Károlyi Ágnes: Gondolatok egy gyermekirodalommal foglalkozó könyvről

Nyomtatási nézet

Ez a kis írásom, mint Borbély Sándor lexikona, „bevallottan szubjektív” jellegű szeretne lenni. Az idézett szavak a Könyvből valók, a 342. oldalról. De mert tudományos külsőségek mellőzésével a teljesen őszinte, fesztelen hangnemet választottam, és mert a Könyv szívesen és gyakran idézett szövegén kívül máshonnan nem idézek egy szót sem, a továbbiakban nem tüntettem fel a lapszámokat.

A Könyv szép. A „Könyv arcán” (Tamkó Sirató) a cím: Gyermekirodalom. Szerkesztette Komáromi Gabriella. Egy Lesznay Anna illusztráció felhasználásával készült kép díszíti, alatta Molnár Ferenc szavai:„Aki a gyerekek lelkébe horgonyozta le írói dicsőségét, igen bölcsen cselekedett. Emléke jó helyen van.” A kolofonban: Kiadja a Helikon Kiadó Kft. 1999-ben. Az itt szereplő nevek között számomra ismerős és nagyrabecsült a művészeti ve-zető neve: Zigány Edit. A hátsó borítón a jól fogalmazott ismertetés és az ár.

Mióta másodszor is nyugdíjba mentem, alig olvasok gyermekirodalmat, viszont elszántam magam a régi dolgaim selejtezésére. Még csak az egyetemi éveimnél tartok! Most kapóra jött, hogy nem dobtam ki a Gerevich professzor előadásairól szóló jegyzetet, mert ebben szó van L. B. Albertinek egy firenzei palazzo (Palazzo Rucellai) építésével kapcsolatos tapasztalatairól. A Könyv szerkezetén gondolkodva természetes asszociáció az építkezés gondolata. Alberti az írta, hogy az építés egész művészete a tervrajzban és a szerkezetben rejlik, el kell dönteni, hogy az alapozástól kezdve az utolsó tetőcserépig milyen anyagot használ, mi hova kerül, milyen sorrendben, hogyan kapcsolódnak a részek az egészhez stb. Ez az 530-540 éves nyilatkozat megerősített abban a szándékomban, hogy először a tartalomjegyzéket vegyem szemügyre.

Rövid előszó, rövid epilógus között három rész, vagy „ciklus”:

Klasszikus gyermekirodalom

Modern gyermekirodalom

A gyermek olvasó

Az első két részben Komáromi Gabriella mellett Borbély Sándor, Rigó Béla, Boldizsár Ildikó és Pápayné Kemenczey Judit írásai szerepelnek. A harmadik részben a szerkesztő csupán kis szerepet vállalt. Munkatársai: Nagy Attila, Juhász Orsolya, F. Hegyi Marianna, Lipócziné Csabai Sarolta, Tolnai Mária, G. Pap Katalin és Rigó Béla voltak. Ezt a palazzót tehát tizenegy szakember építette fel, vagy ha már maradok ennél a gyermeteg hasonlatnál, a Komáromi Gabriella által emelt falak, boltívek és oszlopok között tíz munkatársa dolgozott, hogy minden a lehető legjobb, legszebb, leginkább célszerű legyen.

Először végigolvastam mindazt, amit Komáromi Gabriella írt. A szerkezetről már szóltam. Ami az alapozást illeti, nem kell mást tegyek, mint rámutassak az Epilógusra, melyben a források és az ajánlások vannak. Komáromi Gabriella felkészültségéről – úgy érzem – nem lenne illő beszélnem. Tudomásom szerint még mindig ő az egyetlen, aki a gyermekirodalmat választotta kandidátusi témájául. Szerintem is ő a legjobb ezen a téren. Régebbi könyveit sem kell felemlítsem, mert ő maga választotta ki közülük azokat, amelyek ennek a könyvnek a hátterében a leginkább ajánlottak. Inkább az itt forrásként megjelölt bibliográfia kapcsán említem, hogy a régi dolgaim rendezése közben megtaláltam Kepes Ágnes A gyermek- és ifjúsági irodalom magyar szakirodalma c. bibliográfiáját. A Könyvtártudományi és Módszertani Központ adta ki 1971-ben – belső használatra. 19 oldal. Szép, gondos munka. (Máshol is megjelent.)

Mint mondtam, végigolvastam a szerkesztő által írt fejezeteket. Egy szót a stílusáról: lehet abban valami, hogy a stílus az ember. Leírja Brueghel Parasztlakodalmának eseményeit, és aztán azt a kis mondatot: „a kép előterében… egy kisgyerek ül a földön, és éppen kinyalja a tányért. Ágyban lenne a helye.” Ágyban lenne a helye! Felejthetetlenül kedves kis mondat. A legélvezetesebb volt (számomra) a második rész Mesék, meseregények, gyermektörténetek c. fejezete.

Elgondolkoztam, mikor a lábjegyzetben láttam, hogy jelöli pl. a biedermeier magyaros ejtését. Ilyen rossz a helyzet? Aki nem tudja – gondoltam –, hogy a 13. kerületi V. Hugo utca nem ötödik Hugoról van elnevezve, azon nem sokat segít, ha tudja, hogy ejtik helyesebben Victor Hugo nevét. Mikor azonban ilyen mondatokra bukkantam: „A gyerek a virtuális valóság sztereotip kalandjait éli át a képernyő mögött” – nos akkor kezdtem megnyugodni. Különösen mikor az „archetípusos szimbólumok”-nál sem találtam lábjegyzetet.

Azt is szeretném megemlíteni, hogy a Könyv fantasztikusan friss. 1998-ban megjelent műveket is említ (Heller Ágnes, Janikovszky Éva).

Egy ilyen „bevallottan szubjektív” írástól nem lehet elvárni, hogy a palazzo kárpitjáról, szobrairól, tetőcserepeiről stb., tehát mind a tíz társszerző munkájáról beszámoljon. A Könyv bemutatóján mondta is valaki: ez nem arra való, hogy egyfolytában elolvassák. A meseregény-műfaj érdekelt. Kíváncsi voltam arra is, hogy lehet-e, és ha lehet, milyen korú gyerekek körében lehet érdeklődést kelteni Carrolkönyveivel? Borbély Sándor tanulmánya ezúttal is tanúságot tett arról, hogy mint tudós irodalmár és mint megértő pedagógus ad választ a kérdésekre. A meseregényekkel kapcsolatban említem, hogy kicsit megtévesztő Boldizsár Ildikó tanulmányának címe: Miért jó gyerekkönyv a Micimackó, miért szép A kis herceg? Talán a szerző nem úgy véli, hogy egy jó gyerekkönyvnek egyben szépnek is kell lennie? Elolvastam, láttam, a kérdésem ügyetlen. Egy témát más-más oldalról lehet/kell megközelíteni. A tanulmány írója bebizonyította, hogy a téma jó kezekben van.

Milyen értékrendváltás lehetséges a magyar gyermekvers fél évszázados jelenkorában? – Már a második résznél tartunk. – Hát persze, a svéd gyermekversek sokkhatása. Ha jól emlékszem, a könyvTótfalusi nevéhez fűződik. És a gitár, pontosabban az, hogy „a saját lábán megálló vers találkozott újra a zenével”. Ha jól emlékszem, ez meg leginkább az Illés együttes nevéhez fűződik. Az értékrendváltás elolvasása után visszalapoztam egészen a Bóbitáig, mert Rigó Béla szövegét élvezet olvasni. (Nem tudom, csak sejtem, hogy mi az a „sóderparti”, pedig öt unokám van. Példaszerű kis esszének tartom Pápayné Kemenczey Juditnak Az ismeretterjesztő gyermekkönyvről szóló világos, átfogó és érdekes, információkban gazdag írását. Nincs egy felesleges szava sem, a téma minden lényeges kérdését felveti és megválaszolja. Őt olvasva kedvem támadt megtudni például azt, hogy mit írt 104 évvel ezelőtt Gáti István az Okos Állatról (rólunk emberekről), meg hogy mit is álmodhatott a pápa Varga Domokos szerint.

A harmadik részben a „gyermek olvasó” több dolgozatban inkább mint tanuló szerepelhet. A kérdésfelvetések: hogyan tanítsunk verset, mesét? hogyan dramatizáljunk? az ilyen alcímek? regényelemzési szempontok, a gyermeksajtó és az olvasásra, alkotásra nevelés? – arra utalnak, hogy a didaktikai szempont játssza itt a főszerepet. Megemlítem, hogy Komáromi Gabriella ebben a részben, mintegy közbevetőleg, felvázolja a magyar gyermeksajtó-történetét is, Rigó Béla ugyanígy a gyermekirodalom „látványos” formáit, a magyar film és rajzfilm, illetve az animációs film történetét.

A tanács azért jó, mert nem kell megfogadni. Tudom, mégis megkísértett az a gondolat, hogy most kivételesen… Mert G. Pap Katalin olyan rokonszenves lendülettel támadta a „kommersz”-et, az illusztrációkról, pontosabban az illusztrátorokról írva. De mert ez a Könyv egyetlen olyan fejezete, melynek módszerét, hangvételét helyteleníteni vagyok kénytelen, tanács helyett javaslatként fogalmazom meg és indokolom mondanivalómat. (Írásom – mint mondtam – szubjektív, de ugyanakkor elfogulatlan is.) – G. Pap Katalin vitára invitál, mikor a gyermekkönyv-illusztráció három fajtáját különbözteti meg. A felosztással nem vitázom, ellenkezőleg, örömmel látom, hogy itt szerepel a „többek között” kifejezés. De – mikor azt írja, hogy „Az illusztrátor lehet művész, grafikus, festő. Ilyen a magyar gyermekkönyv-illusztráció történetében…” és következik huszonnégy név, Kondor Lajostól Faltisz Alexandráig, kiegészítve ezt a névsort a karikatúra művészetének világából érkező Sajdik Ferenccel – akkor G. Pap Katalin a felsorolás után pontot tesz. Pedig indokolhatná, miért éppen ez a huszonnégy név szerepel a listán. Magyarországon nem csak két tucat művész szerepel a gyermekkönyv-illusztráció történetében. Értsük meg egymást! Nem a listán szereplő nevekkel van bajom, hanem a lista összeállításának módját helytelenítem. Mondhatom, hogy szerintem ez, vagy ezek a legjobbak, ha meg tudom győzni az olvasót arról, tehát fel vagyok készülve véleményem igazolására. – Vagy G. Pap Katalin felsorolja a világirodalom néhány olyan gyermekkönyvét, melyet maga a szerző illusztrált. Ezt követően két magyar illusztrátor nevét említi, akik „a maguk mesevilágát illusztrálták is”. Például nekem, még nekem is több név jut eszembe, aki már el is felejtettem, hogy diplomás műtörténész vagyok, és évtizedek óta nem kísérem figyelemmel ezt a műfajt. – Vagy: „Ahogy a legnagyobb íróink gyerekkönyveket is írtak, a legnagyobb művészek gyerekkönyvek illusztrálására is vállalkoztak.” Újabb lista, de csak tizenegy névvel az előbbi huszonnégyből. Mit szólnak ehhez azok, akiket így G. Pap Katalin kirekesztett a „legnagyobb művészek” közül. A negyedik lista, „Az újabb nemzedékek tagjai” (kilenc név) így végződik: „… és mások, akiknek nevét megemlítettük már”.

Javaslom, hogy senki se csináljon ilyen listákat.

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de rendeztünk „ebben az időben” N. Rácz Aranka irányításával egy elég nagyszabású könyvkiállítást az OSZK és az OPKM anyagából, melynek témája a gyermekkönyv-illusztráció volt. Ekkor volt alkalmam az itt felsorolt és a nem említett illusztrátorok közül néhány művésszel találkozni, így Szántó Piroskával is, akinek G. Pap Katalin megfogalmazásában –„ez időben a nyilvános jelenlét egyetlen lehetősége volt a könyvillusztráció”. Az „ez idő” alatt a háború utáni évek értendők. Biztos tudomásom van arról, hogy a dolgozatban említettek és nem-említettek között voltak még olyan jó művészek is, akiknek „ez időben” nem csak a nyilvános jelenlét, hanem a napi meleg étel egyetlen lehetősége is a gyermekkönyv-illusztrálás volt. Túl sokat beszéltem erről a témáról. Pedig van még egy javaslatom. A G. Pap Katalin által összeállított „A nagy ma-gyar illusztrátorok kislexikona” című egészen kis lexikonban – teljesen véletlenszerűen – Műhlbeck Károlytól Sajdik Ferencig tíz (!) név szerepel. Még azt sem lehet vele illusztrálni, hogy lám a lexikonok betűrendbe rendezik az anyagukat.

Javaslom, hogy felejtsük el a Könyvnek ezt a három-négy lapját!

Komáromi Gabriella könyve bevezetés a gyermek- és ifjúsági irodalomba. Kézikönyv, de betölti a tankönyv szerepét is. Tankönyv-szerepével nem foglalkoztam. Hogy egy kis fejezetében a módszert és hangvételt határozottan helytelenítettem, talán még inkább megerősítette azt a véleményemet, hogy a kézikönyv-funkció betöltésére kiválóan alkalmas. Jól, szépen, célszerűen épített palazzo. Önmagában azonban nagyon is ingatag. „csak átgondolt, a társadalom értékszemléletének egészét változtató lépések” segíthetik a könyv céljainak megvalósulását. Nagy Attila szavait idéztem.

„Mi lesz veled, olvasó?” – kérdi Nagy Attila pszichológus, olvasáskutató, aki valóban ismeri a lehető pontossággal felmért jelen helyzetet, és akinek módjában volt a jelen helyzet mutatóit a húsz évvel ezelőttiekkel összevetni. „Relatív javulás, abszolút romlás” – mondja. Kemény szavak. Javulás mutatkozik, ha a hazai adatokat a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok adataihoz mérjük. A javulás így relatív! Az ember arra kényszerül, hogy a „relatív javulás” szavak mögötti gondolatsoron végigmenjen. „A hazai monitorvizsgálatok a romlás egyértelmű jeleit bizonyítják.” Az adatok meggyőzőek. Különösen szemléletesek a „harmadik szülő”, a TV hatását illetően. – A Könyv olvasása során tettem fel kérdéseket. Itt, Nagy Attila írásának olvasásakor ütköztem a legsúlyosabb problémába: Hogyan tud az ember, az olyan ember, aki másokkal is törődik, hogyan tud szembenézni egy ilyen világproblémával? Hogyan művelheti a Voltaire-i kis kertjét, ha előre látja a körülötte fenyegető veszélyeket: „a társadalom kulturális (gazdasági, morális) kettészakadásának veszélyét”, annak a tendenciáinak lehetséges következményeit, melyek „az egyetemei, főiskolai diplomát szerzők és a funkcionális analfabéták arányának egyidejű növekedéséből” adódhatnak. – A bizakodás, a nehézségek leküzdésének reménye az emberek számára általában életszükséglet, különösen, ha olyan fiatalokra gondolunk, mint a Könyv potenciális olvasótáborának java. – Nagy Attila azt jól tudja. A meggyőző adatok után, meggyőző idézetekkel zárja mondanivalóját. Az „Olvasás közben jutott eszembe” pályázatra érkezett írásokból ad – betűhíven – részleteket. Ha ilyenek a gyerekek, akkor talán mégis érdemes ilyen könyveket írni, kiadni és olvasni.

Károlyi Ágnes

(Gyermekirodalom. /szerk./ Komáromi Gabriella Budapest, Helikon Kft., 1999.)

Vissza a tartalomjegyzékhez