Bárdos József: Benedek Elek, a zseniális átdolgozó

Nyomtatási nézet

(Az ismeretlen Benedek Elek)

Sokan és sokféleképpen summázták már Benedek Elek életművének lényegét. Ugyanakkor az a meglepő, hogy munkásságának teljes feltárására, értékelésére, jelentőségének megfogalmazására a halála óta eltelt nyolcvan évben nem került sor. A nekrológokat és alkalmi emlegetéseket leszámítva a róla szóló irodalom jóformán szinte „családi”, és ezek a munkák éppen ezért elsősorban életrajzi megközelítésűek, nem annyira az alkotónak, mint inkább a legendás embernek állítanak emléket.¹

Nagyon érdekes az is, hogyan változik ez a dolog napjainkban: egyfelől tovább él az életrajz-központúság, másfelől meg, tekintve, hogy a gyermekirodalmat afféle szégyellni való és mellékes dolognak szokás tekinteni, mintha most azt akarnák némelyek bebizonyítani, hogy Benedek Elek a „felnőtt irodalom” része, hogy (majdnem) olyan jó tárcanovellista, mint például Gozsdu vagy Tömörkény.² Ennek kifejeződéseként Benedek Elek novelláskötetek³ is megjelentek.

Természetesen lehet, hogy ez az állítás igaz, mint ahogy ahhoz se férhet kétség, hogy az imént emlegetett novellisták sokat tettek az elmúlt századfordulón a magyar irodalom megújításáért. Csakhogy amíg az ő jelentőségük és hatásuk nagyjából véget is ért ezzel, Benedek Elek máig jelen van nemcsak a gyermekirodalomban, nem is csak az irodalomban általában, hanem az egész magyar közgondolkodásban. Mégpedig sokkal erőteljesebben és meghatározóbban, mint azt általában gondolni szokták.

És való igaz, hogy a mesegyűjtőtől a regényíróig, a lapszerkesztőtől az irodalompolitikusig, a mesefordítótól a tankönyvszerzőig, a tárcanovellistától a drámaíróig szinte megszámlálhatatlan Benedek Elek létezik, okot adva, hogy csodáljuk termékenységét, kezdeményező (és megvalósító) készségét, tehetségét.⁴

De van ebben a sokféleségben valami, ami az életmű jelentős részét összekapcsolja, és véleményem szerint mindennél fontosabb: ez pedig az átdolgozás zsenialitása. Erről szeretnék beszélni.

A népmesegyűjtő

Hogy Benedek Elek népmesegyűjtő volt, nem rendkívüli. Mesét sokan és sokfelé gyűjtöttek a XIX. század második felében. Talán még az sem különleges, hogy emberek sokaságát sikerült megmozgatnia, akik mind segítették, gyűjtve, neki továbbítva a megszerzett szövegeket. A Kisfaludy Társaság így hozta létre első népdalgyűjteményét, és nyilván efféle módon szervezte a Társaság annak a népköltészeti gyűjteménynek az összeszerkesztését is, amellyel Benedek Elek gyűjtői tevékenysége is kezdődik.⁵ A neki megküldött meseszövegeket aztán Benedek Elek rendezhette, kiadhatta – volna. De nem ezt tette.

Gondoljunk csak bele: a sokfelől érkező, vagy akár személyesen gyűjtött meseszövegek, akár ugyanannak a mesének többféle változata – a dolog természeténél fogva – töredékesek, keveredettek voltak, itt-ott felesleges betoldások, másutt értelemzavaró kihagyások, bakugrások lehettek bennük. Ahogy az autentikus falusi mesemondók az adott pillanatban (kedvük, hangulatuk, memóriájuk állapota szerint) emlékeztek rá, ahogy esetleg a gyűjtőnek előadták. Természetesen minden ilyen szövegnek megvan a maga tudományos érdekessége, ott a helye az Akadémia kézirat- vagy hangfelvétel-gyűjteményében. De gyermekek számára készült mesekönyv számára ezek a változatok lényegében alkalmatlanok. És nem lehetett közülük kiválasztani sem a leghitelesebbet, sem az igazit, mert valamennyi változat egyformán hiteles és egyformán igazi volt. Hiszen a népmese, mint minden népköltészeti műfaj, a szóbeliségben él, csak virtuálisan, a mesélők összességének tudatában létezik egy ideális, teljes, tökéletes szöveg, amihez képest mindezeket a változatokat többé-kevésbé romlottaknak tekinthetjük.

Benedek Elek nagyszerű felismerése, hogy abban a pillanatban, amikor a népmeséket a gyermekek számára, egyszer s mindenkorra írásban rögzített formában akarjuk közvetíteni, akkor mégis ezt a tulajdonképpen nem is létező tökéletes szöveget kell létrehozni. Nem elég tehát összegyűjteni, nem elég tehát (esetleg) kiegészíteni a begyűjtött szövegeket, hanem meg kell alkotni azt az odáig sohasem létezett, tökéletes népmeseváltozatot, amelyhez képest (utólag a kész felől visszanézve) a begyűjtött meseszövegek kevésbé tökéletes változatokká válnak.

Benedek Elek nemcsak e nagyszerű felismerésig jutott el, hanem arra is futotta tehetségéből, hogy így megalkossa azt a népmesei formát, amelyet azóta magyar népmeseként tartunk számon. Ebben a tekintetben (talán az egy Arany László kivételével, aki kortársa is) abszolút egyedül áll, abszolút első, és minden későbbi jó magyar népmesegyűjtemény az ő nyomdokain halad, az ő népmese-ideálját követi (hogy csak a leghíresebbet emeljem ki: például az Illyés Gyula-féle Hetvenhét magyar népmese egyenesen a Benedek Elek-féle népmeseváltozatokat meséli tovább).

Amikor tehát felsoroljuk, tanítjuk a magyar népmese jellemzőit, a tipikusan magyar mesefordulatokat, alig teszünk mást, mint hogy számba vesszük Benedek Elek gyakorlatának tanulságait. A hol volt, hol nem volt-tól kezdve odáig, hogy legyenek holnap a ti vendégeitek. Úgy gondolom, a magyar mesekutatás, de egyáltalán a magyar irodalomtörténet is adósa még Benedek Eleknek ebben a tekintetben.

Igaz, van egy távoli előzménye Benedek Elek meseteremtő munkásságának. Ez pedig a Grimm-testvéreké. Akik nagyjából hasonló módon jártak el népmesegyűjteményük létrehozása során, amikor több változatból, kiegészítve-betoldva létrehozták gyűjteményük darabjait.

A nyelvteremtő

Mindezzel azonban még nem ragadtuk meg talán a legfontosabb problémát, amely a népmesegyűjtő, a népmesét a gyerekek számára közzétenni akaró Benedek Elek előtt tornyosult.

A legnagyobb gond ezeknek az összegyűlt meseszövegeknek a nyelvével lehetett. Mert hát miféle nyelven is beszéltek a mesemondók? Népnyelven, vágnánk rá, ismerve a Benedek Elek közzétette népmeséket. Csakhogy népnyelv nem létezik: csak népnyelvek (vagy pontosabban fogalmazva tájnyelvek, nyelvjárások) léteznek. Azaz ahány tájegység, annyi nyelvváltozat, annyiféle hangtani (és kisebb mértékben grammatikai, szókincsbeli, stb.) változat. A Kisfaludy Társaság eredeti céljait tekintve ezzel nem is volt semmi baj: ezek a nyelvjárási szövegek a tudományos kutatás számára így érdekesek, fontosak. Ám amikor Benedek Elek a népmeséket a magyar gyermekirodalom alapjává kívánta tenni, amikor azt akarta, hogy a XX. századi gyerekek majd ezeken nőjenek föl, nyilvánvalóan szembe kellett néznie a begyűjtött szövegek ilyen szempontból szinte teljes alkalmatlanságával.

Hogy felismerése milyen fontosságú volt, azt legjobban az a néhány elhibázott, autentikusan tájnyelvinek szánt mesegyűjtemény jelzi, amely a XX. század végén megjelent. Ezek a kiadványoknak szinte teljesen használhatatlanok, mert teljesen tisztázatlan a célközönségük: látszólag gyermekeknek, mesekönyvként jelentek meg, de mivel távol állnak a köznyelvtől, gyermekmesének igazából alkalmatlanok. Legföljebb nyelvjárás- vagy mesekutatók számára hordozhatnának érdekességet (de persze az ő számukra nem elég megbízhatóak, anyaguk nem elég egyértelműen dokumentált).

Benedek Elek nem követett el ilyen tévedést. Anélkül, hogy ezzel bármiféle elméleti úton foglalkozott volna (legalább is tanulmányai – tudomásom szerint – nem jelentek meg erről a kérdésről), anélkül, hogy ennek a kérdésnek egyáltalán lett volna bármiféle szakirodalma akkoriban Magyarországon, tévedhetetlen biztonsággal tette a meseszövegeket egységessé mind nyelvileg, mind stilisztikailag. És nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk, hogy tudniillik valamiféle köznyelvvel helyettesítette volna a tájnyelveket. Ennél sokkal nagyobbat alkotott.

Létrehozott egy teljesen új nyelvváltozatot, nevezhetjük ezt akár Benedek Elek-i népnyelvnek. Mi is ennek a lényege? Alapja az akkor már megszilárdult (Petőfire, Aranyra épülő) modern magyar köznyelv, tartalmaz azonban szép számmal olyan nyelvjárási (vagy nyelvjárásinak tűnő) elemet (szólást, közmondást, szóláshasonlatot, vagy egyszerűen csak efféle szavakat, szóalakokat), amelyek azt az érzést keltik az olvasóban, hogy amit olvas, eredeti, hamisítatlan, a magyar falusi kultúrát közvetítő meseszöveg. Hogy mennyi ilyen elem szerepel a Benedek Elek közzétette magyar népmesékben? A válasz olyan egyszerű, mint amilyen bonyolult maga a dolog: éppen annyi, amennyi ahhoz kell, hogy a köznyelven nevelődött felnőtt, a köznyelvbe belenövő gyermek még megértse a szöveget, illetve éppen annyi, amennyinek a jelentését a szövegkörnyezetből magyarázkodás nélkül még meg lehet érteni, de a­mennyitől ez az olvasóközönség már megérzi a szöveg népi-nyelvi ízeit.

Két előzménye persze ennek a nyelvteremtésnek is volt-lehetett. A közelebbi bizonyosan éppen Petőfi Sándoré, aki a formálódó magyar városi polgárság nyelvére építve teremtette meg a maga népies költői nyelvét. Nem nyelvjárásit (olyannal csak egyszer próbálkozott, akkor is nyilván játékból, amikor megírta a Hírös város az Aafődön Kecskemét című versét, hogy soha többé ilyet ne tegyen), hanem népiest, ha tetszik, a modern magyar köznyelvet.

Hogy ez a játék milyen tévúttá válhatott volna, azt azok a maguk korában rendkívül népszerű (s mára teljesen elfeledett, extrém) költői életművek bizonyítják, mint a Lisznyai Kálmáné, aki a Palóc dalokkal, vagy a Thaly Kálmáné, aki a Székely kürttel megpróbálta a maga szülőföldjének nyelvjárását költői nyelvvé tenni. A dolog képtelenségének jelzésére legyen itt most elég annyi, hogy például a Székely kürt című verseskötet végén szótár található, amelynek segítségével magyarra (köznyelvre) lehet fordítani az egyébként a művelt magyar olvasóközönség számára alig érthető szöveget.

Igaz, ezek a kísérletek az 1850-es, 60-as évekre estek, tehát mire Benedek Elek felnőtt, mondhatni túl volt ezen a magyar irodalom. De ettől nem lett könnyebb, ellenkezőleg, inkább talán még nehezebb volt a népmesei nyelv megteremtése. Mert a közhangulat már a teljes köznyelviség irányába mutatott.

Amikor tehát Benedek Elek megteremti a modern értelemben vett, képzeletünkben élő, gyermekeknek szóló magyar népmesét (legkésőbb akkor, amikor az Athenaeum húsz kötetes mesekönyv sorozatát⁶ hozza létre), már tökéletesen kialakult – máig érvényes – gyakorlata volt a gyermekmesék megformálásának kérdésében.

Igaz, előzményként megint hivatkozhatunk a Grimm-testvérek munkásságára, akik a feldolgozás során nyelvileg is stilizálták, egységesítették az összegyűjtött szövegeket, és csak egy-két esetben engedtek annak a csábításnak, hogy valamelyik különösen szépnek, szokatlannak, furcsának érzett meseszövegben megőrizzék a nyelvjárás sajátosságait.

De éppen ez a kapcsolat mutatja, mennyivel tartozunk Benedek Eleknek ezen a téren. Ha a németek nagyra tartják a Grimm-testvéreknek a német irodalmi nyelv kialakulásában játszott nyelvteremtő szerepét, jó volna, ha a magyar nyelvtudomány is legalább ekkora tisztelettel hajolna meg Benedek Elek magyar nyelvteremtő zsenije előtt.

A mesefordító

Már két ízben szóba kerültek a Grimm-testvérek, az általuk létrehozott német népköltészeti gyűjtemények. Amikor Benedek Elek munkásságnak következő szeletéhez, a mesefordítói tevékenységhez érkezünk, az egyszerűség kedvéért megelégedhetünk azzal, hogy megnézzük, hogyan tette hozzáférhetővé ezt a meseanyagot Benedek Elek a magyar gyermekek számára. Annál is inkább, mert a Grimm-testvérek mesegyűjteményéből készült magyar mesekönyve⁷ évekkel megelőzte a világ mesekincsét bemutató későbbi, úgynevezett színes mesekönyvek sorozatát.

A probléma, amely a Grimm-testvérek meséivel kapcsolatban felmerülhetett, egyfelől azonos a korábban már említettekkel (a mesei forma és mesei nyelv kérdésére gondolok). De társul ehhez egy újabb, talán még nehezebb is, egy fordításelméleti. Hogyan fordítsunk idegen nyelvből irodalmi szöveget magyarra? Erre a kérdésre már csak azért is érdemes kitérni, mert azóta is újra és újra heves viták zajlanak egy-egy sikerült vagy sikerületlennek ítélt fordítás megjelenése kapcsán.

Lényegében két szélső nézet képzelhető el, ha most nem vesszük figyelembe azt a – például Szegedy-Maszák Mihály képviselte – abszurd és a sokszázados gyakorlat cáfolta nézetet, hogy fordítani egyáltalán is lehetetlen (más kérdés, hogy ez a nézet épp végletességénél fogva a probléma lényegére mutat rá).

Az egyik út a régebbi, amit inkább magyarításnak szoktak nevezni (és mondjuk Bornemisza Péter Magyar Elektrájától nagyjából a magyar romantikáig, a XIX. század közepéig uralta a magyar fordításirodalmat). A XX. századból talán ide sorolható Faludy György nagyszerű Villon-fordítása is. Ez – mai fogalmaink szerint – sokkal inkább átdolgozás, átköltés, semmint modern értelemben vett fordítás.

A másik végletet talán a XX. század közepének klasszika-filológusai képviselték, akik a görög-latin irodalom magyar megszólaltatói közül még Babitsot is szívesen kizárták volna, tekintve, hogy a teljes és filológiailag is hibátlan szószerinti fordítás hívei voltak. Ennek az irányzatnak talán egyetlen sikerült megvalósulása (ha van ilyen egyáltalán) Devecseri Gábor Homérosz-fordítása.

Bár nem tudok arról, hogy Benedek Eleknek ezzel kapcsolatban lettek volna kifejtett elméleti megfontolásai, nyilvánvalóan legalább a maga számára el kellett döntenie, hogyan is nyúl a Grimm-mesék anyagához.

Ha körülnézett a kor magyar gyakorlatában, azt láthatta, hogy nagyjából megvan az egyetértés. A Kisfaludy Társaság Arany János irányította teljes Shakespeare-sorozata után általános elvvé vált a minél pontosabb, az eredetihez mind formájában, mind tartalmában közel álló (ha nem is szószerinti, de ahhoz közelítő) fordítás.

Azt gondolhatnánk, ebben a helyzetben a fordítónak könnyű dolga volt: csatlakozik az általánosan elfogadott elvekhez, és létrehoz egy ilyen típusú magyar Grimm-mesefordítást. Benedek Elek azonban nem ezt tette.

Hogy miért nem? Abban a helyzetben vagyok, hogy elég könnyen meg tudom válaszolni ezt a kérdést, ugyanis ez a fordítás (egy a modern fordítói elveknek megfelelő teljes Grimm-mesegyűjtemény) azóta megjelent.⁸

Itt legyen elég, ha egyetlen mesecímet idézek belőle: Jánoska és Margitka. A német eredeti cím Hänsel und Gretel. Vajon mennyire sikeres fordítói döntés e két német nevet Jánosnak és Margitnak fordítani? A Jánoskával még talán nem is volna baj, de a Margitka teljesen idegen a magyar népmesétől. A népmesék ritkán adnak nevet a hősöknek, s ha mégis, ezek a nevek annyira mindenkire érvényesek, annyira általánosan elterjedtek… mint a Jancsi és Juliska (és ezért is adta Benedek Elek ezt e nevet a mese két hősének). Persze dönthettek volna a mai fordítók úgy, hogy megtartják az eredeti német neveket (ahogy ezt néhány esetben meg is tették), de a lényegében szó szerinti (szótárt követő) magyar megfeleltetés bizonyosan tévedés volt ebben az esetben. Igaz, a német nevek megőrzése sem lett volna igazán jó megoldás: azzal is nagyrészt elveszett volna a népmeséknek az a fontos (az ilyen általános nevekben is megőrződő) tartalma, üzenete, hogy a mese bármelyik hallgatója azonos lehet a hőssel, mert a mese hőse éppen olyan hétköznapi ember, mint ő. És épp ez (is) a fontos: hogy a hétköznapi emberrel is megtörténhetnek a csodák.

Ennek a mostani fordításnak az eredménye ismét csak egy olyan szöveg lett, amelynek tisztázatlan a célja és a közönsége. A kötetet (feltehetően) mesekönyvnek, gyermekközönségnek szánták. A gyerekeknek azonban továbbra is sokkal inkább Benedek Elek változata ajánlható, nem valószínű, hogy a Piros búbocska kiszorítaná Piroskát, vagy Hófejírke Hófehérkét. De ha a kötetet mégsem gyermekeknek szánták (végül is a Magvető nem gyermekkönyvkiadó), hanem a tudományos kutatás céljaira, akkor meg nehezen érthető, hogy miért tettek másutt engedményeket, meghagyva például Benedek Elek leleményét, a Csipkerózsikát, és miért igyekeztek létrehozni néhány az övéhez hasonlót (Fergyó és Katóca, Hüvelyktyű, stb.).

Visszatérve most már Benedek Elek Grimm-mese válogatására, láthatjuk, hogy lényegében három fontos döntést kellett meghoznia. Mit tesz a német névanyaggal (helységnevek, vezeték- és keresztnevek), mit tesz a mese formai elemeivel, illetve a német népi hiedelemvilágban élő alakokkal, és végül, hogy milyen nyelvváltozatra fordítja le ezeket a meséket.

Benedek Elek mindhárom tekintetben bátran szembement a kor felfogásával.

Szabadon bánt a névanyaggal, és inkább csak a földrajzi nevekben (ha voltak ilyenek) engedte érvényesülni a német colour localt. Így születtek nagyszerű telitalálatai: Hófehérke, Piroska, Jancsi és Juliska, Hüvelyk Matyi, Holle anyó, Csipkerózsika, de a különleges zenészek megmaradtak brémainak: A brémai muzsikusok.

Érdemes ez utóbbinál megállni egy pillanatra, mert jól példázza, hol és hogyan kerülhetnek-maradhatnak a magyar köznyelvből ismeretlen (népi-nyelvjárási vagy éppen idegen) szavak Benedek Elek meséiben. Nagyon egyszerű: a mese szövegéből egyértelműen kiderül, hogy Bréma egy város. És ennél többet nem is kell a mese befogadásához tudni róla. Hogy Németországban van? Tulajdonképpen a mese hallgatója számára már ez is fölösleges információ, e nélkül is minden a helyére kerülhet. Egy négy-hét éves gyermekbefogadó számára egyébként is teljesen mindegy, hogy a várost Sopronnak, Prágának vagy éppen Brémának hívják (hisz feltehetően egyiket sem ismeri).

A második kérdésben is határozottan eltért a szó szerinti fordítás követelményétől: ideálja láthatóan az volt, hogy olyan meseszövegeket hozzon létre, amelyek a magyar (gyermek)közönség számára a mesével (a népmesével) való találkozás élményét, örömét és nagyon fontos lelki-érzelmi tapasztalatát nyújtják. Egy évszázad távlatából, a mesekutatás mai szintjéről visszanézve világos, hogy igaza volt. Az a falusi kultúra, amelynek világa az európai mesevilágban megjelenik, alig tér el egymástól, ha földrészünk legkeletebbi és legnyugatabbi végét hasonlítjuk is össze. Az orosz baba jagának persze megvannak a maga színei, de lényegét tekintve nem sokban különbözik a mi vasorrú bábánktól vagy annak német, francia rokonaitól. Ugyanez a helyzet a meseszámok, a mesefordulatok esetében is: sokkal több, ami összeköt, mint ami elválaszt egymástól. Az európai mesekincs egyetlen hatalmas, nyelvi határokkal alig is elválasztott egységet jelent. Benedek Elek mesefordításai ezért és így voltak képesek generációkat nevelni egyszerre magyarrá és európaivá. Hogy ez mennyire korszerű manapság, arra szót is kár vesztegetni.

Az előbbivel függ össze a harmadik kérdésre adott válasza is. Természetesen ragaszkodott a Grimm-mesék szövegéhez, de úgy, hogy az a nyelv, amelyen a mesefordítás megszólalt, a már korábban emlegetett, bemutatott Benedek Elek-féle népmesei nyelv volt. Így és ezért válhatott lényegében a magyar mesekincs részévé a Grimm-mesék (és aztán később más európai népek meséinek vagy Az ezeregy éjszaka meséinek) java része. Amiért megint csak nem lehetünk eléggé hálásak a nagy mesemondónak, hiszen ezzel a magyar kultúra vált gazdagabbá, a magyar gyerekek számára lett tágasabb a mesék országa.

A tankönyvszerző

Amint látható, Benedek Eleknek egy sor kérdésben valóban a magyar gyermekirodalom megalapozójaként kellett fellépnie. Nemcsak abban az értelemben, hogy politikusként, újságíróként ráirányította a figyelmet a magyar gyermekirodalom hiányaira (vagy alig is létére), nemcsak abban az értelemben, hogy egyáltalán egyik legfontosabb szereplője volt a XX. század elején annak, hogy Magyarországon is megváltozzon a gyermekről addig kialakult kép. Hanem úgy is, hogy részese volt a modern magyar iskoláztatás megteremtésének. Az Eötvös-féle oktatási reform kibontakozása során az új iskolarendszernek új típusú, korszerű tankönyvekre volt szüksége. Egységes tankönyvekkel a magyar oktatásügy addig nem is igen rendelkezett. Ráadásul a nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarország felvirágzásának, egy modern magyar identitástudat kialakulásának az időszaka volt. Az új iskolai könyveknek ezt az új, nemzeti, liberális gazdaság-, történelem- és társadalomfelfogást kellett kifejeznie. Benedek Elek szerzőként, szerkesztőként vett részt ezeknek a tankönyveknek a létrehozásában.

Természetesen ennek a cikknek a keretei nem teszik lehetővé, hogy akár csak ezt az egyetlen területet is kimerítően vizsgáljuk meg, engedtessék meg, hogy itt is csak két, véletlenszerűen kiválasztott példára utaljak.

Az egyik egy elemi népiskolai tankönyv, egy Magyar olvasókönyv,⁹ amely az elemi népiskolák negyedik osztálya számára készült. Benedek Elek mellett szerkesztőként Kőrösi Henrik és Tomcsányi János jegyezte. Amellett, hogy a tankönyv egyharmadát kitevő A magyarok történetéből című fejezetet teljes egészében Benedek Elek írta, neve a többi fejezet szövegeinél is fel-felbukkan. Tekintettel arra, hogy a történelmi olvasókönyvek, egyáltalán a történelmi olvasmányok kérdése nem tartozik most témámhoz, inkább csak azt emelem ki, hogy az a nagy ívű, az ifjúságnak szóló történelmi olvasmánysorozat, amelynek egyfajta megjelenésével találkozhatunk ebben az olvasókönyvben, ismét csak a nagyszerű átdolgozások sorába illik. Hiszen a magyar történelem egészéről éppen a XIX. század második felében jelentek meg először átfogó, modern történettudományi munkák.¹⁰ De – akár a mesegyűjtemények esetében – egészen más egy tudományos monográfia és egy ifjúsági, ismeretterjesztő munka anyaga, nyelve, stílusa.

Mellesleg, ha már szóba került ez az 1906-ban kiadott olvasókönyv, megemlítem, hogy szerzőinek névsorában Czuczor Gergely, Gárdonyi Géza, Gyulai Pál, Jókai Mór, Kisfaludy Sándor, Kriza János, Mikszáth Kálmán, Petőfi Sándor, Pósa Lajos, Sebők Zsigmond, Szabolcska Mihály, Tompa Mihály is szerepel. Mint ahogy az is tanulságos, hogyan sikerült összeegyeztetniük a szerkesztőknek a nívós irodalmi, a népismereti, a természettudományos és történelmi anyagot úgy, hogy mégis egységes szellemű munka szülessék.

A másik könyv a Gazdasági ismétlő iskolák számára készült Olvasókönyv.¹¹ Ennek 1898-ban már harmadik kiadása jelent meg. Benedek Elek szerkesztőtársa itt Földes Géza. A könyv színvonalát jelzi, hogy ez „A M. Kir. Földmívelésügyi Minisztérium pályadíjával koszorúzott könyv”.

Figyelemre méltó, hogy az átdolgozó Benedek Elek itt a kissé már háttérbe húzódik: a könyvet használó fiatalok sokszor az eredetit olvashatják, a történelemmel kapcsolatos szövegek szerzői közt már a történettudós Marczali Henrik, vagy a földrajztudós Mangold Lajos is szerepel, és általában is gyakori a hiteles forrásokra (pl. a Pallas Lexikonra) való hivatkozás.

Még csak a tartalomjegyzékére hívom fel a figyelmet. Abból ugyanis kiderül, hogy mennyire modern felfogás vezérelte a szerkesztőket. Ez az olvasókönyv három év anyagát tartalmazza, minden évben az irodalom mellett történeti, földrajzi, egészségtani és más természettudományos ismeretek is találhatók. Azaz a könyv nemcsak olvastat (az olvasás technikájának gyakoroltatása, fejlesztése céljából, de szerzői nagyon is világosan számba vették, nem mindegy, milyen szövegekkel találkoznak a diákok, hiszen ezek a szövegek akár világképük alapjait is alkothatják, és ezért van, hogy ebben az olvasókönyvben például a levélforma megismertetésétől a történelmen át az alkotmánytanig és a fertőző betegségekig mindenre jut hely és idő. (Csak szomorúan tudok gondolni arra az átgondolatlanságra, ötletszerűségre, amely szövegértési feladatul választott mai tankönyvi-munkafüzeti szövegeinket jellemzi.)

Az irodalmi átdolgozó

Befejezésül szeretném szóba hozni Benedek Elek irodalmi átdolgozásait. Az olyanokat, mint a Toldi Miklós¹² vagy a Szigeti veszedelem.¹³ Talán ez utóbbival érdemes kezdeni, mert Zrínyi eposza olyan kérdéseket vet föl, amelyek azonnal jelzik, megint csak egy ma is időszerű, megoldatlan (de Benedek Elek által egyszer már zseniálisan megoldott) problémával állunk szemben.

Zrínyi eposzának elég különleges a sorsa. A maga idejében népszerűsége messze elmaradt a kortárs Gyöngyösi István regényes kiseposzaitól (akitől főúri megrendelői és olvasói elsősorban könnyű szórakozást vártak és kaptak). Ez a Gyöngyösi-kultusz a Dugonics András-féle XVIII. század végi kiadás eredményeképpen a XIX. századra is átnyúlt. Még Arany János költői indulására is jelentős hatással volt.

Ám többek között éppen Arany János volt az, aki a maga és kora számára szinte újra felfedezte Zrínyi eposzát. Az első magyar irodalomtörténész, Toldy Ferenc már méltó módon emlékezik meg a nagy barokk költőről. Az eposz nyelvezete, méretei azonban már a XIX. század második felében is problémákat okozhattak a szélesebb olvasóközönségnek. Feltehetően ezért fogott neki Arany János, hogy – XX. századi szóval élve – átigazítsa a Szigeti veszedelmet. Az eredmény a Zrínyiász, népies kidolgozás címet viselő töredék lett. Nyugodtan mondhatom, hogy Arany a legnagyobb óvatossággal, tisztelettel és szeretettel nyúlt Zrínyi eposzának szövegéhez, és csak annyit javított rajta ritmikailag és nyelvileg, amennyit feltétlen szükségesnek látott. Az eredmény azonban kiábrándító lett. Éppen a barokk eposz ritmikai különlegessége veszett el (ami napjainkig verstani vitákat vált ki a szakemberek között), és az a zord fenség tűnt el, amely Zrínyi nyelvének utánozhatatlan sajátossága. Érdemes egy pillantást vetni a két szövegváltozatra. Mindössze két versszakot idézek:

3.

Musa te ki nem rothadó zöld Laurusbul

Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul;

Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,

Van kötve Coronád Holdból és szép napbul.

3.

Músa! ki nem földi rothadó laurus-ból

V iseled koszorúd, nem is gyönge ágból,

Hanem mennyei, szent, fényes csillagokból

Van kötve koronád, holdbul és szép napból;

4.

Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,

Az ki örökkén volt s imádod Fiadat,

Ugy mint Istenedet és nagy Monarchádat,

Szentséges királyné hívom irgalmadat.

4.

Te, ki szűzanya vagy, és szűlted uradat,

A ki örökkén volt, s imádod fiadat,

Úgy mint istenedet és nagy monarchádat:

Szentséges királyné! hívom irgalmadat.

Mint látható, a két szövegdarab (I. ének 3-4. strófa) alig különbözik egymástól. A harmadik versszakban néhány ritmikai okokból végrehajtott szórendi változtatás, a negyedikben tulajdonképpen csak néhány helyesírási van. A ritmikaival kapcsolatban persze azonnal fölvethető, hogy ha ennyire egyszerűen létre lehet hozni a felező tizenkettest, akkor vajon Zrínyi miért nem tette meg? Talán nem is akarta? A helyesírásival kapcsolatban pedig azt: vajon nem vész-e el szöveg régies ízének, hangulatának egy része a régies helyesírás is átigazításakor?

Nem tudni, Arany Jánosnak pontosan milyen megfontolásai voltak, de tény, hogy a második éneknél fölhagyott az átigazítással.

De ha Arany János nem tudta megoldani, ha ő nem látta helyesnek, akkor vajon Benedek Elek hogyan és miért nyúlt Zrínyi eposzához?

Az alapvető ok nyilván ugyanaz lehetett: hogy a felnövő ifjúság találkozzon Zrínyivel, a Szigeti veszedelemmel, a várvédő Zrínyi hazát és Európát védő-megmentő hősiességének példájával. De ehhez mégiscsak valamiféle átdolgozásra lett volna szükség, mert a Szigeti veszedelem valóban nagyon nehéz olvasmány volt már akkor is.

Így született meg Benedek Elek tollából a Szigeti veszedelem. Nem Zrínyi eposza, nem annak átigazítása, hanem egy teljes átdolgozás, egy új, az eredetitől különböző műfajú irodalmi szöveg: egy ifjúsági regény. És talán épp itt, a műfajváltásban kereshető a siker egyik titka. A Benedek Elek-mű nem Zrínyi eposza, nem annak modernizált vagy rövidített kiadása, kivonata. Önálló mű, amely egyfelől nem akar Zrínyi művének helyére állni, másfelől (nemzeti, erkölcsi, irodalmi, stb.) jelentőségét és értékét nem Zrínyi eposzától kölcsönzi, hanem ebben a tekintetben is önmagáért áll helyt.

Nem Zrínyi eposza, a Szigeti veszedelem az egyetlen mű a magyar vagy a világirodalomban, amely Benedek Elek korára vagy éppen napjainkra ilyenfajta segítségre szorul. Az egyik legnevezetesebb példa a Lamb-testvérek könyve, a Shakespeare-mesék. Mary és Charles Lamb úgy mesélték át a Shakespeare-drámák történetét, hogy a mesesorozat értékes, önálló ifjúsági irodalommá válhatott. És persze senki nem gondolja, hogy ezek a szövegek azonosak a Shakespeare-drámákkal, de segítenek abban, hogy megismerkedjünk az eredetivel, hogy eljussunk Shakespeare-hez. (Mint látható, itt is gyökeres műfajváltás van a háttérben). De a XX. századból is hozhatunk más (akár magyar) példákat is: valószínűleg ilyen szerepe volt-van a hatvanas-hetvenes évek Várkonyi Zoltán rendezte nagy Jókai-filmjeinek, az Egy magyar nábobnak, a Kárpáthy Zoltánnak, A kőszívű ember fiainak, a Fekete gyémántoknak, vagy a szintén Várkonyi rendezte Gárdonyi-filmnek, az Egri csillagoknak.

S ha már Arany Jánost emlegettük, muszáj legalább egy pillanatra szóba hozni Benedek Elek másik ilyen munkáját, a Toldi Miklós című irodalmi olvasókönyvet is. Ez különösen azért érdekes, mert hiszen Arany művének hátterében ott áll egy prózai műfaj: a monda, a Toldi Miklósról szóló (Nagyszalonta környékén Arany idejében még élő) mondai hagyomány. Benedek Elek úgy veszi fel az elbeszélés fonalát (Arany Toldi-trilógiájának történetét mesélve), mintha közvetlenül a népmondai anyagból táplálkozna, azaz látszólag úgy jár el, ahogyan azt más (például a történeti mondák) közzétételekor tette. Így az átdolgozás során ismét olyan önálló, eredeti irodalmi mű születik, amely nyugodtan olvasható-olvastatható napjainkban is (nem véletlen jelent meg az elmúlt években több kiadásban is). Arany műve ezzel valóban (ifjúsági) ponyvára került (szerintem a nagy költőnek egyáltalán nem volna ellenére a dolog).

Valahol a fordítás és az átdolgozás határán mozog, és csak ezért hozom szóba még Defoe regényének Benedek Elek-féle változatát.¹⁴ Az a Robinson, ami a keze alatt született, ismét csak egy új mű, egy ifjúsági regény. Amely nem akarja megtéveszteni az olvasót, nem akarja elhitetni vele, hogy most Defoe művét olvassa, csak a történet egy Benedek Elek elmesélte változatát ígéri. És ezt a változatot megint csak saját értékei alapján lehet és szabad megítélni. Ahogyan ma is bátran ajánlható mondjuk Cervantes Don Quijotéjának Radnóti Miklós írta magyar ifjúsági változata¹⁵ (mert Radnóti tehetsége garantálja ennek az ifjúsági regény-változatnak az értékeit).

És ha már itt tartunk, nem kerülhető meg, hogy legalább futólag ne térjek ki a napjainkban olyan sok vitát kiváltó mindenféle kivonatok, rövidítmények kérdésére. Mit olvastassunk az iskolában? Ragaszkodjunk az eredetihez, vagy elégedjünk meg a kötelező olvasmányok rövidített változataival, kivonataival? Benedek Elek a maga korában világosan megértette és meg is oldotta egyszer már ezt a kérdést.

Hiszen hát nyilvánvaló, hogy az alapvető bibliai történetek ismerete is hozzátartozik az európai zsidó-keresztény kultúrához, nyilvánvaló, hogy a vízözön történetét vagy Lót feleségének sóbálvánnyá válását nem csak szakrális okokból illik ismerni, a történetek mesélhetők és mesélendők a Bibliától függetlenül is.

Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy vannak a (magyar) irodalomnak olyan történetei, amelyeket mindenkinek ismernie kell(ene), akkor is, ha egy adott (iskolás) életkorban esetleg az eredeti mű elolvasására-befogadására valamilyen okból még nem volna is képes. Lehet, hogy Jókai regényei nyelvezetük miatt egyre nehezebben közelíthetők meg a mai diákok számára, lehet, nemcsak a Szigeti veszedelem, de már az Egri csillagok is nehéz olvasmány. De úgy vélem, nagy kár volna már csak a nemzeti identitástudat, a generációkat összefogó történelemről való közös gondolkodás lehetősége, a közös erkölcsi példaképek miatt is, ha a fiatalok többé nem ismerkednének meg a Baradlay-testvérekkel, vagy Bornemissza Gergellyel.

Az ő számukra igenis szükség lehet ifjúsági átdolgozásokra. Nem kivonatokra, nem primitív iskolai puskákra, hanem irodalmi értékű átdolgozásokra. Amelyek persze nem azonosak az eredetivel (nem is akarják azt helyettesíteni). Ellenkezőleg, akár Benedek Elek átdolgozásai: lehetővé teszik, hogy az egész valamelyes ismeretében az eredeti különlegességét, rendkívüli szépségeit akár csak egy-egy az eredetiből elolvasott részlet alapján azok is megérezhessék, akik különben sohasem jutnának el idáig a szöveg mérete, vagy más sajátossága okozta nehézségek miatt.

Persze van egy eléggé nem hangsúlyozható feltétele az ilyen átdolgozásoknak: hogy az átdolgozónak legalább olyan tehetségesnek kell lennie, mint amilyen Benedek Elek volt.

Végül

Egy ilyen írás természetesen nem alkalmas arra, hogy Benedek Elek munkásságának akár csak egyetlen szeletét is alaposan bemutassa. A cél ennél sokkal kevesebb volt: szerettem volna fölhívni a figyelmet arra, hogy a nagy mesemondó alakjának, munkásságának vizsgálatával nemcsak a vele szembeni adósságát róhatná le a magyar irodalomtörténet-irtás, de zseniális átdolgozói gyakorlatának tanulságai egy sor mai is vitatott, ma is időszerű kérdésre segítenének megtalálni a lehetséges – helyes – válaszokat.

Jegyzetek

Vissza a tartalomjegyzékhez