Vajda Kornél: Meghalt a latin, éljen a latin!

Nyomtatási nézet

A fenti címmel jelent meg a müncheni egyetemi tanár (klasszika filológus vagy klasszikus filológus, e két terminus közt éppúgy nehéz választani, már csak azért is, mert ki-ki ragaszkodik a sajátjáéhoz, mint a medievista és a mediavelista, vagy az esztéta és az esztétikus között) munkája magyarul. A mű eredetije (Latein ist tot, es lebe Latein!) 2007-ben látott napvilágot, és – állítólag – fergeteges sikert aratott. Nemcsak igen nagy példányszámban kelt el, de hatalmas hatása is volt. Ugyancsak állítólag, szinte megsokszorozódott a latin nyelven tanulni vágyók száma, gimnáziumokban is, egyetemeken is. Az bizonyos, hogy a könyv joggal érdemelte ki a tudományos (vagy legyünk szerényebbek), ismeretterjesztő bestseller címet. Az okok számosak. Vegyük őket sorra.

Az első ok talán az, hogy a latin nyelv mellett érvelők, egyáltalán a latin nyelv tanulása, értése, becsülése mellett kiállók száma az utóbbi évtizedekben jelentősen megcsappant. Nem így volt ez korábban. Sokáig, igen sokáig, évszázadokig vitathatatlan volt, hogy latinul tudni, ergo tanulni is kell. Hisz a tudomány, a jog, a közélet nyelve – vitathatatlanul a latin. Mígnem eljött az idő – nálunk mondjuk Bessenyeivel (de persze másokkal is) – amikor az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra, az anyanyelven való tanulás és írás, az anyanyelven való ékesszólás, az anyanyelven történő mindenféle kommunikáció mellett kezdtek érvelni, néha egészen vehemens módon is, ám nem támadva az iskolai latinnyelv tanulást, tanítást. Később, igazán komolyan és nagy társadalmi háttérrel megtámogatva, szóba került, majd egyre erősödött a latintanítás/tanulás háttérbeszorítása mellett érvelők érvrendszere. Már a tizenkilencedik század második felében (akkoriban – nemcsak nálunk, szerte a nyugaton) megsokasodtak azok a megfontolások, melyek szerint a modern (persze nyugati) nyelveket kell – gimnáziumban is – tanítani/tanulni, hisz a „holt” nyelv, a latin immáron semmire se jó, csak az időt, az energiát, a tanulók kedvét rabolja, arról nem is szólva, hogy amúgy sem túl sikeresek az eredmények. Latinul – az érettségi után – senki sem olvas, beszélni meg korábban sem tudott senki. Csak időrablás a latintanulás/tanítás. Méghozzá drága idő rablása, hisz a feleslegesen latinra fordított idő az angoltól, franciától, némettől veszi el az időt és a kedvet. Az ellenérvek kétfélék voltak. Egyrészt elitista jellegűek, másrészt pragmatista-pedagógiaiak. Az előbbi érvelők (minálunk például Péterfy Jenő) azt próbálták elmagyarázni, hogy a latin az európai kultúra megismerésének, elsajátításának nélkülözhetetlen vehikuluma. Hogy latin nélkül sem a klasszikus ókor, sem a középkor, sem a reneszánsz, sőt a XVIII–XIX. századi műveltség sem érthető-sajátítható el, valamiféle sajátos analfabetizmushoz vezet, az akkoriban még nem használt kifejezéssel élve, funkcionális analfabetizmust generál. Persze szépelgő, esztetizáló érvek is felmerültek tömött sorban. Hogy a klasszikus költők csak eredetiben élvezhetők, hogy Cicero ékesszólása csak latinul indíthat meg, hogy aki nem tud latinul, az kincsek – és micsoda kincsek – garmadájától fosztja meg magát stb.

A pragmatista-pedagógiai érvek élén az állt, hogy a latin nyelv, a maga racionalitásával, egyedülálló logikájával – ha talán nem is közvetlenül, de közvetve annál inkább – páratlan eszköz, az elme pallérozásának, a gondolkodás, a logika kiművelésének egyedülálló instrumentuma, sőt – erre is sokan felhívták a figyelmet – aki latinul már tud, az sokkal könnyebben és gyorsabban tanul meg más idegen nyelveket, tehát épp a nyugati nyelvek tanulása mellett érvelők tévednek  koncepciójukkal, hiszen angolul is, németül is, de kivált neolatin nyelveken is sokkal hamarabb tanul meg az, aki jó latinista, mint a csak (barbár) anyanyelvén tudó, beszélő.
Mindez persze a múlt, sőt a régmúlt. A latinnal kapcsolatos viták, érvek és ellenérvek csatái nemcsak ellanyhultak, szinte teljesen el is tűntek. Thatcher asszony, brit miniszterelnök (a királynő jóvoltából immáron Lady Thatcher) mondása, „korunk latinja az angol” természetesen nem eredeti gondolatot fejez ki. Sokkal inkább egy, éppen nem csak brit (vagy amerikai) földön teljesen természetes, közhelyszerű állapotleírásnak tekinthető. Hadd ne soroljuk a bizonyítékokat. Az angol nyelvet ugyan senki-semmi nem nevezte ki egyedüli, abszolút világnyelvvé. Mégis azzá vált. Nincs (alig is képzelhető) vezető politikus, aki nem tudna, tárgyalási szinten angolul. Labdába sem rúghatna különben. A tudományos konferenciák nyelve – természetesen angol. A vezető folyóiratok persze angolul jelennek meg. Az utcák egyszerű népe is tud (hazánkban kevésbé, de egyebütt annál inkább) angolul, és csak angolul. A francia elnök és a német kancellár, ha bizalmasan kettesben maradnak, angolul társalognak (lásd pl. Helmut Schmidt és Giscard d’Éstaing visszaemlékezéseit), nagy, hatalmas múltú német tudományos és filozófiai kiadók – például a De Gruyter – immáron több könyvet adnak ki angolul, mint németül. De nem érdemes a példákat tovább sorolni. Thatcher asszonynak (ladynek) igaza van. A latintanítással, latintudással kapcsolatos, valaha oly nagy izgalmakat okozó, oly szenvedelmesen vívott küzdelmeknek nyoma sincs, immáron régóta. Legalábbis a huszadik század közepe óta. A problémát nem megoldották, a vitákat nem egyik vagy másik fél győzelmével lezárták, nem hirdettek eredményt, hanem – az egész kérdéskör lekerült az asztalról. Mint annyi más esetben (és persze teljesen normálisan) ezúttal is a nyers pragmatizmus győzött, anélkül, hogy győzelmét ki kellett volna hirdetnie. Egyszerűen egyedül maradt a porondon. És ebbe a semmibe, ebbe a horror vacuiba robbant bele Wilfried Stroh könyve. Amely, mintegy újra középpontba állította a kérdést. Meghalt-e a latin avagy él. Nem abban az értelemben persze, hogy élő, változó, a ma használatos nyelvekhez hasonló-e a latin (nyilvánvalóan nem), hanem abban, hogy kell-e, érdemes-e, szükséges-e latinul tanulni, latinul tudni. És a könyvnek ezért megérdemelt a sikere, ezért fontos, és elolvasásra, átgondolásra, a vele való foglalkozásra mindenképp érdemes a mű, jóllehet…

Jóllehet nem igazán, sőt egyáltalán nem jó könyv. A szerző nem igazán, nem latin logikával jelölte ki még tárgyát sem. Műve alcíme (Egy nagy nyelv rövid története) azt sugallja, hogy olyanféle – a műfaj igen hatalmas mennyiségű munkát mutathat fel – alkotás, amely egy nyelv történetét nem szigorúan nyelvtörténeti, hanem művelődés-, irodalom- és szellemtörténeti módon mutatja be. Stroh könyve persze ezt is teszi. Ám nem azon a színvonalon, nem azon a tudományos és  szakmai szinten, mint – hogy csak hazai példáknál maradjunk – mondjuk Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című klasszikus opusza, vagy Papp Ferenc akadémikus remek (és vaskos) könyve az orosz nyelvről. De külföldi példák tucatjait is hozhatnánk (elsősorban – furcsa paradoxon – francia nyelvterületről). Nos, Stroh munkája nemcsak színvonalában marad az említett könyvek mögött. Koncepciója is fölöttébb felemás, még durva szakmai hibái is vannak – szép számmal. Egyrészt nem szól – a legmagasabb absztrakciós szinten – magáról a nyelvről, a latinról. Nem mutatja azt be, hanem – mintegy in medias res – ismerteti elterjedését az itáliai kis Latiumtól az egész Itália területére, majd a világbirodalom mezőnyére. Sem a latin nyelv alapvető struktúrái nem ismerhetők meg a kötetből, sem rokonsági kapcsolatai, legkevésbé areális vonatkozásai. A továbbiakban azután egy elsősorban irodalomtörténeti összefoglalás következik. A nagy latin írók és költők méltatásai sorjáznak, legbőségesebben azok bemutatásaival, akiket mindenki amúgyis a legjobban ismer: Cicero, Vergilius, Ovidius a „sztárok”. Ezt követően a szerző bejelenti, hogy – szerinte – mikor halt meg a latin nyelv. Egészen különös, extra módon (és persze elfogadhatatlanul) úgy gondolja, és minden alaposabb indokolás nélkül, mintegy ex catedra kijelenti, hogy akkor halt meg, akkor vált holt nyelvvé a latin, amikor először a csúcsra ért, vagyis az épp említett nagyok idején. Ami utána következik, az már e klasszikusok – immáron holt – nyelve. Nem kell talán mondanom, hogy mekkora túlzás ez. Épp csak utalnék arra, hogy volt, virágzott és hatalmas műveket hagyott hátra, hagyott miránk a középkor. Stroh professzort persze alig-alig érdekli, könyvéből szinte teljesen ki is hagyja a tudományok és a filozófia latinját, pedig…

Pedig hatalmas érveket ebből (is) meríthetne a latintanulás/tanítás megindoklásáért folytatott harcában. Ám a szerzőt – Cicero elbűvöltjét – csak a klasszikus latin érdekli. Így igen hamar eljut a reneszánszhoz, amelynek nagyjai persze Ciceróhoz fordultak, őt követték, utánozták, majmolták. E vonásaik révén szól azután Petrarca és Boccaccio latin nyelvű munkáiról, hisz e szerzők maguk is ezekben vélnek igazán halhatatlant alkotni. Az fel sem merül a szerző elméjében, hogy nemcsak nem latin munkáik révén váltak-e nagymesterek világirodalmi rangú és jelentőségű írókká-költőkké, de latinul írt dolgaikat – bár ugyanúgy olvashatók a legkülönbözőbb modern nyelveken mint olaszul alkotott munkáik –, ma a kutya sem olvassa, míg az olaszul születettek ma is fölöttébb népszerűek. Ennek kapcsán érdemes azt is megemlíteni, hogy Stroh professzort egyáltalán nem foglalkoztatja, hogy Dante (minden itáliai közt a messze legnagyobb, hírnevére bizonnyal a legkényesebb, hogy ne mondjuk a leggőgösebb) miért nem latinul írta meg Isteni színjátékát.
A ciceróniánus reneszánsz után a reformáció latinul is író nagyjai sorjáznak (a szerző – müncheni professzor létére – nem bajor katolikus ember, hanem sváb protestáns lelkészfi). Luther esetében még a klasszikus latinitástól való eltérés is megbocsáttatik. Igazán bőségesen azután azokkal a túlnyomórészt német szerzőkkel foglalkozik Stroh, akik latinul (méghozzá általában klasszikus latinul) adták közre mára teljesen elfelejtett dolgaikat (e részben kiemelt tárgyalásban részesül a XVII. századi német költő, Johann Jakob Balde, aki iránti elfogultságát, kedves szerzője mérhetetlen túlbecsülését valószínűleg az is magyarázhatja, hogy róla Stroh monográfiát is írt). Ám rosszmájú és talán némileg sarkított megjegyzéseink ellenére leszögezhetjük, hogy ez a latin nyelv- és irodalomtörténet azért számos igen érdekes adalékot tartalmaz, és úgy van megírva, hogy azokat is képes magával ragadni, akik jó, ha a tárgyalt szerzők és művek csekély töredékét ismerik. De nem is e vonatkozásban illetnénk a könyvet igazi kritikával. Hanem azért, mert…

Mert nem pusztán a latin nyelv rövid történetét óhajtotta nyújtani a szerző, hanem védőbeszédet kívánt adni a latintanulás/tanítás mellett. Azt szerette volna bebizonyítani, hogy érdemes, fontos, tán nélkülözhetetlen latinul tanulni, latinul olvasni (netán írni és beszélni), latinul írt szerzőket búvárolni. Nos, a könyvnek erre vonatkozó érvkészlete meglehetősen gyenge. Nemcsak nem lép túl az általunk korábban említett viták, pro és kontra érvek színvonalán, tárgyilag is sokkal szegényesebb, és e szegényességet retorikai fordulatokkal véli megtámogathatni Stroh professzor. Felsorolja, igen szellemes összeállításban, hogy a német (és a fordítás kitűnősége miatt a magyar) köznyelvben mennyi latin vagy legalább latin eredetű szó, szólás, szintagma rejtőzik. (Ugyan dehogy rejtőzik: kiabál, ordít belőlük.) Ezek a felsorolások roppant meggyőzőek, mármint abban az értelemben, hogy az olvasó könnyedén belátja, sokszor szinte latinul beszél és ért akkor is, ha soha nem tanulta is ezt a nyelvet. Ám a bökkenő az, hogy ilyenformán számos nyelv megtanulására csábíthatunk bárkit. Hisz angol szövegek francia kölcsönzéseinek száma légió (tán, sőt bizonyosan több is, mint a latinitásból vetteké), annak idején – hasonló módszerrel győzködtek minket az orosz nyelv tanulásának mindenekfeletti hasznosságáról, kimutatva (?), hogy a honfoglaló ősök az államszervezéstől a harcművészetekig, a földműveléstől az egyházszervezésig  mindent, de mindent az itt lakó szlávoktól vettek át, amit az bizonyít fényesen, hogy minden szavunk (na, majd minden szavunk) szláv eredetű. De aligha van olyan görög-mániás, aki ne tudná hosszú oldalakon át kimutatni, hogy a modern tudományok, a filozófia, a művészetek, sőt a köznyelv is telis-teli vannak görög szavakkal, görögül tehát muszáj megtanulni.

Aztán, igaz inkább csak könyve záró részeiben, meglovagolja a szerző azt a klasszikus érvet is, hogy a latin mennyire logikus, mennyire racionális, mennyire alkalmas eszköz arra, hogy gyermekek és ifjak kikupálódjanak, hogy megtanuljanak logikusan, racionálisan gondolkodni, beszélni és írni, szerkeszteni, szövegeket megkomponálni. De nem hagyja ki azt a meggondolásra – szerinte – fölöttébb alkalmatos érvet sem, hogy aki jól tud latinul, hamarabb és könnyebben tanul aztán más nyelveket is. Sajnos itt nemigen hoz példákat, pedig bőségesen találhatott volna. Magam – magyar olvasók számára – azt említettem volna, hogy – mondjuk Kossuth Lajos vagy Jókai Mór (sok tucat társukat említhetném) – szinte anyanyelvi szinten bírták a latint, és azután – hipp-hopp négy-öt-hat más nyelven is remekül megtanultak (ismeretes Kossuth börtönbéli angoltanulásának példája, de az is, hogy Jókai folyékonyan beszélt és írt angolul, franciául, németül, olaszul is). De nemcsak tizenkilencedik századi példák vannak: Hankiss János, Hankiss Elemér édesapja remek latinista volt, de a latinon kívül még öt-hat nyelv abszolút birtokosa is. Fia, maga bevallotta ezt, alig valamicskét tanult csak latinul és nyelvtudásban megrekedt az angol, francia és német mellett, messze lemaradva édesapjától. Egészen bizonyos, hogy német nyelvterületről a hasonló példák százait lehetne hozni. Én csak egy francia példát mondanék, mert egyéb tanulságai is vannak, lehetnek. Amikor Hyppolite Taine az École Normál Supériorön tanult, a diplomamunkát (vaskos könyvnyi anyagot) latinul kellett elkészíteni és e nyelven megvédeni. Nos, Taine is, társai is képzett latinistákként igen hamar számos más, modern nyelvet is elsajátítottak. Tudjuk, hogy Taine angolul is annyira jól tudott, hogy brit kollégáinál alaposabb és elemzőbb nagy angol irodalomtörténetet volt képes alkotni. De eredetiben olvasta (nagy szenvedéllyel) a könnyű szerzőnek aligha tekinthető Hegelt (és a klasszikus német filozófia más nagyjait), és persze remekül tudott olaszul stb. Nos, amióta a franciák sem tanulnak ifjúkortól latint, úgy tűnik a franciák soknyelvűsége hatalmas kárt szenvedett. Manapság közmondásos, hogy akárcsak angolul is milyen nehéz szórabírni egy franciát (és nemcsak azért, mert nemzeti büszkeségből állandóan ragaszkodnak anyanyelvükhöz, amelyet – valljuk be bátran – ma már fölötte kevesen ismernek, tanulnak, használnak).

Mindezeket elrecitálván, rátérnék arra, ami tulajdonképpeni mondandóm lenne. Mert Stroh professzor könyve, minden gyengesége, balgasága ellenére valóban alapvető kérdést exponál: mi legyen, minek kéne lennie a latintudásnak.
Az bizonyos, hogy ma már – nemcsak nálunk, de szerte a világon – alig valaki tud, tanul latinul, és aki mégis ezt teszi, a régiekhez képest fölötte gyengécske latinistának tekinthető csak. A folyamat már régen elkezdődött, és sajátos befejezéshez látszik tartani. Schütz Antal, aki természetesen csodálatos latinista volt, némi elkeseredéssel írja hatalmas dogmatikájának előszavában: „Fájdalmas, de le nem tagadható tény, mellyel ma számolni kell, hogy amióta a klasszikusok tanítása a középiskolákban annyit veszített terjedelemben és erőben egyaránt, a teológiai tanítás és tankönyvek latin nyelve egyre nagyobb nehézséget jelent a legtöbb jelölt számára. Sok évi tanító tapasztalat arról győzött meg, hogy akárhány (nem épen mindig tehetségtelen) tanuló egyáltalán képtelen arra, hogy finomabb gondolatárnyalatokat, minőkkel épen a dogmatika állandóan dolgozik, teljes értelmük szerint fogjon föl, ha nem anyanyelvén kapja”. E sorokat Schütz 1923-ban vetette papírra, akkor, amikor a katolikus anyaszentegyháznak még a latin volt a hivatalos, egyedül hivatalos nyelve, és amikor még a gimnáziumokban (ahonnan a teológushallgatók kikerültek), még meglehetős óraszámban és szigorral tanították a latint. De ugyancsak Schütz írja le azt is önéletrajzában, hogy – a kilencszázas évek legelején vagyunk – kispaptársai fölöttébb rosszallották, hogy minden előadás latinul hangzik el. Jobb volna, mondotta egyikük, ha inkább magyarul prelegálnának, amíg bele nem jövünk a latinba.

Hogyan vélekedjünk erről az állapotról? E sorok szerzője számára bizonyosnak tűnik, hogy bizonyos tudományok, köztük a filozófia, a történelem, a teológia, az irodalomtörténet (stb.) egyszerűen nem művelhető igen alapos latintudás nélkül, annak hiányában. Ebből pedig következik néhány aligha visszautasítható meggondolás. Aki (hacsak nem húsz-huszonegyedik századi specialista kíván lenni) történésznek készül, bizony alaposan meg kell tanuljon latinul. Forrásai (amelyek nélkül egyszerűen nem válhat történésszé, kutatóvá) túlnyomó része latin nyelvű. Ezeket a forrásokat pedig – alapszabály – csak eredetiben lehet, szabad tanulmányozni. Aki filozófusnak készül (hacsak nem régivágású analitikus filozófusnak), annak ugyancsak muszáj latinul olvasni tudni. Hisz – régóta köztudott, Heidegger által állandóan hangsúlyozott és ékes példákon bemutatott tézis – a görög, a latin, a német, a francia, az angol terminus technicusok egyszerűen lefordíthatatlanok egymásra, alapvető különbség – súlyos metafizikai különbség – van a görög és a latin – állítólag ugyanazt jelentő – kategóriái közt, olyan különbségek, amelyektől egyszerűen nem lehet eltekinteni, különben minden értelmezés zsákutcába visz. De vajon hogyan boldogul az az irodalomtörténész, aki – mondjuk – 1850 előtti korszakokkal, szerzőkkel foglalkozik. A teológiáról (és nemcsak a katolikusról, legalább annyira az evangélikus vagy református hittudományról is) elmondható, hogy szinte egész anyaga csak és kizárólag latinul hozzáférhető.

Sorolhatnánk még a példákat, de hiszen épp csak példálózni szerettünk volna. És éppen ezért hiányoltuk a tudományok olyigen szerény szerepeltetését Stroh professzor könyvében. Bizonyos tudományok művelése, művelhetősége egyszerűen lehetetlen latintudás, méghozzá elmélyült, intenzív latintudás nélkül. Ha pedig ez igaz, márpedig nem vélem cáfolhatónak, akkor bizony szükség van latintanításra. Aki idejében rájön, hogy filozófus, történész, irodalomtörténész (stb.) kíván lenni, aligha kezdheti túl korán a latintanulást. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egész osztály tanuljon latinul. De az elhivatottaknak muszáj. Márpedig ahhoz, hogy legyen magas szintű latinoktatás, latintanárokra van égető szükség. A latintanároknak is meg kell azonban tanulniuk latinul. Szóval…

Szóval érdemes bevetni minden eszközt, minden érvet amellett, hogy legyen korszerű, magas színvonalú latinoktatás. És ez nem kell, hogy mindenkire nézve kötelező legyen. A módozatok kifundálása persze nem ennek a recenziónak a dolga. De a recenzens még az olyan, nem éppen makula nélkül való könyveknek is örül, amelyek – mint Stroh professzoré is – felhívják erre a fundamentális jelentőségre a figyelmet. Persze vannak, lehetnek még érvek a tarsolyban. Nyilvánvaló, hogy a klasszikus latin szerzők mai nyelvekre való fordítására – közművelődési okokból – alapvető szükség van. Mivel végtelen időkig (sőt csak néhány évtizedig sem) érhetjük be a régi fordításokkal (azok avulási ideje meglehetősen rövid), szükség van és szükség lesz olyanokra, akik az eredeti szövegekből új és újabb fordításokat képesek adni. Nekik is meg kell tanulniuk tehát latinul. Ugye minden olvasóm tucatnyi más érvvel is tudna, tud szolgálni.

Persze nem vagyunk, nem lehetünk dogmatikusok. Egy orvosnak, egy bogarásznak, egy növénytanosnak (stb.) természetesen tudnia kell a testrészek, a bogarak, a növények (stb.) latin nevét. Ez azonban nem latintudás. Szavakat, terminus technicusokat kell bevágni, de a latin nyelv – az értők számára oly gyönyörű, a laikusok számára több mint elborzasztó – grammatikai finomságaival nem érdemes (hacsak más ok nem rejlik a háttérben) foglalkozniuk.

Lehet, sok tücsköt-bogarat összehordtam e recenzióban. De van mentségem. Agatha Christie Nyílt kártyákkal című krimijében egy bájos ifjú hölgy (nem ő a gyilkos) a következőképpen nyilatkozik a belga mesterdetektívről, Hercule Poirot-ról: „a maga idejében egészen jó agy lehetett. De most már persze gyagyás, hiszen van vagy hatvanéves”. E sorok szerzője jócskán elmúlt már hatvanéves. Sapienti sat.

Wilfried STROH: Meghalt a latin, éljen a latin! Budapest: Typotex Elektronikus Kiadó, 2011. 375 p.

Vissza a tartalomjegyzékhez