés részlete vagy Horthy Miklós életrajza. A legtöbb információt a tanulók az 1918. évi „őszirózsás forradalomról” és Károlyi Mihály tevékenységéről, Kun Béláról és a Tanácsköztársaság létrejöttéről, valamint Horthy Miklós „autoriter katonai diktatúrájáról” kapják az ukraj-nai történelemtankönyvekből. Az ukrán-magyar kapcsolatok legfőbb konfliktusát jelentő 1938–39. évi mai Kárpátalját is érintő eseménysorozat hol árnyaltabban, hol pedig emocionálisabban, de egyértelműen megszállásként és nem visszafoglalásként szerepelnek a tankönyvekben.[51]

Vissza a tartalomjegyzékhez