Varga Domokos: Olvasók, hallgatók, nyertesek

Nyomtatási nézet

(Segített a könyv, a mese. Budapest, Magyar Olvasástársaság, 1999. 200 p.)

A Magyar Olvasástársaság országos pályázatot hirdetett 1997-ben Segített a könyv, a mese címmel. Ez a főcíme annak a kereken 200 oldalas kötetnek is, melyet csaknem teljesen ennek a pályázatnak az anyagából állított össze Bartos Éva, csupán utolsó fejezetként – mintegy ráadásul – csatolta hozzá Pápayné Kemenczey Juditnak egy 1999-es gyermekolvasói pályázatról szóló beszámolóját. Az utóbbi pályázat a 10-14 éves – felső tagozatos – általános iskolások számára kiírt Verseghy nyelvművelő versenyhez kapcsolódott. Az előbbin viszont korhatár nélkül vehetett részt bárki. Bartos Éva csaknem 300 pályaművet említ, ezekből 105-öt válogatott be a kötetbe. Pápayné Kemenczey Judit közel 3000 dolgozatból 887-et talált – nyilván több munkatársával együtt – értékelhetőnek, ezekből mazsolázta ki idézeteit is és vonta le a megadott témát illető következtetéseit („Az első olvasmányélményem és akinek köszönhetem”).

Bocsánat ezért a száraz „adatközlésért”, de enélkül bajos volna bővebben szólnom a kötetről és annak tanulságairól. S akkor már hadd folytassam. A könyvet maga a Magyar Olvasástársaság adta ki. Alcíme: Vallomások életről, irodalomról, olvasásról. A borítón és a kötetben az egyik pályázó, Lóczy Magdolna szép rajzai láthatók.

Ennyit tehát elöljáróban.

Azt is mondhatnám: ez a nyertesek könyve. A két pályázatnak együttvéve sem lehetett persze ennyi nyertese. De itt többről van szó: arról a nyereségről, amelyre az olvasás, a mesehallgatás – s mellesleg a műkedvelő írogatás – révén tehet szert az emberfia. Olyan élmények, értékek megszerzéséről, amelyek élni segíthetik a földi halandókat, s talán könnyebb lélekkel búcsúzni is, ha annak jön el az ideje.

Csakhogy manapság mintha egyre kevesebben részesülnének ezekben az élményekben, értékekben. Fogynak a mesélők és a mesehallgatók is, de még inkább az olvasók. És fogy az olvasásra fordított idő. Már a gyerekek többsége is szívesebben telepszik a tévé elé. A felnőttek meg jobbára oly hajszoltan élnek, annyi gonddal-bajjal küszködnek, hogy ha végre kikapcsolódhatnak, legtöbbjük ugyanezt teszi: bekapcsolja a készüléket. Ez a legegyszerűbb. Ez a legkönnyebb.

Azért is könnyebb, mert az iskolából igen sokan úgy kerültek és kerülnek ki: nem tudnak különösebb fáradság nélkül, folyamatosan és elég gyorsan olvasni. Régen sem jutott el idáig mindenki, de a tévé tömeges elterjedése óta még csak romlik a helyzet. S hogyisne romlana, ha egyre több gyerek nő fel úgy, hogy a maga kedvére nem, vagy csak alig vesz könyvet a kezébe. Az iskolai órákon persze, hogy nem juthat elég idő az egyéni olvasásra, gyakorlásra.

Perspektíváiban nézve az olvasni tudás, az olvasási kultúra térvesztését, minden okunk megvan az aggodalomra. Ebben igen sok pedagógus, pszichológus, könyvtáros, népművelő és egyéb szakember osztozik ma már. Csak odáig nem jutottunk még el – holott nagyon is időszerű volna –, hogy úgy tekintsünk erre a térvesztésre, mint nemzeti veszedelmeink egyikére, s minden lehető módon védekezzünk ellene. Aki nem tud tisztességesen olvasni, az nem tudhat igazán művelődni sem. Horribile dictu még internetezni sem. Pedig soha ilyen időszerű nem volt Széchenyi intése: kiművelt emberfők sokasága nélkül nem boldogulhat a nemzet. Vagy Adyé: „Mert a világ siet s most kerül dűlőre: / Érdemesek vagyunk életre, jövőre?” A siető világ mai tempója már-már félelmetes. Amikor ilyen kihívásokkal kell megküzdenünk, akkor hogyan nyugodhatnánk bele, hogy a felnövekvő fiatalságból annyian rekedjenek meg a félanalfabétizmus fokán?

Régen nem csupán szakmai gond már ez, hanem igenis: nemzeti veszedelem. Túl sok a lemaradó. Nő a műveltségi szakadék a társadalmon belül.

De csökkenthető-e, elhárítható-e még a vész?

A szóban forgó két pályázat meghirdetőit is nyilván ez izgatta és izgatja. Hogyan lehetne minél többeket – kivált a gyerekek közül – becsalogatni a betűk birodalmába, illetve a mesehallgatásból kiindulva rákapatni az írott irodalom élvezetére, a beleélés, a lelki gazdagodás örömére? Mert hisz valahol itt kezdődik minden jó, amit szeretnénk elérni.

A gyermekpályázat kérdései közvetlenül is azt firtatták: ki hogyan jutott el – ha eljutott – a befogadás készségéig, a megszeretett művekkel való személyes találkozásig? A korhatár nélküli pályázat viszont az irodalmi művek hatására helyezte a hangsúlyt (a meséket is ideértve): ki mennyiben érzékelte, tapasztalta meg ezt a maga életében? Ezzel tudatosítani is igyekezett minél többekben: ez a hatás nagyon sokféle módon lehet jótékony, s érdemes az embernek a nyertesek közé tartoznia.

Valóban érdemes. Akkor is, ha a segítséget adó „művek” nem a világirodalom remekei, hanem a szülőknek, óvónőknek néhány éves kicsi gyerekekhez szóló meséi, netán jutalomfelolvasásai. Nagyon bölcsen tették a meghirdetők, hogy a hallgatókra is gondoltak, nemcsak az olvasókra. Hiszen minden írásbeliség a szóbeliségből származik, s vele együtt él az idősebb korosztályokban is, kiben-kiben műveltségének megfelelően.

Már Karácsony Sándor felhívta a figyelmet annak idején a nyelvnek – s közelebbről a mi magyar nyelvünknek – azokra a sajátságaira, amelyek csak a szóbeliségben érvényesülnek igazán. Írásbeliségünk is igen régi, írott irodalmunk is igen fejlett, de az élőszó hatásával ma sem mindenkinél mérkőzhet.

A pályázat anyaga is erről tanúskodik: sokan vallanak a hallott meséknek és a nyitott füllel figyelt más történeteknek a szerepéről életükben. Kisgyerek korban ezek különösen fontosak. Ilyenkor még a szülő – vagy nagyszülő – szívhez szóló hangja, testi közelsége is sokat számít: folyamatos koncentrálásra késztet, segít a megértésben, az események követésében, s nem utolsó sorban az érzelmi azonosulásban. Bartos Éva bevezető tanulmánya joggal hangsúlyozza, milyen pótolhatatlan mindez a további fejlődés szempontjából.

A legfiatalabb pályázó, akinek az írásával megismerkedhetünk – ha ugyan ő maga fogalmazta –, 2. osztályos kisiskolás, a legidősebbek már nagymamák. A vallomások roppant sokrétűek tehát. Szó esik bennük beteg kisgyerekekről, mandula- és vakbélműtétről, első szemüvegről, gyerekvárásról, szülők válásáról, végzetes balesetről, rokkantságról, süketségről, halálfélelemről és halálról, szorongásról és magányról, idegösszeomlásról, álmatlanságról, rákos daganatról, leukémiáról, háborúról, hadifogságról… De egymást gyötrő, csúfoló óvodásokról, iskolásokról is, kezdő pedagógusok küszködéséről, problémás tanítványok gondjáról, putrilakó – de továbbtanulásról ábrándozó – cigányfiúról, és csak jóval ritkábban az élet napos oldaláról, boldog karácsonyokról, boldogító versélményekről, harmonikus családi kapcsolatokról… Az egész kötet mégis inkább vigasztaló, mert valóságos élményekről kapunk érzékelhetően őszinte beszámolókat, s ezekben a könyv, a mese, a vers, a jelmondatként kiemelt írói gondolat csakugyan jót tesz a szenvedőknek, szomorkodóknak, az ilyen-olyan okból bajba jutottaknak, illetve az értük aggódóknak. Nem azért, mert a pályázat címe így kívánja, hanem mert valóban így történt. Volt, amikor a könyvek könyve, a Biblia segített, volt, amikor egy Pilinszky-vers, máskor Móra Ferenc, Sütő András és sokan mások, még akár Rejtő Jenő is.

Itt megint elkezdhetünk töprengeni. Miféle vallomássorozat az, amelyben 105 megszólaló közül egy sem említi például Tolsztojt vagy Dosztojevszkijt, szó esik viszont – segítőként – Rejtő-könyvekről, A vakond nadrágjáról, az Öreg néne őzikéjéről?

Legyünk olyan bölcsek, hogy ezen se botránkozzunk meg. Tisztelet és becsület Bartos Évának, hogy nem kozmetikázott. Hiszen ha az egész kötetet végigbúvároljuk, épp az lep meg, hogy milyen jók az arányok. Hogy a múlt idők mennyi nagy szelleme él és hat mindmáig, Marcus Aureliustól Shakespeare-ig, Andersen meséitől A kis hercegig, Benedek Elektől Tamási Áronig. Ezt a pályázót Krúdy Aranykéz utcai szép napokja bűvölte el, amazt Garcia Marquez Száz év magánya. Kinek Reviczky Gyula Magamrólja volt a vigasztalója, kinek Kosztolányi Halotti beszéde. Nem évült el a Micimackó, ahogy Fekete István állatregényei sem, de Lázár Ervin furcsa nevű mesehősei is meglelték – és bizonyára még sokáig meglelik – a maguk rajongóit. Mindig újra bekövetkezik a csoda: az éhező-szomjazó lelkek megelégíttetnek.

Mindig újra?

Jaj, dehogyis: az irodalom áldásaiból részesülők egyre inkább csak kivételnek számítanak. Ahogy telnek az évek, úgy fogyunk ki a csodákból.

A mesék még minden olyan gyereket megtalálnak ugyan, aki nem marad melléje telepedő mesemondó híján, de az ebből kimaradók sincsenek kevesen. A nyomtatott könyvekben rejtező szépségek, lelki vigaszok, szellemi értékek viszont eleve nem juthatnak el azokhoz, akik nem lépnek be a rendszeres olvasók sorába, akik nem szabadulnak be a betűk birodalmába.

Oda azonban csak azok szabadulhatnak be igazán, akik úgy olvasnak, hogy szinte már észre sem veszik a szöveget. Futtatják a szemüket sorról sorra, de valójában nem a fehér papírra nyomtatott betűk kis fekete figuráit böngészik ezerszám, hanem azt az izgalmas, mozgalmas, sokszínű világot látják maguk előtt, amelyet ezek megelevenítenek. Ahogy a mesét hallgató gyerek sem a dobhártyáját megrezgető hangokra figyel, nem is az egymást követő szavakra, mondatokra, hanem a lelki szemei előtt megjelenő szereplőkre, az ő sorsukra, tetteikre. A hang is csak közvetítő közeg. Az írott szöveg sem más. A lényeg az, ami általuk ér el a tudatig, lélekig. De elérni csak akkor tud, ha a hallgatónak, az olvasónak nem kell a közeggel külön megküzdenie, ha simán és gyorsan be tudja fogadni a neki szóló – az ő nyelvén megszólaló – üzenetet.

Idáig persze csak fokozatosan juthat el bárki. A kicsi gyerekek is a szülői szavak folyamatos megértéséig. Az iskolások is az írott szövegekkel való megbirkózásig, majd már addig, hogy nem is kell birkózniuk: olvastatják magukat a nekik való, őket érdeklő könyvek. Odáig pedig még ennél is nehezebb elvergődniük, hogy írásuk is követni tudja már gondolataikat: amíg papírra vetnek egy-egy mondatot, fejükben maradjon az is, amivel folytatni akarják, s olyanformán tudjanak már leírni bármit, mintha élőszóval mondanák el.

Bőséges gyakorlás nélkül mindez hogy is mehetne?

Sok gyerek már tűrhetően olvas, közel van ahhoz, hogy fáradság nélkül falja a könyveket. S aztán mégis elakad valahol. Pápayné Kemenczey Judit is idéz idevágó vallomásokat: „Szüleim rengeteget olvastak nekem. Ahogy nőttem, én is megismertem a betűket… De már 9-10 éves koromtól az egészet unalmasnak tartottam. Nem szeretek olvasni” (5. o. lány). „Nagyon izgultam, hogy minél előbb megtanuljak olvasni… Most nem szeretek” (6. o. lány). „Egyedül olvasni már később nem szerettem” (13 éves lány). „Most már nem annyira szeretek olvasni, mert a házi olvasmányok nem annyira érdekesek és hozzá még hosszúak is” (13 éves lány). „… azért nem szeretek olvasni, mert unalmasnak, értelmetlennek találom. Az én világom a képregények, újságok, TV” (7. o. fiú).

Az ilyen gyerekek már aligha járatlanok az olvasás technikájában. Nem ez a legfőbb fogyatkozásuk, hanem hogy nem ismerték meg eddig eléggé az irodalmi élmény örömét, a műélvezet mámorát, a szépség szédületét. Mesehallgatóként még bizonyára ismertek valami ilyet. De (józsefattilásan szólva) már nem lógnak a mesék tején, az érettebb koruknak megfelelő irodalom ízére pedig senki sem kapatta rá őket. A zárótanulmány jó érzékkel utal ezzel kapcsolatban Karácsony Sándor szavaira: „A nevelő, ha képes lesz a művek erejéből, szépségéből annyit magába szívni, hogy költő (vagy tolmács) váljék belőle, akkor közönséget teremthet azokból a gyerekekből, akiket eddig még nem érintett meg az irodalmi élmény. A művekből kezd feléjük áramlani valami, ami igényt ébreszt. Tolmáccsá vált nevelő nélkül ez nem történik meg. Siker, tetszés, gyönyörködés jelzi: a gyerekek eljutnak a jelrendszerből a jelképrendszerbe. Ez teszi őket irodalmat óhajtókká.”

A mesére nem kell a kicsiket rákapatni: kapnak rajta maguktól is. De a nagyobbakat az irodalomra? Ehhez bizony már a nevelők – ilyen sugárzó szellemű nevelők – kellenek. S hát még a mai világban, a mentális környezetszennyezésnek ebben az előrehaladott stádiumában?

Ha ők elérik céljukat: soha ki nem fogyó útravalót – egész életre szólót – adnak tanítványaiknak, s ezzel a szép könyvek, a jó könyvek, az igazi könyvek gyógyítóerejét is hozzáférhetővé teszik számukra. Bartos Éva bővebben is beszél erről a bevezető fejezetben. Magvas szavait legfeljebb azzal toldhatnánk meg: a biblioterápia áldásaiban közvetve az egész társadalom részesülhet, tágabb közösségünk mentálhigiéniai állapota is javulhat. A teljesebb élet igénye és képessége pedig – amely ezzel együtt jár – legfőbb serkentője lehet a művelődés vágyának, a kiművelt emberfők sokasodásának, a nemzeti életesély növekedésének.

Nagyon sok múlik e tekintetben minden pedagóguson, de kivált a magyartanárokon. Vannak-e, lesznek-e elegen, akik képesek megszólaltatni a néma könyveket? Akik képesek elérni, hogy minél többekre hasson úgy a gyönyörködtető és gyógyító irodalom, mint ahogy e sokféle vallomásból válogatott kötet tanúságtévőire hatott?

Vannak-e? Lesznek-e? Hatnak-e?

Bizakodjunk, amíg csak lehet.

Varga Domokos

Vissza a tartalomjegyzékhez