„Mamából egyébként határozottan nem hiányzott a szuggesztivitás, ezt tanúsíthatom. Égbolt volt ő, most is az, ha beborult is.”

A Zehuzéban, Forgách András 2007-es monumentális levél- és családregényében már összeállni látszott az anyakép. Szépnek tűnt még az elháríthatatlan és a hősnőt örvényként beszippantó tragédia is, az örök idegenség, amit a másokról való szüntelen gondoskodás tett hősiessé, mindez összefűzte, egybefogta a történet szálait. Ez a kép most újra és talán végleg darabokra tört.

„Anyám, a mozaiknő” – fakad ki az Élő kötet nem marad utolsó fejezetében Forgách, és ezzel egyúttal megfogalmazza könyve írói módszerét: a szétszedett, újra összerakott, megint szétszedett és megint összerakott, kíméletlenül szétszedett és makacsul összeillesztett szilánkok és töredékek technikáját. A történet rejtett hőse, „a fiú” időtükörbe néz édesanyja portréját megalkotva, és az újra felelevenítés módszerével rég történt eseményeket rekonstruál, és szembesíti őket a száraz és stílustalan, ridegen szófukar hivatali szövegekkel.

„Kezébe került egy akta. Tipikus kezdés. Szól a telefon, fáj a hír.”
1975-ben a BM III/I-es ügyosztályán megnyitják „PÁPAI-né” beszervezési és munkadossziéját. Forgách András és testvére, Forgács Péter 2014 márciusában szembesült azzal, ami édesanyjuk életében 1975 és 1985 között, titkos találkákon és külföldre tett utazásokon lezajlott.