Gombos Péter: Az Olvasó-társ mozgalom Magyarországon

Nyomtatási nézet

A Magyar Olvasástársaság (hunra) Tanácsa egy új program, mozgalom elindítását határozta el 2010 januárjában. A társaság elnöke, Győri János az Európai Olvasástársaság (idec) tanácskozásán kapta az Olvasó-társ program ötletét a szervezet észt vezetőjétől. Meeli Pandis hazájában az ottani sos-falvak vezetőjeként javasolta a kapcsolatfelvételt a hasonló magyar szervezet irányítóival.

A minta

Győri János a tanácskozáson hallottakból és más nemzetközi példákból kiindulva mondta el az Olvasó-társ mozgalom programtervét a hunra Tanácsa tagjainak. Az elképzelés aztán már az első pillanattól kezdve bővült, gazdagodott. A hazai szervezők az sos Gyermekfalu gondozotti létszámánál nagyobb kört szerettek volna elérni a programmal. Amikor a hunra vezetője felvetette az Olvasó-társ program elindításának lehetőségét, a tanács tagjai máris két újabb, eredetileg nem tervezett irányt, célcsoportot is kijelöltek. Amellett, hogy elhatározták a kapcsolatfelvételt a sos Gyermekfalvak magyarországi vezetőjével, ezzel párhuzamosan már tavaszra még konkrétabb lépéseket is terveztek. (A kapcsolatfelvétel azóta megtörtént, az sos Gyermekfalu s a hunra között írásban rögzített együttműködés van.)

Imre Angéla vezetésével az Olvasó-társ program kórházi működésének feltételeit próbálták felmérni, illetve megalapozni, e sorok írója pedig a hátrányos helyzetű/cigány gyerekek lehetséges bevonását kezdte el vizsgálni.

Miért pont a hátrányos helyzetű/cigány gyermekek?

Bár nyilván sokak számára nem kérdés, miért kell e csoporttal kiemelten törődni az olvasáskultúra fejlesztése területén, talán a miérttel mégis érdemes néhány mondat erejéig foglalkozni.

Hogy a mélyszegénységben élőknek „automatikusan” szociokulturális hátrányt is le kell küzdeniük az érvényesüléshez, nem meglepő információ, s nem is magyar sajátosság. Az azonban mérhető különbségként jelenik meg például az oecd-tagországokban, hogy a szegénység milyen hatással van, mondjuk a szövegértési teljesítményre. A pisa2009 eredményeit visszafogottan, de örömmel fogadta a szakmai közönség, hisz a legtöbb területen mérhető előrelépés történt az elmúlt években. Ám volt egy figyelmeztető adat is, melyre az összefoglaló jelentés készítői is ráirányították a figyelmet: „az oecd-országok sorában Magyarországon a legerősebb a családi háttér és a teljesítmény közötti kapcsolat” (pisa2009, 56).

Vagyis minél nagyobb hátránnyal (legyen az szociális, gazdasági és/vagy kulturális) indul egy gyermek, annál kisebb esélye van legalább átlagos szinten teljesíteni a szövegértés terén – különösen Magyarországon. Csak az összehasonlítás kedvéért egy példa: Izlandon a jövedelmi egyenlőtlenség mértéke hazánkéhoz hasonló. Ám ott szociális, gazdasági, kulturális hátrány (ennek kifejezőszáma az escs-index) mindösszesen 6 százalékban adja magyarázatát a gyengébb szövegértési teljesítménynek, míg nálunk ez a tényező 26 százalékban oka az átlag alatti eredménynek. S miközben az escs-index országos átlagához képest – nemzetközi összehasonlításban – jól teljesítettek tanulóink, az adatokból kiderült: egy-egy konkrét iskola escs-indexe nagymértékben meghatározza az odajáró tanulók sikerességét a méréseken (pisa2009). Némileg gyakorlatiasabban fogalmazva: a leszakadó térségek oktatási intézményeibe járók predesztinálva vannak a gyengébb teljesítményre.

Ha figyelmünket a hátrányos helyzetűek nagy százalékát adó romákra fordítjuk, még pontosabb indokait kapjuk annak, miért is érdemelnek nagyobb odafigyelést e családok gyermekei.

Először is olyan családokról van szó, ahol a gyermekszám jóval az országos átlag feletti, nagyjából minden harmadik gyermek nagycsaládban nő fel (Mészáros–Fóti, 1996). A szülők ráadásul nagyon fiatalon válnak édesanyává/-apává. Harmadrészük 18 évesen már megszülte első gyermekét, 20 évesen pedig kétharmaduk gondoskodik legalább egy gyermekről! (Janky, 2005, 72)

Az olvasáskultúra szempontjából ez azért kiemelten fontos, mert a korai olvasásfejlesztés, a valójában „megelőző szakasz” legfontosabb résztvevője, a szülő maga is szinte még gyermek akkor, amikor a kicsikkel tudatosan, ingergazdag környezetben kellene foglalkozni. Arról nem is beszélve, hogy többségük anyagi okok miatt is képtelen önerőből betűgazdag környezetet biztosítani a következő generáció számára.

A kaposvári „próba”

A személyes kapcsolatok, a várhatóan kevesebb bürokratikus és egyéb akadály miatt a Magyar Olvasástársaság Kaposváron tervezte elindítani a program kísérleti részét. A szervezés két szálon indult el: meg kellett keresni azokat az önkénteseket, akik „hajlandóak” voltak időt, energiát fordítani rendszeres felolvasásra cigány gyermekek között, másrészt ki kellett választani azokat a családokat, amelyekben a gyermekek valóban nem betűgazdag környezetben nőnek fel, s ahol ugyanakkor a szülők nyitottak a programra. Előbbihez a Kaposvári Egyetem hallgatói között kerestünk jelentkezőket, utóbbihoz egy kaposvári védőnő, Turi Beáta segítségét kértük.

Az egyetemista önkéntesek „toborzása” valójában nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt elképzeltük. A szükségesnek látott három fő viszonylag gyorsan meglett, ám ennél több jelentkező nem volt. Bár közel sem jutott el a program híre még a hallgatók nagyobb részéhez sem, az mindenképpen meglepő volt, hogy a megkérdezett tanító szakosok között nem találtunk olyat, aki szívesen beállt volna az olvasó-társak közé. (Akadt olyan, aki határozottan kijelentette: „Az sos Gyermekfaluba bármikor elmegyek, cigány gyerekek közé viszont nem.”) Így végül két magyar- (Szarka Viktória, Varga Márta) és egy kommunikáció ba-szakos hallgató (Haraszti Ágnes) közreműködésével indult el az Olvasó-társ program Somogyban.

A gyerekek „kiválasztásánál” teljes egészében a védőnőre hagyatkoztunk. Ő olyan családokat választott, ahol közvetlen, jó kapcsolata volt a szülőkkel (pontosabban az édesanyával), ráadásul bár több családból jöttek a gyerekek, mégis ismerték egymást, sőt unokatestvérek is voltak közöttük.

A gyermekek családi hátteréről a védőnő a következő leírást adta:

„Általánosságban mindegyikről elmondható, hogy szűkebb-tágabb családi környezetükben nem jellemző a szabadidő »könyvekkel ünneplése«. Inkább a szerepjátszást biztosító, egyfunkciós játékok vannak otthon, általában gyenge minőségben, sok ugyanakkor a csecsebecse, felnőttek selejtes használati tárgyai (mobiltelefon, tévé-távirányító, körömlakkok, neszesszerek, matricák, édességreklámok stb.) A könyvek vagy az iskolás korú testvérek letett tankönyvei vagy olcsó, színes, de nyelvezetében silány fordítású, külföldi szerzők leporellós könyvei. Szabadidőben mindenhol a tévénézés a legfőbb tevékenység.”

A konkrét családokat így mutatta be:

1. „O. család” (A. és R. jártak innen, első alkalommal N. is eljött. 12, 9 és 5 évesek)

„Belvárosi önkormányzati szükséglakásban laknak, nagyon szűken. A fiú nevelését átvette az apai nagymama, aki a »telepen« lakik. Az apa gyakran van börtönben (jelenleg is), de mindkét család támogatja az anyát. Itt egyik gyereknek sincs saját gyereksarka sem, nemhogy szobája. Egyetlen nagy ágyban alszik mindenki, ugyanabban a helyiségben, ahol az anya főz is, és nem fér el több bútor. (Van viszont fürdőszoba!) Sajnálatos, hogy a nagylány, aki egész jól indult alsó tagozatban – ami a tanulmányi eredményeit illeti – mostanra nagyon gyenge lett. Ez volt az a hely, ahol egyszer, amikor látogattam a családot, horrorfilm ment a tévében…”

2. „V. család” (L., a kislány 4 éves)

„Az anya már az általános iskola utolsó évét magántanulóként fejezte be, mert várandós lett a kislánnyal. Ők is önkormányzati bérlakásban laknak a csecsemő kistestvérrel és az anya barátjával, aki az apjánál alszik mindennap az anyai nagymamával (övé a lakás) és az anya kisebb testvérével. Ők is egyetlen helyiségben élnek, itt még fürdőszoba sincs. Könyv itt sincs, néhány színes újság csupán. A kislány az oviban ugyanakkor sok mondókát, verset tanul, és szeret szerepelni.”

3. „L. család” (a gyermekek, J., K. és Z. 12, 9 és 5 évesek)

„Az anya egyedül neveli a három kiskorút, belvárosi, önkormányzati bérlakásban, melyet megosztva laknak férjével, aki azonban nem vesz részt a gyerekek nevelésében, sem a háztartás vezetésében.

Ők nem vallják magukat cigány származásúaknak, de jellemzően nem elutasító a gyerekek cigány barátnőit illetően. A legnagyobb gyermek diszlexiás és diszkalkuliás. Nemrég iskolát váltott (a rossz közeg miatt) – évismétléssel.”

Fontos megjegyeznünk, hogy ezt a leírást az egyetemista olvasó-társak csak a tízhetes kísérleti program végén ismerték meg. Ez – ahogy utólag ők maguk is elismerték – fontos volt, mert feltehetően egész másképp foglalkoztak vagy viselkedtek volna a gyerekekkel, ha ismerik valós életkörülményeiket, a szociokulturális hátrányuk valódi mértékét.

Mindebből az is következik, s ezt különösen fontosnak tartjuk hangsúlyozni: e gyermekek külsejükkel (öltözködés, ápoltság) és viselkedésükkel sem „árulkodtak” nehéz helyzetükről. A kipróbálás (majd a program) során sem lehetett panasz a gyerekek megjelenésére vagy épp viselkedésére.

A fent leírt körülmények azt is bizonyították, hogy jó döntés volt részünkről, amikor a felolvasásokat, meséléseket nem a lakóhelyre vittük el, hanem a gyerekkönyvtárba. (A családok kiválasztásánál az is szempont volt, hogy elérhető közelségben legyen a megyei és városi könyvtár gyermekkönyvtári részlege.)

A felolvasások időpontját egyrészt a gyerekek iskolai/óvodai elfoglaltságához igazítottuk – s persze a hallgatók kötelezettségeihez is. Végül hetente egyszer, alkalmanként félórás programokat terveztünk, ám ebből végül mindig legalább egyórás, illetve legtöbbször ennél is hosszabb együttlét lett.

Kérdéses volt számunkra, hogy sikerül-e a rendszerességet elérni a gyerekeknél. A védőnő előre jelezte, hogy ezzel kapcsolatban lehetnek gondok, tapasztalatai szerint nehéz a családokat heti gyakoriságú elfoglaltságra „rászoktatni”. Végül valóban tapasztaltuk, hogy egy-egy alkalommal kisebb a lelkesedés, egyszer-egyszer nem érkeztek meg a gyerekek (vagy nem mindnyájan), de nem állíthatjuk, hogy ez jellemző lett volna. Mindazonáltal a szervezésben – s ez inkább már a következő olvasó-társaknak lehet jó tanács – lényeges volt, hogy aktív kapcsolat legyen a védőnővel, aki szinte bármikor elérheti a szülőket és/vagy a gyerekeket is.

Fontosnak éreztük az előkészületeket is. A hallgatókkal megbeszéltük a célokat, a lehetséges eszközöket, s igyekeztünk egész konkrét ötleteket is adni. Ők maguk így írtak erről:

„A feladat elvállalása után lázas készülődésbe kezdtünk. Kiválasztottunk olyan könyveket, amelyeket mi is kedveltünk, és amelyek szerintünk a gyerekek számára is érdekesek lehetnek. (Lázár Ervin könyveit, Astrid Lindgren Harisnyás Pippijét, Benedek Elek népmesegyűjteményét…) Az összeállításban szerepeltek népmesék és folytatásos történetek is. Elképzelésünk szerint – korcsoportra osztva a gyerekeket – életkoruknak megfelelően olvastunk volna meséket.”

„Természetesen” az élet átírta a forgatókönyvet:

„A felolvasások során már az első alkalommal kiderült számunkra, hogy a gyerekeket nem a hozott könyvek érdeklik, hanem a helyben fellelhetők. A könyvtár adta lehetőségeket kihasználva így hamarosan az általuk éppen aktuálisan választott könyvekből meséltünk. Érdekes és meglepő volt, hogy a nagyobbak is szívesen választották a színes, képes könyveket, leporellókat. Gyakran olvastuk – mert ezt kérték – a televízióból már ismert rajzfilmek mesekönyvben megjelent változatait.”

Szerencsére a hallgatók jól reagáltak minden ilyen helyzetre, s nem erőltették rá az elképzeléseiket a gyerekekre. Mindezt megalapozta a már az első alkalommal kialakult barátságos légkör, mely mindvégig jellemző volt az együttlétekre. Csupán néhány percig tartott, míg a legkisebbek az egyméteres távolságból közelebb és közelebb húzódva végül a felolvasók ölében kötöttek ki. Mivel szerencsés volt az arány (sosem jutott kettőnél több kicsi egy hallgatóra), ez a forma tökéletesen megfelelt.

Ez a nyugodt, élményekkel teli együttlét az eleinte még bizonytalan szülőket is megnyugtatta, az első találkozás után már el sem kísérték a gyerekeket, megbíztak az egyetemistákban.

Természetesen volt olyan alkalom, amikor egész más irányba ment el a találkozó, az iskolások ugyanis konkrét feladattal érkeztek: anyagot kellett gyűjteniük bizonyos témában. A hallgatók ebben is segítettek, s ez a találkozó a közös keresgélés, a segítés jegyében telt inkább – aligha haszontalanul. Máskor (ez már nem a kipróbálás idejére, hanem a következő tanévre esett) az egyik kicsi hangulata miatt maradt el a mesélés, s beszélgetés lett a felolvasásból. A gyerek ugyanis hosszas élménybeszámolót tartott arról, hogyan ünnepelték meg, hogy édesapja végre hazajött a börtönből. Bár az önkéntesekkel jó előre megbeszéltük, hogy a családi körülményekről, háttérről lehetőleg nem beszélgetnek, ebben a helyzetben ez elkerülhetetlen volt. Szerencsére a kislánnyal – addigra már barátként is – beszélgető egyetemista jól reagált, így nem adódott probléma az eset után.

A beszélgetés amúgy is természetes része volt a felolvasásoknak, hisz a történetek megbeszélése, a spontán kérdezz-felelek az egyik legjobb „hozadéka” lehetett a meséléseknek. Szerencsére ebben is partnerek voltak a kicsik.

Ami meglepő volt: mintha bizonyítaniuk kellene, a gyerekek már a legelső alkalommal kérték, hogy hadd olvassanak fel ők is. Ennek sem volt persze akadálya, s rendszeresen is előfordult effajta „munkamegosztás”.

A hallgatók igyekeztek mással is változatosabbá tenni az alkalmakat:

„Később, hogy még érdekesebbé, színesebbé tegyük a délutánokat, bábokat is készítettünk. Az egyes mesék eljátszása a kisebb gyerekek számára érdekessé tette a napot. Szívesen játszottak velünk együtt. (Azon a csalódáson gyorsan túltettük magunkat, hogy szinte pillanatok alatt szétszedték az egyik bábot…)”

Tanulságok

Bár nagyjából tíz hét után nem akartunk messzemenő következtetéseket levonni, mégis érdemes volt mérleget vonni és nyilvánosság elé tárni a tapasztalatokat. 2010. május 29-én a Kaposvári Egyetemen egy erre a programra szervezett – a Miniszterelnöki Hivatal támogatta – konferencián számoltunk be az elvégzett munkáról, a szervezésről s a háttérről. Élménybeszámolót tartottak az önkéntesek is, s szerencsére a média (nem csak a helyi) számára is érdekesnek bizonyult a kezdeményezés. Napokig olvashattuk, hallhattuk a tudósításokat, ennek pedig az lett a következménye, hogy hamarosan önkéntesek tucatjai jelezték részvételi szándékukat a programban.

Bár nagy problémák nem adódtak Kaposváron, azért a tanulságok jól jöttek a következő önkéntesek felkészítésénél. (2010 őszén több mint hatvanan – zömmel egyetemisták – jöttek el, hogy részt vegyenek az egynapos felkészítőn, s hivatalosan is, igazolvánnyal elismert „olvasó-társsá” váljanak.)

A somogyi tapasztalatok hasznosnak bizonyultak a „kórházi olvasó-társ program” nyári elindulásánál is, még akkor is, ha ott teljesen más jellegű alkalmak voltak, s más gondok nehezítették az önkéntesek tevékenységét. (Ez külön tanulmányt érdemel, röviden annyit: az egészségügyi intézményekben zajló önkéntes munka egyrészt sokszor nagyon komoly adminisztrációs előkészületekkel jár, másrészt a gyerekek egészségi állapota egész más foglalkozást kívánhat. Egy egyszerű példa: az első alkalommal kiderült, hogy a mozgáskorlátozott gyerekeknek sokkal kényelmesebb a padlón, szőnyegeken feküdni, mint a kerekesszékben ülni.)

2011 tavaszára két felkészítőn vagyunk túl. Elméletileg közel 100 önkéntes felolvasó járja a kórházakat, gyerekkönyvtárakat. Azért „csak” elméletileg, mert meg kellett tapasztalnunk azt is, hogy az önkéntesek egy része elakad a szervezésnél, a védőnővel/családsegítővel történő kapcsolatfelvételnél. Esetleg kedvüket szegi a valóban jelentős adminisztráció. Azt is megfigyelhettük, hogy jó ötlet volt fogadni az intézményi jelentkezőket. A programhoz csatlakozó könyvtárak (pontosabban az ott dolgozók) ugyanis sokkal könnyebben megoldották a szervezést, ráadásul a gyerekkönyvtárosok számára ez a helyzet, a felolvasás, a mesélés sem volt idegen.

A jövő

Az Olvasó-társ mozgalom egyik legnagyobb erénye, hogy nem igényel pénzt a megvalósítása. Azt azonban az elmúlt egy év alatt érzékelhettük, hogyha valóban alaposan szeretnénk felkészíteni az önkénteseket a felolvasásokra, az mégiscsak feltételezi bizonyos anyagi források meglétét, hiszen volt rá példa, hogy vidékről kellett hívnunk megfelelő szakembert a „tanfolyamra”.

Hogy igazán sikeresek lehessünk, ahhoz tehát – feltehetően pályázat(ok) segítségével – forrást kell találnunk a megfelelő szintű felkészítéshez. Másrészt minél több helyre, emberhez kell eljutnia a program (jó) hírének. Reményeink szerint néhány éven belül ezres nagyságrendben lesznek aktív olvasó-társak Magyarországon, ehhez azonban nem elég az önkéntesek lelkesedése.

A konferenciánk, majd az első hivatalos felkészítő után több újságíró is kérdezte, hogy mikorra és milyen eredménye várható az egész programnak. Bizonyos szempontból könnyű, másrészt igen nehéz kérdés ez. Hisz rövid távon (legyen az akár néhány hónap is) nem garantálható, hogy lesz megfogható, számszerűsíthető eredménye a felolvasásoknak, meséléseknek. Ám aki csak néhány ilyen alkalmon is részt vesz (akár csak külső szemlélőként is), az aligha cáfolja meg, hogy ez a program nem kis mértékben befolyásolhatja egy-egy ember attitűdjét, viszonyát a könyvekhez – s egymáshoz.

Felhasznált források

janky Béla: A gyermekvállalás időzítése a cigány nők körében. In: Beszélő. (2005) 10. évf. 1. p. 72–79.

mészáros Árpád–fóti János: A cigány népesség jellemzői Magyarországon. In: Statisztikai Szemle. (1996) 74. évf. 11. p. 908–929.

PISA2009 Összefoglaló jelentés: Szövegértés tíz év távlatában. Budapest: Oktatási Hivatal, 2010. p. 81.

Vissza a tartalomjegyzékhez