Jakab György: Történelemkönyveink ideológiai hátteréről

Nyomtatási nézet

Bevezetés: a modern történelemoktatás ideológiai meghatározottságáról

A mai értelemben vett magyar történelemoktatás – a kötelező állami népiskolai rendszer kiépítésével párhuzamosan – lényegében a Kiegyezés után jött létre.¹ Az ekkor kialakuló magyar iskolarendszer alapvető célja és feladata az volt, hogy elősegítse a modern polgári nemzetállam egységének megteremtését: homogenizálja az etnikailag, kulturálisan és szociálisan is nagymértékben megosztott magyar társadalmat. Más szóval a dualista állam vezetői legfőképpen azért finanszírozták az állami oktatási rendszer megteremtését és működtetését, mert szerették volna elérni, hogy a korabeli Magyarországon élő emberek (legyenek azok magyarok vagy szlovákok, szegények vagy gazdagok) nemzeti identitásukhoz szükséges közös műveltség alapján összetartó közösségként öntudatosan erősítsék a nemzetállamot. Az állami iskolarendszer kiépítése, illetve az állami beavatkozás erősítése az egyházi iskolákban tehát szervesen illeszkedett a dualizmus nemzetépítő programjába. Sőt! A magyar nacionalizmus korábbi² kudarcai után a korszak ideológusai már-már fanatikus hittel a kötelező állami iskoláztatás bevezetésétől remélték a nemzetiségek asszimilációját, a magyar nemzetállam megteremtését. Nem véletlen, hogy a korszak belső „kultúrharcainak” középpontjában az állami iskolarendszer magyarosító törekvései állnak.³

A dualizmus idején kiépült állami iskolarendszer nagy nemzetépítő munkájában a történelem tantárgy nyilvánvalóan kiemelten⁴ fontos szerepet kapott, hiszen a nemzetépítés egyik alapvető ideológiai feladata volt a születő nemzetállam közös gyökereinek, egységes múltszemléletének megteremtése. Ebből következően az is magától értetődő volt, hogy a történelem tantárgy szemlélete és tartalma a kezdetektől fogva – ab ovo – alárendelődött a korabeli nemzeteszme (nemzethit) ideológiai konstrukciójának.⁵ A kötelezően bevezetett történelemtanítás kimondatlanul is kimondott⁶ célja, „rejtett tanterve” a közös kultúra homogenizálása, a megvalósítandó egységes magyar nemzetállam történet (historizáló) igazolása, illetve a nemzeti identitás és az állampolgári lojalitás megalapozása és erősítése volt. Mindez azt is jelentette, hogy a történelem oktatásának korábbi funkciói – erkölcsi példázatok, illetve később művelődéstörténeti ismeretek – fokozatosan háttérbe szorultak, és felerősödött a tárgy nemzetállam-építő, nemzetnevelő szerepe, amely később (az 1890-es évektől) egyre erőszakosabb nacionalista jelleget kapott.⁷

A történelem tantárgy bevezetése roppant sikeresnek mondható, hiszen ez a történelmi ismeretanyag és műveltség a magyar nemzeti identitás és közösségtudat szerves és elengedhetetlen részévé vált. Nem él ma a Földön olyan magyar ember, aki számára ne jelentenének valamit a következő kifejezések: kalandozás, mohácsi vész, igazságos Mátyás, kuruc stb.; más szóval nem is tekintjük igazán magyarnak azokat, akik nem ismerik ezeket a kifejezéseket. Ebben az értelemben tehát a történelem tananyag tartalma születésétől kezdve szakrális⁸ jelleget öltött, és mindmáig megkérdőjelezhetetlen, zárt kanonikus rendszert alkot. A szakrális jelleg abból adódik, hogy az egységes nemzeti kultúra megteremtése a korábbiakhoz képest új közösséget, új identitást kínált az emberek számára, ami alapvetően vallási formákban fogalmazódott meg. Nem véletlenül nevezi a hagyományos nemzeteszmét és nemzettudatot Gerő András „nemzetvallásnak.”⁹ Ebből következően a történelemtanítás szemlélete és tananyagának tartalma természetesen normatív volt. Mindez azt jelenti, hogy a történelem végtelen eseménysorából a korabeli nemzetépítő ideológia normái, elvárásai alapján válogatódott ki, hogy az események (személyek) közül mi (ki) és hogyan kerülhet bele a tantervekbe, történelemkönyvekbe, illetve mi (ki) kerülhet ki onnan. Megfogalmazása szerint a történelem tananyag elsődleges funkciója az egyetemes emberi, illetve az ebből kiemelt magyar múlt történetének megismertetése, az ún. általános műveltség átadása volt. Azt azonban, hogy mit tekintettek az általános műveltség elemének, hogyan értelmezték a történettudomány által „szállított” tényanyagot, már az ideológiailag és pedagógiailag meghatározott nemzetállam-építő „rejtett tanterv”, illetve az államhatalom mindenkori ideológusai döntötték el – a saját hatalmi érdekeiknek megfelelően.

A modern történelemoktatás tehát születésétől kezdve a mindenkori (nemzet)állami ideológia fontos részévé vált. A társadalom múltja, történelme fölötti ellenőrzés jelentőségéről és „rendi jellegű nemzeti sajátosságairól” Nagy Péter Tibor így ír: „Ahol tehát a nemzet mint megkülönböztetett érték áll az oktatás és nevelés középpontjában, s ahol ezzel egyidejűleg nem építik be a társadalmi érdekek ütköztetésének technikáit, ott korlátlan út nyílik arra, hogy azok, akik magukat a nemzeti érdek kizárólagos hordozóinak nyilvánítják, kontrollálhatatlan hatalomhoz jussanak, s „nemzeti érték„ gyanánt saját társadalompolitikai elképzeléseiket és érdekeiket közvetítsék az iskolarendszeren keresztül. Olyan helyzetben, ahol a társadalomban és a gazdaságban nem a teljesítményképes szaktudásnak van „becsülete”, ott a képzés tartalma szükségszerűen tekintélyelvű és ideologikus marad, hiszen az általános műveltség funkciója ekkor éppen az, hogy ne kelljen polgárosodni. Ahol az uralkodó körök képesek kikényszeríteni, hogy több generációnyi polgári alkotómunka semmivé válhasson, ott mindenki számára világos: a karrierhez nem szakmai tudást, hanem szimbolikus tudást kell elsajátítani, vagyis az uralkodó körök legitimációs érvrendszerét.”¹⁰

A továbbiakban három területen vizsgáljuk majd meg a történelemtankönyvekben megjelenő 19. századi eredetű ideológiai hatásokat: a közvetlen politikai befolyásolás; a félfeudális rendi elemek továbbélése; a historizálás és mítoszépítés.

A közvetlen politikai befolyásolás

Magyarország 20. századi történetében legkevesebb 10 (azaz tíz) olyan politikai rendszerváltás¹¹ volt, amely az előzőekhez képes radikálisan új történelemszemléletet hirdetett, és gyökeresen átalakította (vagy át kívánta alakítani) a történelemoktatást. Az újabb és újabb rendszerváltások nyomán kialakuló politikai rendszerek – bár többnyire határozottan bírálták elődeik diktatórikus hajlamait – abban teljesen azonosak voltak, hogy ragaszkodtak az ideológiai viszonyok központi meghatározásához, a közgondolkodás uralásához. Valamennyi politikai rendszer ideológusai úgy gondolták, hogy a jelen feletti politikai kontrollt a múlt feletti totális ellenőrzéssel kell kezdeni: történeti jogokra hivatkozva szigorúan leszámoltak az előző rendszerrel és annak képviselőivel, történeti érvekre hivatkozva önigazoló ideológiát dolgoztak ki az új politikai kurzus legitimálására. Nem véletlenül lett a politikai rendszerváltások vissza-visszatérő szlogenje a „Holnaptól kezdve minden másképp volt” kifejezés, amely a történelemoktatás, illetve a történelemkönyvek radikális fordulatait is jelentette. A történelemoktatás tehát a mindenkori politikai ideológia szerves részeként működött, ami persze nem véletlen – vagy gonosz politikai manipulációk következménye – volt, hanem a modern történelem tantárgy születéskor kialakult központi nemzetállam-építő funkciójából és centralizált pedagógiai struktúrájából következett. Az persze a mindenkori hatalom „puhább”, vagy „keményebb” központosításától függött, hogy a történelemoktatás az aktuálpolitika harci terepének képviselőjeként, vagy „csupán” a stratégiai legitimáció szereplőjeként működött. A közvetlen politikai befolyásolás domináns szerepét szemléletesen írja le Kelemen Elemér oktatástörténész a történelem tantárgy elmúlt százötven évének oktatáspolitikai dokumentumait összegyűjtő Szöveggyűjtemény opponensi véleményében: „…igaz lehet az a parafrázisos előfeltevés, hogy a történelem és főleg a történelemtanítás a politika, nevezetesen az oktatáspolitika szolgálóleánya. … A kötet olvasatomban ennek a hipotézisnek az igazolása, hogy tudniillik a történelemtanításunk története ennek a koronként és történeti körülményeink folytán olykor-olykor hektikusan változó állami elvárás- és magatartásrendszernek a leképeződése.”¹² Érdemes erre vonatkozóan néhány „látványos” példát megnézni az elmúlt bő száz év középiskolai történelemkönyveiből:

István megalapítja a keresztény egyházat (1883)

A még ifjú István lelkesedéssel fogott a keresztény hit megszilárdításához. Legelső feladatának tartotta a katholika, apostoli hitnek terjesztését és az országnak a nyugati államok mintájára való idomítását, hogy ezáltal annak fennmaradását biztosítsa. Ennek megfelelően gondoskodott mindenekelőtt térítő papok behívásáról; rendeletet adott ki, hogy mindenki magát megkereszteltesse és a pogány szertartásokat abbahagyja és egyúttal a saját birtokában lévő rabszolgákat, jó példával elüljárva, szabadon bocsátotta.

Magyarország mint Nyugat-Európa védőpajzsa (1931)

A magyar nemzetnek azt a feladatot jelölte ki a Gondviselés, hogy a nyugati művelődésnek határőre legyen Kelet felé. Ezt magába szívja, megvédje és lehetőleg továbbterjessze. E hivatását már akkor kezdte betölteni, amikor honfoglalásával beékelődött a nyugat-keleti irányban Európa és saját barbár rokonai, észak-déli irányban pedig az északi és déli szlávok közé. Ha a magyar nép kimaradt volna az európai történelemből, Európa keleti része elszlávosodott volna, vagy pedig barbár török-fajú népeknek esett volna áldozatul. … Hasonló volt a helyzet a közelmúltban, a világháború után. Ekkor Kelet felől a vörös bolsevista veszedelem zúdult az ország nyakába, s ha a nemzet nem áll ellent az áradatnak, válságos helyzetbe jut Nyugat-Európa kétezer éves kultúrája. A magyarság azonban ismét a maga élő testét állította oda elválasztó ékül a barbár Kelet és a művelt nyugat közé. Mindezekért a magyar nemzet mélységes hálát érdemel a Nyugattól, elismerés helyett azonban mindig csak lenézésben, elhagyatottságban és üldöztetésben volt része, minek szomorú bizonyítéka a trianoni békediktátum.

A „szent-Istváni állameszme”(1951)

... A „szent-Istváni állameszmére” való hivatkozás hamis és hazug volt. Nagy államalapítónk, István király megdöntötte az idejétmúlt régi rendet, mely a további fejlődést akadályozta. Megvédelmezte az országot a legveszedelmesebb külső ellenséggel, a nyugati hódítókkal szemben, s vaskézzel söpörte félre azokat az akadályokat, melyek akkor népünk haladását gátolták. ”István király volt az, aki szilárd alapokra helyezte a magyar államiságot. Alakja 900 esztendő távlatából is sok tekintetben figyelmeztető útmutatással szolgálhat a mai magyarságnak.”(Rákosi Mátyás) Azok, akik évszázadokkal később oly sokat emlegették a „szent-Istváni állameszmét”, eladták az országot töröknek, osztráknak, németnek, mindenkinek, aki csak hajlandó és képes volt árulásukat földdel, pénzzel, magas állásokkal megjutalmazni. Az uralkodó osztályok a „szent-Istváni állameszme” örve alatt a feudalizmus fenntartásán és a korlátlan kizsákmányolás biztosításán fáradoztak.¹³

A kizárólagos politikai befolyásolásnak látszólag ellentmond a történelemoktatás szoros kapcsolata a történelemtudománnyal, amely – közkeletű vélemények szerint – tárgyilagosságával, objektivitásával sok tekintetben korlátozza az ideológia szféra önkényeskedését. Ebben az értelemben tehát a történelem tananyag lényegében kettős természetű: egyszerre tartalmazza a történettudomány által közvetített egzakt tényeket és eseményeket, valamint az aktuális ideológiai konstrukciókat. A klasszikus értelemben felfogott tudományos és ideologikus megközelítések azonban a történelem tananyagban nem igazán különíthetőek el egymástól. Egyrészt azért, mert maga történettudomány sem érték- és ideológiamentes tudomány, így a két szféra nem tartalmaz radikálisan különnemű, látványosan elkülöníthető elemeket.¹⁴ Másrészt azért, mert – a különböző korszakú történelemkönyveket lapozgatva azt tapasztaljuk, hogy a történelemoktatás megújítása, többnyire nem azt jelenti, hogy az adott korszak szaktudományos újításai – a természettudományos tárgyakhoz hasonló módon – bekerülnek a történelemkönyvekbe, hanem többnyire azt, hogy a történelem tananyagot hozzáigazítják az adott korszak ideológiai elvárásaihoz.¹⁵

Ugyanakkor azonban árulkodó, hogy az állami történelemoktatás szinte a legutóbbi időkig a tudományosság 19. századi pozitivista modelljére, paradigmájára épült, és nem töltődött fel folyamatosan a történettudomány módszertani változásaival, paradigmaváltásaival. Mindez arra utal, hogy a tudományosság objektivitáseszménye mögött rejtett ideologikus és mitikus feltevések húzódnak. Mit jelent ez a gyakorlatban? A 19. század második felében még azt feltételezték¹⁶, hogy a történettudomány képes lesz arra, hogy a múlt teljes történetét maradéktalanul rekonstruálja, és egységes objektív rendszerben leírja. A korabeli tudományos szemlélet¹⁷ alapján úgy gondolták, hogy a múltnak csak egy autentikus olvasata van – akárcsak a keresztrejtvénynek –, amelyet a történészek a források egyre tudományosabb feldolgozása révén lépésről lépésre feltárnak és bemutatnak. Az iskolai történelemoktatás így formálisan a történettudomány objektív tudását közvetíti a diákok számára – a múlt eseményeit, ahogy azok valóban megtörténtek – az életkori sajátosságoknak megfelelően. A történettudomány 19. századi objektivitáseszménye azonban már a történelemoktatás születésekor ideologikus funkciót kapott. A múlt egyetlen történetben leírható tudományos eszméje ugyanis azonnal összekapcsolódott a centralizált államhatalom kizárólagos történelemszemléletet képviselő szükségleteivel a „múlt monopolisztikus uralásának” igényével. Ebben az értelemben tehát a pozitivista tudományos szemlélet a hatalom politikai legitimációjának eszközévé vált. A mindenkori politikai hatalom ugyanis – a történelemkönyveken keresztül – mint az objektív történelmi igazság képviselője fogalmazhatta meg saját érdekeinek megfelelő történelemszemléletét és politikai ideológiáját. A tudományos objektivitásra és kizárólagosságra hivatkozva lehetett száműzni¹⁸ a tankönyvekből az alternatív történelem- és társadalomszemléleteket¹⁹, illetve a másképp gondolkodókat²⁰. Az iskolai történelemoktatás monolitikus jellegének²¹ és ideológiai konstrukciójának közvetlen politika célja, „rejtett tanterve” az „alattvalóvá” nevelés (volt). Ebben a rendszerben nincs helye sem a diákok önálló gondolkodásának és cselekvésének, sem pedig reális társadalmi helyzetértelmezésének. A tankönyvek a múlt eseményeit lezárt ismeretként, tudományosan rendszerezett folyamatként mutatják be, amelyben csupán a „végeredményeket”, a tanulságokat kell megtanulni. Lényegében az felel jól, aki a központilag meghatározott történelemszemléletet „reprodukálja”. A történelmi folyamatok és a személyes döntések alternativitásának, illetve a különböző értelmezésekből adódó vitáknak sem helye, sem ideje nincsen a történelemórákon. Holott nyilvánvaló, hogy a múlt roppant bonyolult eseménysorát nem lehet – még a diákok életkori sajátosságaira hivatkozva sem – leegyszerűsíteni determinisztikus fejlődési sémákra és előre meghatározott pedagógiai (ideológiai) „üzenetekre”.

A történelem tananyag tudományosnak gondolt, ám lényegében politikai természetű egyneműsége – a mindenkire vonatkozó egységes nagy nemzeti narratíva – azonban az elmúlt évtizedekben egyre inkább elbizonytalanodott. Részben a történettudomány már említett szemléletváltása²², részben pedig a történelemtanítás társadalmi környezetének megváltozása, demokratizálódása miatt. Ha ugyanis a történettudomány már nem garantálja a múlt egy – és csakis egy – kizárólagos szemléletének képviseletét, akkor óhatatlanul felmerül a „hivatalos történelmi tananyagírás” alanyának kérdése: ki (mely társadalmi csoport képviselője) írja a történelemkönyveket; kinek (mely társadalmi csoportnak) a történelme jelenik meg össztársadalmi (magyar) történelemként? Ez eddig ez nem volt kérdés, hiszen az alany általános jellegű volt, a történeti valóság maga, amely egyszerre kapott tudományos és államhatalmi igazolást. Ha azonban a múltnak sokféle olvasata lehetséges, akkor kérdésessé válik, hogy a történelemkönyvek által sugárzott történelemszemlélet kinek a véleményét tükrözi. Különösen érdekessé vált ez a kérdés a demokratikus jellegű rendszerváltások – például 1945, illetve 1989 – után, amikor fölmerült, hogy megírható-e egyáltalán ugyanazon nézőpontból egy sok tekintetben megosztott társadalmi és politikai közösség története. A társadalom sokszínűsége, differenciáltsága ugyanis azt jelenti, hogy a különböző társadalmi csoportok – különösen, ha szemben állnak egymással a társadalmi-politikai harcokban – más és más helyzetben élik meg a társadalmi változásokat²³, ezért joggal igénylik, hogy az ő történetük is belekerüljön a nemzeti történelembe. Ugyanakkor persze az is fontos társadalmi igény, hogy megfogalmazódjon a nemzeti identitáshoz szükséges össztársadalmi történelemkép. Mindez azt jelenti, hogy egy demokratikus társadalom, illetve politikai közösség története már nem írható meg oly módon, mint ahogy az államközpontú nemzeti történetírások eddig tették – ehhez új típusú társadalmi konszenzusra van (volna) szükség.

A félfeudális rendi elemek továbbélése a történelemoktatásban

A magyar kultúra kizárólagossága

Kiindulópontunk az, hogy – polgárság hiányában – a magyar nemesség kezdeményezte Magyarország modernizációját, ebből következően az újkori magyar nemzeteszme egy középkori jellegű nemzettudat kiterjesztéseként, modernizációjaként jött létre a reformkorban. A középkori nemzetfelfogás szerint a „magyar nemzet” (natio Hungarica) tagja az lehetett, aki a magyar állam királyától nemesi szabadságjogokat szerzett, illetve akit a magyar nemesség befogadott soraiba. A reformkor liberális nemesei ezt a roppant szűk körű nemzeti keretet próbálták kiszélesíteni polgári nemzetté, méghozzá úgy, hogy a nemesi szabadságjogok nagy részét kiterjesztették a társadalom többi tagjára is. Mindez azt jelentette, hogy az új nemzettudat azonnal etnikai keretet kapott. A feudális magyar állam nemessége²⁴ ugyanis természetes módon – a magyar államisággal azonosulva – az egységes magyar nemzet megteremtését tekintette feladatának. A reformkori integrációs törekvések tehát a nemesi elit korabeli nemzeti szemléletnek megfelelően egyoldalúan és kizárólagosan a nemzeti fejlődésben élen járó magyar kultúra elemeit favorizálták a reformkorban. A nemzetté válás folyamatában elmaradottabb, korábbi önálló államkeretre nem igazán támaszkodó²⁵ nemzetiségek érdekei így szükségképpen elhanyagolódtak. A nemzetiségi érdekeket a későbbiekben is legfeljebb csak kulturális szempontból vették figyelembe, de a „nemzetfenntartó nemesség” többnyire be kívánta őket olvasztani a tágabban értelmezett magyar (hungarus) kultúrába. Ebből következően a történelem tantárgy alapstruktúrája egy homogenizált, hungarocentrikus történelemszemléletet képvisel, amelynek történeti-ideológiai alapja az „ezeréves magyar kultúra és a magyar állam” természetes folytonossága és regionális dominanciája. Természetesen már a dualizmus idején is megfogalmazódtak másféle, alternatív történelemértelmezések: a nemzeti kisebbségek például határozottan bírálták a millenniumi ünnepségek magyar központú történelemszemléletét, és javaslatot tettek annak multikulturális korrigálására.²⁶ A korabeli politikai erőviszonyok azonban egyértelműen és egyoldalúan a korábbi magyar államkeretben létrejövő magyar kultúrát tették – minden „másságot” háttérbe szorítva – a nemzeti történelemszemlélet kizárólagos meghatározójává.

A kulturális homogenizáció hatása

Az elmúlt bő száz év történelemkönyvei bár tartalmuk szerint lényegében mindig a magyar állam történetét dolgozzák fel, de a szövegek és belső címek sohasem egyértelműek abban az értelemben, hogy a magyar állam, vagy a magyar etnikum történetéről szólnak-e. Az állam(polgári) értelmezés szerint a magyar nép kifejezés a magyar állam területén élő lakosság egészére vonatkozik anyanyelvtől függetlenül, s ebben az értelemben mindenki a magyar kultúra részese is egyben, aki magyar területen, azaz a magyar állam területén lakik. Az etnocentrikus értelmezés szerint viszont a „magyar nép” a magyar identitástudattal rendelkező, magyar nyelven beszélő emberek közössége, amely egységes etnocentrikus nemzeti kultúrával és területtel („magyar anyaföld”) rendelkezik. A kétféle megközelítés összemosása, összekeverése a dualista korszak nemzetállam-építő történelemszemléletéből ered, de napjaink történelem tananyagai sem mentesek ettől a szándékosan pontatlan és zűrzavaros leegyszerűsítéstől. A 20. század elejéig mindez még nem igazán okozott gondot a történelemkönyvekben, hiszen a történelemoktatási kánon szerint lényegében még egybeestek a nemzetállam politikai, területi, kulturális és etnikai határai, ezért a „magyar” mint kifejezés nemzetállami értelemben – a nemzetiségek folyamatos tiltakozása mellett – még úgy-ahogy egységesen értelmezhető volt. Mindez azonban jóval problematikusabbá vált „Trianon után”, amikor például a „magyar” kifejezés már mást jelent kulturális és mást politikai értelemben. Napjainkra tehát ez a tradicionálisan homogenizáló nemzetállami szemlélet mindinkább tarthatatlanná válik, érdemes volna tisztáznunk a magyar nemzetre vonatkozó fogalmainkat. Gondoljunk csak például arra a

• magyarországi roma, sváb stb. állampolgárra, aki történelemkönyvében azt olvassa, hogy „őseink a Kárpát-medencébe a Vereckei-hágón keresztül érkeztek Árpád vezetésével”; vagy

• kárpátaljai magyarra, akit Magyarországon sokan „rossz magyarnak”, asszimilánsnak tekintenek, ha megtanul ukránul, ruszinul; vagy

• szlovákiai szlovák polgárra, aki szívesen tekintené közös értéknek a magyar koronát, az Árpád-házi királyok „országépítő” tetteit, de ezt mi kizárólagosan (etnikai és politikai értelemben is) kizárólagosan magyar értéknek tekintjük; vagy

• magyarországi polgárra, akinek ősei között számos „tót atyafi” volt, de ezt a kulturális gazdagságot ma nem igazán meri vállalni, mert akkor esetleg nem igazán tekintik magyarnak,

• s még akkor nem is beszéltünk az egyre nagyobb számban hazánkba érkező kínai „állam-polgártársunk” magyarságáról.

Befogadás és kirekesztés

A magyar nemzeteszme képviselői évszázadokon át öntudatosan hivatkoztak Szent István királyunk Intelmeinek arra a passzusára, amely a jövevények (idegenek) befogadására buzdított. Valóban, a középkori magyar állam – a korszak anyanyelvtől független államszervező felfogásának megfelelően – évszázadokon keresztül integrálni tudta a Magyar Királyság területére érkező idegeneket. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a középkori nemesi szemlélet nemzetfelfogása (az ún. nemesi nemzet szemlélete) eleve hierarchikusan megkülönböztető volt, hiszen a nemesi kiváltságokban nem részesülő embereket – legyenek azok magyar anyanyelvűek, vagy más nyelven beszélők, az ország területén élők, vagy más országból érkezők – eleve kizárta a magyar nemzethez tartozás lehetőségéből.

A reformkorban rövid időre úgy tűnt, hogy a nemesi nemzetfogalom kiterjesztésével megteremthető lesz a mindenkit befogadó magyar nemzet kulturális és politikai közössége, s még 1848/49 után is maradt némi remény a – legalább – politikai közösség létrehozására. A dualizmus második szakaszára azonban – mint korábban már volt szó róla – a rendi szemléletű uralkodó csoportok számára nyilvánvalóvá vált, hogy nemzetállam-építő küldetésüket nem tudják megvalósítani, miközben a további modernizáció és polgárosodás súlyosan veszélyezteti korábbi domináns helyzetüket. Ebből a felismerésből következően a korabeli társadalmi és politikai elit nemzetszemléletében fokozatosan „felszínre kerültek”²⁷ a kirekesztő jellegű rendi elemek, ami azt jelentette, hogy a korábbi össznemzeti érdekek képviselete helyett a politikai elit már csak a saját érdekeinek megfelelő társadalmi csoportokat tekintette a magyar nemzethez tartozónak. Mindez szorosan összefüggött azzal a ténnyel, hogy a magyar polgári fejlődés meghatározója nem a polgárság, hanem a nemesség volt. Ebből következően a modern magyar nemzeteszme nem a polgári értelemben „alulról” kiharcolt egyéni szabadságjogokra épült – mint Európa nyugati felében –, hanem a kollektív jellegű nemesi nemzeteszme „fölülről történő” paternalista kiterjesztésére. A magyar nemzeteszme nemesi eredetének két nagyon fontos – napjainkban is megnyilvánuló – következménye lett. Egyrészt az, hogy a többnyire rendi szemléletű politikai elit gondolkodásmódjába mélyen beleivódott az a szemlélet, hogy a nemzethez való tartozásról (és kirekesztésről) az önmagukat nemzetfenntartónak tekintő csoportok dönthetnek, mivel nem védi ezt a jogot alulról jövő – korábban kiharcolt – társadalmi szolidaritás. A másik fontos következmény abból adódik, hogy a magyar nemesség – a térség más elitjeihez hasonlóan – a felvilágosodás szabadságeszményét nem az egyes emberekre, hanem a korábbi rendi nemzetfelfogás értelmében a nemzet egészére, mint kollektív alanyra vonatkoztatta. Ennek a felfogásnak a legfőbb üzenete az volt, hogy a nemzet szabadsága felülírja az egyének szabadságát, illetve, hogy a közösség érdekében az egyéni szabadságjogokat bátran lehet korlátozni. Az itt élő emberek számára tehát természetessé vált az a beidegződés, hogy az – önmagát a közösségi érdekek képviselőjének tekintő – államhatalomnak joga van korlátozni, felfüggeszteni az alapvető emberi jogokat, illetve, hogy egyéni jogaik védelmében nem igazán számíthatnak társadalmi szolidaritásra a hatalommal szemben.

Amikor a 19. század végétől a rendi szemléletű társadalmi és politikai csoportok fokozatosan elveszítették liberális szemléletüket és szembekerültek a modernizációval, az általuk képviselt nemzeteszme is elveszítette össznemzeti jellegét. Ennek eredményeképpen óhatatlanul is felerősödtek a középkori rendi nemzetszemlélet hierarchikus megosztottságai: „mi”, a magasabb rendűek – „ők”, az alacsonyabb rendűek; „mi”, a magyar nemesség – „ők”, az idegenek; „mi” a nemzetfenntartók – „ők” a nemzetbe emelésre érdemtelenek stb. Ennek legfőbb következménye az lett, hogy a 20. század elejére a magyar nemzeteszme feltöltődött kirekesztő jellegű idegengyűlölettel, antikapitalizmussal és antiszemitizmussal. Ekkorra már a nemzeteszme romantikus jellegű konzervatív politikai ideológiává vált, amelynek fő feladata az volt, hogy megvédje a rendi szemléletű társadalmi és politikai elit korábban megszerzett pozícióit a valóságos polgári átalakulásban érdekelt „idegenszívűekkel”, kozmopolitákkal, illetve a nemzetiségiekkel szemben. Ezek a kategóriák szerencsére az iskolai oktatásban csak viszonylag ritkán jelentek meg a maguk brutalitásában, hiszen a formálisan továbbra is össznemzeti kultúrát és érdekeket képviselő hivatalos történelemszemlélet többnyire nem emelte be őket a nemzeti történelembe.

Az általános erkölcsi szabályok felfüggesztése és a nemzeti érdek

A romantikus nemzeteszme és a kizárólagosan nemzetközpontú történelemszemlélet legfőbb veszélye az, hogy relativizálja az egyetemes erkölcsi értékeket és normákat. Ahogy a katolikus (egyetemes) Isten helyére a romantika időszakában a „Magyarok Istene” került²⁸, ugyanúgy került be a magyar nemzeteszmébe a „magyar igazság” kifejezés, amely a későbbiekben összekapcsolódott a „magyar érdek” fogalmával is. Ez az etnocentrikus szemlélet legfőképpen azt igyekszik elfogadtatni a magyar társadalom tagjaival és a külvilággal, hogy a „magyar glóbusz” különleges világ, hogy a magyar nép történetére „valahogy” más szabályok vonatkoznak, mint a többi nép történetére. Természetesen ez még önmagában nem jelent magyar sajátosságot, hiszen minden nép, minden nemzet elfogult önmaga iránt. Ugyanakkor azonban azt tapasztalhatjuk, hogy a magyar közgondolkodásban – Európa nyugati országaihoz képest – hangsúlyosabban érvényesül a rendi („törzsi”) jellegű csoporttudat (a „mi és ők” elfogult elkülönítése), és – a térség országaihoz hasonlóan – kevésbé van jelen az általános értékek és szabadságjogok képviseletének polgári szemlélete. Ezeket az elfogultságokat és egyoldalúságokat jól leplezik a különböző metaforák és nyelvi eufémizmusok, amelyek szemléletesen mutatják az iskolai történelemoktatás identitásképző, közösségszervező szerepét.²⁹ A kalandozás kifejezés például jól mutatja a nemzetközpontú történelemszemlélet rendi egyoldalúságát. Ez a szemlélet önmagát az értékvilág közepébe helyezi, s ezáltal önmagára más mércét alkalmaz, mint másokra, akiket amúgy is többnyire ellenségként kezel: mi kalandozunk, ők rabolnak; a mi uralkodónk erőskezű, az övék diktátor; mi rendezetten visszavonulunk, ők fejvesztve menekülnek stb.

Ez a leegyszerűsítő történelemszemlélet képtelen bemutatni a magyar történelem nemzetközi viszonyrendszerét, a társadalom működésének összetettségét, sokszólamúságát, illetve a történelem szereplőinek sokszínűségét, ezáltal irreálisan leegyszerűsíti a társadalmi érdekharcok és konfliktusok bemutatását is. Az (állam)nemzet-központú történelemszemlélet ugyanis lényegében egy, esetleg két szempontból – a magyar államiságot fenntartó függetlenségi törekvések, illetve a modernizáció szempontjából – vizsgálja és értékeli „utólag” a történelmi eseményeket. Az iskolai történelemkönyvek ezeket a törekvéseket nyilvánítják kizárólagos „nemzeti érdeknek”, „nemzeti igazságnak”. Az adott történelmi korban másként gondolkodó, az utólagosan győztesnek nyilvánított féllel szembenálló erőket pedig többnyire a nemzeti érdekek árulójaként ábrázolják. I. (Szent) István, vagy Koppány, Thököly Imre, vagy Esterházy Miklós, Széchenyi István vagy Dessewffy Aurél, Kossuth Lajos, vagy Görgey Artúr képviselte jobban a „magyar nemzet érdekét”, a „nemzeti értékeket”? Ezek a kérdések a maguk korában nyilvánvalóan sokkal bonyolultabbak voltak – legalább annyira, mintha ezt a kérdést a mai magyar politikai viszonyok vonatkozásában tennénk fel. A történelmi visszatekintés esetében azonban az adott kor sokszínű alternativitásából leegyszerűsített végeredmények maradnak, így a történetírói alternativitás legfeljebb annyit jelent, hogy a különböző későbbi korszakok történészei és történelemtanárai – saját koruk legitimálása érdekében – a múlt hősei közül másokat válasznak ki, mint elődeik: az elmúlt másfél évszázad történelemtankönyveiben például hol Széchenyi, hol Kossuth a reformkor hőse. Ráadásul a valóságos társadalmi viszonyok leegyszerűsítése, illetve a kizárólagos „nemzeti érdek” és „nemzeti igazság” keresése miatt a történelmi személyek utólagosan kiemelődnek reális történelmi dimenziójukból és társadalmi közegükből, ezért szükségképpen mitizálódnak és legendává válnak:³⁰

• valóságos politikai erőterek, társadalmi konfliktusok helyett összeesküvők és az „igazi magyar érdekeket” képviselő hősök (megmentők) jelennek meg,

• a reális társadalmi tagoltság és érdekharcok bemutatása helyett a nemzeti egység hamis aranykorszakai és a folyton ármánykodó magyar fátum: a széthúzás tölti meg történelemkönyveink lapjait.

Mindez nagymértékben megnehezíti a magyar társadalom – s lényegében térségünk – demokratizálási³¹ lehetőségeit is.

A historizálás és mitizálás veszélyei

A historizálás fogalma azt jelenti, hogy a mindenkori jelen saját kultúráját (tárgyi világát, gondolkodásmódját, nyelvi rendszerét), illetve jövőre vonatkozó vágyait és céljait vetíti vissza a múltba, amely révén lényegében megszünteti a történelmet, a történeti valóság érzékelését. Ezek a visszavetített konstrukciók ugyanis eltakarják a múlt valóságos viszonyait, a szemlélő egyre inkább csak a saját elképzelt világát látja a múlt díszletei között, s egy idő után már el is hiszi, hogy a világ évszázadok során nem változik, s hogy a múlt – és ebből következően a jövő is – olyan, amilyennek ő szeretné.

A mai történelemtanítás kánonját megalapozó dualizmuskori nemzetépítő ideológia – mint korábban már volt szó róla – a történelmi Magyarországot „nevezte ki” önmaga közvetlen történelmi előképének. A hangsúly itt természetesen a közvetlen kifejezésen van: ez az ideológia nem távoli előzményként írta le a történelmi Magyarországot, hanem olyan világként, ami nagyon sok tekintetben azonos a dualizmus világával, vagy az általa elképzelt jövőkép világával. A történeti és a historizáló megközelítés különbségének bemutatására álljon itt egy példa. A történeti források azt mutatják, hogy Szent István – korának megfelelően – keresztény birodalmat, soknemzetiségű államot alapított, amelyben nem igazán volt jelentősége az etnikai-nyelvi hovatartozásnak sem az önmagát nemzetnek tituláló nemesség, sem a köznép esetében. A visszavetítő historizálás szerint viszont Szent István országa etnikai alapra épült és lényegében megtalálhatóak benne mindazok a magyar sajátosságok (intézmények, gondolkodási-, nyelvi és cselekvési minták), amelyek a későbbi magyarságot jellemezték.³² Ebben az értelemben a historizálás legfőbb célja az volt, hogy történeti folytonosságot – azonosságot – teremtsen az idealizált múlt és egy ideálisnak elképzelt jövő között. Konkrétan mindez azt jelentette, hogy a dualizmus idején megfogalmazott nemzeti célt (az önálló magyar nemzetállam megteremtését) visszavetítették a múltba, s ezáltal bizonyították valóságosságát és megvalósíthatóságát, örökérvényű állandóságát és jövőbeli folytonosságát. Így született meg az „ezeréves Magyarország” történelmi mítosza, amely többféle legitimációs feladatot látott el egyszerre. Egyrészt gyógyírt jelentett a kiegyezés utáni korlátozott államiságunkra, az Ausztriától való függő helyzetünk elviselésére. Másrészt igazolni kívánta a magyarság térségben vágyott hegemón szerepét, a nemzetiségek fölötti kulturális és politikai uralmát. Harmadrészt pedig megalapozták a nemesi eredetű, vagy rendi szemléletű társadalmi-politikai csoportok – az ún. nemzetfenntartó erők – örökérvényű dominanciájának ideológiáját a számbeli többségben lévő nemzetiségiek felett. Az ”ezeréves Magyarország” mítosza tehát a történelem segítségével egyfelől igyekezett elfedni a dualizmuskori magyar nemzeti tudat bizonytalanságait,³³ másfelől viszont a remélt magyar nemzetállam jövőbeli megvalósulását ígérte a történelmi viszonyok mitikus állandóságának, vagy éppen a történelmi fejlődés mitikus beteljesítő jellegének hangsúlyozásával.

A historizáló történelemszemlélet legfőbb sajátossága az, hogy jól körülírható ideológiai céloknak megfelelő konstrukciókat, fejlődési sémákat vetít bele a történelembe, ezáltal felfüggeszti a történelmi fejlődés alternativitását – magát a történetiséget –, illetve megnehezíti a különböző történeti korszakok sajátszerűségének és egyediségének leírását és átélését. A historizáló történetszemléletek éppen az a célja, hogy a nemzeti értékeket és hagyományokat, „kivegye” a történetiség változékonyságának bizonytalanságából és „átemelje” őket a közösségi lét vallásos értelemben felfogott örökérvényű mitikus világába, hogy biztonságot és önigazolást nyújtson a mindenkori magyar embereknek: a magyar világ nem változik, ilyen volt régen is, s valószínűleg ilyen lesz a jövőben is. A dualizmus idején felerősödő mitikus történelemszemlélet legfőképpen azt sugallta, hogy a magyarságra jellemző nemzeti sajátosságok időtlen, örökérvényű adottságok, amelyek lényegében már a honfoglalás után (talán már előtte is) kialakultak és változatlan formában jelen vannak történelmünkben. Mindez azon a feltevésen alapul, hogy mind genetikailag, mind kulturálisan egyértelműen elkülöníthetőek a magyar nemzet tagjaira jellemző nemzeti adottságok, amelyek lényegében változatlan formában, a maguk érintetlenségében élnek tovább hosszú évszázadok óta.

A dualizmus idején kialakult magyar történelemoktatási kánon „rejtett tantervét” lényegében ez a historizáló és mitizáló történelemszemlélet határozta meg. Legfőképpen azért, mert az iskolai történelemoktatás legfőbb ideológiai célja a nemzetépítés és a homogenizáló identitásképzés volt: az, hogy a felnövekvő nemzedékek érzelmileg azonosuljanak a magyar nemzet értékeivel és hagyományaival, valamint, hogy tudatos és aktív honpolgárokká váljanak. A történelemoktatási kánon szakrális funkciója és – durkheimi értelemben vett³⁴ – vallásos jellege ma a magyarországinál látványosabban mutatkozik meg a határon kívüli magyar közösségek történelemoktatásában. Vajda Barnabás írja: „A szimbólumok: zászlók, ünnepélyek és évfordulók Magyarországon is hatással bírnak, ott is kollektív érzést keltenek; de a felvidéki helyzetben (ahol a magyar szimbólumok jogi tilalom alatt állnak) még felfokozottabban hatnak –miközben egyik helyen sem a szigorú értelemben vett történelmi igazságot, hanem bizonyos kulturális mítoszok továbbélését szolgálják. És mivel a mítoszok a politika világában érzik a legjobban magukat, innen csak egy lépés a számunkra nagyon ismerős erkölcsi szintre emelt nemzetiség jelensége.”³⁵ A vallásos jellegből következően a kanonizált történelem tananyag – már csak az életkori sajátosságok miatt is – leegyszerűsített mitikus formában fogalmazódott meg, és teljes mértékű kizárólagosságra törekedett: lényegében preformált (előre értelmezett, egyféleképpen értendő) történeteket, tanulságos „végeredményeket”, sematikus folyamatokat tartalmazott. A történetiség pedig legfeljebb a mitikus elemek újabb és újabb felidézésében, ismételgetésében mutatkozott meg: a kronológia azt mutatta meg, hogy a jelenben fontosnak ítélt nemzeti értékek és tulajdonságok (hazafiság, önfeláldozás stb.), illetve archetipikus történetek (államszervezés, honvédő harc, árulás stb.) az adott történelmi korszakban milyen formában bukkantak fel. Az iskolai történelemoktatás tehát nemcsak elméletben de a gyakorlatban is sok tekintetben vallásos formában működött.³⁶ Alapvető feladata a kanonizált „nemzetvallás” közvetítése volt: az alapvető ismeretek megtanítása, az érzelmi azonosuláshoz szükséges „kultuszok” – emlékhelyek, emlékező ünnepek – folyamatos szervezése, illetve nemzethit közösségét újra meg újra megerősítő szertartások és rítusok – történelemóra, megemlékezés – biztosítása.

Ennek a mitikus, leegyszerűsítő történelemszemléletnek számtalan előnyét, nemzettudat-építő sikerét a korábbiakban már említettük. Szólnunk kell azonban az alapvető veszélyéről is. Nevezetesen arról, hogy ha egy vágyainkból, félelmeinkből és korábbi sikereinkből konstruált nemzeti múltkép kerül iskolai történelemoktatásunk és nemzeti tudatunk középpontjába akkor – a rendies minták továbbélésén túl – egyre irreálisabbá válik közgondolkodásunk, amely az elmúlt bő évszázadban már többször is „ferde viszonyba került a valósággal”.³⁷ Miről is van szó? Egyrészt arról, hogy a mitikus történelemszemlélet sok tekintetben „vak”, csak azt veszi észre, amit akar. A „régi dicsősség” mítoszai, nosztalgiái könnyen eltakarják a valóságos viszonyokat: a kalandozás kifejezés eufémizmusa könnyen elfeledteti azt a tényt, hogy sokáig sikeres rabló hadjárataink az európai népek történeti tudatában nem úgy jelennek meg, mint a miénkben; hogy egy-két évig valóban „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, de könnyen megfeledkezünk arról, hogy mi is nyögtük Bécs hatalmát több száz éven keresztül. A mitikus történelemszemlélet irreális jellegének legfőbb mutatója azonban az, hogy a nemzeti kizárólagosságra törekszik, nem vesz tudomást a nemzetközpontúságon túlmutató tágabb összefüggésekről, az esetleges alternatívákról. A kizárólagosságra törekvő nemzeti történelem-szemlélet legfőbb veszélye az, hogy – a tételes vallások hívőihez hasonlóan – képviselője nagyon könnyen válhat manipuláció áldozatává, illetve intoleránssá, dogmatikussá és fanatikussá.

A mitikus történelemszemlélet a passzív – információkat nem ismerő – formákon túl aktivizáló módon is hat, ami abból adódik, hogy ez a felfogás teljes mértékben folytonossá teszi, homogenizálja a történelmi időt, összemossa a múltat, a jelent és a jövőt. Ebben az esetben a történelemoktatás nemcsak arra tanít, hogy jóleső érzéssel legyünk büszkék arra, hogy őseink már ezer évvel ezelőtt államot alapítottak; hogy volt idő, amikor elődeink állama Európa nagyhatalmai közé tatozott, amelynek három tenger mosta a határait³⁸; hogy volt idő, amikor a magyarság (is) védte az európai kultúrát a keleti barbár támadások ellen. A mitikus történelemszemlélet arra is tanít, hogy a múlt nem múlt el, a múltban történt események, megoldandó feladatok közvetlen módon aktuálisak ma is és valószínűleg aktuálisak lesznek holnap is. Ez a történelemfelfogás tehát – ideologikus funkcióiból adódóan – preskriptív jellegű, ami azt jelenti, hogy a historizált múlt kötelező érvénnyel „előírja” azokat a nemzeti feladatokat, amelyeket a nemzethez tartozóknak a jelenben és a jövőben majd teljesíteni kell, ha a közösséghez akar tartozni.³⁹

A történelmi Magyarországra vonatkoztatott historizálás legfőbb veszélye az, hogy nemzettudatunk a „történelem foglya” maradt, pontosabban azoknak a vágyaknak, öncsaló mítoszoknak a foglya, amelyeket a kiegyezés után, elsősorban a millennium idején vetítettek vissza a múltba nemzettudatot formáló elődeink. Ha ugyanis igaz az „ezeréves Magyarország” változatlan formájú folytonossága, akkor minden későbbi nemzedék számára kötelező érvényű korparancs változatlan formában való fenntartása is. Ha igaz, hogy Szent István lényegében már magyar dominanciájú nemzetállamot alapított, akkor nem lehetünk tekintettel a nemzetiségek önállósodási törekvéseire, le kell törnünk szeparatizmusukat, elszakadási törekvéseiket. Ha igaz Hunyadi Mátyás közép-európai hegemóniája, akkor érthetetlen, hogy a szomszédos népek miért nem fogadják el kultúrfölényünket, államszervező ajánlatainkat. Ha igaz, hogy mi voltunk és vagyunk az európai kereszténység védőbástyája, akkor érthetetlen, hogy miért olyan háládatlanok a nyugati hatalmak és emberek abban az esetben, amikor mi kerülünk bajba.

Jegyzetek

Vissza a tartalomjegyzékhez