Franyó Borbála, Korocz Ágnes: Mese a csendben

Nyomtatási nézet

Számunkra könnyű igennel válaszolni erre a kérdésre, mivel magunk is hallássérültek vagyunk, így teljesen át tudjuk érezni a hozzánk hasonló helyzetben lévő gyerekek és felnőttek élményeit, küzdelmeit, sikerélményeit, kudarcait. Könnyű ez a válasz számunkra azért is, hiszen sokszor egymás kezéből kérjük el a könyveket olvasni, könyvtárba is járunk feliratos dvd-filmeket kölcsönözni. Ismerős világ. De vajon mennyire ismerős, netán távoli egy halló számára a hallássérültek világa? És fordítva: a nagyothallóknak és siketeknek a hallók által használt nyelv alapján szőtt történetek, mesék világa?

2008-ban a Magyar Népmese Napján, Tokajban tartott előadásunkkal is erre a kérdésre kerestük a választ. Igazi csapatmunka volt a bemutató előkészítése, amelyben a budapesti Siketek Iskolája tanárai, jelnyelvi tolmács, könyvtáros, hallássérült gyerekek és szüleik, sorstársak és hallók vettek részt. Ezzel a cikkel nekik is szeretnénk köszönetet mondani, és egyben további biztatást adni, hogy ne adják fel, a könyvekben mindig barátokra lelnek!

Más ez a világ

De előbb egy kicsit távolodjunk el a könyvek világától: ismerkedjünk meg a hallássérültek jellemzőivel, hogy megérthessük, miért olyan más ez a világ. Számtalan előzménye, oka lehet annak, hogy miért hall valaki rosszul vagy egyáltalán semmit. Megközelíthetjük egészségügyi és szociokulturális vagy akár nyelvi szempontból. Orvosilag a 30 decibeles hallásveszteségnél kezdődik a nagyothallás (0 decibel a normál hallásküszöb, amikor nincs hallásveszteség), és 80 decibeltől kezdődő érték esetén hallásmaradványról, majd 100 decibel körül már teljes siketségről beszélünk. Bármi kiválthatja ezt az állapotot: betegség, magzati fertőződés, baleset, időskori hallásromlás, környezeti zajártalom vagy akár gyógyszermellékhatás. Az a kérdés, az egyén nevelkedése, szocializálódása során milyen hatások érik: siket környezetben erőteljesebb a jelnyelvi kommunikáció, a hallássérültek egymás között természetes viselkedésformái, míg halló környezetben inkább a szájról olvasás és a hallókészülék viselése a megoldás, illetve a hallók szemével nézve „konszolidáltabb” megnyilvánulások jellemzőek. A nyelvfejlődés kérdésében vizsgálni kell, hogy a családban azonos vagy eltérő a hallásállapot. Hányan és kik (közelebbi vagy távolabbi rokonok, kortársak) élnek hallásveszteséggel, akik a gyermek anyanyelvi tanulását befolyásolják. Figyelembe kell venni azt is, hogy a gyermek hallássérülése mikor következik be: beszédtanulása előtt vagy után? Az iskolai életben szegregált vagy integrált környezetben tanulnak-e? Van-e lehetőség a jelnyelv használatára, és mennyire kiegyenlített a jelnyelv és a hangzó nyelv használata, azaz párhuzamosan mindkét nyelvet használja-e? Egy kis statisztika is érzékelteti, hogy hányan vagyunk a hallók között: Magyarország lakosságának körülbelül 10 százaléka küzd hallásveszteséggel (a 2001-es népszámlálás alkalmával nem kötelezően bevallott adatok szerint kb. 60 ezer siket és 300 ezer nagyothalló), a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének csaknem 10 ezer tagja van, és a Siketvakok Országos Egyesületének felmérése szerint mintegy 1200-ra tehető a siketvak személyek száma. El lehet gondolkozni azon is, hogy a who 1980-as években alkotott fokozatai szerint már nem betegségről (complaint), károsodásról (impairent), majd fogyatékosságról (disablity), mint egészségügyi megközelítésről van szó, hanem sokkal inkább társadalmi hátrányról (handicap). Magyarországon a jelnyelvi törvény bevezetésével pedig a nyelvi kisebbség (lingual ethnic), sőt elsőbbségi nyelv elnevezés használata kezd elterjedni. Az itt felsorolt sok-sok körülmény, szempont mind kihat a hallássérült gyerekek, majd felnőttek fogalmazási készségeire, nyelvhelyességi, fogalomértési szintjére és ezen keresztül az olvasási szokásokra, a tanulási gondokra.

Megoldáskeresés

Ahhoz, hogy a saját élményeinken alapuló felvetéseket meg tudjuk erősíteni másokén keresztül és a hallássérültekre jellemző általánosabb képet alkothassunk, felmérést kellett készítenünk a hallássérültek körében, illetve a velük kapcsolatban lévőkkel, tanárokkal, szülőkkel és gyermekkorosztállyal, közülük többen részben maguk is érintettek. Célunk nem tudományos jellegű felmérés volt, inkább a figyelemfelkeltés, hogy közelebb hozzuk és megismertessük a hallássérültek világát minél több emberrel. Nem titkoltan szeretnénk a problémák, nehézségek bemutatásán keresztül a lehetséges megoldásokat is mutatni az olvasóvá nevelés amúgy is rögös útján. Az interjúk felvételekor rendkívül fontos volt a korábban kialakult nevelőtanári, sorstársi, civil szervezeti kapcsolat, a jelnyelvismeret és ezáltal a bizalom megléte. E nélkül nehezebben tudtuk volna az interjúzást megcsinálni. Ki kellett találnunk azt is, hogyan vegyük fel a válaszokat. A jelnyelvi társalgás esetében ez nem olyan magától értetődő. Végül eldöntöttük, hogy egyvalaki diktafonra fogja fordítani a jelelést, az előre kitalált kérdések pedig már meglesznek írásban. A helyszínnek és a fényviszonyoknak is megfelelőeknek kellett lenniük a beszélgetésekhez a kommunikáció zavartalansága érdekében, hogy jól láthatóak legyenek a partnerek. Mivel mindketten végzett jelnyelvi tolmácsok is vagyunk, nem volt nehéz megtervezni, hogyan végezzük a munkát. Most inkább csak a kívülállók számára ismeretlen, szokatlan helyzet bemutatása miatt részleteztük az előkészületeket.

Az interjúk készítésénél több szempontot kellett figyelembe venni. Meg kellett határozni, hogy kiket kérdezzünk meg: legyen halló és siket, továbbá siket szülő halló gyerekkel és halló szülő siket gyerekkel, valamint legyen pedagógus is. Mivel a Siketek Iskolájában ezek a személyek jelen voltak, így ott volt a legegyszerűbb az interjúk elkészítése. Már a kérdések összeállításakor a fentebb vázolt szempontok miatt úgy kellett megfogalmazni, hogy egyszerű, könnyen érthető, kisszámú kérdések és egyszerű, gyakorlatias, megjelölhető válaszok legyenek. Minden interjúalany esetében tanulságos és tipikus példát adó történeteknek lehettünk tanúi.

Először az iskola könyvtárosával készült interjú, aki elmondta, hogy régebben a gyerekek gyakran jártak az iskolai könyvtárba és még olvasónaplót is készítettek. Az alsó tagozatos gyerekek az olvasott mese tartalmát lerajzolták, hiszen számukra a fogalmazás még nehezen ment. Felső tagozatban már az olvasottakat kellett megfogalmazniuk. Mivel a későbbiek folyamán eltörölték a tantervből az olvasónaplót, vele együtt a gyerekek olvasási kedve is megcsappant. Jelenleg kevesen járnak könyvtárba és kevesen olvasnak, bár tudjuk, ez nemcsak a hallássérült gyerekeknél probléma, hanem sajnos az egész társadalomra jellemző. Viszont a siket iskolában az olvasónapló egyfajta segítséget jelent a gyerekeknek, hogy képek, rajzok segítségével, a hozzá kapcsolódó tanári magyarázattal – főleg ha jelnyelven kapják meg azt – könnyebben felidézzék és megértsék a történeteket.

Egy siket anyuka – akinek a gyereke is hallássérült – elmondta, hogy gyermeke szeret olvasni, de inkább azokat a könyveket keresi, amelyekben sok a kép. Mivel a siketek vizuálisan „hallanak”, ezért érthető, hogy a képeken keresztül érti meg a mesét is. Mikor még nem tudott olvasni, akkor a szülők meséltek esténként. A mesélés természetesen jelnyelven történt. Sokat foglalkoznak a gyerekkel a mai napig, és amikor olvas, vannak szavak, amelyeket megkérdez, mert nem érti. Ezek a szavak egy halló számára egyszerűek.

Egy másik, halló anyuka, aki egyben a siket iskolában asszisztens, elmondta, hogy az ő gyereke nagyothalló iskolába jár, és bizony nem nagyon szeret olvasni. Bár ő többnyire érti a szavakat, mert a nagyothallók inkább a halló társadalomhoz kapcsolódnak, és az anyanyelvük nem a jelnyelv, hanem a hangzó magyar nyelv. A gyereknek kisebb korában sokat olvastak különböző meséket, és szívesen hallgatta azokat. Mi változhatott meg az évek során? Kereshetjük az okokat.

Végül egy olyan tanár apukával is készült interjú, aki maga siket, de két gyereke halló. Ez a tanár rajzot tanít, és elmondta, sokszor van úgy, hogy megkérdezi a gyerekektől, mit olvastak, és azt rajzoltatja le velük kortól függetlenül. Azt tapasztalja, hogy szegényes, hiányos a szókincsük, és inkább rajzban tudják kifejezni magukat. Egy egyszerű rajzfeladatnál is el kell magyarázni a feladat értelmét. Ez sajnos annak a következménye, hogy keveset olvasnak a gyerekek. Ördögi kör ez, mert ha nem érti a szöveget, akkor nem is olvas, így viszont nem lesznek kérdései, és a válaszok alapján nem tanulja meg a szavak értelmét.

A példa ereje

Készült még a gyerekekkel egy kérdőíves felmérés is, ahol őszintén bevallották, hogy nem szeretnek olvasni, a fogalmazás nehezen megy. Sok gyereknél megtudtuk, hogy kisebb korukban nem meséltek nekik a szüleik. Sajnos, az otthonukban kevés könyv van (legfeljebb 10-20 db), és a szülőket sem nagyon látják olvasni. Nyíltan bevallották, hogy unalmasnak tartják a könyveket. Persze vannak kivételek, ahol sok könyv (akár 100 db is) található, és mindenki szeret olvasni a családban, de ez a megkérdezett diákok körülbelül egy százaléka (a siket iskolába kb. 70 gyerek jár). Ugyanakkor látni lehetett az iskolában olyan gyereket, aki a szünetben is olvasott komoly könyveket.

Az interjúkérdésekre adott válaszokban megmutatkozott, hogy a nagyothallók mennyivel jobban értik a szöveges történeteket, és ezáltal kedvelik az olvasást, szeretik a könyvek világát, mint a siketek, akik számára a képi világ preferálása, azaz a képeslapok, képregények, mesefilmek foglalják el az első helyet. A gyerekek és fiatalok körében számtalan esetben hiányzó, vagy bizonytalan válaszok születtek, mintha nem értették volna a kérdést, vagy nem lenne ismeretük róla, nem tudnák mihez kötni, vagy nehezükre esett megfogalmazni a választ, ha szabadszöveges kérdés volt. Mivel a sorstársi közösség igen erős a hallássérültek világában, ezért nem meglepő, hogy sok esetben a hallássérült nagyszülőkre is történtek utalások az olvasással kapcsolatban, méghozzá az esti mesélések emlékeiről.

A szöveg értelmezése nagyon fontos állomás a mese megértésének folyamatában. A felmérésben elhangzott tapasztalatok szerint előfordul a szereptévesztés, a félreértelmezés. Például a farkast vidámnak gondolják, és aszerint is játsszák el a kisebbek. Sokszor a szerepjátéknál fontos a mimika, hiszen a hangokat ezekkel tudják a gyerekek megérteni, például: ha mérges, vagy örül, vagy sír a mesealak, akkor arcjátékkal fejezi ki. Egy rossz mimika félreérthetővé teszi a mesét.

A civil szervezetnél végzett munkánk is számos tapasztalattal szolgál, hogy a szövegértési nehézségek és a fogalomismeret hiánya, a szűk szókincs egy-egy viszonylag egyszerű űrlap kitöltését is mennyire megnehezíti, és sokszor csak segítő személlyel együtt lehetséges. Ezek a problémák is mind ide vezethetők vissza: a gyermekkori nyelvi fejlődés akadályaira és az olvasási nehézségekre. Ilyen következmények mellett siketek körében nem igazán jellemző a könyvolvasás, nagyothallók körében pedig identitás- és környezetfüggő, melyik irányba halad az érdeklődése.

Életkori határok

A siketek iskolájában, a mindennapi asszisztensi gyakorlatból adódóan szerzett tapasztalatok szerint is külön kell választani, hogy siketről vagy nagyothallóról van-e szó. Egy siket számára nagyon sok szó ismeretlen. A hallássérültek iskolájában van magyaróra, amelyen szövegeket elemeznek. Egy író művének elolvasása, vagy egy feladat megértése nem annyira egyszerű. A tanárnak bizony el kell magyarázni, hogy miről is van szó, és csak utána következhet a feladat részletezése. Sokszor csak úgy értik meg, ha jelnyelven mondják el a feladatot a gyerekeknek. Egy-egy irodalmi művet már olvasni kell, de még így is van, hogy számtalan kifejezést nem ismernek.

Nézzük meg életkorok szerint, hogyan változik a mesével kapcsolatos attitűd. Az első csoportban a legkisebbek vannak, 3 éves kortól 10 éves korig. Ezt a csoportot is két részre lehet osztani. Óvodásokra és kisiskolásokra. Az óvodások a képek alapján sajátítják el a mese szeretetét. Ha állatmeséről van szó, akkor utánozzák az állatok hangját és viselkedését: például a béka brekeg és ugrál, a nyuszi ugrál, a medve brummog és cammogva jár. Az iskola óvodájában nagyon sok mesekönyv van. Ha egy mese megtetszik, maguk a gyerekek kérik azt, hogy meséljenek még. Mese közben maguk is elmesélik a történetet. Itt a téma megértése nem ütközik akadályba. Természetesen jelnyelven történik, de a hangzó beszédre is nagy hangsúlyt fektetnek.

Hogyan alakul tovább a kisiskolásoknál a helyzet? A hallássérültek iskolájában az óvodából kikerült gyerekek két évet előkészítőbe járnak, ahol kezdenek megismerkedni a betűkkel, de még nem mondható, hogy olvasnak. Itt is többnyire képek alapján kezdik meg az olvasással való ismerkedést. Keveredik a vizualitás és a betű ismerete. Minél feljebb megyünk az évfolyamon egészen 5. osztályig, annál inkább az olvasáson van a hangsúly. A képek megjelenése a könyvben csökken, ezzel párhuzamosan egyre inkább megjelennek az olvasási nehézségek. Ha szükséges, a tanár jelnyelven is elmondja az olvasottakat, majd a gyerekeknek el kell ismételniük, hogy miről szólt az adott olvasmány.

Most érkeztünk el a második csoporthoz, vagyis a felső tagozatos gyerekekhez. Egyre inkább előjönnek a szövegértési problémák. Az osztályokban ott van az Idegen szavak és kifejezések szótára, és ha szükséges, megkeresik azt a szót, amelyet nem értenek. A tanárok jelnyelvi képzésen vesznek részt, és így könnyebb a kommunikáció a diákokkal.

A szakiskolás fiatalok nagy része egyáltalán nem olvas. Kérdésre azt a választ adták, hogy nem szeretnek olvasni, mert nem értik, amit olvasnak, és elmegy a kedvük tőle. Türelmük sincs hozzá. Szinte azt mondják, hogy utálnak olvasni. Sajnos, ez a tanulásukban is megmutatkozik. Kivételek persze vannak. Eleinte nagyon nehezen értették meg, amit olvastak, de mindig elővették a szótárt, és mára már a szövegértéssel nincs nagyobb problémájuk. Ezekben a gyerekekben nagy a szorgalom és a kitartás, míg idáig eljutottak. Könnyebben is megy nekik a tanulás és ez a jövőben is valószínűleg meg fog látszani.

Különbözőségek

Sokat számít a szülői háttér is. Egy halló szülő „nem tud mit kezdeni” a hallássérült gyermekével, hiszen nem nyitott a kommunikációs csatorna. Ezeknél a gyerekeknél akadályozott a szövegértés. Vannak szülők, akik megtanulják a jelnyelvet, ezzel segítve a gyerekkel való kommunikációs kapcsolatot. Tisztelet érte, mert bizony nem könnyű feladatra szánja rá magát a szülő. Meg kell említeni a jelenlegi társadalmi gyakorlatot is, amikor a szülő egész nap dolgozik és fáradtan tér haza, már nincs ereje a gyermekével foglalkozni. Egyre inkább előkerülnek a társadalmi problémák, sok esetben halmozott hátrányok alakulnak ki, amelyek kihatással vannak a későbbi továbbtanulási problémák kialakulására, a munkanélküliségre.

A nagyothallóknál valamivel könnyebb a helyzet, mert az ő anyanyelvük a hangzó magyar nyelv, és inkább beszélgetnek szájról olvasással, sokszor integrált közegben, halló gyerekek társaságában. Számukra a szövegmegértés könnyebb, és sokkal több szót ismernek fel, hiszen tágabb környezetből kapják az információkat, kevésbé maradnak le róla. Persze, itt is előfordulnak olyan szavak, amelyeket nem mindig értenek meg.

A siketvak gyerekeknél halmozottan nehezebb a helyzet, hiszen egészen speciális módon, egyénileg igen eltérő állapotukhoz alkalmazkodó módszerekkel kell megtanulniuk mindent. Ez nagyon hosszú folyamat, és még így sem biztos, hogy olvasni is fognak, hiszen még utána a Braille-írást is meg kell tanulniuk. Hatalmas akaraterő és rengeteg idő, energia, segítség szükséges ahhoz, hogy eljussanak addig a pontig, hogy olvasni tudjanak. Kiváló példa erre Helen Keller élettörténete, akinek kellő önbizalommal, önszorgalommal és képzelőerővel sikerült úrrá lenni a teljes siket-vak állapotán, és ily módon nemcsak hogy olvasni megtanult, hanem több nyelven is tudott beszélni.

A figyelemkoncentráció a hallássérült gyerekeknél jóval kisebb, mint egy egészséges gyereknél. Mivel a hallássérültek vizuálisan „hallanak”, ezért a szemük sokkal hamarabb elfárad. Amikor egy kisgyereknek mesét mondanak, akkor nem mindegy, hogy milyen hosszú az a mese. Tudni kell felmérni, hogy mennyit tud megérteni folyamatos figyelés esetén. Amikor elfárad a gyerek, akkor elfárad a szeme is, és már nem képes odafigyelni. Egy mese ne legyen egy óránál hosszabb, bár ezt is a gyerek kora válogatja meg. Egy egészen kicsi gyereknél inkább félórás legyen a mese. Ahhoz, hogy ne lankadjon a figyelme, egy kis játékot is be kell vezetni a mesével kapcsolatosan. Esetleg lerajzolni a hallottakat.

Amennyiben a mese vagy olvasmány hosszú, úgy a figyelem egyre jobban gyengül, és ez ingerlékenységet válthat ki, mert nem érti, amit olvas vagy felolvasnak neki. Még akkor is így van, ha olyan meséről van szó, amely érdekli is a gyereket vagy tetszik neki. Még akkor is elfárad, ha jelnyelven adják elő a mesét, hiszen egy pontra (kézre) fókuszál a figyelme, amely még ráadásul mozog is.

A vizualitás létfontosságú

A televízió talán kevésbé van hatással a hallássérült emberekre, mivel még a feliratozás alkalmazása kezdeti stádiumban van, nem általános mértékű. Olyan is előfordul, hogy néznek egy filmet, amely nincs feliratozva, és a látottakat saját maguk értelme szerint mondják el, ami sokszor nem fedi a vetítést. Szerencsére egyre több filmet feliratozva adnak, főleg dvd-kiadásban, és egymás között elmesélik, hogy mit láttak. Itt is figyelembe kell venni, hogy vannak olyanok, akiknek nagyobb a szókincsük, ők jobban megértik. Sokat számít, hogy ki milyen gyorsan tud olvasni, mert nem biztos, hogy a mondat végére tud érni, mire jön a következő felirat. A megértési időt saját maguknak szabják meg. Amit hosszúnak találnak, és úgy érzik, hogy nem fogják tudni megérteni, azt nem nézik meg. Viszont nagyon érdekes jelenség, hogy a különböző bejátszásokból, testbeszédből, mimikából sokszor megértik és véleményezik a látottakat. Állapotukból fakadó tapasztalatok révén kialakult különös érzékenységükkel hamarabb megmondják például, ki a bűnös a krimiben, mint egy halló. Egyre jobban kinyílik a külvilág számukra. Természetesen a média ugyanúgy hat rájuk, mint bármelyik egészséges emberre, és a családi odafigyelés, korlátok, esetleges eltiltások is éreztetik hatásukat, ha negatív irányba tolódna a sok tévézés.

A sok-sok nehézség ellenére mégis van remény, mégis vannak utak-módok a hallássérültek könyvszeretetéhez vezető úton. Minél kisebb egy gyermek, annál jobban ragaszkodik egy konkrét személyhez, és a siketek esetében ez fokozottan igaz. Ösztönösen kiválasztja azt a személyt, akivel a legjobban tud kommunikálni, hiszen ez egy kulcsfontosságú terület az életében, hogy minden mást megtanuljon, megértsen a világból. Ez a személy lehet a családból egy jelnyelvismerő rokon vagy az iskolából egy gyógypedagógiai asszisztens, utazó tanár, akár a sorstársai közösségéből egy ismerős, egy barát. Iskolai környezetben a kiscsoportos foglalkozásokkal jobb eredményeket lehet elérni, mivel minden egyes gyerekre fokozottabb figyelem jut. Rengeteg biztatás, dicséret, magyarázat, türelem szükséges az eredményekhez, amelyek sosem olyan gyors ütemben alakulnak, mint az a normál iskolákban tanuló egészséges gyerekek esetében megfigyelhető.

Többször említettük, hogy a hallássérültek számára a vizualitás biztosítása létfontosságú. Ennek elsődleges eszköze a jelnyelv használata, egyéni igénytől függően, de ezen kívül számos más dolog is segíti az olvasás megszerettetését. Ilyenek a teljesség igénye nélkül: feliratos mesefilmek, képeskönyvek, képregények forgatása. Ez utóbbi különösen magas helyet foglal el a siket gyerekek és fiatalok értékrendjében, több generáció is megemlítette az interjúk során. Szituációs játékokkal hihetetlenül hamar megértik a mese, a történet lényegét, és a szerepjátékkal tökéletesen világossá válnak számukra a figurák külső és belső jellemzői, motivációi, a figurák és motívumok egymáshoz való viszonya. Ennél a fajta játéknál akár egy egyszerűbb jelmez vagy báb szintén hozzátesz a sikerhez. Ki kell emelnünk a testbeszéd, a mimika szerepét is, amelyekkel például a szövegben lévő hangutánzó és a mozgásokat leíró szavak kifejezhetők, sőt a melléknévfokozás, intenzitás, gyorsaság, és más tulajdonságok is átültethetők. Sok-sok segítséget nyújt egy értelmező rajz, a színezés, a népművészeti motívumok használata, nem utolsósorban a rajzokkal tűzdelt olvasónapló reneszánszát jó lenne újra meghirdetni.

A híd mi vagyunk

Az írni-olvasni tudó gyerekek számára további szövegértést segítő gyakorlat lehet, ha úgynevezett meseszótárat írnak össze, rajzzal kombinálható ez is. Szócsíkok, ábrák párosítása, sorba állítása szintén javítja a szövegértésüket. Rövidített, egyszerűsített szövegváltozatban megírt mesék, történetek megkönnyítik a fogalmak, kifejezések erdejében a történet megértését, így élvezetesebbé teszik azáltal, hogy nem kell minduntalan megállni a szövegben. Mégis, a többszöri elolvasás, felolvastatás a kifejezőkészségüket is javítja, emellett a fogalmazás javulása is megfigyelhető az egyéni szereplések után. A jellegzetes mesei fordulatok és motívumok, szereplők, kezdő és végmondatok következetes és ismétlődő alkalmazása már ismert dolgokhoz kapcsolódik, így a memorizálás, a nyelvi elemek használata is egyre bátrabb, magabiztosabb, helyesebb. A mesékkel való foglalkozás mindig fokozatosságot követel meg, mert ha a gyermek nem ért valamit belőle, akkor hiábavaló lesz a többi magyarázat is, addig tehát nem szabad továbbmenni, sőt ismételni kell, hogy jól és biztosan rögzüljön a tudnivaló. Ugyanígy nem lehet egyszerre sok szöveggel, hosszú mesével dolgozni, mert hamar elfáradnak, a figyelemkoncentráció csökken, és ez szintén a megértés rovására mehet.

Az előadásban elhangzottak alátámasztására egy gyakorlati kísérlettel, pontosabban további biztatásul egy igazán pozitív példával is készültünk meglepetésként: Kozák Péter az Egyszer volt... Budán kutyavásár című mesét adta elő jelnyelven. Péternek a mese betanulása nem volt egyszerű, és igen komoly felkészülést igényelt. Mivel Péter teljesen siket, több szó sem volt érthető a számára. Először minden egyes szót át kellett venni, majd a mondatokat és a végén az egész szöveget, hogy megértse, miről is szól a mese. Elmagyarázni, körülírni, megmutatni képeken, már ismert fogalmakhoz hasonlítani. Mindezt jelnyelven, vizuális információkkal segítve. Ezután a mondatok helyességét kellett megtanulni. Mivel a siketek anyanyelve a jelnyelv, amely többek között abban is eltér a magyar nyelvtől, hogy a jelelésben nem használnak ragokat, így a fogalmi kifejezéseik eltérőek a hangzó nyelvhez képest. Nehéz nekik egy teljes mondat megfogalmazása a magyar nyelv szabályainak megfelelően, olyan formában, hogy a hallók is értsék.

Miután a mese teljes értelmet öltött benne, ezután kezdte megtanulni a szöveget, melyet összhangba kellett hoznia a jelnyelvvel, hiszen az volt a lényeg, hogy a hallgatóság lássa, milyen is egy jelnyelven előadott mese. Ezek a betanulások Péter számára hosszabb időt vettek igénybe, mint egy normál általános iskolás számára. A felkészítő tanára Hunyadi Zsuzsa volt, aki rengeteg türelemmel és sok idő ráfordításával foglalkozott vele. A mese előadása nagyon jól sikerült, és a közönség is élénk érdeklődéssel figyelte. Előadását természetesen jelnyelvi tolmács közvetítette hangzó magyarra a résztvevőknek, de a jelnyelv vizualitása révén a látvány maga is sokatmondó volt. Sorstársai pedig értettek minden szót, amit jelelt.

A fentiekből látható, hogy bizony van híd a mesék és a csend világa között, csak nagyon kell akarni mindannyiunknak; hogy sok-sok segítséggel, kitartással a türelem és az igyekezet „mesét terem”, bebizonyítva, hogy a híd mi mindannyian magunk vagyunk és lehetünk a két világ között.

Vissza a tartalomjegyzékhez