Boldizsár Ildikó

A foci és a hétfejű sárkány Három gyermek édesanyja vagyok. A legnagyobb gyermekünknek (lány) 12 éves koráig rengeteget meséltünk: tündérmeséken nőtt fel, mesékkel igazítottuk útba egy-egy válságos pillanatában. Úgy ment iskolába, hogy nem tudott olvasni, egyetlen betűt sem ismert. Olvasni szerető, folyton olvasó kamasz lett belőle.

A középső gyerekünknek (fiú) 12 éves koráig még többet meséltünk: tündérmeséken nőtt fel, mesékkel igazítottuk útba egy-egy válságos pillanatában. Úgy ment iskolába, hogy folyékonyan olvasott, minden betűt ismert. Olvasni nem szerető, sosem olvasó kamasz lett belőle.

A legkisebb gyermekünknek (fiú) szintén állandóan mesélünk, már magzatkorából rengeteg mesét ismerhet. Most három éves. Még nem tud olvasni. Vajon melyik kamaszgyermekünkre fog hasonlítani? Olvasó vagy nem olvasó felnőtt lesz belőle?

Azért meséltem el mindezt elöljáróba, hogy nyilvánvalóvá tegyem: lehetnek bármily ragyogó és kiválóan védhető elméleteink az olvasóvá nevelésről, az, hogy egy gyerekből olvasó felnőtt lesz, avagy sem, legalább annyira múlik a gyereken, mint az elméleten és az elméletet követő gyakorlaton.

A mi esetünkben valószínűleg sem az elmélettel, sem a gyakorlattal nem lehetett probléma: a középső gyerek egészen egyszerűen jobban szeret focizni, fára mászni, pingpongozni, mint olvasni.

Természetes, hogy a legtöbb fiút kamaszévei elején ezek a tevékenységi formák jobban lekötik, mint az olvasás. Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy eljön az idő, amikor az olvasás mindennél fontosabb lesz középső gyermekünk számára is, a könyvekben fog választ keresni „az élet nagy kérdéseire”.

(Eljött.) Ezt pedig onnan sejtettem, hogy például az őt érdeklő focicsapatról, sztársportolókról, sőt olyakor még néhány kamaszkori problémájáról is bármit képes volt elolvasni. De kizárólag azt, ami éppen érdekelte. Olvasni igazán csak akkor kezdett, amikor megérett a hosszú történelmi regények befogadására, ugyanis kiderült, hogy őt ezek a könyvek kötik le elsősorban, ezeket falja tucatszám.

A legtöbb ember ugyanígy van ezzel: csak azt olvassa el, ami éppen érdekli. Amikor a tanítónők, tanárok, szülők arról panaszkodnak, hogy, a gyermekek nem olvasnak, mindig megkérdezem tőlük, hogy ők mikor és mit olvastak utoljára. Legtöbbször zavarba jönnek, de a további beszélgetésből kiderül, hogy mindnyájan azokat a könyveket olvassák el kíváncsisággal és örömmel, amelyek valamilyen módon éppen aktuálisak az életükben, amelyek „róluk szólnak”, mert ezek vonzzák őket, elementáris erővel. 

Azokat pedig, amelyek nem érdekli őket, vagy az olvasásuk túl nagy energiát követel, gyorsan megunják, leteszik.

A gyerekek sincsenek ezzel másképp. Amikor az (olvasó) kamaszlányom 14 éves korában arról panaszkodott, hogy nem érti az Anna Kareninát, azt tanácsoltam neki, hogy néhány év múlva vegye újra elő.

Az olvasóvá nevelésben tehát nagyon fontos szempont a tartalmában és terjedelmében is legmegfelelőbb könyv kiválasztása azok számára, akiket éppen olvasóvá akarunk nevelni. Hozzám gyakran kopogtatnak be gyerekek, és kérnek tőlem olvasnivalót. Mielőtt bármit a kezükbe nyomnék, elbeszélgetek velük, és azt is szem előtt tartva, hogy fiú vagy lány az illető, megpróbálom feltérképezni, hol tartanak a szellemi fejlődésben, a lelki érésben, mi jellemzi a családi és művelődési hátterüket, milyen ízlésük van, és az adott pillanatban mi foglalkoztatja őket. Ha ugyanis ezek bármelyikén változtatni szeretnénk (nevelés), akkor ezt a változtatást nem kezdhetjük el máshol, csak ott, ahol a „nevelni kívánt” tart. S ha kielégítjük azt az igényét, hogy magáról olvashat, ha olyan olvasnivalót adunk neki, amelynek segítségével személyes viszonyt alakíthat ki a szöveg és önmaga között, legközelebb már ajánlhatunk neki olyan könyvet is, amelyben a szereplők egy kicsit előbbre tartanak a fejlődésben, mint ő, vagy már megoldást is találtak azokra a problémákra, amelyeket ő még nem…

… Az azonban, hogy egy gondosan kiválasztott könyvet, a „legmegfelelőbb”-et a „célszemélyek” elolvasnak-e, nagymértékben függ attól, hogy mi történt velük életük első éveiben: hallottak-e mesét otthon vagy az óvodában, mikor vették kézbe az első könyvet és mi célból (a babák rossz szokása, hogy szeretik megrágcsálni a könyveket, nem tekinthető súlyosbító körülménynek), és elmondhatják-e magukról, hogy minden életkorban az az olvasmány jutott el hozzájuk, amire éppen szükségük volt.

Mert az olvasóvá nevelés nem az iskolában kezdődik. De még csak nem is az óvodában. Aki mese- és beszédhiánnyal érkezik az oviba, abból majdnem bizonyosan nem-olvasó gyerek, nem-olvasó felnőtt lesz.

Az olvasóvá nevelés első számú felelőse tehát maga a szülő, aki  nem azzal segítheti elsősorban a folyamatot, hogy példát mutat (az olvasás és a könyvek szeretetére és tiszteletére), hanem azzal, hogy mesél. A meséléssel észrevétlenül megtaníthatja a gyermekét arra, hogy képes legyen koncentrálni, figyelni mindarra, amit hall. Ez később az olvasásnál és szövegértésnél alapkövetelmény lesz, hiszen, ha például egy meg nem értett szó miatt kihagy a figyelmünk, elveszítjük a történet fonalát, s azt vesszük észre, hogy oldalakon keresztül nem is értettük mindazt, amit olvastunk.

A mesélés másik áldásos hatása, hogy mesehallgatás közben folyamatosan működik a gyermek fantáziája: látja, elképzeli mindazt, amit hall. A későbbiekben a fantázia működése nélkül az olvasás sem öröm lesz, hanem gyötrelem.

A mesékkel nemcsak a fantázia fejleszthető kiválóan, hanem a szókincs is, amelynek szintén nagy szerepe van a szövegértésben.

Ráadásul a mesét hallgató gyerek öntudatlanul sajátítja el azt is, hogy miként szerveződik egésszé egy szöveg, hogyan épülnek fel egymás után a mondatok és bekezdések.

Ha a gyerek otthon nem vagy csak alig kap mesét, az óvodában még pótolhatná a mesehátrányt, de sajnos az új óvodai nevelési program ma már nem teszi kötelezővé a mesélést. Még szerencse, hogy ezt az óvónők többsége sem tartja be…

… Ahhoz, hogy valaki szeressen olvasni, valamilyen viszonyt kell kialakítania az adott szöveggel. A mesék nagyon sokat segítenek ebben, hiszen a meséken keresztül a gyerek észrevétlenül tanul meg azonosulni a szereplőkkel, helyzettel és megoldási technikákkal. Eldöntheti, hogy ki mellé áll, kit tart „jónak” és „rossznak”, kire akar hasonlítani.

… A mesék nyelvét éppúgy meg kell tanulni, mint később az egyes regények, drámák és költemények nyelvét. Ezért egyáltalában nem mindegy, hogy mikor milyen mesét mesélünk gyermekeinknek. Az újszülött és a csecsemő már attól is boldog, ha szülei dúdolnak, dalolnak neki. Már egyéves kora előtt nézegethetünk vele képeskönyveket, megnevezve a könyvben szereplő személyeket, állatokat, tárgyakat.

Ekkor még tőmondatokban érdemes mesélni, pl. „Ez itt a cica. Tejet iszik." Másfél-kétéves kortól kezdve az „én-mesék" következhetnek. Ezek a mesék is nagyon egyszerűek, és a gyermek mindennapjairól, pontosabban a nap egyes epizódjairól szólnak. A gyermek tudja, hogy az egyes szám harmadik személy mögött ő húzódik meg. („Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány/kisfiú, akit, úgy hívtak, hogy…”), és a mesében boldogan éli át újra mindazt, ami megtörtént vele.

Ezután lehet mesélni neki állatmeséket, amelyek látszólagos egyszerűségük ellenére nagyon is bonyolultak: a jellemük mögött rejlő célzásokat a gyerek még nem értheti meg. Én ezeket az állatmeséket is leegyszerűsíteném, és inkább vicces, tréfás oldalukat hangsúlyoznám.

A tündérmesék ideje csak 5-6 éves korban jön el, ekkor a gyermek (ha megfelelő fantáziatréningben részesült addig) már végig tud hallgatni egy hosszabb történetet, és szívesen időzik a csodák birodalmában. 

Boldizsár Ildikó mesekutató, író, szerkesztő.