Bencédy József: A beszélt köznyelv

Nyomtatási nézet

Bevezetésül a beszélt köznyelvvel kapcsolatosan néhány alapvető gondolatot és gondot kell előrebocsátanom.

A nyelv élő, eleven valóságának, a nyelvhasználatnak két alapvető formája van: a beszélt, illetve az írott köznyelv (korábbi megnevezéssel: a köznyelv és/vagy az irodalmi nyelv).

Gósy Mária meghatározása szerint: a beszélt nyelv a nyelvhasználat hangzós formája. Funkciója ugyanaz, mint az írott köznyelvé: kommunikáció megvalósítása, gondolataink, érzéseinek közlése hallgatóinkkal, olvasóinkkal.

A nyelvet vizsgáló tudósok és gyakorlati szakemberek hosszú ideig csak az írott köznyelvvel foglalkoztak, mert vizsgálódásaikat csak ezzel tudták hitelesen dokumentálni. A hiteles szóbeli rögzítés hiánya még a nyelvjáráskutatásban is veszteséggel járt: a szöveget lejegyző kutató nemegyszer automatikusan a köznyelv irányában módosította a hallottakat.

Mi volt tehát az oka a hagyományos eljárásnak? Elsősorban – mint említettem –  a filológiai hűség: a kutató igazolni akarta példáinak, szövegeinek, mondatainak valódiságát. Az írott nyelv nemcsak dokumentálható, hanem állandóbb is, mint a beszéd, melynek rögzítése a magnó megjelenéséig sok nehézséget jelentett. A mai magyar nyelv című egyetemi tankönyvben, illetve annak előszavában ezt olvashatjuk: „Az irodalmi nyelvből vett példaanyagban, mivel ez a belső nyelvtípus kevésbé változékony, mint a köznyelv, még korábbi […] idézetek is szerepelnek.” Hogy példáinkat az írott, a szépirodalmi nyelvből merítettük, abban szerepe volt a nyelvi normához fűződő viszonyunknak is. A normának, ahogy kialakult – és mindnyájunkban él – az írott nyelv, a jól megszerkesztett szöveg felel meg, hozzá képest a beszéd „valami romlott dolog, ami eltér a normától”. Jól ismerjük a beszélt nyelv miatt sűrűn hallható korábbi panaszokat. Például Bárczi Gézánál: „A társalgás nyelve, tehát a beszélt köznyelv nemcsak színtelen (hacsak az argóból nem kölcsönös derűre-borúra színeket), hanem nyelvi helytelenségek, hibás szerkesztések, idegenszerű fordulatok változatos példáit szolgáltatja.”^[1] Vagy A mai magyar nyelvünk című kötetben: „Napjainkban köznyelvi stílusunk ad leginkább okot az aggodalomra. Bár biztató megnyilvánulások itt is akadnak, többségben vannak, s erősen hatnak a stílusszegényítő, káros tendenciák.”^[2]

Nehéz kérdés, és nem könnyű tévedhetetlenül válaszolni rá, mi az oka az említett nyelvi változásoknak. Egyrészt tudunk a nyelvfejlődés belső törvényeiről (integrálódás, differenciálódás, ökonómia vagy gazdaságosság stb.; ezekről még a későbbiekben lesz is szó), másrészt olvashatjuk Malmberg felfogását, aki könyvében meghatározó jelentőséget tulajdonít a szociolektusoknak: „… a nyelvek nem változnak. A beszélők és az írók azok, akik változtatják a nyelvet.” – írja. Majd valamivel később: „Ha vannak törvények, amelyek meghatározzák a nyelvek fejlődését, akkor ez annyiban áll, amennyiben vannak törvények, amelyek irányítják a társadalom fejlődését.”^[3] Az általa számba vett francia, svéd és más nyelvi példák helyett gondoljunk az -á, -é jelű múlt, az -nd jelű jövő idő eltűnésére, a kezelve van, kezelt, a láthatók, láthatóak irányú változásra, egyes többes változatú tövek visszaszorulására (ajtaja – ajtója, mezeje – mezője, szavak – szók stb.), a szenvedő igeragozás visszaszorítására. Gondolom, sokan ismerik még az -andó, -endő kerülendő nyelvművelő „szabályt”. Vannak tehát a nyelvek változásában ható társadalmi tényezők (idegen szavak használata, terpeszkedő kifejezések, káromkodások, nominális stílus stb.), melyeket nehéz volna belső nyelvi törvényekből eredeztetni.

A beszélt nyelvi szövegekkel történő foglalkozás mindenkit rövidesen meggyőz, hogy a beszélt nyelv nem egyenlő az irodalmi, az írott nyelvvel, plusz vagy mínusz valamivel, hanem más. Aki már vállalkozott arra, hogy saját, jól átgondolt, részletes vázlat segítségével elmondott előadását megpróbálja magnófelvétel alapján írott formába áttenni, nyomtatásban való közlésre alkalmas formába hozni, rájött – velem együtt – a vállalkozása elképesztő nehézségére, szinte lehetetlenségére.

Charles Bally, Saussure utóda a genfi egyetemen – másokkal együtt Saussure könyvének gondozója és kiadója, a modern stilisztikai szemlélet megalapozója, a beszélt nyelv elemzésének elsőbbségét fogalmazta meg az írott, irodalmi nyelvvel szemben: „Rendszerint azt mondják, hogy az írott nyelv hűségesebb képet ad egy nyelvről és képességeiről. Azok, akik ezt állítják, hozzáteszik – mégpedig indokoltan –, hogy az írott nyelvet nem kell összekeverni az irodalmi nyelvvel, mivel a második csak az egyik manifesztációja az elsőnek, hanem – elvonatkoztatva minden személyes stílustól – az »általános« írott nyelv az a modell, amelyhez igazodni kell. Valóban, mondják, aki ír, annak van kellő ideje, le tudja mérni a kifejezéseit, könnyebben méltányolhatja nyelve »géniuszát«; ez a géniusz jobban megjelenik abban, amit írnak, mint egy fesztelen csevegésben, amely közömbös témákkal foglalkozik. Ezek az elvek engem nem győznek meg. Mikor ezeket megfogalmazzák, elfelejtik, hogy az írott nyelv lényege és létfeltételei lényesen különböznek a beszélt nyelv lényegétől és létfeltételeitől.

Az írott nyelv mindig szellemi állapotok, gondolati formák manifesztációja, amelyek nem találják meg kifejezésüket a rendes nyelvben. Néha olyan dolgokat akar valaki kifejezni, amelyeknek nincs közvetlen viszonyuk a valóságos élettel – például ez az esete a tudományos gondolatnak és a filozófiai operációnak, néha viszont a valóságos életre vonatkozó dolgokat akarnak elmondani, de másként, mint ahogy azt a beszélt nyelv teszi –, ez a helyzet az adminisztratív nyelv esetében, és más okból, az irodalmi nyelv esetében. Az írott nyelv létfeltételei nem kevésbé különbözőek, mint az okok, amelyek létrehozzák. Aki ír, az megfosztva érzi magát a kifejezésnek mindazoktól az eszközeitől, amelyeket az élő nyelv bocsát rendelkezésére: az expresszív hanglejtéstől és a mimikától, amelyek a beszélő számára tulajdon beszéde örökös szövegmagyarázatát képezik. A társalgásban a szituáció csaknem mindig adva van: azok a dolgok, amelyekről a beszéd folyik, szem előtt vannak vagy könnyen felidézhetők. Ezzel szemben, ha ír valaki, magának kell megteremtenie ezt a szituációt, neki kell teljes egészében összeállítania az eszmék különleges elrendezése által.”^[4]

Tehát a beszélő – hallgatóságával együtt – benne van egy szituációban, egy adott és sűrűn változó légkörben: rámutat, gesztikulál, kacsint, elhallgat, az írott nyelvnek mindent le kell írnia. A beszélt nyelvben gyakoriak a nem teljes mondatok, az átszövődések, a töredékek, gyakran teszünk merész kitéréseket, ugrásokat, szándékosan ismétlünk, az írott nyelvben kötelező a logikus gondolkodás, a feszes és tömör fogalmazás, hiszen az olvasó – ha szükséges – lapozhat előre és hátra, újra olvashat egyes részleteket.

A beszélt nyelvben más a norma: az ige- és a névszóragozásban az ikes ragozás itt már jórészt visszaszorult, szinte nincs különbség a -ban, -ben, -ba, -be rag használatában, a ritkább névszótövek visszaszorultak, így az ajtaja, teteje, mezeje helyett már jobbára az ajtója, tetője, mezője él, a szavak mellett gyakori a szók, a bírája mellet megjelent a bírója. Lazult a számbeli egyeztetés is (például fájnak a lábaim, égnek a szemeim, a korábbi fáj a lábam, ég a szemem helyett); tegnap felkeresett három munkatársam, és arról tájékoztattak, illetve tájékoztatott; továbbá elnézők lettünk az argó elemek és a divat jelenségek iránt.

Hogyan lehet ezekkel az élőnyelvi fordulatokkal színezett beszélgetésekben a jellemző jegyeket bemutatni, az összefüggéseket feltárni, az élőbeszéd ritmusát, egyszóval dinamikáját ábrázolni? – Nem egyszerű, nem könnyű feladat. Mi legyen a szünetekkel, a központozással, szélesebb értelemben a helyesírással? Nézzünk egy szöveget G. Varga Györgyi és munkaközössége hatvani felvételeiből^[5]:

„Szórakozásra / nagyon kevés idő marad és sajnos // mongyam aszt hogy / ez a mi korosztájunknak a / fő problémája hoty ha ijen otthont // merëm mondani hogy ijen othont megteremt magának akkor nëm jut szórakozásra idő // mert ketőt nem lëhet összeegyeztetni hogy a pénszt / keresés hogy ahhosz hogy ijen otthont terencsünk // és / a szórakozás nem jön össze. Balogh Józsefné Palási Jolán, 18 éves érettségizett vegyésztechnikus, konzervgyár. Jellemzői: a beszélt nyelvet jellemző fonetikai írás, közbeékelt kérdés, felkiáltás, mondatátszövődés.”

Érdekes megoldási kísérlettel találkoztam egy dél-franciaországi nyelvi szemináriumon, Aix-en-Provence-ban az 1980-as években. Ide iktatom a szöveget és tagolását, a szöveget magyar fordításban:

Mit látunk az ábrán? – Három szövegrészt igyekeznek az eséssel kapcsolatos szövegrészben elkülöníteni:

a) az oldalra esést, a hátra történő esést, majd a lóról való leesést;

b) ezek következményét;

c) az összekötő, kapcsoló elemeket.

Az egész bemutatás a beszéd szaggatottságát tükrözi, de ha hozzávesszük a szupraszegmentális eszközöket (a hangsúlyt, hanglejtést, szüneteket) – ezeket maga az ábra valamelyest visszaadja, jól meg tudjuk különböztetni az esés fajtáit, a következményeiket, meg a beszéd menetét. A dobozos megoldás megadja ezt a segítséget, s egyben megment attól, hogy a felsorolt modulációkat feltüntessük a szöveg fölött.

A következő részben a beszélt köznyelv tipikus jelenségeiről szólók, a kiejtésről (fonetikáról), a szóválasztásról, a mondatszerkesztésről (szintaxisról) és a szövegszerkesztésről (a kontextusról). A cikk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy   szem előtt tartani.

A szöveg célja valaminek a közlése, a hallgató meggyőzése. A hangzós beszédnek érthetőnek kell lennie: tisztán kell képeznünk a hangokat, nem szabad motyognunk, elégséges hangerővel kell szólnunk, nem szabad hadarnunk, kerülnünk kell a sűrű megakadást. Mai beszélt köznyelvünk egyik legszembetűnőbb és egyre jobban zavaró jelensége a gyors beszéd, a hadarás. A nyelv hangzós oldalát vizsgáló szakemberek (a fonetikusok) egyöntetű megállapítása, hogy a beszéd az utóbbi 100 évben jelentős mértékben felgyorsult. Gósy Mária és munkatársai megállapítása, hogy a gyorsulás mértéke átlagosan 50 százalékos, nagyobb mértékű a fiatalok, mint az idősebbek körében. A gyorsulás megfigyelhető már a korábbi évszázadokban. Gondoljunk a tővégi magánhangzók lekopására, a ragok rövidülésére, a ragozás egyszerűsödésére, a tömörítő nyelvi szerkezetekre. Az okok közt szerepel az életmód változása, gyorsulása, a különféle technikai eszközök (a mobiltelefon, a világháló) terjedése, használata.

A beszélt nyelvben szorosan összefügg a nyelvi produkció és a megértés. A gyakorlat is igazolja, meg a műszeres vizsgálatok is, hogy minél gyorsabb a beszéd (a produkció), annál nehezebb a szöveg követése, megértése. Hangképző szerveink nem mindenkor, nem mindenkinél alkalmasak a beszédhangok pontos formálására, így a hangok összetorlódnak, elmosódottá válnak, szótagok kiesnek: krem szpen stb. „Gósy Mária eredményeiben szemantikailag egyértelmű mondatok esetében a beszédmegértést a tempóváltás nehezítette, míg a szemantikailag nem egyértelmű mondatok esetében az asszociációs tényezők működése és egyéb szubjektív tényezők.”^[6]

A beszédtempó lényeges tényezője a szünet. Ugyancsak Bóna Judit írja: „A szünetek száma és időtartama az egyes beszélőre jellemző. A szünettartás a beszélő szempontjából a lélegzetvétel és az értelmi tagolás mellett elsősorban a beszéd tervezéséhez biztosít megfelelő időt, míg a hallgató szempontjából a beszéd megértését segíti elő. Szakirodalmi adatok alapján a spontán beszédben tartott szünetek aránya átlagosan (a beszélőtől erősen függően) 20-25%.”^[7]

A gyors beszéd egyik kísérőjelensége a megakadás, a hezitáció. Bár Gósy Mária felhívja figyelmünket, hogy „… a megakadás természetes kísérője a beszédprodukcióban, mégis az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy szinte divatszerűen szaporodik, terjed. Ezt a szaporodó megakadást figyelhetjük meg sportolók nyilatkozataiban, például a rádióban és a tévében.” A hivatalos beszélők egy részénél jóval kevesebb megakadás-jelenség tapasztalható, más részük ugyanakkor mintha szándékosan tenné vagy idézné elő e jelenségek nagymértékű előfordulását. Többször hallani, hogy ez is „… hozzájárul a természetességhez. A spontán beszéddel kapcsolatos kísérleti eredmények azt igazolták, hogy ennek az ellenkezője igaz.”^[8] Gyakoriságától függően a megakadás természetes kísérője a beszédnek, mégis lehetőség szerint kerülnünk kell, mert a beszélgetőtárs pótolni, javítani igyekszik az így keletkezett esetleges kimaradásokat, kiigazítani az így keletkezett grammatikai kísérőjelenségeket, hibákat. „A megfelelő és elvárt beszédprodukció létrehozása sok gyakorlást és felkészülést igényel. Nem arra kell törekednie a beszélőnek, hogy megakadás nélkül beszéljen, hiszen nem kívülről mond egy monológot, nem egy színdarab párbeszédes részében vesz részt. A megakadások – mint láttuk – természetes velejárói a megszólalásnak. A gyakoriságnak azonban határt kell szabni. Hivatásos beszélők nem engedhetik meg, hogy túl sűrűn forduljanak elő megakadás-jelenségek a közléseikben.”^[9]

A szókincs, szóválasztás területén talán az eddigieknél szándékosabb, gyakoribb eltérésekkel találkozunk az írott köznyelvtől, az ehhez tartozó normától. Gyakoriak a töltelékes szavak, a szleng szavai, a divatból használt idegen szavak, a sznob jelenségek.

A töltelékszók nem kis részben a megakadásoknak is kísérői: az úgynevezett, a tegnapi napon, nem rúg labdába, zöld utat kap, se hang, se kép, kiverte a biztosítékot, pedálozik, becsavarodik, felkavarja az állóvizet, ez a jövő zenéje, csőbe húz, nem jön össze, arról szól, elhúzza a csíkot, tele van a hócipőm, de ide vehetjük a rossz megszokásból vett terpeszkedő kifejezéseket: befejezésre kerül, nem nyert elintézést, nem történt intézkedés, továbbá a durvaság példáit: lapátra tesz, átdobja a palánkon, kupleráj. Ezek a szavak nemcsak töltelékül szolgálnak, kényelmesek is, egy egész csomó tartalmasabb szót szorítanak ki a használatból. Érdemes figyelni a nyer, kerül, képez, történik, -ás, -és képzős főnevekből álló szerkezetekre, ezek egyrészt elvontak, másrészt pongyola, kényelmes megoldások, nem kell keresgélni az alanyt.

Külön kell foglalkoznunk a szleng eszközeivel. Erőteljesen nyomulnak a köznyelvbe, részei az általános fellazulásnak, magatartásnak, társadalmi érintkezésnek, öltözködésnek. Sok esetben már fel sem tűnik egy-egy tegnap még elítélt szó vagy kifejezés: elhúzták, elvágták (a vizsgán), kirúgták, kivágták, kidobták (az állásából), lapátra tették (mint a szemetet, mint a sz…rt), átdobták a palánkon, szia, csá, a pocakjában van (a baba), bepofázza (az ételt), kaja. Bárczi Géza, Illyés Gyula már évtizedekkel ezelőtt védelmébe vette az olyan képeket, mint elkapta a gépszíj, falaz valakinek, rákapcsol; ezek a városi folklór képei – írták, mint korábban a paraszti életből vett szélhámos (hámon kívül kötött ló), rakoncátlan (rakonca: a kocsit magasító rúd). Azon a véleményen kezdünk lenni, vagyunk is talán, hogy a képszerű eszközöket fogadjuk el, de a trágár szavakat semmiképpen sem. A farmert is elfogadtuk már: hasznos ruhadarab a munkához, de furcsának, elfogadhatatlannak tartjuk például színházban, hangversenyen, az operában.

Egyesek úgy vélik, hogy a társalgási nyelv szintjén elvisznek a feszesebb, „nyakkendős, zakós” köznyelvbe, holott inkább meglepnek, meghökkentenek az olyan mondatok, mint „Mitterand bevette magát a tanácsterembe”, a délelőtti fecsegésben (azaz egy bizottsági megbeszélésen), „a szélsőséges jobboldaliak is elzarándokoltak a tüntetésre”.

Zavarják a kommunikációt a megszólítás, a tegezés-magázás bizonytalanságai is. Engem meglep, ha az orvosi rendelőben Józsi bácsinak szólítanak, ha az áruházban, a reklámokban tegeznek. Akármilyen fiatalos ez az eljárás, nem kérek belőle.

Sok tényező együttes hatására lépten-nyomon találkozunk magyar megfelelőjével helyettesíthető idegen szavakkal. Ilyen a prezentáció (bemutatás), promóció (előrelépés), dzsídípí (nemzeti össztermék), projekt (terv). – Ezektől modernebbek leszünk? – Nem hiszem. Mindig Bessenyei György jár ilyenkor az eszemben: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sohasem.” (Magyarság) Az idegen szavak használatának megítélésében ez a jó szempont, és felejtsük el azt a káros felfogást, hogy minden idegen szó kárára van nyelvünknek. Ugyanakkor örömmel állapíthatjuk meg, hogy nincsen olyan tudományterület, akár legújabb, melyről nem tudnánk csupa magyar szóval értekezni.

Ami a mondatszerkesztést illeti, a társalgás nyelvét a rövidebb, a mellérendelt mondatok jellemzik, de itt se gondoljunk arra a nyelvi babonára, amely szerint nyelvünk jobban szereti az egyszerű mondatot, mint az összetettet, s ezek közt is a mellérendelést. Az egyszerű mondatokra való feltétlen törekvés úgynevezett zsúfolt mondatokat eredményez, melyekben nem ritkán nominális szerkezetek nehezítik a megértést. Ez meglehetősen eluralkodott a mai nyelvhasználatban, s annál súlyosabb a helyzet, mivel szokássá vált, hogy a mondat végére hagyják az állítmányt. Például: „A kiépítésre került gázvezetékek az igényelt gázmennyiséget hosszabb időn keresztül biztosítani tudják.” Vagy: „A Kiskunfélegyházán tartott szekcióülésen a tulajdonviszonyok rendezésének – ezen belül a kárpótlásnak, a földkiadásnak – a meggyorsítására, a mezőgazdaság támogatására és egyes agrártermékek értékesítési gondjaira hívták fel a jelenlevők a figyelmet, gyakran a megoldási lehetőséget is vázolva.” Megfigyelhetjük, hogy a mezőgazdaság gondjai nyomultak előtérbe, azok is -ás, -és képzős főnevek formájában, a mondat fő szervezési góca, az alany és az állítmány a mondat végére maradt. Gyakoriak aztán – az élőbeszédben is – az olyan képzett névszók, mint elérhetőség, ráérősség, élhető (környezet), a felülről jövő intézkedésre várás, a megfelelősség mindhárom követelmények vonatkozásában.

E példákkal már benne járunk az eddigieknél is bonyolultabb szerkezetekben, a szimultán mondatokban. Ezekben a többszörös alárendelés nehezíti a megértést – fentebb már utaltam rá. A fontos, az adott mondatokban protokollárisan kezelt részek kerülnek előtérbe, a szerkesztés szempontjából fontos részek pedig a mondatok végére maradnak.

Miért nem szerencsés, ha az állítmány a mondat végére marad? – Mert az állítmány − elsősorban az igei állítmány − kapcsolatot tud teremteni a mondat több fontos részével: az alannyal, a tárggyal, s vonzat esetén még egy-két határozóval is. A névszói állítmánynak erre nincs lehetősége. S ha az állítmány a mondat végére marad (ráadásul az alannyal együtt), addig nem tudjuk meg, mit is akarunk mondani a korábbi mondatrészekkel. Figyeljük csak meg a rádióban az Útinform jelentéseit, ha valamilyen eseményt közölnek. Például: „A 2-es számú főúton kora reggel (eddig még nem tudjuk, mi is a helyzet a kettes számú főúttal) egy kamion és egy személyautó (most már kezdjük sejteni, mi is történt) egymásnak rohant, ezért mindkét sávot le kellett zárni.” Mennyivel informatívabb lett volna a hír így: „A 2-es főúton ma reggel súlyos baleset történt…” Célszerű tehát előbbre hozni szövegünkben az új közlést, s ezzel megkönnyíteni hallgatónk, olvasónk számára a megértést. Tovább könnyíti a helyzetet, ha például képszerű megoldással (mondjuk metaforával) élünk, mert az agy jobb oldali féltekéje (ehhez tartozik a képek feldolgozása) több inger egyszerre történő felfogására képes: felfog egy hangot, aztán egy képet, majd egy logikai összefüggést. Hámori József agykutató idézi Balázs Nándor híres fizikus (Einstein, Schrödinger és Dirac munkatársának) idevágó gondolatát: „A magyar nyelv […] sajátos vonása a konkrét hasonlatokra, képekre építő kifejezésmód: A konkrétumot nem annyira főneveink, hanem igéink adják meg”.^[10]

Lám, a gyors beszédtől eljutottunk a nyelvi képekig, a nyelv és a gondolkodás szoros összefüggéséig. Kell, hogy elgondolkodjunk a nyelv, a mi nyelvünk gazdagságán, kell, hogy rájöjjünk a nyelvhasználat finomságaira, s ezzel eljussunk annak belátására, hogy a nyelvművelés – tagadóinak álláspontjával szemben – fontos és élő stúdium.

Vissza a tartalomjegyzékhez