Jáki László: Zibolen Endre az Országos Pedagógiai Könyvtárban

Nyomtatási nézet

Katsányi Sándor a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros júliusi számában nagyszerű írást közölt A könyvtár mint a megregulázott értelmiség menedékhelye címen. Írásában az 1956-os forradalom utáni megtorlás – vagy enyhébben fogalmazva büntetés – egyik formáját, „a tettesek” könyvtárba helyezését elemzi.

Munkájának legfőbb értéke, hogy bemutatja azt az ellenmondást, amit ez a folyamat jelentett. A politikai okokból könyvtárba helyezettek kivétel nélkül rosszabb körülmények közé kerültek, fizetésük csökkent, munkakörülményeik rosszabbak lettek, elvesztették azt a szakmai közeget, melyben korábbi szakmai teljesítményeik születtek, illetve azt segítették.

Sajnos nincsenek pontos információink, hogy a könyvtárba történő „deportálás” kinek mit jelentett. Nyilván függött ez a személytől, a „büntetés” mértékéről éppúgy, mint a befogadó könyvtártól. Katsányi írásából (is) tudjuk, Antall József nehezen viselte a Vadász utcai könyvtárosi (gyakorlatilag raktárosi) állását, Benjámin László „menedékként” élte át a könyvtárat, Tóbiás Áron egy idő után „széklábfaragónak” érezte magát.

A fentiek mellett – és ezt Katsányi is felveti – érdemes lenne azt is tudnunk, hogy a tudománynak, illetve a könyvtáraknak előnye vagy kára született ezekből a deportálásokból. Hiszen legtöbb esetben nagyformátumú tudósok kerültek könyvtárakba, igaz, néha méltatlanul alacsony beosztásba, de tudásuk, tudományos látókörük termékenyítőleg hatott – pontosabban hathatott – az adott könyvtár munkájára.

Sok-sok összetevője volt annak, hogy ki hogy találta meg a helyét – finoman szólva – a „megváltozott körülmények” között. Befolyásolhatta ezt a befogadó könyvtár vezetése, pártszervezete éppúgy, mint az a körülmény is, hogy ki miért kapta ezt a lehetőséget. Nyilván voltak olyanok, akik hosszú börtönt is kaphattak volna, hiszen ez teljesen független volt a „bűnük” nagyságától. Ilyen megközelítésben a könyvtár sokak számára valóban optimális menedéket jelentett. Érdekes, hálás kutatási téma ez, esetleg szakdolgozat is születhetne a kérdés országos feltárásból.

Mindezt azért vetettük fel, mert a neveléstudomány kiváló képviselőjének, Zibolen Endrének példáján kívánjuk e bonyolult, ellentmondásos helyzetet bemutatni. Őt politikai okokból helyezték a Pedagógiai Tudományos Intézet igazgatóhelyettesi állásából az akkor megalakuló Országos Pedagógiai Könyvtárba.

A továbbiak megértése érdekében röviden érintenünk kell Zibolen Endre életútjának azokat az elemeit, melyek hozzájárultak könyvtári életéhez, beilleszkedéséhez.

Zibolen Endre 1914-ben született, édesapja pedagógus, gimnáziumi iskolaigazgató volt. Fia, Endre az Eötvös Kollégiumban szerzett középiskolai tanári oklevelet, majd losonci, pestszentlőrinci tanárkodás után az Országos Közoktatási Tanácshoz került. A Szovjetunióban töltött rövid fogság után 1945-ben a Magyar Testnevelési Főiskola tanára volt, majd a Pedagógiai Tudományos Intézet osztályvezetőjének, később igazgatóhelyettesének nevezték ki. A fentiek alapján egyértelmű, hogy Zibolen Endre az 1956 előtti hazai neveléstudomány egyik legfelkészültebb tudós szakembere volt. Így természetes, hogy 1956. október elején részt vett a Balatonfüredi Pedagógiai Konferencián, ahol őt kérték fel a neveléstudomány 1945 utáni alakulásának értékelésére. E bonyolult feladathoz, megfelelő források nélkül, mindössze egy éjszaka állt rendelkezésére. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy később is mindig éjszaka dolgozott.)

A Konferenciáról kiadott jegyzőkönyvből is egyértelműen megállapítható, hogy a szélsőségektől amúgy is mentes, differenciált, árnyalt megfogalmazásokra mindig törekedő Zibolen értékelése, elemzése mindenben visszafogott, tárgyilagos, a személyes vádaskodást messze elkerülő volt. Ezek után még részt vett a Petőfi Kör vitáján, de magatartására itt is a mértéktartás, kiegyensúlyozottság volt jellemző.

Ebben az időszakban Ravasz János közvetítésével ismertem meg őt. Javaslatára vállaltam el a „Keleti – Baranyai”, A magyar nevelésügyi folyóiratok bibliográfiája című munka folytatását. Bár kisebb tudományos publikációim már megjelentetek, ez a munka jelentős állomása volt tudományos életemnek. Majdnem biztos, hogy e munka nyomán kerültem 1959-ben mellékállásban az Országos Pedagógiai Könyvtárba, majd 1960-ban főállásban a Pedagógiai Tudományos Intézetbe. A pontos idejét nem tudom, de Zibolen Endrét ekkor távolították el a Pedagógiai Tudományos Intézetből, s helyezték az Országos Pedagógiai Könyvtárba. Erre így emlékezett vissza 1988-ban:

„A könyvtárba kerülésem szakítást jelentett eddigi munkámmal. Ez egyértelmű kitérő volt, mégis sokat profitáltam belőle. Ez részben annak a szerencsés körülménynek köszönhető, hogy egyrészt eleget tettem a Tankönyvkiadó Pestalozzi felkérésének, másrészt végre alaposan utána tudtam nézni néhány dolognak a könyvtárban, ami már régen foglalkoztatott.”

Zibolen Endre tehát harminc évvel később sem tekintgette személyes, vagy szakmai élettragédiának a könyvtári munkát. A fenti visszaemlékezést így folytatta:

„…a könyvtárban töltött fél évtized komoly gyarapodást jelentett, mert életemben először és utoljára kaptam feladatot hivatali munkám gyanánt, amelyik valamilyen formában közvetlenül szolgálta a neveléstudományi kutatásokat: megindítottam a kurrens pedagógiai bibliográfiai sorozatot. A Magyar Pedagógiai Irodalom címen 1959-től meginduló sorozat teljességre törekedett, a szaklapoktól kezdve a hetilapokig mindent időben követett. Nem sok ilyen volt akkor a külföldi piacon sem, máig sincs. Minden pedagógiai tárgyú írást feldolgoztunk, és az eredményt olcsó sokszorosító eljárással kinyomtattuk. Ilyen ma sincs, mert 1963-ban megváltam a könyvtártól, és Valér Magdi, addigi főnököm még hét évig folytatta ezt a munkát, amelybe mindvégig engem is bevont, én öntevékenyen lektoráltam az elkészült kiadványok anyagát…”

A büntetésben lévő Zibolen Endre, tehát az új helyen is alkotott, sőt Kovács Máténak, a könyvtártudományi tanszék vezetőjének felkérésére e témakörben egy speciálkollégiumot is vezetett.

Zibolen Endre könyvtári száműzetésének még egy jelentős eredménye, tudományos haszna volt, hogy az ETO 37-es fejezetét ő dolgozta ki, olyan sikeresen, hogy az 1960-as évek elején a 37-es szakszám revíziója alkalmával Amszterdamban tartott konferencián az iskolatípusok szakozásának módosítását a magyar küldöttség javaslata alapján fogadták el és vezették be nemzetközi érvénnyel. Ezt a tervezetet Zibolen Endre készítette el.

A fentiek alapján visszatérhetünk a fő kérdésre: az alapvetően politikai büntetésként kapott könyvtári állás mennyire volt tekinthető büntetésnek? A kérdésre nehéz egyértelmű választ adni. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy Zibolen Endre itt is „feltalálta” magát. De meggyőződésem, hogy a dolog mégsem ilyen egyszerű.

A könyvtári beosztás nyilvánvalóan fizetésének csökkenésével járt. Csökkent fizetését a Köznevelés és a Család és Iskola című folyóiratokba elhelyezett nem tudományos igényű kisebb írások honoráriumaival egészítette ki. Elmondása szerint ezt a munkát is mindig éjszaka végezte.

Zibolen Endre pozitív személységéből fakad, hogy a különböző kisebb nagyobb mellőzések nem törték meg. Bizonyára segített ebben, hogy baráti-szakmai kapcsolatot alakított ki a Köznevelés szerkesztőivel, és munkaköréből adódóan a könyvtárba megforduló fiatal kutatóknak adott tanácsadása részben pótolhatta a szakmai kapcsolatait.

Tény azonban az, hogy ebben a korszakban a Pestalozzi köteten kívül nagyobb tudományos írása nem jelent meg, kandidátusi disszertációját nem adták ki.

Mindezeken túltette magát, s meggyőződésem, hogy mint annyi minden mást, legbelső rétegében ezt is bölcsen dolgozta fel. Humora, bölcs iróniája közismert volt. Nem keseredett meg.

Kapcsolatunk a könyvtári korszaktól kezdve az 1980-as évekig baráti, majd mikor a Felsőoktatási Kutatóközpontban helyetteseként dolgoztam, baráti-szakmai volt. Rendszeres együttlétünk, külföldi utazásaink során soha nem tapasztaltam, hogy a könyvtári „száműzetés” megviselte volna.

A fentiek ellenére a könyvtári száműzetés idején „másodosztályú” állampolgár volt. Ezzel kapcsolatban két élményem van. Amikor  én a Pedagógiai Tudományos Intézetben dolgoztam a Minisztérium 5. emeletén, ő pedig a könyvtárban a földszinten, naponta meglátogattam. Egy idő után azonban kérte, hogy inkább házon kívül találkozzunk, mert a vele való együttlét nem tesz jót az én szakmai jövőmnek. A másik epizód, ami azért jelzi az akkori állapotokat, hogy Amszterdamban elfogadták ugyan szakmai javaslatát, de a felesége által szervezett három napos szlovákiai osztálykiránduláson való részvételét nem javasolták. „Korai még”, mondta az akkori főnöke.

Reflexióm csak egy adalék Katsányi Sándor írásához. Nem tudjuk felmérni, hogy mit jelentett az 1956 utáni megtorlás, mely halált, börtönt, állásvesztést vagy csak könyvtári száműzetést „hozott”. A különbségek nyilvánvalóan óriásiak. Rossz esetben a könyvtár csak egy szakmai életút végét jelentette, jobb esetben, mint Zibolen Endréében, néhány éves szakmai „kirándulást”.

Igaz, hogy ebben a szerencsés helyzetben alkotott, nem tört meg, azt azonban nehezen lehet mérni, hogy mit jelentett volna, ha a viszonylag szerencsés szakmai kitérő helyett tudásának, képességének megfelelően folyamatosan hozzájárulhatott volna a hazai neveléstudomány fejlődéséhez.

Mindezt nem tudjuk, ennek feltárása a hazai értelmiségkutatás történetének egy értékes fejezete lehetne.

Vissza a tartalomjegyzékhez