Kassovitz László: Mesékkel és rajzokkal köszöntöttük Benedek Eleket

Nyomtatási nézet

Benedek Elek születésének 150. és halálának 80. évfordulójára emlékezve, Dunakeszi Város Önkormányzata és a Magyar Hagyományőr Világszövetség 2009. október 10-én hagyományteremtő szándékkal első ízben rendezte meg a Benedek Elek Mesekarnevált, amelynek ötlete tőlem származik, s a szervezője is én voltam. A mesekarnevál programjának kidolgozásakor úgy vélekedtem, a kettős évforduló remek lehetőséget nyújt arra, hogy a gyerekeket ösztönözzük az olvasásra. Leginkább a pedagógusok a megmondhatói annak, micsoda nehézséget okoz sok gyereknek az olvasás, a szövegértés. Valószínűleg azok a gyerekek kínlódnak a betűkkel, akiknek szülei sosem olvasnak könyvet, de talán még akármilyen újságot sem. Számukra ezen a téren nincs követendő minta. Arra gondoltam tehát, hogy játékosan, ravaszul csalogatom a gyerekeket a könyvhöz. Felhívásunk ezért így szólt:

„A karnevál jelszava Ady Endre egyik verstöredéke: „… nincs élőbb a mesénél…”, és mi ezen a szombaton valóban életre akarjuk kelteni a mesevilágot. Ezért kérünk minden résztvevőt, kicsit és nagyot, öltse magára valamelyik kedvenc mesehőse gúnyáját, és úgy ünnepelje velünk Benedek Eleket.”

Tehát, ha valaki be akar valakinek öltözni, annak mesét kell olvasnia ahhoz, hogy kiválaszthassa a neki kedveset, akivel azonosulhat, majd a bőrébe bújhat. A látvány és a hangulat kedvéért ugyanezt kértem a kézművesektől is.

Ami az olvasási kedvet illeti, számításomra kaptam visszaigazolást. Az egyik anyuka levelében háláját fejezte ki, mert a pályázat hatására tízéves kislánya, akit korábban rá nem tudtak venni, hogy olvasson, most le nem tette kezéből Benedek Elek könyvét.

A pályázat kiírásának céljai közt szerepelt az is, hogy az emberek jobban megismerkedjenek Benedek Elek életművével, hiszen róla a kevésbé tájékozottak mindössze annyit tudnak, hogy meséket írt. Holott nemcsak írt, hanem Kriza János és Berze Nagy János nyomdokaiba lépve – Arany László bíztatására – maga is gyűjtött népmeséket. Hatalmas életműve részét képezik műfordításai és több újság szerkesztése, kiadása. A család életének megismerése céljából kértem, ha már az iskola hagyományai közt szerepel, hogy írók tiszteletére emlékfát ültetnek, ez alkalommal juharfát hozzanak, mert a kisbaconi ház udvarában juharfa alatt írt, dolgozott Benedek Elek, s kedves családi emlék őrzi, miként került annak magva a napóleoni háborúk idején az ősi birtokra.

Élete küldetés volt.

1887 és 1892 között országgyűlési képviselőként beszédeiben az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott.

„Tiéd a szívem, tiéd a lelkem, tiéd mindenem, édes anyaföldem!" – fejezi be Édes anyaföldem című önéletrajzi visszaemlékezését Benedek Elek, s ennek szellemében, feladva Budapesten kiépített egzisztenciáját, a trianoni békediktátum következtében elcsatolt székelyföldi Kisbaconba, szülőfalujába 1921-ben hazatér. Döntésével mintha csak ő sugalmazta volna Dsida Jenő csodálatos Psalmus Hungaricusának elkötelezett sorait:

Nekem is fáj, hogy búcsuzom,

mert immár más utakra kell mennem,

de így zeng most a trónjavesztett

magyar Isten parancsa bennem

s én nem tagadhatom meg Őt,

mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,

mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.

Nincs más testvérem, csak magyar.

Ha virrasztok, miatta állok poszton,

csak tőle kérek kenyeret

s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.

Benedek Elek valóban virrasztott és szellemi táplálékot osztott. Az ifjúságnak szerkesztette és adta ki újságját, a Cimborát. Szervezte az erdélyi, a székelyföldi irodalmi életet. Halála pillanatáig dolgozott. Utolsó három szava, amelynek leírása után kezéből kihullott a toll: „... fő, hogy dolgozzanak.”

Dolgoztak ezen a nyáron ifjak és idősebbek.

Sikerült munkára serkentenünk rengeteg embert.

A pályázat meghirdetése előtti tervezgetéskor egyöntetű volt a vélekedés, hogy egy-két tucat műnél aligha várható több. Aztán szeptemberben jött a kellemes és egyben kissé döbbenetes meglepetés: ötszáz fölötti számban érkezett pályamű – mesék és rajzok – határainkon belülről és túlról, de még Németországból is.

A lelkesedésre jellemző, hogy küldött két mesét egy 87 éves néni is, valamint egy hazánkban élő, angol anyanyelvű angoltanárnő, akinek meséjét egyik kolléganője fordította le.

A meseírás pályázatát különösebb megkötés nélkül, csupán korcsoportokra osztva írtuk ki. Az illusztrációkat viszont három műfajban: Benedek Elek-meséhez, magyar népmeséhez, vagy magyar műmeséhez kértünk műveket. A magyarok közmondásos találékonysága megint megmutatkozott. Sokan saját meséjükhöz készítettek rajzokat. Érkezett egy különleges pályamű is, egy kész könyvecske, egy illusztrált Benedek Elek-mesével. Az alkotás sikerét jelzi, hogy nem sokkal a kiállítás megnyitása után valaki lelopta a falról.

Meg kell jegyeznünk a meséket illetően, hogy többen túltéve magukat a kiírás szabta kereteken, jóval hosszabb művet (pl. 23 oldalast) küldtek be. Számunkra azonban sokkal fontosabb volt, hogy az alkotó buzgalmát méltányoljuk, mintsem a kiírás szabályához görcsösen ragaszkodjunk, ezért a tartalmi és stiláris értékeit elismerve, nem zártuk ki a meséket.

A stílusról.

Rengeteg népmesei ihletésű mű érkezett. Némely momentumok erősen ismerősként köszöntek vissza, olykor oly mennyiségben is, hogy népmesekutató legyen a talpán, aki megállapítja, melyik rész az eredeti, és melyik készült „hozott anyagból”. Kaptunk modern, napjainkban játszódó történeteket, és Oscar Wilde-i, sőt Edgar Allan Poe-i ihletettségűeket is. Természetesen nem utánérzésekről van szó, hanem hangulatról.

Lelkiismereti problémát jelentett, hogy a rengeteg, igényesen kidolgozott és különböző műfajú alkotás és írás közül melyiket tüntessük ki, hiszen sokkal több érdemes a díjazásra, mint ahány díjat odaítélhetnénk. Jelentkezett a „melyik-ujjam-harapjam-meg?”-effektus. Végül azt a salamoninak tetsző megoldást találtuk, hogy csupán díjazottakra és nem díjazottakra osztjuk az alkotásokat.

Most pedig arról, mi legyen a méltó díj.

Alulértékelnénk az alkotók tehetségét, a művek értékét, ha csupán egy oklevéllel és hozzá egy vagy több könyvvel vagy bármi más tárgyjutalommal ajándékoznánk meg az arra érdemeseket. (Be kell azt is vallanunk, hogy ekkora mennyiségű ajándék és oklevél anyagi fedezete jelenleg nem is áll a rendelkezésünkre.) Egy szerzőnek, egy képzőművésznek az igazi elismerés az, ha nyilvánosság elé tárhatja alkotását. Ebből a gondolatból kiindulva úgy határoztunk, hogy a díjazott műveket egy közös kötetben adjuk ki, amelyből – nevezzük őket így! – a nyertesek is részesülhetnek, illetve kereskedelmi forgalomba kerülve hirdetik tehetségüket.

E döntésünk által most egy újabb feladattal kell szembenéznünk: a nem éppen rózsás gazdasági helyzetben, amikor a kultúra éltetésére napról napra kevesebb jut, honnan teremthetjük elő a szükséges összeget?

Végezetül kijelenthető, hogy mind a pályázatok kiírása, mind a mesekarnevál szép sikert aratott. A két kategóriában beküldött több mint félezer pályázat önmagáért beszél. A karneváli jelleget illetően van mit fejlődnünk, mert az árusokon kívül most csak egyetlen kislány öltözött székely viseletbe. Reméljük, jövőre többekben is feltámad a játékos kedv, és rengeteg királykisasszony, királyfi, szegénylegény, sárkány, boszorkány és varázsló vagy akár egy kis kalóz ünnepli Benedek Elek születésének 101-ik évfordulóját.

Vissza a tartalomjegyzékhez