Varga Katalin: Egy irodalmi bibliográfus felismerései, feladatai kézirattárosként

Nyomtatási nézet

Előadásomra készülve ébredtem rá arra a kissé groteszk sorrendre, hogy tapasztalatlan pályakezdőként az egyetemi tájékoztatási gyakorlatokat vezetve az információkereső eszközök, rendszerek rejtelmeibe vezettem be a hallgatókat; ezt követően szegődtem el a kurrens irodalomtudományi bibliográfia praktikumokat nyújtó szerkesztőségébe, hogy aztán végleg megállapodjam az irodalmi múzeum kézirattárában, a kéziratok csodálatos világában. Az egyetemen – érdekes módon a végzés után – az elméleti tudást szereztem meg, a Széchényi Könyvtár irodalomtudományi bibliográfiai csoportjában a nagyüzemi gyakorlatot, az eszközök biztos használatát sajátítottam el, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pedig egyszerre vagyok – a gyűjteményezés révén – az adatok megszerzője, a feldolgozási munka során a tájékoztatási eszközök használója, a bibliográfiák, katalógusok szerkesztőjeként pedig az eszközök előállítója. A szerencsém úgy hozta, mindig kiváló, kihívást jelentő szakmai műhelyekben, jeles mesterek mellett dolgozhattam és tanulhattam, alkalmazhattam a tudást, gondolkodásmódot, amit főként mesteremtől, Horváth Tibortól tanultam meg.

Az irodalomtudományi tájékoztatásban és a kézirattárosi munka során szerzett és ismeretekké összeálló szakmai tapasztalataimról szeretnék ezúttal számot adni.

A magyar irodalomtudomány alapadatai írók és tudósok szellemi, illetve fizikai módon megjelenő hagyatékából származnak. A szellemi hagyaték alatt a már nyomtatásban és egyéb módon megjelent, közkinccsé vált ismereteket értem, míg a fizikai hagyaték alatt – ami persze szellemi is – a kéziratok, könyvek/könyvtár[1], fotók, hangszalagok, filmek, tárgyak komplex halmazát. Az ideális, elméleti helyzet az volna, ha az írók, tudósok komplex hagyatékából minden elem, hordozó megmaradna, és a sok adat/egység rendezhető, regisztrálható, ez által felhasználható lenne. Ebben a csöppet sem életszerű helyzetben a különböző korok szereplőinek levelezése, naplója, jegyzetei, művei egy hatalmas, egymással különböző relációba kerülő, egymást megerősítő és értelmező tartalmi rendszert alkothatnának. Ennek a kutatói, rendszerezői álomnak több akadálya is lehet, például az író nem képez hagyatékot, mert nem őrzi meg leveleit, és nem tartja meg művei kéziratait[2]; avagy többször házasodván elhagyja, sőt indulatból megsemmisíti[3]
a dokumentumokat; egy történelmi esemény[4], csőtörés vagy penészesedés, morális okra vagy helyszűkére hivatkozva egy utód is elemésztheti[5] a hordozókat. A képzelt ideális állapothoz viszonyítva, a gyűjtőkör figyelembevételével, a társintézményekkel[6] együttműködve érdemes szisztematikus, tervszerű gyarapításra berendezkedni, hogy az információvesztés következő okozójával, a pénztelenséggel megküzdhessünk. Tehát úgy kezdeményezzük egy hagyaték vagy kézirategyüttes megszerzését

– hogy ne jelentsünk egymásnak árfelhajtó konkurenciát például egy aukción;

– hogy tisztában legyünk egymás gyűjteményeivel, és ne vegyünk meg számunkra szórvány tételeket, ha a hagyaték egyébként más intézményben található;

– és ha mégis bekerülnek nem hozzánk illő tételek esetleg, adjuk át egymásnak (egy más gyűjteményben lévő hagyaték felbukkanó szórványát irányítsuk a hagyatékhoz; egy irodalomtörténészi hagyatékot az oszk-ba vagy az mta Irodalomtudományi Intézetbe; iskolai értesítőket opkm-be stb.).

Ezzel a szemlélettel nemcsak az egyre apadó gyarapítási keretünket használjuk gazdaságosan, hanem a felhasználót, kutatót is támogatjuk, hiszen kevésbé szóródik szét a számára releváns információ, illetve oda kerül, ahol logikusan számít rá.[7] Ha a nyilvános gyűjtemények nem képesek begyűjteni a hagyatékokat, az információ ugyan nem vész el, de megismerése, regisztrálása sokszor lehetetlen, vagy legalábbis nehézségekbe ütközhet, gondolok itt a gyűjtőkre vagy egy nehezebb természetű örökösre.

A gyűjteménybe került hagyaték, dokumentum információtartalmának feltárása, bemutatása innentől kezdve már „csak” szakképzett munkaerő és idő kérdése: hordozók és információ szerint kell rendezni, majd a műfaji szabványok alapján leírni a dokumentumokat, hogy a kutatók, illetve a nagyközönség elé tárhassuk őket. Felhasználó a kiállítások révén a legszélesebb közönség is lehet, a helyben használat során pedig a kutató, az oktatás szereplői, a különböző múzeumok, kiadók, médiák munkatársai stb. Akiket röviden kutatónak nevezek azok alatt az irodalom-, színház-, filmtörténészt, más területek muzeológusait (pl. művészettörténészt, postatörténész), a textológust és az információs eszközök szerkesztőit értem. Feldolgozás közben tehát – a rendezéssel és az adatok leírásával – célszerű a várható legmagasabb igényeket és leginkább széles körű elvárásokat szem előtt tartani (pl. egy régi vagy különleges bélyeg, történeti jelentőségű képeslap regisztrálása egy levelezés címleírásában).

Irodalomról lévén szó, a kutatói igények jelentős része az írott és hangzó szövegek (versek, regények, levelezések, naplók stb.) nyomtatott és elektronikus kiadására irányul. Ezek közül kiemelem a tudományos, jegyzetelt úgynevezett kritikai szövegkiadásokat, amelyek biztos alapot jelentenek a további egyszerűbb, népszerű kiadásokhoz is. A tudományos kiadás munkaterven, munkatársi gárdán, feldolgozási és munkaszabályzaton alapuló, költségvetéssel rendelkező textológiai vállalkozás. Az egymást kronologikus rendben követő szövegek – akár több oldalnyi – jegyzete megjelöli az író életében keletkezett összes szövegforrást (kéziratokat és nyomtatott megjelenéseket) a lelőhelyükkel együtt, kimutatja a szövegváltozatokat, ismerteti a keletkezés és a kiadások körülményeit, feltárja a mű fordításait, megzenésítéseit stb. A szövegek számbavételét, időrendi besorolását és a jegyzetek megírását elég reménytelen kellő apparátus nélkül megkezdeni. Leszögezhetjük, hogy az íróval kapcsolatos információknak van rendszere. Ideális esetben a textológiai vagy egyéb tudományos igényű munkákat megelőzik az adott író kéziratkatalógusának, bibliográfiájának, kronológiájának, ikonográfiájának, fotótékájának, diszkográfiájának és relikviakatalógusának munkálatai.[8] Az egyes műfajok ismerete és szerepének tisztázása azért fontos, mert hajlamosak vagyunk összekeverni a feladatokat. Erre példa: a Radnóti-bibliográfia egyik nagynevű irodalomtörténész recenzense azt kérte számon, hogy Radnóti műveit miért nem a keletkezésük ideje szerinti sorrendben rendszereztük. Ha meglett volna/meglenne a Radnóti-kéziratkatalógus, ez a bírálat nyilván nem hangzik el egy nyomtatásban megjelent művek rendszerezésére specializált kiadvánnyal szemben. Az említett műfajokról nincs elég idő részletesen beszélni, ezért csak néhány jegyzetet fűzök hozzájuk. Rögtön az első: a jól sikerült kritikai kiadás, első osztályú referensz eszköz is!

A kéziratkatalógus nehezebb változata a teljeségre törekvő típus. Ebben az esetben ugyanis lelőhelyétől függetlenül az író valamennyi kéziratát felkutatjuk, rendszerezzük és leírjuk. Márpedig ez különböző okok miatt nem sikerülhet maradéktalanul. Az 1980-as évek elején megjelent József Attila kéziratkatalógus mára legalább egyharmadával bővült. Szerencsésebb a hagyatéki katalógus formát választani, mert az zárt egység, azt írjuk le, amit a hagyatékban feldolgoztunk. Ezzel persze csak a teljes feltérképezés feladatát helyezzük át más vállára, hiszen egy hagyatékban például ritkán szerepelnek az író által írott levelek. A hagyatéki katalógusra példa A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárának katalógusai (Vörösmarty, Petőfi–Szenderey Júlia, Pilinszky stb.) és a Petőfi Irodalmi Múzeum komplex Jókai-katalógusa, melynek egyes fejezeteiben az író könyvei, kéziratai, az általa rajzolt, festett művek, alkotott szobrok, az őt ábrázoló képzőművészeti alkotások és relikviái sorakoznak. Sajnos kéziratkatalógusból egyelőre nincs sok, de már az is sokat segít, ha a gyűjteményi katalógus adatbáziskezelőben gyarapszik és kikerül az intézmény honlapjára.

A bibliográfiai számbavételeknek is megvan az ideális, egymásra épülő sorrendje. Egy biobibliográfia (például a Babits) anyaggyűjtése idején ideális állapot, ha hozzáférhető már az érintett időszak könyvészete, a kurrens és retrospektív szakbibliográfia, az analizált irodalmi sajtóbibliográfia[9] és az antológiák analizált leírása[10], a szerző főbb publikálási fórumainak folyóirat-repertóriumai és a kronológia.[11]

Tudjuk, hogy egy bibliográfia szerkezetének megválasztása, anyaggyűjtési stratégiájának kidolgozása, feltárási mélységének optimalizálása szigorú logikai feladat, és komoly, több évre szóló, kitartást igénylő szakmunka. Talán ez és az intézményi háttér hiánya[12] is oka, hogy oly kevesen vállalkoznak erre a feladatra. Viszont elmondhatjuk, hogy a biobibliográfia-készítés az, amibe sok műkedvelő az író iránti rajongásában bátran/vakmerően belevág, még akár szabadideje terhére is. Ennek beláthatatlan következményeiről sok tapasztalatot szereztem az alatt a kétszer három év alatt, amíg a Radnóti- és a Németh László-bibliográfia végre megjelenhetett.

Az ikonográfia[13] – egy íróról készített képzőművészeti alkotások, illetve fényképfelvételek kronologikus számbavétele, képként való közlése a kapcsolódó műtárgyleírásokkal – és a relikviakatalógus elkészítése a szövegkiadáshoz nem elengedhetetlen, de elkészítésük során adatok tisztázódhatnak, pontosodik az információs rendszer.

További hasznos műfajok:

– személyi dokumentumok rendszerezése[14] – anyakönyvi kivonatok, bizonyítványok, igazolványok, periratok, dokumentumok, melyek tartalma többnyire csak hivatkozásként, lábjegyzetben jelenik meg;

– a kisnyomtatványok[15] számbavétele – egy-egy irodalmi társaság nyomtatványainak rendszerezése (például a húsz évet is megélt, aktív Vajda János Társaság körlevelei, meghívói, stb.) nemcsak egy kor vagy egy társaság történetének, hanem az egyes résztvevőknek az árnyalt megismerését is elősegíti;

– a topográfia – egy terület – akár egy egész oszág – irodalmilag fontos helyeinek összegyűjtése;

– a kronológia[16] – köztes műfaj, készülhet a kritikai kiadás műhelyében is.

Mint kitűnik az egyes írókhoz rendelhető, különböző műfajú számbavételek nem szisztematikusan jelennek meg, sőt egyáltalán nem készülnek el, jó esetben csak a biobibliográfiák látnak napvilágot. Ezen megállapítás alól Babits Mihály az egyetlen kivétel, talán az ő vonatkozásában készült el a legtöbb tudományos alapozó munka, ezzel szemben Petőfi Sándornak, József Attilának még a bibliográfiája sem született meg. Megoldásra váró feladat, elvégzendő munka és ötlet tehát rengeteg lenne, ezekhez azonban az önfeláldozó szakember hiánya, a pénztelenség és a megszüntetett műhelyek társulnak egyelőre.

Vissza a tartalomjegyzékhez