Liz Attenborough: Az Olvasás Éve

Nyomtatási nézet

Hogyan csinálták Angliában? (fordította: Kovács M. Krisztina)

Örülök, hogy itt lehetek, és segíthetek elindítani Magyarországon az Olvasás Évét, és sok jót kívánok a kampánynak minden tekintetben. Azért vagyok itt, mert az a nagy szerencse ért, hogy levezessem az országos Olvasás Évét Nagy-Britanniában, amely 1998. szeptembere és 1999. augusztusa között zajlott. Szeretném önökkel megosztani projektünk néhány fontos vonását, elmondani a szervezés mikéntjét, és egy kicsit beszélek arról, mi fog történni a jövőben.

Az országos Olvasás Évének ötlete oktatási miniszterünktől, David Blunkett-től származik, akiben már akkor megfogant az ötlet, amikor még ellenzékben volt, és kinevezése után két hónapon belül felállított egy tanácsadó bizottságot, hogy belefogjon a terv megvalósításába. A fő elképzelés az volt, hogy meg kell próbálnunk megteremteni az olvasók nemzetét, segítenünk és támogatnunk kell iskoláink színvonalának emelkedését. A kormány napirendjén első helyen áll az oktatás, és azt az elképzelést akarja támogatni, hogy az iskolák egyedül nem tudják megváltoztatni a helyzetet – szükségük van a tágabb közösség támogatására és buzdítására, különösen annak megerősítésében, hogy az olvasás nem csak az iskoláért van, hanem egy életre szól. Jó olvasási képességek nélkül az egyének túl sok életlehetőséget veszítenek el munkájuk és a személyes fejlődésüket elősegítő eszközök terén.

Én a gyerekkönyv-kiadás terén szereztem tapasztalatot, és felvilla-nyozott az együttműködés lehetősége. Mit akarhatna jobban egy kiadó annál, hogy az olvasásért vezessen kampányt az ország minden táján? Elérni azt, hogy az ország beszéljen az olvasásról, hogy megünnepeljük a megtörtént jó dolgokat, és módot találni arra, hogy megbirkózzunk a lakosság képességszintjei közötti eltérésekkel.

Kilenc hónap tervezési idő állt rendelkezésünkre az Év elkezdése előtt, amit arra használtunk, hogy emberek és szervezetek széles skáláját vonjuk be – az üzleti világot, a médiákat, könyvtárakat és oktatási intézményeket, önkormányzati szervezeteket, az önkéntes szektort, írókat, a művészek közösségét, a könyvkereskedelmet. Meg kellett tanulnom eligazodni e különböző világok sokszínűségében, hogy beszélhessek emberekkel, akik más emberekkel tudtak beszélni. Nem tudtunk mindent mi magunk csinálni, be kellett vonnunk számos szervezetet, amelyek működési struktúrájuknak megfelelően támogatták ügyünket.

Létrehoztunk egy adatbázist az emberekről és a projektekről, elindítottunk egy weboldalt, amelyre feltettünk minden hozzánk érkező információt. Sok témában készítettünk szórólapokat, és kiadtunk egy havi hírlevelet növekvő számú érdeklődő támogatóink számára. Terveztünk egy egyszerű logót, és arra ösztönöztük az embereket, hogy tüntessék fel saját anyagaikon, termékeiken, hogy az olvasással kapcsolatos tevékenységeket összekössük. Azonban mindenekelőtt beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk, megpróbálva az olvasást mindenki napirendjébe beiktatni.

Megtudtam, hogy ha azt mondod Országos Olvasás Éve, a legnagyobb valószínűséggel a válasz ’gyerekek’ lesz, melyet szorosan követ a ’készség elsajátítása’. Felnőttek bevonása a gondolkodási keretbe nehezebb feladat, ahogyan az az elképzelés is, hogy a szórakozásért olvasás olyasvalami, amit érdemes felfedezni. Még hosszabb időt vesz igénybe az, hogy a gondolkodást a könyveken kívül eső olvasmányanyagokra tereljük. Az Év kihívásának egy része az volt, hogy olyan inkluzívak legyünk, amennyire csak lehetséges, hogy felöleljük az írni-olvasni tudás és olvasás minden aspektusát, minden korosztályt, mindenféle képességet. Azt is meg kellett mutatnunk, hogy lényegi mondanivalóra terveztük kampányunkat, és hogy ez több lesz, mint csupán a kormány néhány szlogenjének kihirdetése.

Amikor az üzleti világot próbáltam bevonni, jelentős buzdítást kaptam egy vezető beosztású üzletembertől, aki azt mondta, hogy amikor vezető beosztású üzletember társai a végzős diákok írás-olvasás készségei miatt morogtak, ő mindig azt mondta: „a diákok szülei valószínűleg önöknek dolgoznak, mivel segítik tehát önök a szülőket gyermekeik megsegítésében?” Egy felső vezető a postánál arról számolt be, hogy ugyanolyan kulcsfontosságú számukra az írni-olvasni tudó, művelt ügyfélkör, mint az írni-olvasni tudó, művelt munkaerő: ha olyan emberek járnának a postára, akik képtelenek elboldogulni a nyomtatványokkal és a papírmunkával, akkor alkalmazottaiknak sokkal több ideig kellene foglalkozniuk az egyes kérésekkel. Ennél fogva a postahivatal jelentős pénzösszeget és időt fordított a helyi és az országos írás-olvasási projektek támogatására.

Szerencsére kaptunk néhány lelkes, és néhány nagyon magas színvonalú reakciót a kampány legelején.

• A Sainbury’s áruházlánc deklarálta, hogy hat millió fontot fordítanak a Book Trust’s Bookstart (Könyv Érdekszövetkezet Könyvindítási) projekt országos kibővítésére – mely keretén belül egy millió kilenchónapos baba szüleinek adnak könyveket és olvasási tájékoztatót, amikor megjelennek egészségügyi vizsgálaton. Az egészségügyi dolgozók és a könyvtárosok együtt dolgoznak ezen, miután egy hat évvel ezelőtti kísérleti projekt kitűnő eredményeket hozott azoknál a gyerekeknél, akik e csomag előnyeit élvezhették.

• A News International (két országos napilapjával és két országos vasárnapi kiadásával) egyesítette erőit a Walkers Snackfoods céggel: könyvekre váltható kupon kampányt indítottak iskolák számára. Családok vagdosták a kuponokat napilapokból és burgonya chipes zacskókról országszerte, majd az iskolák összeszámolták őket, hogy ingyenes könyveket kapjanak értük. Mindezt televíziós reklámok kísérték, és a napilapok sztorikat közöltek nap mint nap kampányuk támogatására; hírességek beszéltek az olvasás értékéről és a könyvek fontosságáról az iskolákban. Két millióval több könyv jutott el az iskolákba, és a kampány olyan sikeres volt az eladások terén a napilapok és az élelmiszergyártó cég számára, hogy ebben az évben megismétlik a projektet.

• Az egyik televíziós szappanopera, a Brookside olyan történetet mutatott be, melyben az egyik felnőtt szereplő komoly írás-olvasás zavarral küzdött, majd a program végén közzétették egy segélyvonal telefonszámát, amely felnőtteknek szánt órákhoz nyújtott segítséget speciális televízióhoz kötődő anyaggal.

• Egy másik szupermarket-hálózat, az Asda két hétig tartó nagy felolvasásokat szervezett üzleteiben. Könyvtárakkal együttműködve mesemondó foglalkozásokat tartottak az üzletekben, a szupermarketek személyzetét megtanították előadási technikákra. A személyzet ugyanúgy élvezte, mint a vásárlók, ezért a projekt tovább fog folytatódni.

Hamarosan világossá vált, hogy a leghatékonyabb üzenet új emberek érdeklődésének felkeltésére nem más, mint történetek mesélése: mi történt, ki mit csinált, mely elképzelések működtek a legjobban. Gyakran megszégyenítő volt hallgatni, hogy bizonyos munkákat milyen nehéz körülmények között végeztek.

Nem akartuk, hogy az elfoglalt tanárok bármiképpen is úgy érezzék, hogy az Olvasás Éve plusz terhet ró rájuk – azt szerettük volna, ha érzik, hogy az Év az ő munkájuk támogatásáért van, és hogy másokat is ösztönözzön a tanárok fontos munkájának felismerésére. A kormány kétszer tudott minden iskolának speciális extra támogatást nyújtani szórakoztató könyvek, nem tankönyvek vásárlásához. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Művészetek Tanácsával (Arts Council) közösen finanszírozhattunk egy nagy projektet: szerzőket hívtunk meg iskolákba, nemcsak nagy közönségnek szóló, kipipálandó látogatásokra, hanem hogy esetleg dolgozzanak együtt egy bizonyos számú gyerekkel hosszabb időszakon keresztül. A szerzők hihetetlenül erőteljes üzenetközvetítők, különösen amikor saját olvasásukról beszélnek, és hogy miként segített az olvasás írásmódjuk formálásában.

Úgy találtuk, hogy a sajtót leginkább vagy a borongós statisztikák érdekelték (már szinte nemzeti időtöltés az, hogy Nagy-Britanniát hátulról a másodikként emlegetik európai vagy világszintű közvéleménykutatásban) – vagy szívmelengető történetek olyan emberekről, akik az olvasás révén győzedelmeskedtek a nehézségek fölött. Azonban ebben a kategóriában nem mindenki akarja megosztani történetét az ország sajtójával. Mindig nehéz volt rávenni a sajtót a jó hírek megünneplésére, és a közvéleménykutatások – még ha csak néhány száz embert érintettek is – mindig hasznosnak bizonyultak a tudósításokhoz. A sajtó szintén előszeretettel használ hírességeket, aminek megszervezése nehéz és időigényes. Amikor nekünk sikerült televíziós sztárokat vagy sportcsillagokat bevonni, megbizonyosodtunk arról, hogy ők lelkes olvasók, akik képesek beszélni saját olvasási szokásaikról, vagy a gyermekeikkel való olvasásról.

A kampány igazi sikere azonban az volt, ahogyan az országos kampányt helyi szinten megvalósítottuk. Egységes projektünk az országos sajtó középpontjába került, ez lehetővé tette, hogy a helyi szervezetek felemeljék a telefont, és kapcsolatot létesítsenek potenciális partnerek széles körével, cselekvésre buzdítva őket. Az Év adott ’engedélyt’ az embereknek erre a telefonhívásra. Bátorítottuk az iskolákat és a könyvtárakat a helyi üzleti vállalkozások felkeresésére, de nem pusztán pénz kérésére. Erre a megkeresésre a válasz valószínűleg nemleges lett volna. Viszont dolgozók idejét kérni, a rendezvényekre helyszíneket keresni, bizonyos adományokat kérni – mint például segítséget nyomtatásnál vagy hirdetésnél – ezek a megközelítések valószínűleg nagyobb sikerre számíthattak.

Az Év keretbe foglalásához egy bizonyos témát társítottunk minden hónaphoz, a központi mondanivaló a korai évekről a sportra, a média kapcsolódó hirdetéseiről az újság- és magazinolvasásra terelődött. A könyvtárosok felhívtak szabadidő központokat, helyi futball- és kosárlabda klubokat, és sokan hajlandóságot mutattak bekapcsolódni. Célszerűbbnek látszott az olvasást elvinni az emberekhez, mintsem az embereket elvinni oda, ahol olvasni lehet.

A kormány szubsztanciálisan hozzájárult a kampányhoz televíziós hirdetéseivel, melyek üzenete az volt, hogy mindenki nyújthat segítséget a gyerekek olvasásához esti mesék felolvasásával, de akár bevásárló listák, sportjelentések, étlapok és feliratok megmutatásával is – mindennel, amin szavak vannak. A projekt kísérő brosúráját – Egy kis olvasás sokra megy – három millió példányban osztották szét betelefonálók között, valamint bevásárlóközpontokban és postahivatalokban. Az utólagos felmérések szerint az üzenet eljutott az olvasókhoz. A korábbi, reklámokról készült felmérés kimutatta, hogy a szülők szerettek volna segíteni gyermekeiknek, de úgy érezték, nem tudják bizonyosan, mi lenne a legjobb módja. Néhány reklámot nagy képernyőkön vetítettek ki futballmeccseken, és elkészült rádióban és mozikban leadott adaptációjuk is.

Szerencsére pénzt is tudtunk adni a projekteknek egy pénzalapból az Év tevékenységeinek támogatására. Kevesebb, mint egy millió font állt a rendelkezésünkre, de ennek az összegnek a tizenkétszeresére érkeztek pályázatok a projektekre. Igazi kiváltság volt számunkra, hogy pályázati pénzeket adhattunk, és ezzel kiváló projekteknek segíthettünk az elindulásban. A következő projekteket támogattuk: idős emberekkel visszaemlékezések olvasása, utcai könyvtárak a hajléktalanoknak, családi olvasási projektek börtönökben, poszterek kirakása állásközvetítő központokban és gyorséttermekben, ifjúsági gondozók és ifjúsági könyvtárosok együttműködése azért, hogy visszahozzák az olvasást az elhidegült fiatal olvasók életébe. (Nagy-Britanniában nagy problémát jelent a tíz év feletti fiúk elfordulása az olvasástól – ez egy nagy, folytonos kihívás.) Egy helyi hatóság megígérte, minden dolgozóját ráveszi, hogy hangosan olvasson fel egy gyermeknek az Év alatt; egy másik projekt tapintható könyveket állított elő, hogy fejlessze az olvasás előkészítési készségeket olyan gyerekekben, akik a későbbiekben a Braille írást fogják elsajátítani. Könyvtárosok egy körzetben meg tudtak látogatni helyhez kötött könyvtárhasználókat laptopokkal és modemekkel, hogy elősegítsék könyvtári olvasási választásaikat.

Pénzalapunk segítséget tudott nyújtani néhány, évente rendszeresen ismétlődő tevékenységnek: több poszterre adtunk pénzt a ’Versek a metrón’ projekthez, ahol sokféle költészeti alkotást állítanak ki a londoni földalatti hálózaton; támogatni tudtuk egy verseskötet eljuttatását iskolákba a Költészet Napjára, és finanszíroztunk egy iskoláknak szánt információs anyagot az Országos Gyermekkönyv Hét alkalmából. Mindegyik projekt folytatódik a jövőben, és mi biztatjuk az embereket, úgy tervezzék meg saját rendezvényeiket, hogy használják ki ezeknek az országos rendezvényeknek az előnyeit is a Könyv Világnapja mellett. Ez a csodálatos nemzetközi könyvfesztivál is bizonyosan a jövőbemutató olvasási projektek éves emlékeztetőjeként fog szolgálni.

Továbbá nagyon jól szórakoztunk.

• A könyvtárak leleményes módszereket találtak az olvasás terjesztésének ösztönzésére. Egy körzetben stressz oldó csomagokat készítettek: a könyvek mellé fürdőolajokat vagy illatosított gyertyákat tettek; mások egy ismeretlen könyvvel randevúra hívták az olvasókat – megszokott választásaikon kívül elvittek egy véletlenül választott, újságpapírba csomagolt könyvet és megnézték, mennyire voltak ’kompatibilisek’ az ismeretlen könyvvel; egy másik könyvtári hatóság kiadta a ’nálam is szerencsétlenebb emberekről szóló könyvek’ listáját; megint másik valódi úti beszámolókat tartott – felolvasás és bor különböző világtájakról, felolvasás Dél-Amerikáról dél-amerikai borokkal, stb.

• Az iskolák ’Apukák Olvasónapjait’ szerveztek: különösen apukákat hívtak meg erre az alkalomra, hogy segítsenek a gyermekeiknek az olvasásban. Emlékeztetnünk kell magunkat – Paul Jennings szerző szavaival élve –, hogy nem szabadna olyan dolognak lennie, mint vonakodó fiatal olvasó. Úgy érzi, ez csak azt jelentheti, hogy a felnőtt még nem talált számukra elég jó könyvet – tehát felnőtteknek kell megtalálniuk a megfelelő könyvet a megfelelő gyermek számára a megfelelő időben.

• Egy fiataloknak rendszeresített buszt átalakítottak napközben óvodás korú gyerekek számára, a nap végén pedig visszaalakították; a tinédzsereknek nem kellett tudniuk, hogy egy babát szállított buszuk, amíg ők iskolában voltak.

A jövőre nézve örülünk annak, hogy az Oktatási Minisztérium kisebb mértékben szponzorálni fogja tevékenységeinket további három éven keresztül, ezért szeretnénk magas céljainkat folyamatosan megtartani, és nem csak az oktatás zászlaja alatt.

Én magam hihetetlenül mozgalmas és gyümölcsöző, stimuláló időszakot éltem át, mert sok ember olyan jól reagált erre az izgalmas központi elképzelésre. A sikeres projektek megtalálták új közönségek elérésének a módját, és az Év alatt kezdődő partnerkapcsolatok a jövőben is folytatódni fognak, mert kölcsönösen hasznosnak bizonyultak.

Pusztán a tevékenységi kör megmutatta, hogy nálunk az Olvasás Éve elindította annak folyamatát, hogy az olvasók nemzetévé változtassa az országot. Ajtókat nyitott meg, hogy megmutassa: ha együtt dolgozunk, sokkal nagyobb hatást érhetünk el, mint ha egyedül dolgozunk; továbbá megvilágította, hogy az ötletek megosztása drasztikusan felgyorsítja a folyamatot. Nagyon sok minden történt, de még oly sok tennivaló van. Az Év nagyszerű kezdetet jelentett, de az igazi próbatétel az lesz, ha látjuk, mennyi tartható fenn, és hogy mekkora hatást gyakoroltak kezdeményezéseink az olvasási szokásokra. Sok ember nem tudja, hogy még az Olvasás Éve is megrendezésre került, de reméljük, hogy időben bekerülnek az olvasó közösségbe más, környezetükben élő vagy dolgozó emberek tettei és tevékenységei segítségével. Nagyrészt továbbra is az lesz a jövőben a feladatunk, hogy informáljuk az embereket a sikeres tevékenységekről, valamint üzleti vállalkozások, könyvtárak és iskolák közös célokért folytatott együttműködéséről.

Befejezésként szeretnék kiemelni két nagyon pozitív, a jövőre is hosszú távon kiható eredményt. Az egyik az olvasó fejlesztés fókuszba helyezése, ami az olvasót állítja a középpontba, nem a könyvet, az írót, vagy az írást. Ezen a területen nagyszerű munkát végeztek az olvasókkal a lakóhelyükön, könyvtárakban, munkahelyeken, börtönökben, és ennek eredményeként a Kulturális Minisztérium létrehozott egy kétmillió fontos olvasó fejlesztési alapot, ahová a könyvtárak pályázatot nyújthatnak be. Ez tovább fogja fejleszteni ezt a működési területet, több olvasót juttatva el a könyvekhez egy sor különböző lehetőség által, és reméljük, hogy ez a projekt sok éven keresztül folytatódni fog.

A második eredmény azon üzleti életben dolgozó alkalmazottak számának növekedése, akik szervezésünkben segítik az iskolákban az egyéni olvasást: hetente egyszer egy fél órás foglalkozás keretében ’négyszemközt’ segítenek a leginkább rászorulóknak. Az iskolák, a tanulók és az alkalmazottak mindannyian sokat nyerhetnek ebből a fajta tevékenységből, amely szervezést és támogatást igényel, de nagyon jótékony hatású lehet hosszú távon.

Minden jelenlevő tudja, hogy az olvasás rendkívül kreatív tevékenység, ami a képzelet izmait tornáztatja – az olvasó kiegészíti és aktiválja az író képzeletbeli világát. Az olvasás más világokkal és elképzelésekkel kapcsol össze bennünket, segít más ember nézőpontjából szemlélni a dolgokat. Ez valóban annyira fontos, hogy abszolúte mindenkivel meg kell osztanunk, és remélem, hogy az Olvasás Éve alatt Magyarországon önök is elkezdhetik a mindenki javát szolgáló olvasók nemzetének építését. Az önök projektjét a Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesülése szervezi, és biztos vagyok abban, hogy önök támogatni fogják őket minden lehetséges módon. Reményeim szerint új ötleteket fogok meríteni az önök Évéből, mivel ironikus módon mi kiábrándító visszajelzést kaptunk a könyvkereskedelemtől általában, bár sok egyéni kiadót és könyvkereskedőt bevontunk. Az olvasók világtáborában mindannyian sokat tanulhatunk egymástól. Sok szerencsét, és végül azt kívánom önöknek, hogy érezzék olyan jól magukat, ahogyan mi tettük.

(Fordította: Kovács M. Krisztina

Vissza a tartalomjegyzékhez